Uj Kelet, 1972. július (53. évfolyam, 7284-7309. szám)
1972-07-14 / 7295. szám
EURÓPAI ÚTIJEGYZETEK A MIRAGEOK FÖLDJÉN MANNHEIMI barátainkkal egy remeknek ígérkező franciaországi autótúrára indultunk, hogy keresztül vágva Pompidou birodalmát, eljussunk Graubetbe, ahol közös barátaink házassági évfordulójára voltunk hivatalosak. Ottlétünk során több ízben léptük át a francia határt, minden különösebb bonyodalomnélkül. A vasfüggöny mögötti régi szigor után, már szinte kellemetlennek hatott ez a túlzott bizalom. A sorompó most is nyitva, s a szolgálatos határőr egykedvűen integet a lassító kocsik felé. Gyorsan, gyorsan, ne időzzön a gördülő turista, ne torlódjanak azegymást követő kocsik. Kora reggel gördültünk át a határon és így már az első motel előtt lestoppoltunk, hogy a híres francia konyha remekeivel hallgattassuk el gyomrunk panaszos korgását. Benn nagy sürgés-forgás. Az egyik sebtiben megüresedett asztalhoz telepedtünk le, ahol még ott díszelegtek az előttünk étkező nomádok ételmaradványai. Kis idő után, egy félig felhajtott kék kötényes fiatalember állt meg elöttünk. Motorszerelőnek, véltük, de mint később kiderült, ő volt a pincér. Körülbelül így csevegett, az ottani francia tájszólással: — Na, mi lesz apaféj? — Egy étlapért esedeznénk. — Ott van a tányér alatt! — Ezer bocsánat! Akkor kérnénk egy citromos teát, két lágytojással. — Híg tojás nincs. Ilyen rumliban ezzel most nem pepecselünk! — Akikor mit lehet enni? — Reményet! De azt is gyorsan, mert mire ׳ meggondolják magukat, kifogy! Ez volt a kék-sarcos hozzánk intézett utolsó szava, mert aztán úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Franciaországi kiruccanásunk során időztünk, többek között, Strassbourgban, Reimsben, Metzben, Verdunban, Lyonban, Nimesben, Montpellierben, Toulouseban, de a valamikor híresnek mondott francia konyhaművészetnek és udvariasságnak még hírmondóját sem találtuk. Sehol sem volt nyugatibb a hangulat, mint a keleti szték-sütődék-FRANCIAORSZÁG a dómok hazája. Nincs olyan valamire való falucska, amelyből fura kontraszként ne emelkedne a magasba egy-egy impozáns, ódon katedrális. Mint már említettem, utazásunk végcélja Graubet volt. Egy takaros kis városka a Pirineusok tövében, ahol mindig ünnepi hangútól üli meg a bérmunkások ősi települését, ahol több mint kétszáz műhelyben, vagy üzemben cserzik a bőrt, ahol délutánonként az idősebb tímárok számtalan ivóban — vörösbort vedelve — verik a blattot s a fiatalok az árnyas platán fák alatt valami kug-iféle játékkal ütik agyon a délutánok lassan pergő óráit és ahol mindig a cserzett bőr áporodott szaga úszik a levegőben. Itt ismerkedtem meg Rouba Fimával és bájos feleségével. Három komoly bőrgyáruk van a környéken. Eevik gyárban vendéglátónk — a házassági évfordulóját ünneplő barátunk — a vezető technikus. Rouba most építi a negyedik gyárát. Izraelben, Javne mellett. Mert Roubáék zsidók, sőt nagyon jó zsidók. Ha majd a gyár elkészül, itt fognak letelepedni s a barátunk lesz a műszaki vezető. Egyik nap cocktail-partyra voltunk hivatalosak Roubáék gratilheti villájába. Erről egy külön tanulmányt lehet írni, de röviden csak annyit, hogy minden zsidó gyereknek legyen mondva. Hatalmas park közepén egy kisebb kastély áll apróbb kellékekkel, u. m. úszómedence,, teniszpálya, szauna, majolikával csempészett kerti ,grill-sütő, stb. Bent pedig living-room, dining-room