Új Kelet, 2017 (98. évfolyam, 20643-20648. szám)

2017-06-01 / 20645. szám

„Nem szoktam elaprózni" INTERJÚ ERŐS-HAJDÚ SZILVIÁVAL, AZ ÚJ KELET ELŐZŐ FŐSZERKESZTŐJÉVEL Erős-Hajdú Szilvia újságunk hajdani főszerkesztője szárnyaló karriert hagyott hátra Magyarországon, hogy szerelmével élhessen Izraelben. Profi hozzáállásával, töretlen életigenlésével és elbűvölő összeszedettségével évekig szinte egyedül vitte az Új Keletet. Szilviával Petach Tikvai otthonában beszélgettünk. • ••••• Vadász Éva •••••• Honnan indultál? 20 évesen rákbeteg lettem és eltöltöt­­tem egy évet az Onkológiai Intézet „ba­rátságos" falai között. Utána kezdtem el dolgozni az Arany oldalaknál. Vicces idő­szak volt olyan szempontból, hogy hajam egy szál se, a fejemen a parókával jártam megbeszélésekre. Volt hogy felhördülést keltettem egy meleg nyári napon, amikor a hajomról teljesen elfelejtkezve egysze­rűen leemeltem a parókát kicsit szellőz­tetni. A 90-es években az az észak-kelet magyarországi lapokat kiadó vállalatnál kezdtem el dolgozni értékesítési területen, amikor német főnökasszonyom elhagyta Magyarországot, megörököltem az iroda vezetését, így történt, hogy 21 évesen egy csaknem egy milliárd forint forgalmú cé­get vezettem. Ez a boldog időszak tíz évig tartott. Aztán a sydneyi olimpián újság­írókkal dolgoztam együtt, nagyon meg­tetszett a világuk, így átnyergeltem. Elvégeztem a Népszabadság újságíró iskoláját és a lap gazdasági újságírója let­tem, de dolgoztam a Magyar Nemzet Itt­hon otthon mellékleténél, szerkesztettem könyvsorozatot, PR anyagokat készítet­tem a Zsidó Fesztiválnak. Még korábban, a Magyar Hírlapnál megtanultam tördelni is azután, hogy értékesítési vezetőként ne­hezen tudtam elérni a tördelő kollégák­nál, hogy úgy nézzenek ki a hirdetések, ahogyan azt az ügyfél elvárta. Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz a kenyérkere­setem Izraelben. Hogyan írsz? Nem szoktam elaprózni. A határidő igazi múzsa nálam is. Történt egyszer, hogy az egyik általam szerkesztett könyv szerzője a munka felénél abbahagyta az írást. Mivel a háttéranyag összeállításában is részt vettem, rám bízták a befejezést. Hazamentem, fogtam a gyúródeszkát, rajta a laptoppal, letelepedtem a legké­nyelmesebb fotelomba és a következő 24 órában nem álltam fel. Kétszáz oldalt si­került megszülnöm egy hétvége alatt. Az egekben süvítő adrenalinnal, de lapzártá­ra készen volt a könyv. És amikor még volt szerkesztőség, ak­kor ez hetente ötször ismétlődött... Az alitám után a Jediot Ahronotnál tördelőként és hirdetésszerkesztőként helyezkedtem el. Amíg az Új Keletet szer­kesztettem, a szerdai nyomdába adás azért volt kellemetlen, mert pont kedden és szerdán dolgoztam a Jediotnál is. Min­den szerdán eleresztettem az Új Keletet, vettem két-három mély levegőt, beszáll­tam a kocsiba és elmentem a Jediot szer­kesztőségébe dolgozni. Nagyon intenzív napok voltak ezek. De én így tudok dol­gozni. Irigylem azokat, akik kényelmesen, komótosan beosztják maguknak a mun­kájukat. Az én munkakultúrámban amikor munka van, akkor dolgozom. De imádom azt az erős feszültséget, amit egy lapzárta okoz. Hogyan kerültél az Új Kelethez? Az akkori barátom, mára már férjem meghívására, 2005-6 között eltöltöttem egy évet itt Izraelben. Pont