Uj Kelet, 1977. szeptember (58. évfolyam, 8864-8885. szám)

1977-09-01 / 8864. szám

LI KELET 4. TUDOMÁNY­TECHNIKA p5 ־-־.״־■״*יי ״״■■ ׳ ״ ׳*־־ ־־׳— ־■־׳■י‘* ■■׳ ■■׳ • . י­­ HÁROM FIATAL TÜDÓS A SZEBB TEL AVÍRT Esőben, ködben ez nem tűnik annyira fel: a nyár vakító nap­­sugara azonban leleplezi a há­­zak hegeit és sebhelyeit, bán­­tóan mutatja az omladozó fala­­kat, a festésüket rég elhullaj­­tott ajtókat, ablakokat. Tel- Aviv városa mindössze 68 éves, ami a városok körében bakfis­­kornak számít, a város mégis úgy hat omló vakolatával, eső­­től, naptól kifakult, roskatag házaival, nem is mintha ezer­­éves, hanem mintha elhanya­­golt, lakatlan volna. Nemrégiben három fiatal iz­­raeli végezte be tanulmányait a milánói egyetem építészeti fakultásán: Liát Preuss, Simon Kédár és Gilád Jákov, akik kö­­zös diploma munkájukat Tel- Aviv egyik központi negyede újjáépítésének szentelték. Mun­­kájuk az egyetemen lelkes di­­cséretben részesült, ők pedig hazahozták Tel Avivba, abban a reményben, hogy tanulmá­­nyukra és a benne foglalt ter­­veikre talán felfigyelnek itt is az illetékesek. Mint a fiatal tu­­dósok mondják, most hogy ha­­zatértek, nem képesek tovább is közömbösen nézni, hogyan omladozik és csúful szülőváro­­suk. Ott, Olaszországban, meg­­figyelték, mennyire vigyáznak az ősi városnegyedek karban­­tartására, mennyire ügyelnek a múlt építészeti kincseinek a megőrzésére. Tervük egyelőre csak Tel Aviv központjának egyik részére vonatkozik, amely­nek 4 oldalát a BenCion fasor, a King George, Allenby és Je­­huda Halévi utcák határolják. Ez a negyed, ahol egyre na­­gyobb számban hagyják el, teli van olyan házakkal, amelyek valamikor gyönyörűek, legalább is eredetiek voltak, mert stílu­suk az építtető ízléséről tanús­­kodott, ami a mai kocka­házak­­nál vajmi ritkán fordul elő. A tanulmány elsősorban a közlekedés elől kívánja lezárat­­ni az utcák egy részét, s ezek az utcák u. n. sétáló­utcákká válnának, amelyeket különbö­­ző dekorációs elemekkel lehet­­ne szépíteni is. Szaporítani ja­­vasolják az előkertek és köz­­kertek számát és növényzetét. Annak érdekében, hogy a ne­­gyedbe fiatalok is szívesen köi­tűzzenek, sportlétesítmények és úszómedencék létesítését terve­­zik, az újonnan építendő háza­­kat pedig bérlakásokként akar­­ják felépíttetni, szintén azért, hogy fiatal párok is idejöhes­­senek. A terv a maga egészében per­sze túl költséges a mai anyagi lehetőségekhez képest, de bizo­­nyos, hogy egyes javaslatai aránylag csekély költséggel és igen üdvös hatással megoldha­­tók lennének. VILCABAMBA TITKAI Vilcabamba, az inkák utolsó fővárosa még nem árulta el titkait. Ez a város volt (a mai Peru területén) a spanyolok által trónjuktól megfosztott utolsó inka ki­­rályok székhelye. Edmundo Guillen perui régész expedí­­ciója fedezte fel a dzsungelben alig egy esztendővel ez­­előtt, 1976 július 22-én. A Cuscótól észak-keletre fek­­vő város olyan nehezen megközelíthető, hogy a kincs­­keresők négy évszázadon keresztül nem jutottak el e régi településig. Egy japán expedíció állapította meg el­­sőnek a város földrajzi fekvését, amikor felfedezték a hozzá vezető sziklába vágott lépcsőket. A dzsungel mé­­lyén fekvő romok teljes feltárása azonban több eszten­­dőt vesz majd igénybe. Az öt kilométer hosszú és két kilométer széles város­­ban körülbelül 400 palota, templom és egyéb középü­­let volt széles sugárutak két oldalára építve. A