és még több kisebb room és roomocska, nehéz keleti szőnyegekkel, korabeli bútoroknál, márkás festményekkel és kristály-csillárokkal bélelve. Miközben a házigazda nagy szakértelemmel mixelte a tömény italokat, aról panaszkodott, hogy nehezen halad izraeli villájának építése. Készen lesz a gyár s nem lesz hol lakjon. Megszántam, s nagylelkű ajánlatomra belement a lakáscserébe. Én adom a sharm sikun-villámat, ő a graubhetit. De az ötödik italkeverék után meggondoltam a dolgot. Nem ugrok be. Szegény Rouba még nem tudja, hogy mire az itteni villája elkészül, s amilyen iramban emelkednek a szentföldi lakásárak, az én herzliai Ámidárvillám, sokkal többet fog érni, mint az ő franciaországi vagyona. A LOURDES, a csodatevő zarándokhely, csak egy ugrásnyira fekszik Graulettől. Nem kerültünk el odáig, de csodatevő hatását így is észlelnünk kellett. A polgári és rabbinátusi hatóságoknál hitvesként bejegyzett útitársam közel hároméves oléságunk alatt nehezen birkózott meg ősi nyelvünk modern változatával, de Lourdes közelében egyszeriben elkezdett héberül beszélni. A ״ beszélni“ meghatározás ugyan túlzás — mint minden csodatevés —, de mindenesetre elkezdett gagyogni. Hátha még Lourdesban is járt volna! Visszatérve a dómokhoz, meglátogattuk Touloust is. Ezt a régi várost, melynek nevét magáénak vallotta a nagy úttörő francia impresszionista festő: Toulouse-Lautrec. Innen a szomszédos Albyba utaztunk, a nagy művész szülővárosába. Egy szervezett csoporttal néztük meg ezt a helységet s igy természetesen az első stációnk a dóm volt. Igazságtalanok lennénk, ha azt mondanánk, hogy ott nem volt mit látnunk, de bennünket mégis jobban érdekelt az a tény, hogy végre a sok reprodukció után, eredetiben láthatjuk a nagy mester alkotásait. Kifele jövet a dómból, ájtatoskodó papok, apátok és apácák mellett haladtunk el. A Lautrec-múzeum szinte egybe van építve a székesegyházzal. Azelőtt egy pár perccel még szentekkel, apostolokkal és árkangyalokkal megrakott és az idő vasfogától alaposan megtépázott freskókat szemléltünk, térdeplő és halk imákat mormoló szent emberek mellett — de itt a képtárban már Toulouse-Lautrec mesteri ecsete nyomán, hajdani kedvenc tartózkodási helyének — a hitvány anyagiakért szerelmet mérő hajadonok otthonában — köldökig feltűrt szoknyákkal, kötelező orvosi vizitre felsorakozott és mesterien megörökített örömlányokat ábrázoló remekmiiben gyönyörködtünk. Dóm és képtár. Két szentély, két világ. PÁRIZS. Nem is olyan régen, még valószínűtlen volt, hogy valamikor is a helyszínen fogom tudni megszemlélni a történelem, a művészet, a forradalmi hagyományok és a fény citadelláját. Sime megilletődéssel követtem a Grand Armée nyomdokait a Diadal Kapuja alatt, az Invalidusokban elhaladtam a Császár hamvai előtt megmásztam Quasimodo lépcsőit a Notre Dameban, a halhatatlanok emlékének adóztam a Pantheonban, megcsodáltam a Louvre világhírű kincseit, beleböngésztem a Szajna-parti bouquinisták régi könyveibe, az Eiffel torony csúcsáról bámultam a lenti panorámát, sétáltam a versaillesi kastély parkjában és a fényárban úszó Champs-Elyséen. Felejthetetlen élmény volt, csak az tűnt kissé disszonánsnak, hogy a vastorony bejáratánál órákig kellett ácsorogni a feljutáshoz, hogy a Pantheon idegenvezetője, akadémiai stílusban elmondott előadása után, borravalóért tartotta a markát, hogy a Sorbonne körül hippik