munkatársat keresett az akkor az Új Kelet, így tördelő­szerkesztőként dolgozhattam Dán Ofry mellett. Öten voltunk a szerkesztőségben az évem elején, majd egy három fős szer­kesztőségből mentem vissza Magyaror­szágra. Milyen volt Dan Ofryval dolgozni? Speciális munkastílusa volt, annak a feszültségnek az energiája hajtotta, amit munka közben maga körül generált. Emi­att gyakran nem volt könnyű vele, de fan­tasztikusan ráérzett riporterileg arra, hogy mivel kell foglalkozni. Könyveit olvasva úgy érzem utánozhatatlan módon át tud­ta adni a kor hangulatát. Hogyan visz el egy napilapot a hátán egy 3-5 fős szerkesztőség? Hétköznap 12, hétvégén 24 oldalas volt akkor az Új Kelet. Sok cikket fordítottunk. A technikai felszerelések borzalmasan elavultak voltak. Hozzáteszem, hogy a szerkesztőségben, ahonnan eljöttem, a legmodernebb eszközökön dolgoztunk, épp akkor költöztünk egy villába. Onnan csöppentem bele egy olyan irodába, ahol néha nem működött a légkondi (Izrael­ben!), húsz évvel azelőtti számítógépeken dolgoztunk. De 10,000 fölötti példány­számmal jelentünk meg. Egy év után visszamentél Magyaror­szágra. A vízumom akkor bizonytalan volt. Elmentünk Magyarországra és összehá­zasodtunk Csabával. Amikor eldöntöt­tük, hogy visszatérünk Izraelbe felhívtam George Edrit, az Új Kelet tulajdonosát, ő nagy szeretettel várt, Dán nem örült any­­nyira, így első időben elmentem inkább alpánra és kürtőskalács-sütésbe kezdtem. Elég komoly váltás... Amikor eljöttem Csabához és hátra­hagytam a szép magyarországi életemet, nem csak azért jöttem, mert nagyon meg­szerettem őt, hanem mert tudni akartam, mire vagyok képes. Akartam tudni, hogy mi az utam. Néha be kell lökni a mélyvíz­be, hogy elhiggyem, tényleg képes va­gyok úszni. Szerencsés esetben én terem­tem magamnak a kihívásokat, máskor az élet állít új feladatok elé. Ezután vetted át az Új Keletet. Dán Ofry egyre betegebb lett, a lap vál­tozó színvonalon jelent meg, akkor már csak hetente. A tulajdonos folyamatosan egyeztetett velem, majd egy tavaszi na­pon megkért, hogy a következő lapszám­tól vegyem át a lapkészítést. Amikor az Új Kelet napilap volt 12 oldalon és 24 oldalas hétvégi számmal, nem ritkán 2-3 olda­las cikkek jelentek meg a pénteki újság­ban. Az olvasók a hetilapban is elvárták az aktuális információkat, olyan hetilapot kellett hát készítenem, amiben van egy kis politika, egy kis háttéranyag, egy kis szórakoztatás, konyha, vallás. Honorári­um keret nem volt, a szerzőinknek nem tudtunk fizetni. Hálás voltam mindenki­nek, aki hajlandó volt írni. Szívük-lelkük benne volt a lapban, ahogyan az enyém is. A lap érdeke mindent megelőzött. Sze­gény családomat is edzésben tartottam, mindenki tudta imádom őket, de ha lap­zárta van, akkor lapzárta van. Akkor sem­mi másra nem tudok figyelni, egyedül kell megoldaniuk bármilyen problémát. Sokszor fülemben csengenek a Dán Ofry temetésén elhangzott szavak, a fia mond­ta szomorúan „Apa, neked sose volt időd, mert mindig lapzártában voltál." Csaknem öt évig voltál a lap főszer­kesztője. Tördeltem, néha korrektúráztam, a saját hálószobámból szerkesztettem és küldtem nyomdába a lapot. Szerencsé­re jó néhány lelkes szerzőt magam mel­lé tudtam állítani, Halmos Laci és Kende Gyuri híreket, Róna Éva, Schnapp