japán archeológusok által felfedezett lépcső több mint egy kilo­­méter hosszú és a város szívébe vezetett. Az épületek architektúrája arra a meggondolásra vezette a régészeket, hogy egy másik, az inkákat megelőző civilizáció idején készültek. A legnagyobb templomot a nap imádatának szánták, s úgy látszik, tűzvész áldozata lett. Az inka ki­­rály kétemeletes palotája azonban szinte sértetlen. Vilcabamba városa 1572-ben merült feledésbe, ami­­kor a spanyolok kivégezték az utolsó inka királyt, I. Tupac Amarut és tábornokait. A kivégzésre Cuscoban került sor, Francisco de Toledo alkirály parancsára. Manco király 1536-ban menekült Vilcabambába, mert nem akart Pizzára „strohmannja” lenni. A spanyol hó­­dító ugyanis az előző esztendőben megkoronázta Man­­cot, hogy biztosítsa magának a lakosság rokonszenvét. Manco Inca a Pizzaro által meggyilkolt Atahalpa test­­vér­e volt és kis híján legyőzte a spanyolokat. De egy spanyol katona, aki Vilcabambába menekült, megölte egy doronggal, egy labdajáték során keletkezett összetű­­zésben. A fia, Titu Cusi, megpróbált megegyezésre jutni a spanyolokkal, de rövid idő múlva meghalt. Állítólag az alattvalói mérgezték meg, mert tárgyalásokba kezdett a hódítókkal. A bátyja, Sayri Tupac megengedte két Ágoston-rendi szerzetesnek, hogy bejöjjenek a városba. Ezek rá akarták venni, hogy térjen át a keresztény hitre és szövetkezzen a spanyol királlyal. A tüdőbajos inka­­király azt kérte a misszionáriusoktól, lépjenek közbe a keresztény Istennél meggyógyulása érdekében. Az isten­­tiszteletek ellenére a király meghalt. A csalódott nemes­­ség megölte a két szerzetest. Az új király, Tupac Ama­­ru, Manco Inca utolsó fia volt. Húszéves koráig egy templomba zárva őrizték uralkodó testvére parancsára. Trónra lépése után röviddel spanyol csapatok foglyul ejtették, nem messze Vilcabambától. Országjáró útról tért vissza. Tábornokaival együtt Gascoba vitték, ahol modern kifejezéssel élve „kirakatpert” rendeztek ellene, a két misszionárius halála miatt. Lefejezésre ítélték. A püspök és a papság tiltakozott, mert szerintük Tu­­bac Amarut csak a spanyol királynak volt jogában el­­ítélni. Az alkirály azonban hajthatatlan maradt; a tábor­­nokokat megkínozták a téren és a királyt lefejezték. Ez­­zel az inka birodalom végleg eltűnt. ! | 1977. ix. 1 ★HÍREK★ Házi computer ★ A bostoni egyetemen házi­­használatra készült mini-elektro­mos agyakat állítottak ki. Az előállító vállalatok szerint rö­videsen minden amerikai háztar­tásban működik majd egy mi­­nicomputer, amely kiszámítja a család adóját, pénzügyi ter­­vezést végez, automatikusan irányítja egy ház villamosbe­­rendezését és háztartási gépeit, társasjátékokat játszik és me­­móriarészlege elraktározza a re­cepteket Arról nem is szólva, hogy a gép segít a gyerekeknek a számtanlecke elvégzésében, és ezzel nagy gondtól szabadítja meg a papákat, akik már ré­­gen elfelejtették az iskolában tanultakat. A házi minicom­­puter egyelőre ezer-kétezer dollárba kerül, de a gyártó vállalatok szerint rövidesen to­­vább csökken majd az ára. A Weizmann-intézet újabb eredménye A »NEO-DHC« KÉTEZERSZER IDESEBB A CUKORNÁL Az új édesítő­szer ideiglenes neve „NEO-DHC” és a szakér­­tők véleménye szerint rövide­­sen leváltja az élelmiszer és gyógyszer vegyészeti iparban használt szacharint és más mes­terséges édesítőket. A Jafora cég most csak az amerikai élel­­miszer és gyógyszerhatóság