Uj Kelet, 1974. július (55. évfolyam, 7894-7920. szám)

1974-07-01 / 7894. szám

STEIN GÁBOR professzor: NUKLEÁRIS ERŐ A KÖZELKELETEN A cikk szerzője a fizikai vegytan professzora és a Casali Alkalmazott Kémia Intézet igazgatója a jeruzsálemi Héber Egyetemen. Hol áll Egyiptom és az arab ilág, hol áll Izrael a nukleáris enyegetés és a globális veszély dlágképében? Egyiptomnak irtózatos arányú problémákkal (mint a népességobbanás, stagnáló fejenkénti jöedelem, bizonytalan élelmiszer utánpótlás, alacsony fokú technoógiai és ipari fejlődés és ezzel egyidejűleg túlzott védelmi szükégletek) kell megküzdenie. Denergia szükségletei ez idő szerint nem tartoznak legfőbb gondjai közé. Az asszuáni magas gáz ellátja hidroelektromos energiaartalékkal. Egyiptom még jó néhány évre elég saját termésű folyékony üzemanyaggal rendelkezik. Az Egyiptomban bekövetkezett politikai változások jól elgondolt katonai, politikai és, úgy átszik, társadalmi és gazdasági elvekre vezettek. Az egyiptomi kormányban a tudomány, technológia és ipari fejlődés szerepe elvileg jól van képviselve. Az Egyesült Államokkal az egyipomi villanyenergia-ügyi miniszer fogja megtárgyalni a nukleáris energiaprogramot. E széleskörű tervek megvalósítása súlyos munkaerő problémákba fog ütközni Egyiptomban, ahol gondokat okozhat a meglévő erőforrások rendeltetésüknek megfelelő elosztása is. Irael nagyon reméli, hogy a jeenlegi kairói kormány, legalábbis az elkövetkező néhány évben, Egyiptom fejlesztésére kívánja összpontosítani erőfeszítéseit, fenntartva Izraellel bizonyos mérvű békés koegzisztenciát. De ahhoz, hogy megőrizze pozícióját az arab világban, Egyiptomnak presztízsre van szüksége. Minthogy erőforrásokban szegény, katonai és politikai hőstettekkel kell szert tenni erre a presztízsre,, valamint egyre fokozódó technológiai, tudományos és ipari adottsággal. Ha Izrael képtelen megakadálozni a nukleáris erő behatolását az arab világba, akkor talán még a legkisebb rossz az, hogy Egyiptom lép erre az útra, amely sok önfegyelmet, államférfiúi képességet és anyagi áldozatot követel azoktól, akik utaznak rajta. De Izraelnek meg kell bizonyosodnia afelől, hogy Egyiptom csak az Egyesült Államok által nyújtott messzemenő és aprólékos gonddal ellenőrzött biztonsági garanciák mellett lép erre az útra. Számos részletet kell majd kidolgozni és az után is halálos veszélyeknek lesz kitéve mindkét fél. Irtózatos felelősség fogja terhelni az Egyesült Államokat, hogy maximális biztonságot biztosítson ebben az eredendően kockázatos mezőnyben. JOGOS AGGODALOM Izráel számára a nukleáris ellenprogram nagy kül- és belügyi problémát jelent. A nukleáris erő behatolása az arab—izraeli konfliktus mindkét oldalára, Izráel számára nagyobb potenciális veszélyt rejteget. Izráel több ízben kijelentette, hogy nem lesz az első a nukleáris fegyverek használatában. Biztosra vehető, hogy ׳ Izrael nem akarja a nukleáris fegyverek bevetését a konfliktusba és az is bizonyos, hogy ezek a fegyverek halálos veszélyt jelentenek Izrael arab szomszédai számára is. Izraelt jogosan aggasztja, vajon a rezsimváltozások, vagy illetéktelen kezek beavatkozása nem változtatja-e meg a képet és nem bolygatja-e meg a bizonytalan egyensúlyt, amelyet oly gondosan próbálnakmost felépíteni s amely, reméljük, az összes arab szomszédállamokkal békés elrendezésre vezethet .Izraelnek bebizonyíthatóan szüksége van nukleáris erőre, hogy kifejlessze iparát és biztosítsa üzemanyag ellátását. És Izrael rendelkezik szakmunkaerővel e különleges feladat ellátására. De nem tévesztendő szem elől, hogy az elmúlt években technológiai, ipartervezési és fejlesztési téren nem tartott lépést Egyiptommal, és bár még fölényben van, ezt setompítja a kormány kellő ér-deklődésének és befektetéseinek hiánya. Izraelben nincs minisztérium, amelynek feladata az energiapolitika, az