Uj Kelet, 1975. február (56. évfolyam, 8074-8097. szám)

1975-02-02 / 8074. szám

** ESEMÉNYEK * EMBEREK * yYY!fyyyYyyyyyyyyy¥vvvvvvvvvvv¥vv¥¥vyvv¥vvwvvwvvvvvvvvvvwvvvwvwwwwvwwwwwuvw«w״״״״ 1״ u.״«>״»״״״״״״״״״״״״״״״״״״״״״״״״״״״״״״״״״__________________________________________________________________״.״״״״״״». A körülmények hatalma A Jeruzsálem-díl úi kitiintefoffle• Simoné rle Reanvnir Izrael fővárosa a napokban elhatározta, hogy Simone de Beauvoir francia írónőnek, aki egyébként Jean Paul Sartre, a neves egzisztencialista filozófus és író élettársa, a Jeruzsálem-díjat adományozza. A díjat, amellyel eddig már számos írót jutalmaztak, többek között Andre Schwartzbart, Silasvou, Ionesco, azoknak az íróknak ítélték oda, akik műveikkel és közéleti tevékenységükkel kiemelkedő módon szolgálták a társadalmi szabadság gondolatát. Simone de Beauvoir számos olyan jelentős mű szerzője, amely mind az irodalmi közvéleményt, mind a kritikusokat állandóan foglalkoztatja. Az írónő ellentmondásos, izgalmas életműve, akárcsak magánélete és politikai állásfoglalásai, ha tükörképe a nyugati kultúra válságtüneteinek, nyugtalan, zűrzavaros erkölcsi közérzetének. Az alábbiakban közöljük a Jeruzsálem-díj új kitüntetettjének ״ A körülmények hatalma” című reprezentatív műve zárójelenetét. ANYAGILAG KIVÁLTSÁGOS HELYZETBEN vágyó könyveim 54 óta jól jövedelmesek; 52״ ben autót vettem, 55-be pedig lakást. Nem járok el balról, nem fogadok vendége nem szeretem a luxushelyeke egyszerűen öltözködöm, nés nagyon jól eszem, nem fosztom meg magam semmitől. Vanna erkölcsbírák, akik szememre vetik ezt a jólétet, jobboldallal természetesen; a baloldal sohasem sérelmezi, hogy egy balodali ember gazdag, még akkr sem, ha milliárdos; örülnek neki, hogy baloldali. A marxist ideológiának semmi köze a evangéliumi morálhoz, nem követeli meg, hogy az egyén aszkizisben vagy nyomorban éljen. A jobboldal annyira meg va győződve saját törekvései jogosságáról, hogy ellenfelei a szemében csak mártíromságára igazolhatják magukat; úgy gondolja, hogy az olyan kommunista, akinek pénze van, nem lehet őszinte. Egy jól szabó kabát — a polgárságnak tett eredmény; a hanyag öltözetet vizont affektáltságnak vagy illetenségnek tekintenék. Hol azt vádolnak, hogy kiszórom a pénz az ablakon, hol azzal, hogy fövény vagyok. Az egyetlen megoldás, hogy az ember egy beli hangra hallgat és hagyja, beszélenek, amit akarnak. Tudom, hogy profitból élek elsősorban a műveltség révén, melyet kaptam, de a lehetősége révén is, amelyek annak következményei. Közvetlenül nem zsámányolok ki senkit, de az emberek, akik megvásárolják könyveimet, valamennyien eg kizsákmányoláson alapuló gazdasági rend haszonélvezői. A kiváltságosak bűntársa vagyok, és ő kompromittál: ezért éltem át a algériai háborút személyes drámaként. Aki igazságtalan világban él, hiába reménykedik, semmi úton-módon nem tisztulna meg az igazságtalanságtól. Meg kellene változtatni a világot, s nekem nincs hozzá hatalmam Szenvedni ellentmondásaitól - önmagában nem ér semmit megfeledkezni róluk annyi, mint hazudni önmagunknak. Ebben a vonatkozásban is, megoldás hiányában, rábízom magam hangulataimra. De e magatartás következménye elég nagy elszigeteltség, objektív helyzetem elválasz a proletariátustól, de az a mód ahogy azt szubjektíve átélem szembeállít a polgársággal. NINCS TÖBBÉ KEDVFA utazgatni ezen a csodáitól megfosztott földön; semmit sem vár az, aki nem vár mindent. De nagyon szeretném ismerni történelmünk folytatását. A fiatalok a jövő felnőttei, és én érdeklődöm irántuk; a jövendő az ő kezükben van, és