en­­gedélyére vár, hogy megkezdje az új édesítőszer használatát az élelmiszer és gyógyszer gyártás­­ban. Amikor ismételt tragédiák nyomán a világ különböző ál­­lamaiban betiltották vagy a mi­­nimumra csökkentették a cik­­lamát-félék használatát, a red­o­voti Weizmann-intézet néhány szakértője 1968-ban, tehát kö­­zel 10 évvel ezelőtt megkezdte egy olyan vegyi eljárás kikísér­­letezését és berendezés építését, amely semlegesíti vagy megvál­­toztatja a grapefruit héjának keserű ízt adó naringin össze­­tételét, azaz a keserű íz semle­­gesítését, így jutottak el a „NEO—DHC”-hez. A kísérle­­tet a Jafora vállalat kezdem­é­­nyezte, amely naringint állít elő grape-fruit héjából. A Weizmann-intézet tudósai szerint az új édesítő nyomban átveheti a szacharin helyét és feladatát. Azt is közölték, hogy Amerikában toxikai tesztnek, vagyis méreg­vizsgálatnak ve­­t­ették alá az anyagot és meg­­állapították, hogy az új édesítő­nek nincs káros hatása. A „NEO—DHC”-nak menthol-ize van és így az­onnal felhasznál­­ható rágógumi, gyógyszer anya­­gok, üdítő anyagok, fogkrémek, könnyű hűsítő italok és csoko-­ládé gyártására. Az új édesítő­­szer kalóriamentes és könnyen emészthető. A ״ NEO—DHC” anyagát mint édesítőszert először az amerikai dr. Robert Horovitz és dr. Robert Gentile fedezte fel. A reh­ovoti Weizmann-inté­­zetben sikerült kikísérletezni egy olyan berendezést, amely a grape-fruit héjából olyan éde­­sítőt állít elő, amely kétezerszer édesebb a cukornál és hatszor édesebb a szacharinnál. Az éde­­sítőipart forradalmasító beren­dezést a Weizmann-intézet szer­veskémiai osztályának munka­­társai, Dán Omer mérnök és Jehuda Mazor professzor épí­­tette, a citrusgyümölcs nedvet és szörpöt előállító Jafora cég megrendelésére és a vállalat pénzéből. Mélyfúrás ★ Szovjet tudósok bejelett­­tették, hogy 15 kilométer mély­re fúrnak le a földkéregbe, a Kola-félszigeten. Hasonló kísér­­letet végeznek egy azerbajdzsá­­ni helységben is. A munkálato­­kat 1980-ban fejezik be és rend­kívül értékes információkra szá­mítanak a földkéreg összetéte­­lével kapcsolatban. Eddig 7900 méterre sikerült lefutni, ahol 110 fokos hőség uralkodik. A számítások szerint 10 kilométe­­res mélységben a hőmérséklet meghaladja a 200 Celsius fo­­kot. A kísérlet eredményeként arra számítanak, hogy gyakor­­lati célokra is fel lehet majd használni a földkerék mélyének fizikai tulajdonságait Óriásléggömb ★ Spanyolország, Franciar­­ország és Olaszország meteoro­­lógusai közösen szerkesztett, 330 ezer köbméteres léggöm­­böt készítettek meteorológiai mérések céljára. A 650 kilós léggömb a legnagyobb, ame­­lyet ilyen célra valaha is hasz­­náltak. A léggömb 40 kilomé­­teres magasságban 20 órát re­­pült. A kísérlet teljes sikerrel járt és további, az eddiginél is nagyobb léggömbök készítését tervezik. Műbolygó ★ Japán bejelentette, hogy 1983-ban mű­bolygót lő az apály-dagály ellenőrzésére. A műbolygó egyben a tengervíz szennyeződését is méri majd. A költségeket 14,5 millió dol­­lárra becsülik. 56JO IL I; BOLDOG ÚJÉVET j ROBEX-szel WVv. v»W1*'!J«'^WVWWVW'/■יי' ׳■'* | 0ן «»י*יןז|)!»*1ןן ר״יי> 1 077 ןמיץייז!« Ifi-t01j; ן««י«ו ן az UJ RELiTi-re Tengeri medve ★ Egy bolgár tengerész két­­éves tengeri útra indul egyma­­gában, 10 méter hosszú és 3,3 méter széles vitorlásával. A cél: a tengervíz kőolaj-szennyeződé­­sének a vizsgálata a Földközi­­tengeren, a Fekete-tengeren és a Vörös-tengeren. A bolgár tenge­rész felfedezett egy szerkezetet, amely a napenergia segítségével lehetővé teszi a víz sótalanítá­­sát. Új módon hosszú ideig időz­het nyílt tengeren anélkül, hogy partraszállásra szorulna. EUROMUR ajtót és falbevont ERI? HEIGHT LÉGY HŰ MAGADHOZ ................