energiafejlesztés, vagy a tudományos és technológiai fejlesztés. A fejlesztésügyi minisztériumot feloszlatták, ahelyett, hogy megerősítették volna és funkcióit szétszórták a különböző minisztériumok között,melyeknek érdekei is különbözők. Ez súlyos hiba volt. Ezekkel a kérdésekkel most nem foglalkoznak kormányszinten és a kormány kompetenciájának siralmas hiánya különösen megnyilvánul, ha összehasonlítjuk a hasonló képességekkel rendelkező és feladatokkal szembenálló külföldi államokéval. Tekintettel Izrael szükségleteire és jogos félelmére és tekintve a nukleáris energiagazdálkodás világraszóló kihatásait. Izraelnek érdeke kell legyen, hogy messzemenő megegyezésre jusson Egyiptommal, kölcsönösen kielégítő garanciákkal és annak biztosításával, hogy az Egyesült Államok visszavonhatatlanul elkötelezi magát, mindkét fél számára, de főleg és elsősorban a sebezhető Izrael számára elfogadható biztosítékokkal. E biztosítékok hiányában Izraelnek minden tőle telhetőt el kell követnie, hogy megakadályozza a veszedelmes nukleáris eszközök bevezetését Amerika által a jelenlegi konfliktus arab mezőnyébe. A mindkét fél által elfogadott, teljesen kielégítő kötelezettségvállalás távollétében, Amerika akciója világméretű veszedelmekre vezethet. (The Jerusalem Post) 4 ÜJ KELET 1974. VII. 1 ־ KFAR ÁCHIM A MAGYARORSZÁGI TELEPESEK FALUJA Rivka Guber új könyve egy falu alapításának küzdelmes történetét írja le — Éli Wiesel írt Amikor Rivka Guber a napokban átnyújtotta Efrájim Kárir államelnöknek a harmadik könyvét, amelynek címe ״ Kfár Áchim története” és nekilátott, hogy néhány keresetlen szóval elmagyarázza a könyv tartalmát, lényegét és fontosságát, az államelnök finoman leintette. ״ Már volt időm beletekinteni és néhány fejezetet elolvasni ebből a csodálatos könyvből — mondotta —, amely minden másnál jobban bizonyítja, hogy milyen fennkölt szellemről, és hősies magatartásról tettek bizonyságot az európai vészkorszak azon menekültjei, akik új falu építésére vállalkoztak Izraelben és maguk is földművesek lettek. Ha az átélt események és borzalmak után elég testi és lelki erőt találtak ahhoz, hogy újrakezdjék az életét, akkor ez egy olyan jelenség, amely a maga nemében páratlan az egész világon. Csakis a tengernyi megpróbáltatáson átment és embertelen borzalmakat átélt nép fiai képesek erre” — fejezte be az elnök. Bár szerzőként Rivka Guber szerepel a könyv fedőlapján, mégis azt hangoztatja, hogy׳ lényegében kollektív alkotás ez, mert magában foglalja Klár Áchim minden egyes telepesének egyéni élettörténetét. A falu lakosai csaknem kivétel nélkül magyar nyelvterületről származnak, akik a német KZ-táborok borzalmait átvészelve, életben maradtak és ismét új életet kezdtek — ezúttal Izraelben. Rivka Guber és férje, Mordecháj, a múltban már számos új település felállításában és megerősítésében vettek részt, de Kfár Áehimhoz különleges, intimnek nevezett kapcsolat fűzi őket: a falu ugyanis a Guber-házaspárnak a függetlenségi háborúban elesett fiai nevét viseli. Az írónő elmeséli, hogy a falu telepesei az első közé tartoztak, akik közvetlenül a második világháború befejezése után alijáztak és az ország déli, akkor még csaknem lakatlan részében telepedtek le. Rivka és Mordeboáj Guber az országjárás vak során egy napon elvetődtek erre a településre, amelynek lakkosaiban a zsidó szülőföldért és népért harcoló úttörő katonákat látták. Az új telepesek is kijelentették, hogy azoknak a fiataloknak a munkáját és országépítő tevékenységét akarják folytatni, akik a függtlenségi háborúban a haza védelmében elestek. A telepítési szervek több nevet ajánlottak a falunak, amelynek lakosai elhatározták, hogy a ,,Kfár Achim” nevet választják, a hősi halott Guber-fivérek emlékének megörökítésére. A könyvhöz írt előszavában Éli Wiesel a következőket mondja: Immár hosszú éjszakákon át olvasom ismételten Klár