Új Könyvpiac, 2008 (18. évfolyam, 1-12. szám)

2008-06-01 / 6. szám

Anyafoci Fü­zi László ívek, összefüggések, gazdagon szer­vezett szövegrendszer, irónia, öniró­nia, referencia, valóságreferencia és önreferencia - ha az összetevői felől figyelem és olvasom Esterházy Péter új könyvét, akkor ezek a kifejezések jutnak eszembe, ám azt hiszem, hogy ezekkel a kifejezésekkel és megneve­zésekkel még nem jutottam el a könyv lényegének a megnevezéséig, hiszen csak annyit mondanék velük, hogy a virág virágból van, a fák pedig, a fák, amelyek a szerzőt hidegen hagyják („Elmondhatatlanul hidegen hagynak a fák") fából - mivel az Esterházy-szö­­vegek éppenséggel ironikusak és önironikusak, s általában gazdagon szervezettek, hogy a többi kifejezést itt ne ismételjem meg. A kérdés tehát az, hogy mi adja a többi Esterházy-munka mellett és kö­zött a most megjelent Semmi művészet című könyv sajátosságát. Elsőként azt mondom, noha ez a jellemző ráilleszt­hető a többi munkára is, ám talán itt mindennél jogosabb a használata, ahogy jogos volt a használata a javított kiadás kapcsán is: a szerző önmaga számára megteremtett érett szabadsága. A szabadság kifejezést, van ebben va­lami árulkodó, általában politikai ér­telemben használjuk a mai napig, ám itt másról van szó: arról, hogy Ester­házy íróként olyannyira szabaddá tet­te magát, hogy tudott beszélni, éppen a HC hatalmas tömbje után a kevésbé hősi múltról is, s most tud játszani anyja alakjával is. Szabadon, kötetle­nül, és az olvasó által is elfogadottan. A nyelv, a nyelvi kihívásoknak való megfelelés, a történet formálása a fel­színen mintha kiszolgáltatottá tenné az anyát, ám éppen fordítva van: ez teszi állandóan élővé, ha lehet így mondani, az újabb és újabb nyelvi ré­tegek folyton átrajzolják az alakját. Igyekszem ezt pontosabban is megfo­galmazni: a fiú önmaga számára élet­ben tartja őt. Idézem a vonatkozó tex­tusokat: „Anyámat nem érdekelték az anyaklisék, ezért hol használta őket, komolyan, kiszolgáltatottan, nem évődve vagy ironikusan, hanem belé­jük rémülten kapaszkodva, hol hide­gen kifigurázta őket, mintha ő ezek fölött állna, s ilyenkor ott is állt" - ez inkább a lehetőséget teremti meg a kliséken felül álló anya alakjának a megrajzolására, a következő tétel vi­szont pontosan jelzi, hogy a szöveget formáló én­­ erre az énre a szerző erő­teljesen „rájátszik" azzal, hogy köny­veire, korábbi szövegeire utal, filoló­gusi pontossággal, s hát a számos csá­bosnak szánt önironikus utalással­­ uralkodik ebben a világban, s neki van szüksége az anya alakjának a szö­vegben való újrateremtésére: „Azt, hogy anyámmal együtt öregedhetek, azt az Ég nagy ajándékának tartom." Ennek a prózának a szabadsága azonban nem abban áll, hogy az anya alakját megteremti, hanem abban, hogy a maga céljainak alárendelten te­remti meg. Nem a szerző, hanem a próza, így azok a klisék, amelyek anyaregényként próbálják megnevez­ni ezt az Esterházy-könyvet, erősen le­egyszerűsítők, mivel nem kérdezik meg, hogy mi végre teremtődik meg az anya bizony minden klisé fölött ál­ló alakja. Ezt a kizsákmányolást egyébként Esterházy a maga prózájá­val szemben is elvégzi, azaz a próza önnönmagával. Utaltam már a próza­író gyakran használt kellékeire, a ki­csit is gyakorlott olvasó megérzi, hogy a nagy vallomásokig tartó beve­zetőben mintha minden nagyon is rendben lenne, ami azt is jelenti, hogy ennek a felvezetőnek nem a felvezetés a feladata, hanem... Hanem mi is? Azt hiszem, hogy - akárcsak az írásban szereplő anya alakjának a megterem­tésével, hősiesnek tűnik e kifejezés - az epikai hitel megteremtése, amely­ben realitás és irrealitás együttesen kavarog, mint egyébként rendesen is. Itt és így teremtődhet meg Puskás, Bozsik és az anya találkozásának a magyar irodalomból alighanem kitö­rölhetetlen pillanata, s így nyílik lehe­tőség a fociról szóló vallomásának megfogalmazására is: „...anyámat tényleg a játék mint olyan foglalkoztat­ta, a játszás maga, a lehetőségek szép­sége, a megvalósításban rejlő esztéti­ka, a testnek és szellemnek oly ritkán látható közös munkája (nem igaz, kis­fiam, hogy a futballt fejjel játsszák, és nem igaz, hogy lábbal játsszák), egy­általán ama téglalap világszerűsége, a futball mint a Nagy Elbeszélés kicsi­ben, szóval mindaz, amit erről ki szoktak eszelni, mégis mivel mindezt az életével vette körbe, gyakorlatias­ságával, sosem szállt el a széplelkek metaforákkal festett égboltja felé, két lábbal állt a földön, a tizenhatos vona­lának meghosszabbításában, de, hogy mégis megengedjék, ne engedj meg, kisfiam, hogy mégis megengedjek egy giccses fénypászmát - a kivilágított esti futballstadionok olyanok, mint a naplemeneté, kétségbevonhatatlan szépségük érvénytelen, mint egy le­járt sportorvosi engedély, lehet, hogy nem vagy rákos, se náthás, de ezt nincs módunkban figyelembe venni­­, egy csudaszép fénypászmát az előbb említett égbolt felől, a földön áll, még­is a föld fölött lebeg kicsit. Én úgy húsz centiméterre taksálom (esz­­timálom)." Esterházy Péter ebben a földtől való húsz centiméteres elszakadásban te­remti meg az anyafocit, a kifejezés va­lamennyi értelmezési lehetőségében. Azt hiszem, a végérvényesség szán­dékával. De ha nem azzal, akkor sincs baj... Esterházy Péter: Semmi művészet Magvető Kiadó, 2008, 230 oldal, 2990 Ft Új Könyvpiac 2008. június 7

Next