lődörögtek, hogy a Louvreban a szüntelenül ki-és beáramló turista sereg ricsajától elhalványult Mona Lisa szelid mosolya és hogy a folyam-menti könyvesládák polcain De Gaulle memoárjai mellestt, a Mein Kampót pillantottam meg. A FOLLIES BERGERE ,műsorát is látnia kell annak, aki megjárta végre Párizs patinás városát. Egy közönséges halandó nem tud egykönnyen jegyhez jutni, de Michel Gyarmathy művészies igazgató jóvoltából — akivel szerencsém volt színházi irodájában elbeszélgetni — két tiszteletjegy birtokosa lettem. Európa leghíresebb revüszínházának színpadán tobzódik a fény, a pompa, a ritmus és a melódia. Egy remek zenekar csodálatos akkordjaira a tánc és a dal hírneves művészei, hol korhű, hol kokett kosztümökben, monumentális díszletek mellett, megvilágított vízesések és szökőkutak fényorgiájában, elbűvölő dalokkal és ördöngős táncokkal frappírozták a közönséget. És még valamivel. A meztelen nőkkel. Hét millió frankba került a produkció. Úgy látszik, hogy spórolni már csak a táncosnők kosztümjeinél lehetett. Ezért nagy általánosságban a művésznők már csak Évaanyánk modernizált mini-fügefa-levelét tudták magukra ölteni. De volt, amikor a nagy sürgés-forgásban erről is megfeledkeztek. Előttünk két magyarországi turista ült. Konzervatív kinézésük és öltözetük egyházi emberek mivoltát árulta el. De az is lehet, hogy pártaktivisták voltak. Mert ugyebár, nem a ruha teszi az embert. Szervezett csoporttal jöttek. Ma estére színházlátogatás volt beütemezve. Valószínűleg nem tudták, hová vezette őket a sors. Erre — nyilván — csak akkor jöttek rá, amikor felgördült a függöny, s több tucat meztelen görlice libbent be hatalmas strucctollas kalapokkal. Miután a két atyafi percekig lélegzet-viszszfojtva figyelte a látványt, az egyik megszólalt: — Mit szólsz ezekhez a kalapokhoz? Mire amásik: — Ott még nem tartok! Irta: KENDI TIBOR AZ ALBY-I MUZEUM TOULOUSE-LAUTREC : A HARISNYÁJÁT HÚZÓ NŐ fmHiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiH mnnryysixinmnMioíxinnnnnnnfsnnnnnnnnonníxsnnonnonnníinonnoonnnonfysoonnnfsnnnfv Jeruzsálemi munkacsoport áldásos munkája Fiatal lányokat akarnak megmenteni a zülléstől ־־ Gád Hárári kitüntetést kapott kitűnő eredményeiért — Felnőtt prosttuáltak segítenek a gondozóknak — A kiskorú utcalányok problémája sehogysem tud lekerülni a napirendről. A társadalom különböző szemszögből nézve különféle eszközökkel mérik fel a prostitúciót. Csak egyetlen téren történt jelentős haladás: végre nem bűnözőket, hanem az alapos reformra és javításra szoruló társadalom szerencsétlen áldozatait látják bennük. Tegyük hozzá, joggal. A kiskorú lányt ugyanis, egészen jelentéktelen esetektől eltekintve, nem a „vére“ hajtja az utcára, hanem a környezete, gyakran a meg nem értő családja. Viszont ugyanaz a környezet, ugyanaz a társadalom, amely a gyengeségét kihasználja és a teljes züllésbe tiporja. A KITÜNTETETT SZOCIÁLIS GONDOZÓ Nemrégen a Rut Davies-Lachman nevét viselő szociális munkadíjai tüntették ki Gád Háhárit, a jeruzsálemi városi népjóléti hivatal dolgozóját, az utcalányokkal foglalkozó csoport vezetőjét. A díjkiosztás során a szónokok arról beszéltek, hogy Gád Hárári teljesen modern, a bevett szokásoktól eltérő, közszolgáltatás alapjait fektette le és az ügy szolgálatába állította a személyi kapcsolatait is. Hárári ugyanis az előtt rendőr volt. Célja, hogy munkájával azokat