Áchim lakosainak hangszalagra felvett visszaemlékezéseit. Minden történet megrázó és néhány szempontból nagy fontossággal bír. A jövő történészeti bizonyára sokat tanulhatnak majd belőlük, amikor egész zsidó közösségek keletkezését, életét és kipusztulását kutatják. Mi pedig valamenynyien megtanuljuk, hogy a zsidó ember mindig képes volt legyűrni az indulatait és megbirkózni a nagy fájdalommal. Belelapozunk a könyvbe és az egyéni történeteket olvassuk. Nem tudjuk elrejteni csodálkozásunkat a ,,hősök” csendes, heroikus viselkedésének láttán. Vajon honnan vették az erőt ahhoz, hogy újrakezdjék és nekilássanak egy új világ megteremtésének? Miként történhetett meg, hogy a produktív életformát választották, ahelyett, hogy anarchistákká, vagy nihilistákká váltak volna? Kissé nehéz megérteni Náchum Ganz és a falut alapító társainak gondolatvilágát és cselekedeteinek mozgató rugóit. Olyan könyv ez, amelyet a világ minden nyelvére — közötte arabra is — le kell fordítani, hogy az egész világ tudja meg az igazságot. Ismerjék meg, hogy miként született meg Izraelben a település, amelynek Kfár Áchim a neve. Miként építenek falut Izraelben, nem pénzzel, nemcsak fával és kővel, hanem az adott esetben főleg az emlékek erejével. Hadd tudja meg a nagyvilág, hogy mennyi fájdalom és szenvedés „felhasználásával” épít tették fel ezt a falut Izraelben. Az államelnöki fogadáson jelen volt Náchum Ganz is, Kfár Áchim egyik alapítója. Náchum elmondotta az államelnöknek, hogy a falu milyen jentős segítségetkapott keresztény svédektől, ־ akik 1951-ben 75 fabarakkot ajándékoztak Klár Áchimnak, Einer Rimmerfors lelkész kezdeményezésére. A svéd lelkész erről a jelentős segítségről külön fejezetet írt Rivka Guber könyvébe. Rivka és Mordecháj Guber 50 évvel ezeelőtt alisjázott a Szovjetunióból. I As ős új hazában elhatározták, hogy földműveléssel foglalkoznak. Közreműködtek először Kfár Bilu, majd Kfár Warburg falvak építésénél. Az utóbbi faluban laktak, amikor kitört a függetlenségi háború és két fiuk — a 20 éves Efrájim és a 17 éves Cvi — elesett a Délvidék és a Negev védelmében. A két Guber-fiú hagytékában naplókat és leveleket találtak, sőt Cvi Guber egy kötetre való nagyszerű verset is írt. A gyászháborús anya elhatározta, hogy kezébe veszi a hősi halott kisfia újai közül kiesett tollat és könyvet ír róluk. így születet meg Rivka Guber első könyve, a ״ Széfer Hááchim”. A Guber-házaspár a hősi halott fiuk testamentumának tekintette az országépítés folytatását, ezért otthagyták a szépen berendezett klár-warburgi otthonukat és az ötvenes években leköltöztek az akkor épülő délvidéki Lábhis-övezet elé falvaiba, hogy aktív segítséget nyújtsanak a beilleszkedéshez és a gazdasági megalapozásához az új telepeseknek. Rivka Guber később megírta második könyvét, amelyben felvázolta a Láchis-övezet, a falvai és az új mezőgazdák történetét, nehéz küzdelmét és sikeres begyökerezését. Ezekben az években Rivka Guber megismerkedett Szacsiko Tabucsi japán újságírónővel, aki az afro-ázsiai diákok számára rendezett tanfolyamon tanult. A japán újságírónő, aki elolvasta Rivka Guber első két könyvének angol fordítását, engedélyt kért, hogy lefordítsa azokat japán nyelvre. Az újságírónő betartotta ígéretét, kiadót talált, aki hajlandó volt finanszírozni ״ A két fivér” és a ״ Láchis” című könyvek japán nyelvű kiadását. Az újságírónő nem fogadott el ellenértéket a munkájáért. Amikor Tokióból annak rendje és módja szerint megérkezett Rivka Guber címére a szerzői honorárium, elhatározta, hogy a pénzt teljes egészében az Áháron Kácsr professzor nevét viselő emlékalapnak adományozza. Rivka Guber harmadik könyve ugyanis azokban a napokban jelent meg, amikor Kozo Okamoto és társai végrehajtották a luddi vérfürdőt, amelynek áldozatai között volt Áháron Kocir professzor, az államelnök fivére is. MIRJÁM SIR előszót a könyvhöz Az angliai Watford városban Barbara Massey tíz héttel ezelőtt négyes ikreknek adott életet. Most, hogy a gyerekek két és fél hónaposak, a kórház hivatalosan közölte, hogy az mind a négy életképes és egészséges. 