Új Kelet, 2018 (99. évfolyam, 20649-20653. szám)
2018-12-01 / 20653. (20654.) szám
Volt egyszer egy újság Kristóf Juli EGYSZER VOLT, HOL NEM VOLT, VOLT EGYSZER EGY ÚJSÁG. ÚJ KELETNEK HÍVTÁK, IZRAELI VOLT, DE MAGYAR IS, EGYSZERRE NAGYON MINDKETTŐ. PEDIG KOLOZSVÁRON ALAPÍTOTTÁK, ÉPP SZÁZ ÉVE. UTÁNA ÉRKEZETT IZRAELBE, TEL-AVIVBA. ÉN IS OTT TALÁLKOZTAM VELE. Nem volt épp legjobb formájában, de a lap lélegzett, élt, az emberek vették, rendelték és fogyott. A Hanegev utcai szerkesztőségben állandóan csörgött a telefon, a helyzet Hrabal tollára méltó volt. No de ne rohanjunk előre... 2009-et írtunk, és én szerelmes voltam: az izraeli pasimba, Izraelbe magába és az újságírásba. Amikor pedig a koordinátorai az ösztöndíjprogramnak, amivel Izraelbe érkeztem, bejelentették, hogy a Jerusalem Reportnál - a Jerusalem Post magazinjánál - szereztek nekem munkát, azonnal tudtam, hogy nekem máshol a helyem. Az Új Keletnél. Büszkén indultam az első munkanapomon a szerkesztőség felé. Itteni rokonság vagy ismerősök híján azonban senki sem figyelmeztetett arra, hogy mi vár rám a régi buszpályaudvar környékén. Lepusztult épületek, omló vakolat, multikulturális forgószél, kosz és ezerféle szag fogadott. Gyanús üzlethelyiségek, még gyanúsabb bárok és lokálok, plusz az emberiségnek egy igen speciális rétege. Erre, ezekre Bel-Buda meg a magángimnázium egyáltalán nem készített fel. Nem készített fel a koszos épületekből az utcára nyíló ajtókra, melyeken sem név, sem szám nem jelezte, hogy mit rejtenek - csak estefelé nyíltak ki és fedték fel a benti nyomort. A szakadt kurvák még szakadtabb üregeire, ahol gyenge izzók világították meg a koszos falakat, kendők lógtak rajtuk vagy talán csak jelképesen egy nyaklánc, olcsó díszek - teljes tudatában annak, hogy nem érdekelnek senkit. Ide nem ezért járnak, itt nem nézelődik senki. A hely szelleme Az Új Kelet szerkesztősége mindezektől egy lépésnyire volt csak, vagy még inkább: ebből nőtt ki. Az irodaház bejáratánál el fogadott és némi remény. Rendes, a nyolcvanas évekből itt maradt épület, kicsit lelketlen, de még rejthet akármit: liftet, rendes irodát, vécéket. Lift tényleg volt, működött is, felrepített a harmadik emeletre, ahol ide-oda kanyarogva a szerkesztőségi teakonyhán át eljutott az ember a szerkesztőségi szobáig - illetve miket beszélek: teremig. Dupla sorban kétszer hat steril rekesz tárult elém. A rekeszekben, ahogy azt Mirjám, a szerkesztőségi titkárnő lelkesen végigmutogatta, különböző nemzetiségi újságok készültek, honfiúi-leányi bősz hevülettel, az egyre szűkösebben csordogáló pénzforrásokból épp csak boldogulva. Ott volt a német nemzetiségi napilap, a román magazin és napilap szerkesztősége, amely két munkatárssal működött - a meglepően fiatal, ám reményvesztett főszerkesztővel, továbbá Pali bácsival, az újságíróval. Pali bácsi román magyar volt. Vagy magyar román. Mindenesetre gyönyörűen beszélt magyarul, talán pont emiatt ült az Új Kelettel szomszédos dobozban. Vagy talán kifejezetten azért, hogy néha át tudjon üvölteni szép, a harmincas évek filmjeire hajazó magyarsággal, hogy „A kurva életbe már, Dán, kiabálsz már megint. Nem hallja az ember a saját gondolatait." Dán persze Dán Ofry volt, az Új Kelet főszerkesztője, a Jediot Acronot egykori csillaga, a 67-es háború híres riportere, számos könyv szerzője, a helyi magyar közösség szívtiprója, akivel még nyolcvanéves korában is gátlástalanul flörtöltek a magyar klubok hölgytagjai. Ja, és hisztérikus szeretők hívták, A-beszélgetéssel Magyarországról, hogy FOTÓ: WIKIPEDIA 4.6 ÚJKELET 2018. december Kultúrspájz