amikor tér■ veikben ráismerek az enyéimre úgy érzem, életem a síron túl folytatódik. Jól érzem magam társaságunkban, de a vigasz, amelyet nyújtanak nekem, kétes miközben továbbviszik a világot ellopják tőlem. Micsoda fölény élőnek lenni! Ezekben a húsz■ éves szemekben már halottnál látom magamat, eltemetve. Ki vagyok? Megöregedni azt 4 UJ KELET 1975. II. 2 ■ jelenti, hogy az ember korlátozza magát. Küzdöttem a címkék ■ ellen, de nem akadályozhattam meg az éveket abban, hogy bőr■ tönbe zárjanak. Még hosszú ideig ellakom e díszletek között, amelyek között lerakódott az életem: hű maradok a régi barátságokhoz, emlékkészletem, ha gazdagodik is kissé, megállapodik. Egyes könyveket megírtam, mársokat nem. De van valami ezzel kapcsolatban, ami elkedvetlenít. A jövő felé feszülve éltem, és most összefoglalom magam a múlt időben, a jelen, úgy tetszik, elsikkadt. Hosszú ideig úgy gondoltam, hogy az életművem még előttem van, és íme, már mögém került. Azért tanultam, hogy valamikor majd felhasználjam a tudásomat, rengeteget felejtettem, és azzal, ami megmaradt, nem tudok mit kezdeni. AZ ÍRÓNAK mindenesetre megvan az az előnye, hogy azokban a percekben, amikor ír, kivonja magát a megkövesedés folyamatából. Minden új könyvemben újra indulok. Minden lap, minden mondat friss leleményt kíván, előzmény nélküli döntést. Az alkotás kaland, ifjúság és szabadság. De mihelyt elhagytam munkaasztalomat, az elmúlt idő összegyűlik mögöttem. Más dolgokra kell gondolnom; hirtelen beleütközöm a koromba. Ez a túl érett nő egykorú velem: felismerem kései kislányarcát megvénült bőre alatt. Ez a galambősz úr, aki egyik dédnagybátyámra hasonlít, mosolyogva mondja, hogy együtt játszottunk a Luxembourg-kertben. ״ Az édesanyámra hasonlít” — mondja nekem egy harminc év körüli aszszony. Minden fordulónál szemembe vág az igazság és nem értem, milyen csel folytán sújt rám kívülről, jóllehet bennem lakik. Az öregség, távolról intézménynek látszik, pedig fiatal emberek azok, akik váratlanul öregnek találják magukat. Egy nap azt mondtam magamnak: „Negyven éves vagyok!” Mire elképedésemből magamhoz térem, már ötven voltam. A megdöbbenés, ami akkor elfogott, aztán sem múlt el. Valahogy nem tudom elhinni. . Amikor nyomtatásban olvasom: Simone de Beauvoir, úgy tetszik, hogy fiatalasszonyról beszélnek, aki én vagyok. Gyakran álmodom, hogy álmomban ötvennégy éves vagyok, hogy felébredek és csak harminc éves vagyok. Néha, mielőtt visszanyerném öntudatomat, egy szörny ül mellemre: ״ De hisz így van! Az a szörnyűség, hogy elmúltam ötven éves, igaz!” Hogyan lehet, hogy valami, aminek sem alakja, sem anyaga, olyan súllyal nehezedjék rám, hogy eláll a lélegzetem? Hogyan lehet, hogy azt a nem létező valamit, a jövőt, ilyen könyörtelenül ki lehessen számítani? Hetvenkettedik születésnapom éppen olyan közel van, mint a felszabadulás oly közeli napja. Hogy meggyőződjem róla, csak a tükör elé kell állnom. Negyven éves koromban egy nap azt gondoltam: „A tükör mélyén az öregség leselkedik rám; ez a végzet, elbánik velem.” Máris elbánt. Gyakran elképedve állok meg ez, ciuó a mieielen valamit, az arcom előtt. Utálom a tükörképem, petyhüdt szemhéjamat, szemeim alatt a táskákat, túlságosan telt arcomat és a szájam körül ezt a ráncok okozta szomorúságot. Az emberek, akikkel találkozom, talá nem látnak bennem mást, csak egy ötven éves nőt, aki se szép, se csúnya, olyan korú, amilyen. De én a régi arcomat látom magam előtt, amelyet himlő támadott meg, s amelynek ragjai sose fognak begyól gyűlni. EZ A SZÍVEMET IS megmételyezi. Elvesztettem azt a képességet, amellyel