3. Az autó a háztetőn kiáltozott az autó után, hangja bágyadtan és dallamosan szállt a barna víz fölött, mind halkabban és halkabban, ahogy a kocsi távolodott, s végül teljesen elenyészett, tán a távolság miatt, tán mert az asszony elhallgatott — ezt a kocsi utasai már nem tudták. Aztán eltűnt az út. Csöppet sem lejtett, mégis becsúszott hirtelen a barna víz alá, mint amikor egy éles, vékony penge finoman a húsba vág, nem jelezte végét sem földgöröngy, sem vízfo-t dór, észrevétlenül tűnt el, mintha már évek óta így lenne, mintha már így építették volna. A kocsi megállt. A házi kiszállt a fülkéből, hátrament, és a fegyencek lába alól kiszedtek két lapátot, a vas csattanva koccant a bokabilincsekhez. — Mi az, mit akarsz ezekkel? ־— kérdezte az egyik fegyenc A házi nem felelt. Visszament a vezetőfülkéhez, ahonnan, puskáját otthagyva, az egyik őr is leszállt. Fogták a lapátot, és gumicsizmás lábukkal mindketten a vízbe gázoltak, s a lapátnyéllel szondázták-tapogatták az utat. Megint ugyanaz a fegyenc szólalt meg. Középkorú férfi volt, bozontos, acélszürke hajú, kissé esztelőt tekintetű. — Mi az ördögöt csinálnak itt — mondta. Most sem válaszolt senki. A kocsi megindult, bele a vízbe, a házimunkás és az őr mögött, és sárgás, nyúlós, ragadós latyakot fröccsentett szét maga körül. A dereshajú ordítani kezdett: — Az isten verje meg, vegyék le rólunk a bilincset! — küszködött, vadul csápolva maga körül, szétlökdöste a körülötte állókat, amíg a vezetőfülkéhez nem ért, és dörömbölni kezdett a tetején: — Átkozottak! Vízbe akarnak fojtani bennünket! Vegyék le a bilincset! — ordított, csak úgy bele a világba. — Oldozzatok el! Vegyétek le a bilincset! Gazemberek! Semmi válasz. Mintha messze közben, ameddig a hangja elért, nem is akadna élő ember. A kocsi lassan vonszolódott, elöl az őr és a házi tapogatta lapátnyéllel az utat, hátul a huszonkét fegyenc álldogált összezsúfolva, mint szardíniák a dobozban. Átmentek egy másik hídon: két vékony és értelmetlen vaskorlát állt ki a vízből, egy darabig párhuzamosan húzódtak fölötte, majd újra elmerültek, rémítően és rejtélyesen, mintha lenne valami jelentésük, s mégis nyilvánvalóan értelmetlenül, mint egy már-már lidérces álomban. Dél felé elérték úticéljukat: egy várost. A víz borította, aszfaltozott utcákon a kocsi kerekei olyan hangot adtak, mintha selymet szakítanának. Most már gyorsabban mehettek: az őr és a házi visszaült a fülkébe, s a szaladó kocsi pontosan úgy festett az ív alakban szétfröccsent vízzuhatag között, mint egy kutya, csonttal a szájában, magasra csapta a vizet, túl az elöntött járdákon, a házak előtti keskeny gyepsávon, a teraszok és tornácok lábáig, ahol kirakott bútorok közt álldogáltak az emberek. Keresztülhajtottak az üzleti negyeden: egy férfi, gumicsizmában, térdig vízben, páncélszekrényt vonszolt dereglyén maga után. Végül elérték a vasutat. Derékszögben keresztezte az utcát, s két részre vágta a várost. Ugyancsak töltésen épült, nyolc-tíz láb magasságban a házak szintje fölött. Az út egyenest nekiszaladt, majd derékszögben elkanyarodott, egy gyapotbálázó és egy cölöpökre épült rakodórámpa mellett, egy szinten a vagonok ajtajával. A rámpán katonai sátor, előtte egyenruhás, fegyveres nemzeti gárdista őrködött. A kocsi fordult és kimászott a vízből a följáróra, amit rendesen csak gyapotszállításnál használtak, de most ház-i ingóságokkal zsúfolt teherautók és magánkocsik hajtottak fel a rakodta״ le rajta. A rabokról lekapcsolták az autóhoz erősített láncot, bokájuknál fogva párosával összebilincselték őket, így kapaszkodtak föl a bálázó elé, ágyak, bőröndök, villanytűzhelyek, rádiók, asztalok, székek