Új Könyvek, 1992 (29. évfolyam, 1-10. szám)

1992 / 2. szám

alighanem legábrándtalanabb regényét, a Zord időt (681905) fejezi be, majd visszavonul; a reménytelenségnek ebben a légkörében Jókai bizakodása időszerűt­lennek tűnik föl, s az irodalomtörténeti hagyományban is meggyökeresedett az a szembeállítás, amely Az új földesúr eszmeiségét Gyulai, Kemény, Vajda és mások keserűbb helyzetelemzéseinek tükrében szemléli és bírálja; gyakran emlegetik ellenpéldaként Tolnai Lajos Bach-korszakban játszódó regényeit is, kivált a leginkább dezillúziós szemléletű Az urakat meg A báróné ténsasszonyt, de fontos tudnunk, hogy ezek már a kiegyezés utáni csalódás és távlatvesztés jegyében keletkeztek. Jókai vigasztaló és bizakodásra serkentő tézisregényt írt, de semmiképpen sem a kiegyezés előkészítésének vagy előzetes propagálásának szándékával; a magyar jellem és a magyar föld asszimiláló erejét akarja példázni, azt a tételt sugalmazza, hogy nemzeti erényeink az ellenséget is megszelídítik, sőt a pártunkra állítják. Szemléletében szétválaszthatatlanul egybefonódnak a liberalizmus illúziói és tartó­san értékesnek bizonyult vonásai (pl. a befogadott idegenekkel, „asszimilánsok­­kal” szembeni emberi nyitottság gondolata). Félreértették Jókainak az 1890-es években írott visszatekintő utószavát, amikor Ankerschmidt alakja mögött a Magyarországon birtokot vásárló Haynau modelljét vélték fölfedezni, ellenben igaz, hogy Garanvölgyi unokaöccsét, Aladárt a szabadságharc híres hőséről Be­­niczky Lajosról mintázta. A regény kortárs olvasóit mindenekelőtt a mű közvetlen aktualitása és a kedvező perspektívát előrevetítő koncepció vonzotta, annál is inkább, mert még a lélektani következetlenséget Jókai szemére hányó bírálók is elismerték, hogy Ankerschmidt megmagyarosodása alaposabban és hitelesebben van motiválva, mint más hőseinek átalakulása. Mikszáth, aki Jókai-életrajzában (1.: 820649) ezt a művet elemzi a legrészletesebben, bizonyára anekdotizmusát és humorát értékelte leginkább; a passzív rezisztencia magasztalásában kétségkívül ma is érzünk valamiféle „karónpipázó” magyar flegmatikus fölényt, már-már abszurd bizakodást a jobb jövőben, amit olyan szellemesen érzékeltet a­mikor a medve kijön a barlangjából c. zárófejezet. Fergeteges humor hatja át a Bach-rend­­szer intézkedéseiről és intézményeiről („cabinet noir” és hasonlók) szóló szakaszo­kat is. Jókai szerelmi romantikája - Aladár és az Erzsébetté váló Eliz epizódjai­ban­­ és biedermeier érzelmessége - Hermine kapcsán - finom színfoltként olvad bele az inkább zsánerszerű és humorisztikus alapszövetbe. Az új földesúr Jókai nyelvi művészetének is legmagasabb színvonalát reprezentálja, egyebek között azért, mert az olykor rovására írt latinizmusok és germanizmusok itt a beolvadási igyekezet affektációjaként mélyebb tartalmi jelentést nyernek.­­ A klasszikus magyar irodalom nem avuló értékei közé tartozik. Előző kiad.: 880574. A sorozatban legutóbb: 911867. Életrajz, munkásság: 900576. Legutóbb ismertetett műve: Az arany ember (914460). 67

Next