el tudtam választani a fényt az éjszakától. Lázadásaimat elbátortalanítja a vég közelsége és a leromlás végzetszerűsége, még az örömeim is halványabbak. A halál ma már nem távoli, durva kaland; ott kísért álmaimban; amikor felébredek, árnyékát ott érzem magam és a világ között, az elmúlás már megkezdődött. Ez az, amit nem láttam előtte: korán kezdődik, és lassan emészt fel. Talán nagyobb fájdalom nélkül ér majd véget, miután már minden elhagyott, úgyhogy ez a jelenlét, a sajátom, amelyről nem akartam lemondani, nem lesz már semmi. Apránként el fognak szakadni a földhöz rögzítő kötelékek. Igen, itt az ideje, hogy így szóljak: soha többé! Nem én válok meg régi örömeimtől, ők válnak meg tőlem; a hegyek ösvényei kifutnak lábam alól. Sohasem vetem magam többé fáradt Ságtól mámorosan az illatos szénába; sohasem siklok le többé egyedül havas reggeleken. Soha többé nem lesz dolgom férfivel. A képzeletem ma már éppúgy belenyugodott, mint a testem. Ennek ellenére különös elképzelni, hogy az ember már nem test: vannak percek, amikor e bizarr állapot végérvényessége megfagyasztja a véremet. És ami a legjobban letör, jobban, mint ezek a hiányok, az, hogy nem ébrednek bennem új vágyak, elfonynyadnak, mielőtt megszületnének, abban a megritkult időben, ami még az enyém. Valamikor a napok sietség nélkül teltek, én gyorsabban haladtam, mint ők, sodortak a terveim. Most a kurta órák lóhalálában ragadnak a sír felé. Igyekszem nem gondolni rá, mi lesz tíz év múlva, egy év múlva. Az emlékek kimerülnek, a mítoszok szétfoszlanak, a tervek csírájukban elvetélnek, de hosszú lesz ez az én rövid jövőm! ÉS MICSODA FENYEGETÉSEKET rejt magában Az egyetlen új és fontos, ami még érhet, a balszerencse. Vagy holtan látom Sartre-t, vagy én halok meg őelőtte. Szörnyűség, hogy az ember nem lehet ott, hogy megvigasztalja azt, akinek fáj távozása; szörnyű, ha a másik megy el, és örökre elhallgat. A legvalószínűtlenebb szerencsétől eltekintve, e két sors egyike vár énrám. Néha szeretnék minél előbb a végére jutni, hogy megrövidítsem ezt a szorongást. Ennek ellenére éppúgy irtózom a megsemmisüléstől, mint azelőtt. Fájó szívvel gondolok az olvasott könyvekre, a látott tájakra, az összegyűjtött tudásra, ami mind nem lesz többé. Az egész zene, az egész festészet, az egész kultúra, annyi szép hely, és utána hirtelen semmi. A pekingi opera, Huelva arénái, néger vallási szertartások Bahaiában, El-Oued homokbuckái, a Wabansie Avenue, a provence-i hajnalok, Timusz, Castro, amint ötszáz kubaihoz szól, kénszínűs ég a felhőtenger felett, a vérbükkfa, a leningrádi fehér éjszakák, a felszabadulás harangjai, a narancsszínű hold Pireusz felett, vörösen kelő nap a sivatag felett, Torcello, Róma — mindez nem támad fel többé sehol. Ha legalább gazdagította volna a földet, ha valamit létrehozott volna ... mit? Egy dombot? Egy rakétát? De nem, nem történt semmi. Felidézem ezt a mogyoró sövényt, amelybe bele-belekapott a szél, és az ígéreteket, amelyekkel szívet szédítettem, miközben ezt az aranybányát szemléltem a lábam előtt, egész leélendő életemet. Az ígéretek teljesültek. És mégis, ahogy hitetlen tekintetem a hiszékeny fiatal lány felé fordítom, döbbenten érzem: be vagyok csapva. TOLLHEGYRŐL HELYTELEN BEAVATKOZÁS Azt olvassuk, hogy a felsőbíróság ismét ráüzent a rabbinátusra: hatvan napon belül indokolja meg, miért nyilvánította „prujá” (férjezetten) asszonynak Senkiházi Ilonát , holott nevezett Lengyelországban anno dacumál polgári házasságot kötött Senkiházi Jánossal. Szándékosan használtuk az ismét szót, mert ezek az egyoldalú