a lányokat szolgálja, akiknek szükségük van embertársaik együttérzésére. Sikerült megszereznie, nemcsak a sorsüldözte lányok bizalmát, hanem a különféle hatóságok együttműködését is. Megemlítették, hogy Hárám a nap 24 óráját munkájának szenteli és ha valamelyik lánynak sürgősen segítségre van szüksége, akkor még a késő éjszakai órákban is bekopogtat hozzá. Mindez teljesen fedi a tényeket, mert Gád Hárári és munkatársai dicséretreméltó munkát végeznek. Csak egyetlen tény szorul kiigazításra: nem Hárári volt az, aki ennek a rendkívüli emberbaráti és közérdekű ténykedésnek az alapjait másfél évvel ezelőtt megvetette, mert a tel-avivi ,városi népjóléti osztály már évek óta birkózik ezzel a problémával, amelyet a rendelkezésre álló eszközök birtokában eredményesen old meg. MEGNYERIK A LÁNYOK BIZALMÁT A 27 éves Gád Hárári, aki nős és egy kislány apja, másfél éve végzi munkáját, de munkatársaival együtt még mindig nem kapott véglegesítést. ״ Az agresszív szociális munka elvei szerint járunk el, vagyis nem várjuk be, amíg hozzánk jönnek a rászorulóig, hanem mi keressük fel őket bárhol is , tartózkodjanak. Meg akarjuk találni mindazokat a fiatal lányokat, akik valamilyen súlyos problémával küzdenek, s velük együtt akarunk döntésre jutni“. Ezután elmeséli Gád, hogy mindenekelőtt a lányok bizalmát igyekeznek megszerezni, ami már fél sikert jelent. Természetesen kudarcai is voltak, azonban továbbra is azt vallja, hogy a lányoknak meg kell adni azt az érzést, hogy nem csak valamit, hanem sokat várnak tőlük. Gyakran megtörténik, — általában az első alkalommal —, hogy a lányok hazudnak, ha azonban Gád és munkatársai rátapintanak az igazságra, egyszerű célzással, már nincs szükség a további faggatásra. A szociális dolgozókból álló csoport gondoskodik arról, hogy a lány tanuljon, vagy dolgozzon és ha szükség van rá, nevelőcsa- lád gondjaira bízza, vagy intézetbe utalja, ellátja ruhával, cipővel, sőt szükség esetén, zsebpénzzel és kozmetikai ápolással is. „Ha meg akarják változtatni egy lány viselkedését, akkor mindenekelőtt a külsejét kell megváltoztatni, vagyis erősítjük a nőiességébe vetett önbizalmát. Így érzi, hogy ő is ér valamit”. Felkeresik az elfogott és a fogdában őrzött lányokat, cigarettát, vagy falatért visznek nekik, másoknak autóbuszjegyet adnak, vagy elküldik őket a fodrászhoz. ״ Ezeknek a lányoknak legnagyobb problémája az, hogy nem kapnak elég szeretet és bizalmat.“ ADNI KELL AZ ELESETT LÁNYOKNAK ״ Megértem, hogy állandóan kapni szeretnének, mert megrövidítettnek és kisemmizetteknek érzik magukat. Ezért fontos, hogy adjunk nekik, így például, formális szerződést kötünk velük, hogy ha sikerült egy hétig kitartaniuk a munkahelyükön — miután előzőleg már évekig nem dolgoztak —, akkor, mondjuk, egy blúzt kapnak ajándékba. Amikor ez a lány megkapja az első fizetését, együtt beszéljük meg, hogy mire költsen. A SEGÍTŐKÉSZ UTCALÁNY A hivatalos feladatkörén kívül Gád Hárámi néhány 18 éven felüli lánnyal is foglalkozik (ezek a törvény szerint már nagykorúnak számítanak), akik továbbra is prostitúcióval foglalkoztak. Gád alkalmat keres arra, hogy amennyiben ez lehetséges, ezeknek a lányoknak is segítsen visszatérni az egyenes útra. Csatlakozik hozzánk egy 20 év körüli csinos lány, aki elbeszélése szerint, már nyolc éve foglalkozik prostitúcióval. Ennek a lánynak elve az, hogy segít Gád Hárárinak, mert