Új Kelet, 2018 (99. évfolyam, 20649-20653. szám)

2018-12-01 / 20653. (20654.) szám

Volt egyszer egy újság Kristóf Juli EGYSZER VOLT, HOL NEM VOLT, VOLT EGYSZER EGY ÚJSÁG. ÚJ KELETNEK HÍVTÁK, IZRAELI VOLT, DE MAGYAR IS, EGYSZERRE NAGYON MINDKETTŐ. PEDIG KOLOZSVÁRON ALAPÍTOTTÁK, ÉPP SZÁZ ÉVE. UTÁNA ÉRKEZETT IZRA­ELBE, TEL-AVIVBA. ÉN IS OTT TALÁLKOZTAM VELE. N­em volt épp legjobb for­májában, de a lap lélegzett, élt, az emberek vették, rendelték és fogyott. A Hanegev utcai szerkesztőségben állandóan csörgött a telefon, a helyzet Hrabal tollára méltó volt. No de ne rohan­junk előre... 2009-et írtunk, és én szerelmes vol­tam: az izraeli pasimba, Izraelbe magába és az újságírásba. Amikor pedig a koordinátorai az ösztöndíj­­programnak, amivel Izraelbe érkez­tem, bejelentették, hogy a Jerusal­em Reportnál - a Jerusalem Post magazinjánál - szereztek nekem munkát, azonnal tudtam, hogy ne­kem máshol a helyem. Az Új Kelet­nél. Büszkén indultam az első mun­kanapomon a szerkesztőség felé. Itteni rokonság vagy ismerősök hí­ján azonban senki sem figyelmez­tetett arra, hogy mi vár rám a régi buszpályaudvar környékén. Lepusztult épületek, omló vako­lat, multikulturális forgószél, kosz és ezerféle szag fogadott. Gyanús üz­­lethelyiségek, még gyanúsabb bá­rok és lokálok, plusz az emberiség­nek egy igen speciális rétege. Erre, ezekre Bel-Buda meg a magángim­názium egyáltalán nem készített fel. Nem készített fel a koszos épüle­tekből az utcára nyíló ajtókra, me­lyeken sem név, sem szám nem jelezte, hogy mit rejtenek - csak estefelé nyíltak ki és fedték fel a benti nyomort. A szakadt kur­vák még szakadtabb üregeire, ahol gyenge izzók világították meg a koszos falakat, kendők lógtak raj­tuk vagy talán csak jelképesen egy nyaklánc, olcsó díszek - teljes tu­datában annak, hogy nem érdekel­nek senkit. Ide nem ezért járnak, itt nem nézelődik senki. A hely szelleme Az Új Kelet szerkesztősége mind­ezektől egy lépésnyire volt csak, vagy még inkább: ebből nőtt ki. Az irodaház bejáratánál el fogadott­­ és némi remény. Rendes, a nyolc­vanas évekből itt maradt épület, kicsit lelketlen, de még rejthet akár­mit: liftet, rendes irodát, vécéket. Lift tényleg volt, működött is, fel­repített a harmadik emeletre, ahol ide-oda kanyarogva a szerkesztő­ségi teakonyhán át eljutott az em­ber a szerkesztőségi szobáig - illet­ve miket beszélek: teremig. Dupla sorban kétszer hat steril rekesz tá­rult elém. A rekeszekben, ahogy azt Mirjám, a szerkesztőségi titkárnő lelkesen végigmutogatta, különböző nem­zetiségi újságok készültek, honfi­­úi-leányi bősz hevülettel, az egyre szűkösebben csordogáló pénzfor­rásokból épp csak boldogulva. Ott volt a német nemzetiségi napilap, a román magazin és napilap szer­kesztősége, amely két munkatárssal működött - a meglepően fiatal, ám reményvesztett főszerkesztővel, to­vábbá Pali bácsival, az újságíróval. Pali bácsi román magyar volt. Vagy magyar román. Mindenesetre gyö­nyörűen beszélt magyarul, talán pont emiatt ült az Új Kelettel szom­szédos dobozban. Vagy talán kife­jezetten azért, hogy néha át tud­jon üvölteni szép, a harmincas évek filmjeire hajazó magyarság­gal, hogy „A kurva életbe már, Dán, kiabálsz már megint. Nem hallja az ember a saját gondolatait." Dán persze Dán Ofry volt, az Új Ke­let főszerkesztője, a Jediot Ac­ro­­not egykori csillaga, a 67-es háború híres riportere, számos könyv szer­zője, a helyi magyar közösség szív­tiprója, akivel még nyolcvanéves korában is gátlástalanul flörtöltek a magyar klubok hölgytagjai. Ja, és hisztérikus szeretők hívták, A-be­­szélgetéssel Magyarországról, hogy FOTÓ: WIKIPEDIA 4.6 ÚJKELET 2018. december Kultúrspájz

Next