határsértések rendszeresen megismétlődnek. A felsőbíróság nem is csinál titkot abból, hogy különböző jogi formulák alkalmazásával meg akarja nyirbálni a rabbinikus bíróság hatáskörét. Álljunk meg egy pillanatra, mert ez az ügy — a felsőbíróság és a rabbinikus bíróság viszonya — még a mai zaklatott időkben is megkülönböztetett figyelmet érdemel. Tudott dolog, hogy Izraelben a házassági ügyek a rabbinikus bíróság jogkörébe tartoznak. Ez a híres status quoegyezmény eredménye. Dávid Ben Gurion kötötte meg annak idején a vallásos pártokkal. Most ne firtassuk, vajon jó ez, vagy rossz. Annak idején Ben Gurionnal együtt a nép túlnyomó többsége szentül hitte, hogy az egyezmény elhárítja fejünk felől a szakadás veszélyét. Mellesleg, Ben Gurion biztosítani akarta pártja számára a higgadt és kiegyensúlyozott koalíciós partnert. Tény, hogy a Kneszet megszavazta a vonatkozó törvényt és azóta mind a rabbinikus bíróság, mind a felsőbíróság egyazon jogforrásból meríti erejét: a Kneszet-törvényből. A kettő között az a különbség, hogy a rabbinikus bíróság a Háláchá alapján ítélkezik. A Kneszet-törvényben biztosított függetlensége és autonóm jogai lehetővé teszik, hogy kizárólag a Háláchá alapján hozza meg döntéseit és minden más szempontot hagyjon figyelmen kívül. Azt is kell tudnunk, hogy a Háláchá megköti a rabbinikus bíróság kezét. A bírák szerepe itt a háláchikus törvény alkalmazására korlátozódik, de sem módjuk, sem joguk azon változtatni. Ellentétben a profán törvénnyel, amelyet a Kneszet, — amennyiben a körülmények így kívánják — máról holnapra megváltoztat. Ami tegnap kihágás volt, holnap erénynek számíthat. Feltételezhető, hogy a felsőbíróság tudós tagjai ismerik népünk históriáját, így jól tudják, milyen áldozatokat hoztunk a hitünkért, a meggyőződésünkért. Nincs a világon az a hatalom, amely arra kényszeríthetné a rabbiságot, hogy akár egyetlenegy szót is töröljön a Tórából. Ha a felsőbíróság tagjait irritálja a Háláchá alapján álló bíráskodás, ám forduljon a Kneszethez. Szabad világban élünk, nyugodtan megtehetik. Kérjék a status quoegyezmény felbontását. Követeljék a rabbinikus bíróság jogainak a megcsonkítását. De amíg a törvény érvényben van, a fair play kötelező. Még a felsőbíróság tagjaira is... A MESSIÁS Nem ma vagy holnap, de néhány év múlva egészen biztosan jön. Ezt nem én jövendölöm, én már megjártam a jövendöléssel. Ricsén is megjósolta vele Sáje Scharf kántormetsző és talmudtanító, hogy jön a Messiás 1900- ban. Én már nem emlékszem, hogyan tudta kiszámlani, nem bízta rám a titkát, mert én akkor csak tíz éves voltam. Én csak örültem, hogy nem kell többé iskolába járni. De akkor nem jött. Sáje tévedett, elszámította magát. Most azonban Káhámmi Szádjá mondja és írásban is adja. A sémita hetedik évének végén itt lesz, egészen biztosan itt lesz. Szádjá uram a Talmudból vette, Szánhedrin traktátusából. Ott világosan meg van írva, csak ki kell tudni számítani. Ő meg tudja. Én csak véletlenül értesültem róla, egy Kirját Árbából érkezett, azaz Chevronban keltezett köriratból, amelyet csak a Nagyaknak küldött el, a miniszterelnöknek és tárcával rendelkező minisztereknek, a nép kiválasztottjainak, a főfőrabbiknak, a jesiva-vezetőknek, a Tóra és a nép nagyjainak, valamint a fontosabb intézményeknek. A Cáhál jelenlegi főrabbija hiányzik a névsorból. Nekem sem küldött Szádjá, bizonyára tudja, hogy én 1900-ban Sáje Scharffal megjártam. Én egy középnagyságnál láttam az írást. Reb Szádjá azt is tanácsolja, hogy készüljünk fel erre a nagy napra. Gyűjtsünk nagymennyiségű élelmiszert, hogy akkor, a nagy