minden áron meg akarja akadályozni, hogy további zsenge lányok a prostitúció útjára térjenek. Ez a lány elmeséli, hogy annak idején elment megnézni egy pop-együttes piűsorát, összebarátkozott az egyik zenésszel és az előadás után átölelve mentek haza. Útközben meglátta őket a szomszédja és megfenyegette, hogy elmeséli az apjának. A lány, aki rettenetesen félt az atyai szigortól, a zenésztársasággal együtt Tel Avivba ment és napokon át a lépcsőházakban aludt, amíg ... EMBERI KÜLSŐ ÉS ORVOSI VIZSGÁLAT Amikor ezt a lányt Gáddal hazakísértük, megtudtuk, hogy számos kísérletet tett a prostitúció elhagyására, de minden alkalommal az ideggyógyintézetbe került. Jószándékú lány, azonban hiába minden erőfeszítése. ״ Inkább legyen prostituált, mint a bolondokháza lakója. Felnőtt nő, szakmájaként választotta a prostitúciót, tehát azzal segítünk neki, hogy ha gondoskodunk emberi külsejéről és hogy legalább hetenként egyszer orvos vizsgálja meg. A társadalom szempontjából előnyösebb egy boldog és megelégedett prostituált, mint egy szerencsétlen elmebeteg. Néha megtörténik, hogy sikerül az utcasarából kiemelni egy lányt, akiből telefon-girl lesz, — ez is bizonyos fokú eredmény. Az a tény, hogy kezd vigyázni saját magára, rendszeresen tisztálkodik, kozmetikushoz és fodrászhoz jár, bizonyos fokú előrehaladást jelent. Mindez természetesen csak a 18 éven felüli lányokra vonatkozik. A kiskorúaknál viszont mindent el kell, követni, ha kell, még börtönbe is kell zárni őket és meg kell akadályozni, hogy a többi utcai prostituálttól tanuljon“. A TERHESSÉG MEGSZAKÍTÁSÁNAK PROBLÉMÁJA Jáél Ártum szociális gondozónő, Hárám munkacsoportjának a tagja, felveti a terhesség, annak megelőzése és a mesterséges elvetélés problémáját. A dolgozóknak komoly fejtörést okoznak azok a gyerekek, akiket a prostituáltak szültek, s legtöbbször deformáltak és szellemileg fejletlenek. ״ A törvény végrehajtásáért felelősek (értsd a népjóléti minisztérium - a szerk.) nem veszik tekintetbe a szerencsétlen lányok helyzetének egyenes következményeit és csak a probléma vallási és a törvény által meghatározott erkölcsi részét látják. A kerethez pénzre van szükség, aminek a bajba jutott lányok általában hiányában vannak és amíg a hatóságok kiutalják a szükséges anyagiakat, addig gyakran kölcsönt vesznek fel, kötelezvényeket írnak alá és annak teljesítése végett további bonyodalmakba keverednek“, — mondja Jáél. Nurit Mendelovics, szociális gondozónő, egy 17 éves prostituáltról beszél, aki elhatározta, hogy jó útra tér, sőt dolgozni kezdett. Amikor bajba került és terhes lett, a szociális munkacsoport tagjai az illetékes orvosi bizottsághoz fordultak, amely úgy döntött, hogy nem szakítják meg a terhességet. Annak ellenére, hogy a lány epilepsziában szenved, amely az esetek 10 százalékában öröklődik. Ezt a lányt egy évvel előzőleg szifilisszel kezelték, a közbeeső vizsgálatok megállapították, hogy már nem beteg, azonban visszatérő vizsgálat kiderítette, hogy súlyos vérbaja van. Ugyancsak fokozódtak az epilepsziás rohamai. ״ Mi történjék a csecsemővel, akit szülni fog? — teszi fel a kérdést Ráchel Rabinovics, aki szintén a munkacsoport tagja. — Nyilvánvaló, hogy milyen lesz a gyermek. Az ilyen csecsemőt lehetetlen adoptáltatni és így egész életén át intézetben kell tartani. ״ BÚVÓHELY“ — A SZÜLŐK ELŐL A ״ miklát“, a búvóhely nem más, mint egy