— REGÉ?? 127. Arra gondolt — milyen különös, hogy egyik sofőr sem vette észre. Aztán meg arra — milyen furcsán el­­szigeteli a kocsi sebessége a vezetőt attól a világtól, amelyiken keresztül­­hajt. Felállt és egyenletes léptekkel foly­­tatta útját. * Amikor a piactéren meglátta a fe­­születet, egyszerre rájött, hogy éppen ide igyekezett, örömet érzett, hogy lám, mégsem volt céltalan a hosszú, délutáni gyaloglása. Elégedetten mo­­solygott magában, és az emlékezés jól­­eső érzésével baktatott végig az üzle­­tek, egy szálloda, majd újabb üzletek, meg a háborús emlékmű előtt. Végül egy szűk kis utcán át elérkezett egy temetőfalhoz. Felült a falra, elégedetten nézegette a sírokat, amíg csak sötétedni nem kezdett. Semmit , semmit nem akart csinálni. • Csak az rántotta ki ebből a különös, tompán üres elégedettségből, amint meglátta a templomból kilépő s a pap­­lak felé induló lelkészt. Nézte egy ideig, s arra gondolt, hogy az enyhén libegő miseingtől olyannak látszik a szürkületben, mint valami lepke. Az­­tán észrevette, hogy a másik meg őt figyeli kíváncsian. — Ugyan. Nem vagyok ejtőernyős, vagy egy tudomisén micsodának álcá­­zott német. Ha akarja, meg is motoz­­hat, van-e nálam fegyver. Clive valahogy kívülről hallotta a saját hangját, s meghökkentő volt, a­­hogy a mondatokat lejátszotta magá­­ban, mint­­ valami gramofonlemezt. És túl hevesen tiltakozott, valami mást kellett volna mondania. A pap megállt, Clive ránézett és mosolygott. — Az a baj — mondta —, hogy ma­­ga túlságosan is olyannak látszik, mintha játszaná önmagát. Ez nem lehetett valami világos. — Úgy érzem, hogy túlságosan ha­­sonlít azokra a színészekre, akik min­­denféle szerepet játszanak a filmek­­ben ... Szóval különböző jellemeket alakítanak... Úgy vélte, ennek már volt valami értelme, hisz nyilvánvalóan igazat mon­­dott. Milyen tökéletes az öreg pap maszkja is: a finom, ezüstös haj, a nyugodt tekintet, a benső békesség, ami évek óta nem hagyta el, attól olyan derűs az egész arcberendezése. Igen, de az öreg mégiscsak nagyon meghökkentnek látszik. Talán mégis­­csak rosszul fejezte ki magát. Koncent­­rálnia kell, mint az ittas motorosnak, ha megállítja a rendőr. — Tehetek magáért valamit? — kérdezte a pap. Ó, ez a kereszténység! Ez a segítő­készség! Clive leszállt a falról. — Nem — mondta hidegen. — Ma­­ga egyikünkön sem segíthet. Meglátta az egyik síron az elmosó­­dott feliratot. Hangosan olvasni kezdte: — Itt nyugszik Istenben boldogult Aram Flechter, Wythe egyházközség. Született 1742-ben, meghalt ,1821-ben. Felpillantott. — Végigélte Napóleon korát — mondta. — Nyilván éppen úgy keresz­­tülment... Közben elillant a gondolat, s egy másik bukkant fel a fejében. — Milyen mulatságos — mondta. — Ezrével szedték le mindenfelé a jelző­­táblákat, biztonsági okokból... Gon­­dolja csak el, ledobnak az égből több ezer ejtőernyőst, és mivel ezek a derék legények ahhoz a borzasztóan mód­­szeres fajtához tartoznak, hát oda ma­­síroznak az első jelzőtáblához, és lám, nincs a helyén! Hogy zavarba jönnek majd! Ott állnak megdöbbenve, és azt fogják mondani: — El vagyunk veszve! Hel Hitler! Nem