napon, hetedhét országra szóló lakomát csaphassunk. Én százszázalékosan hiszek a Messiás eljövetelében, de nem a Szádjá dátumában. Én már hamarább várom. A jelenlegi mostoha idők éppen érettek arra, hogy azonnal jöjjön és remélem, nem csalódom. ZEMPLÉNRICSEI KÁLMÁN EGY KOI,TIZ FELJEGYZÉSEI A legrosszabb, mikor azt kérdezem: érdemes írni A tapasztalat: mindig érdemes. Ha valami őszinte és a valóságot tükrözi, mindig igényt tarthat érdeklődésre és megjelenésre. * A halál nemcsak elválaszt, de közelebb is hoz. Még mindig szinte csillapíthatatlan szomjúsággal olvasok, főleg olyasmit, amiből tanulhatok, új ismerete־ ket szerezhetek. Alapjában mindmáig megmaradtam diáknak, tanulok, tanulok, csak ez ad felejtést, ebben szívó■dom fel teljesen. Ez olykor olyan fokú izgalommal, és nyugtalansággal jár, mint a hőemelkedés. * Emlékszem egy jelenetre még otthonról: anyámmal ültem egy téli estén az udvari szobában, csak mi ketten voltunk odahaza. Egy francia antológiába voltam varázslatosan lemerülve. Anyám horgolt valamit. Egyszer csak azt mondja: — Nem érzel füstszagot? — Nem — felelem kurtán, s félpillanatra felkapom a fejem. — De igen — erősködik — valami ég, tűz van. Anyám mindig félt valamitől, kölüinösen télen, ha beszorultunk a lakásba, gyakran képzelődött, ismertem a természetét, nem vettem komolyan megjegyzéseit. Egyszerre felerősödött a hangja: — Te csak olvasol, nem törődsz semmivel, nem értem, hogyan tudsz ennyire megfeledkezni mindenről. Most már biztos, hogy égett szag van a levegőben. Talán a padlás ég, a tető ... Hirtelen hangok törnek be az utcáról, kiabálás, már tisztán hallom: — Tűz, tűz! — s apám gyors, futó lépteit a lépcsőházban. — Kint ég a tető — mondja nyugodtan — már útban vannak a tűzoltók. Felszaladok a padlásra, van odafenn a tankban víz? — S már indul is a kézilámpással a padlásfeljáró felé Ott keletkezett, az áramvezeték rosszul volt szigetelve, rövidzárlat okozhatta. Mire a tűzoltók megérkeztek, egymaga már el is oltotta, s derűsen, a jól végzett munka örömével lépett be a szobába. — A lányod csak olvas, olvas — panaszolja anyám — tőle akár benn is éghettünk volna. Pedig én már majd egy órája mondom, hogy füst szag van a lakásban. Nemrég elhalt barátaim könyveiben lapozgatok, semm hangon olvasok egy-egy oldalt. Az az érzésem, hogy búcsúzóul zsoltárokat mondok felettük. Integetek a repülőgép után, mely elvitte őket az ismeretlenbe. Néha egészen megsejthe־ tetlen dolgokból jön az inspiráció. * Lívia felhívta figyelmemet M Virginia Wolff nemrégiben megjelent életrajzára. — Egészen rendkívüli, csodálatos könyv — mondja. Unokaöccse, egy egyetemi tanár írta, felhasználta az összes dokumentumokat, a■ melyeket a családi archívokban őriznek. W. W. mint ismeretes, súlyos lelki depresz■ szióban szenvedett, s nem nem tudott dolgozni ebben az állapotban, de ha csal, percekre is jött a jótékony világosság, azt kihasználta és írt. Az utolsó hónapokban, magam is elnémultam. Talár ezzel a példával akart L. bűz■ dítani, vigasztalni Ha másként nem lehet, legalább néhány percig ... Mostanában sok verset olvastam új, ismeretlen költőktől; nem mozgatnak meg bennem semmit. Mintha megsüketültem volna. Semmit sem érzek abból az örömből, lázból, ami versolvasásnál lelkem minden húrját meg־ rezzegtette. Gyakran töprengek, talán bennem van a hiba. De szinte felszabadít Illyés Gyula egy mondata: ,,Ritkán volt korszak, amikor tehetséges költők annyi nélkülözhető verset írtak volna” — mint ma, — fűzöm hozzá. ״ Nélkülözhető” — tömör, remek találat, s milyen szomorú. SZENES ERZSI (Weltwoche) HÁTSÓGONDOLATOK