Lea, Peer Gideon, Sándor Judit, Singer Arie és még sokan mások hétről-hétre tartal­mas cikkeket írtak, Budapestről Surányi J. András is állandó szerző volt. Debrecen­ből Halmos Sándor látott el anyagokkal. Fegyver és paripa nélkül, de nagy lelkese­déssel vívtuk ezt a háborút hétről-hétre. Meg kellett volna újítani, digitalizálni kel­lett volna a lapot, de hiányoztak hozzá a megfelelő körülmények. Az újságírás egy szakma, melynek művelőit meg kell fizet­ni. Ideális esetben a főszerkesztő meg­mondja, hogy a lapszám miről fog szólni, vannak újságírói, akiknek ki tudja adni a feladatokat, számon tudja kérni tőlük, al­kalmasint nem veszi át a nem megfelelő színvonalú írásokat. Na ilyen szempont­ból nem egy profi lapot vezettem. A férjeddel és örökbefogadott lányo­tokkal élsz Izraelben. Mesélj az örökbe­fogadásról! A fiatalkori daganatom miatt lehetett tudni, hogy nem fogok gyereket szül­ni. Harminchárom éves koromban már nagyon szerettem volna, hogy legyen családom, de nem jött a herceg a fehér lován, így egyedül indítottam el az örök­befogadást. Hosszú folyamat ez Magyar­országon, az egyedülálló örökbefogadók­nak pedig kifejezetten a cigány vagy már idősebb gyerekeket akarják adni. De én mozaik családból származom: az anyu­kám oldaláról van két öcsém, mindhár­munknak más az apukája és apám olda­láról is érdekes a történet, úgyhogy én azt mondtam, bárki jöhet hozzám, én szeret­ni fogom azt a gyereket. Részt vettem a különböző oktatásokon és megkaptam az engedélyt, amit két évre adnak. Teltek múltak a hónapok, eljöttem Izraelbe, már éppen lejárt volna a két év, amikor visz­­szamentünk Magyarországra, majd hete­ken belül egy akkor hat éves kislány szülei lettünk Csabával. Ő hogy illeszkedett be itt? Most 16 éves, abszolút izraeli gyerek. Nehéz élettörténettel került hozzánk, ah­hoz képest, hogy milyen nagyon mélyről indult el, csodálatosan nagyot lépett előre egy országváltással és askenázi család­ban. Magyarországon rémes diszkriminá­ciónak volt kitéve, ami itt fel sem merült. Fantasztikus segítségeket kaptunk az is­koláktól ahova járt. Ennyi zsidó között hogyhogy nem let­tél még antiszemita? Mindig is tiszteltem a zsidókat és Izraelt, az itt élő, dolgozó embereket. Alapvetően küzdés­párti vagyok, azokat a dolgokat tartom értéknek az életben, amikért meg­­küzdünk. Izraelben azért is érzem otthon magam, mert ez az ország is küzd önma­gáért, napi szinten látható és tapasztal­ható, hogy fejlődik. Mégis mindenben ott van egyfajta könnyedség, a dolgok jóra fordulásában való hit. Szerinted hogyan lehet boldogulni magyarként Izraelben? Saját tapasztalatról beszélek, amikor azt mondom, fontos felvenni az itteni for­dulatszámot és hozzátenni azt a pluszt, ami a magyar munkamorálból származik. Érkezésem után nem sokkal, kürtöskalács készítőként még nem tudtam héberül, mégis én voltam az a munkatárs, akinek a szabre kollégákkal szemben mindent kifizettek a tulajdonosok. Látták, hogy bármennyire is alulról kezdtem­­ a legna­gyobb odaadással, a szakma, az ügy irán­ti lelkesedéssel és alázattal végeztem a munkám. Ez a hozzáállás azóta is mindig kifizetődő volt a számomra. ■ „Sze­rencsés esetben m­­enemtem magamnak a kihwasakat, masked az élet áltít ig fe£adatak éti.” 2017. MÁJUS-JÚNIUS ÚJKELET 19

Next