és keretes képek áttekinthetetlen zűrzavarában. Mindezt egy négerekből alakult emberlánc darabonként hordta a bálázóba, ahol az ajtóban egy másik gárdista őrködött, a négerekre meg egy borotválatlan fehér ember ügyelt, sáros kard ruhában és magas szárú gumicsizmában; ők azonban (a fegyencek) nem álltak meg itt, hanem a két fegyőr puskákkal betuszkolta őket a homályos, kongó épületbe, ahol magasra tornyosult különféle holmik, visszamaradt gyapotbálák, tálalók, tükrök és kredencek derengtek fel némán, a beszüremlő félhomály csillámtalan sűrűségében. • Továbbmentek, ki a rámpához, ahol a katonai sátor és az őrszem állt. Vártak. Senki sem mondta nekik, meddig és miért. Mialatt a két fegyőr a sátor előtt a gárdistákkal beszélgetett, ők leültek a rámpa szegélyére, hosszú sorban, mint héják a sövényen, megbilincselt lábukat lóbázva a mozdulatlan, barna ár fölött, amiből a vasúti töltés kiemelkedett, ültek ősin és sebezhetetlenül, képtelenül semmibe véve minden eseményt, minden változást, s hallgatagon bámultak messze, túl a pályatesten, ahol a kettévágott város másik fele úszott, háztetők és bokrokként a fák, halott-mozdulatlan hadsorba dermedve a mocskos szürke ég alatt, a parttalan víztükör fölött. .. Rövidesen a négy másik rabkocsi is megérkezett a farmról. Szorosan egymás mögött jöttek, hűtő a hátsó lámpánál s négyfajta hangon tépve szét a víz selymét, eltűntek a bálázó mögött. A rakodón ülők hallották a lábak dobbanását, a bilincsek tompa csörgését; az első csoport megjelent a bálázó ajtajában, majd a második, a harmadik; most már száznál is többen voltak csikos zubbonyosok és tizenöt-húsz puskás-pisztolyos fegyőr. Akik legelőször érkeztek, fölálltak és összevegyültek a többivel, páronként, mint az ikrek, csörgős-csattogós köldökzsinórral öszszekötve, aztán szitálni kezdett az eső, lassan és kitartóan, novemberhez és nem májushoz illően. Egy se mozdult a bálázó ajtaja felé. Még csak arra se néztek, se vágyakozva, se reménykedőn, se lemondón. Ha egyáltalán gondolkoztak, bizonyára tudták, hogy minden hely kell a megmentett holmiknak, ha ugyan nincs máris dugig rakva az egész. Vagy talán tudták, hogy még ha akadna is hely, úgysem nekik szánták, nem mintha az őrök azt akarták volna, hogy bőrig ázzanak, eszükbe se jutott, hogy a fegyencek kint vannak az esőben, így most abbahagyták a beszélgetést, fölhajtották a zubbonygallért, álltak összebilincselve, mint a kutyák a hajtás előtt, álltak mozdulatlanul, türelmesen, hátuk az esőnek vetve, szinte kérődzve, mint a juhok vagy a tehenek. Kisvártatva észrevették, hogy a katonák megszaporodtak: tucatnyi vagy több is volt már, melegen és szárazott az impregnált köpenyek alatt, a tiszt is előkerült, övében pisztollyal, aztán meg se moccantak arrafelé, mégis megérezték az ételszagot, majd odafordultak, s meglátták a tábori konyhát a bálázó ajtajában. De még mindig nem mozdultak, megvárták, amíg sorba állították őket, s fejüket lehajtva, türelmesen topogtak előre az esőben, kaptak fejenként egy csajka pörköltet, egy bögre kávét, meg két szelet kenyeret. Az esőben ettek. Nem ültek le, mert a rámpa már vizes volt, guggoltak a sarkukon, mint a parasztok, előregörnyedve, hogy eltakarják a csajkát és a bögrét, melyekbe mégis, mint parányi tavakba, szüntelenül belevert az eső, s némán, észrevétlen átitatta a kenyeret. Még három óra hosszat álltak a rámpán, mikor vonat jött értük. A vágány mellett állók vették észre először s figyelték; egy személykocsi tűnt fel, mintha magától futna, maga után vonszólva a láthatatlan masina füstjét, amely nem szállt a magasba, hanem lustán népeszkedett, vízborította föld fölött, mintha egyszerre veszítette volna el súlyát és erejét. A vonat befutott és megállt; egyetlen, nyitott perom, régi típusú, fából készült személykocsiból állt, pöttöm kávédaráló teim ־* orrával. ׳ folytatjuk]