tudunk továbbmen­­ni!... Mert azt maguk már el sem tud­­ják képzelni, hogy a nácik olyan mé­­lyen lehajoljanak, hogy elolvassák a sírfeliratokat, és onnan tudják meg, hogy Wythe-ban vannak... Vagy igen? Akkor pedig ki ezekkel a sírokkal is! Fájdalmat látott a másik arcán. — Ó, nekem igazán nincs szándé­­komban lerombolni ezeket a sírokat — folytatta. — Le ne romboljuk a régi Angliát! De az új Angliánkat, azt igen! Azt csak romboljuk le! De kocká­­ra ne tegyük azt a szent repkényt, ami befutja Basingstoke omladozó várfalait. Folt ne essék az úri magatartáson. Mert akkor.... A templomra nézett — percről perc­­re inkább csak az árnyképe látszott a félhomályban. — Gyönyörű szép ... Normann stí­­lusú, ugye? — kérdezte. — Valódi ős­­régi. — Igen, valódi ősrégi — mondta a pap vontatottan. Clive a falra könyökölt. Olyan ki­­merültséget érzett, mintha valami transzban lenne. Tulajdonképpen már túl is jutott azon az állapoton, amit kimerültségnek lehet nevezni. Úgy érezte magát, mintha valami negyedik dimenzióban lebegne, ahol az idő csil­­logó köd és őt körülfogja, rabul ejti. És úgy rémlett neki, mintha ő mindig mintha örökre itt is maradna, és az is itt lett volna a temető mellett, és lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy ő most ilyen természetfölötti tu­­datossággal társalogjon ezzel az egy­­házi öltözékű ismeretlennel. — Milyen hitük lehetett az emberek­­nek ezekben a régi időkben — mondta. — Igazán és őszintén hittek, azért munkálták meg törékeny testük fárad­­ságával a kemény követ, és ezt én sem mondhatom másképp, csak ilyen szép szavakkal, és azért rakták egyik követ a másikra, hogy fennmaradjon az épület akkor is, amikor ők már ré­­gen elköltöztek, és emlékeztessenek minket is, hogy a hit tovább él, mint a halandó test... — Egy perccel ezelőtt még hajlan­­dó lett volna lerombolni ezeket a régi dolgokat. — Igen, hajlandó vagyok — mondta Clive mérgesen. — Most is hajlandó va­­gyok. Maga, persze, meggyászolná őket, és világgá kürtölné a fájdalmát, ha el akarnák itt pusztítani ezeket a köve­­ket. Sokkal inkább meggyászolná őket, mint amikor emberi lényeket pusztíta­­nak el. .. Micsoda gőg van ebben! Micsoda gőg kell ahhoz, hogy úgy be­­széljen, mintha nem lehetne újra meg­­teremteni azt, amit már egyszer létre­­hozott a brit nép szelleme. Pedig az a szellem a fontos, amelyik ide rakta ezeket a köveket, nem pedig maguk a kövek. — Maga tehát azt hiszi, hogy a maguk új Angliája képes lenne egy ilyen templomot felépíteni? — Nem — felelte Clive. — Magá­­nak van iga­z... Mi nagyobbakat építe­­nénk, de csak azért, mert valaki bízna abban a profitban, ami a végén ki­­jönne a dologból. A régi fickóknak, azoknak van hitük ... — Az egyik pillanatban azt mondja, hogy ugyanaz a szellem él ma is, a másikban meg azt állítja, hogy az a szellem már eltűnt. — Úgy van — mondta Clive. —* Paradoxonokban beszélek, ugye? De hát senkinek sincs hite manapság. Nem az a fajta hite... — Maga talán csak önmaga nevében beszél, fiam. — Milyen finom volt ez a rendre­­utasítás. Maga nagyon kedves ember... Nem az a pipázó pap, nem is az a ló­­kedvelő, az a sportember fajta, meg nem vállveregető típus, de nem is olyan szenteskedő... Biztosan maga is látott már olyant, aki megátkozza az em­­bert, de közben vállon veregeti, csak hogy mutogassa, hogy azért ő is éppen olyan emberi lény... Remélem, nem akar megtéríteni. __ [MyMink) TÜKOR

Next