idős, megbízható asszony gondjaira bízott lakás, ahol néhány éjszakára elhelyezik azokat a lányokat, akiket a szülők haragja és fenyegetése miatt nem lehet hazaküldeni, vagy pedig el kell bújtatni őket a felhajtói elől, akik dühösek, mert elvesztették a jövedelmi forrásukat. A jeruzsálemi ״ búvóhelyen“ a fent említett lányon kívül, akit nevezzünk Jáfának, láttunk még egy amerikai lányt, akit a kábítószertől eszméletlen állapotban szedett fel a Jeruzsálem óvárosának az utcáján egy szabadságos katonalány. Itt helyezték el Jáfát, miután bebizonyosodott, hogy az édesapja odaláncolta az ágyhoz és bántalmazta. ״ Az apám nem normális — mondja Jáfá — kopaszra nyírt és odaláncolt az ágyhoz. Most itt lakom és már majdnem egy hónapja dolgozom. A múltban időnként Tel Avivba szöktem, de soha nem fogtak el״ — teszi hozzá szomorkás mosollyal. Jáfáról párperces párbeszéd után megállapították, hogy szellemileg visszamaradott. Megfelelő intézmények hiányában az ilyen detektív lányok az utcára kerülnek, ahol gyorsan lezüllenek. Környezetük kegyetlenül bánik velük, s gyakran emberszámba sem veszik őket. ״ Az elfogadható intelligencia fokán álló lányoknak pszichiáteri kezelésre van szükségük, azonban, ez megvalósíthatatlan, mert a lányok nem tudják tartani magukat a pszichiáter orvos által megszabott heti látogatási időhöz. HIÁNYZANAK A MEGFELELŐ INTÉZMÉNYEK Jeruzsálemben mintegy 400 ilyen ״ szorongatott helyzetben lévő lányt tartanak nyilván. (Nem használják a prostituált szót). Munkaerő hiányában azonban mindössze 150 lány áll a szociális munkacsoport gondozásában. ״ A Cofija javítóintézetben lévő lányok 30 százaléka jeruzsálemi. Ebben az intézetben nem tudnak valamennyi lánnyal foglalkozni. Nincs más megoldás, mert ez az egyetlen leányjavító intézet. Pedig az odakerült lány gyakran több rosszat tanul, mint jót. Ezért gyakran feltesszük magunknak a kérdést, vajon nem követünk-e el súlyos hibát, amikor a kis segítséggel könnyen jó útra terelhető lányt ebbe az intézetbe küldjük. Miután munkakörülményeink korlátozottak, igyekszünk a már általunk ismert lányokon tovább segíteni, ahelyett, hogy újabb ״ esetekkel“ foglalkozzunk, akiknek nem áll módunkban segítséget nyújtani“ — mondja Jáél Ártum. ״ A sorsüldözte lányoknak társadalmunk — csak a Cofija javító intézetet, a Nové Tirca női börtönt és a Beér Jákov orvosi intézményt tudja nyújtani. Ezzel szemben a szociális munkacsoportok, a szorult helyzetben lévő lányoknak figyelmességet, szeretetet, néhány jó szót és megértést nyújtanak. Hiányoznak a feltétlenül szükséges intézmények, mint a megfigyelő és ténymegállapító központok, a különböző fokú kezelő intézetek, a gondozócsaládok“, amelyek hajlandók megfelelő fizetés ellenében magukhoz venni ilyen lányokat, szakmaképző tanfolyamok és természetesen olyan munkahelyek, ahol számukra alkalmas munkakört találnak. Ezek a lányok ugyanis nem kitartóak és így főleg akkord munkára alkalmasak. A bajban lévő lányokkal foglalkozó munkacsoportok ,,legnagyobb baja“ az, hogy nem találnak kellő megértésre az illetékes helyen, értsd a népjóléti minisztériumban. Sokkal eredményesebb és a társadalom szempontjából mindenképpen hasznosabb munkát tudnának végezni, ha a népjóléti minisztérium legalább annyira a helyzet magaslatán állana, mint ezek a szociális dolgozók. 14 UJ KELET 1972. VII. 14 i-imitii■Ml■■■fette "ii^fe ■I ■fifjll.■'11 Hl ■