Uj Kor, 1936-1937 (18. évfolyam, 1-45. szám)

1936-09-17 / 1. szám

Roshá$ána­§^áin XVIII. évfolyam, 1 szám., ^ Timi?para, 1936|Szept. 17.­­1 TIsrI 5697 ^ mii11 Bármi fegyvert Ro~ s rSKmf VM MBB |H vácsolnak ellened, ^¥ ts"3M hb HH fimm széttörik, bármi pM ffigfflj Bpl­&­ HUgj^P szó támad elle­MpSg. «888 glfll­­"^BaBBL Je8s$B& ned perbe, élné­v smLfBXtt jM i^mt ^BKl^ Bn^rah mal. UV llf” Jel. 54—17. Ardeal Bánát, Maramures és Cr­aana Zsidó r „ , .. . ‹T ¥ „. . * rrQi oo so Nemzeti Szövetségének hivatalos lapja. A *.=* ^ I«| Szerkesztőség: UL Piafa Plevne. 3. Tel. 22-89. Megjelenik minden h­onlaba Ara 3 leI Kiadóhivat.t ■ I. S«r. Mod­.nl 8. Tel.15-44. 5697 $OJ&ásátuiL üdvá­­dLet Kedves Elvbarátaim, Izgalmakban bővelkedő 5696-ik év utolsó napjaiban, elszoruló szívvel ve­tem papírra köszöntő soraimat, hogy szokásom szerint üdvözöljelek Benne­teket egy jobb, mindenekelőtt nyugal­masabb ujesztendő reményében. A most­­ záruló ism­­évről, a­­melynek számbetűi azt jelentik, hogy „akarjátok“, a történelem majdan imigyen fog megemlékezni: „És Jiszráél fiai, csakúgy mint a bibliai és az azutáni időkben is több ízben, ismét próbára té­tettek. Régi reménységük, tizen­kilenc évszázad után világ cso­dájára visszaszerzett országuk, Erec Jiszráél, melyet rövid né­hány esztendő alatt — nem erő­szakkal és nem vérontással, ha­nem bámulatos energiával és zsi­dó szellemmel — pusztaságból paradicsommá változtattak át, közel volt ahhoz, hogy újból csak Palesztina legyen. De ez alkalommal a nép, az egész zsi­dó nép mint egy ember felállott és minden gálati gondja meg keserűsége dacára, szenvedélye­sen kelt egyetlen pozitívumának, az ős-uj hazának védelmére és ekképpen adta tudtul a világnak az ő akaratát: „Nem engedjük, hogy ami után nemzeti ön­álló­­ságunk elvesztése óta nem szűn­tünk meg imádkozni, amiért őseink mártírhalálba mentek, kortársaink nyugalmat, jólétet elhagytak, h­árucaink vérüket áldoztak, most, hogy megteremt­hettük sokat üldözött népünknek egyetlen nyugvópontját, azt me­gint elvegyék tőlünk!“ Mert ez a sokat szenvedett, so­kat ócsárolt, lenézett és meggya­lázott nép, ott az ősök földjén, amikor szabadon dolgozhatott, hatalmasat volt képes alkotni; de amikor orvul támadtak reá, amikor munkájának nagyszerű eredményeit részben elpusztítot­ták és megakadályozták, hogy folytathassa az országépítés nagy művét, hihetetlen önuralommal, minden indulatot önmagába fojtva, bámulatos fegyelmezett­séggel odakiáltotta a világnak a m­i esztendő utolsó négy és fél hónapjának minden napján: „AKARJUK!“ „Akarjuk, hogy ez az ország zsidó ország legyen, úgy ahogy azt a mi magn a­kar­­tánk, a Biblia is már megígérte és úgy amint azt tizenhat évvel­­ ezelőtt San Remoban 52 állam kormánya részünkre biztosította; akarjuk, hogy Jiszráél szétszórt népének egyedüli otthona a mi munkánk révén naggyá és virág­zóvá legyen és akarjuk, hogy ide jöhessen népünknek minden fia, aki ide kívánkozik, hogy szabad zsidó életet élhessen és minden testvérünk, akit hazájából kiül­döztek.“ Kedves Elvbarátaim, Minden gondunk meg aggodalmunk ellenére is büszkeséggel kell hogy el­­töltsön bennünket a tudat, hogy mint ennek a hős népnek fiai, részesei le­hetünk a jelenkori zsidó történelem egyik legfelemelőbb, de egyben leg­megrázóbb eseményének. És különö­sen büszkék lehettek Ti, kedves Elv­barátaim, akik áldozatos munkátok­kal és hozzájárulásaitokkal meg­­könnyititek a magasztos munkát, melyet mindannyian, még a mi nap­jainkban, befejezettnek látni aka­runk. És a történelem meg fog emlékezni az uj nemzedékről, mely ott az ősök könny- meg véráztatta földjén egy egészen uj világot teremt. Uj világot, melyben az egyéni önzést háttérbe szorítja a közösség szent érdeke, a­­melyben klál Jiszráél­é­rt dolgozik elsősorban, nyugalma, sőt élete koc­káztatásával, ez az uj nemzedék. Legyetek méltóak, én Testvéreim, ehhez az uj zsidó nemzedékhez; le­gyetek fegyelmezettek a Reátok váró nagy feladatok elvégzésében, egyek szentséges akarástokban és én bizton hiszem, hogy az 5697. év meghozza majd mindannyiunknak az oly hőn óhajtott nyugalmasabb, megelégedet­­tebb, boldogabb érzést. Ezzel a buzgó kívánsággal kül­döm az én kedves, jó meg hűséges munkatársaimnak a Kis- és Nagyin­tézőbizottságban, a mi drága Vizo­­hölgyfőinknek, az összes szervezetek­nek és alakulatoknak, minden helyi- és ifjúsági csoportnak, valamint­ Er­délyben meg a Bánátban Cionért dol­gozó és áldozó testvéreimnek össze­sen és egyenként zsidó szivem mélye­lni jövő nmí3 norm totó köszöntésemet. Timisoara, 5696. elül végén. Vermes Ernő. építünk a romokon Irta: Drechsler M. dr. főrabbi Romok közül emelkedik ki lelkünk ünnepi oltára. Frissen hantolt drága sírok sze­gélyezik, ifjú, lelkes szivek, lobogó sötét szemek alusszák bennük korai álmukat. Álmuk is imádság. Sóhajok szállnak mélyeikből. Fáj­dalmuk az égre kiált. Panaszuk a menybe hangzik: Ad­onó bchija be- Cion. Még meddig tart a kártevés Cion­ban a gyász Jeruzsálemben ? Támadj föl ősidők nagyja, harcok hőse és épitsd fel Jeruzsálem romjait. Esztendeje azt hittük, szabadsá­gunk ünnepére szól ma már a sófár. Úgy látszott, hogy egy világ szive dobban össze a Szent Föld szerete­­tében, össze­fogtak minden nagy zsidó lelkek a régi, a szent romok felépítésére. Eggyé lettünk a nagy célban, a teremtő zsidó munkában. Láttuk már a próféta hitének teljesü­lését : Ki ét én etc­em lösém vöbb­­­ila : Világ zászlajául, nemzetek ékes­ségéül akarlak látni — ott egész föl­dem legszentebb helyén. S valóban magunkkal tudtuk min­den népek legjobbjait. Velünk érez­tük a szellem am­­i kitűnőségeit — egy vi­ág elismerését, csodálatát, el­ragadtatását, hódolatát. De oht megzavarta ünnepünket a gyász és siralomra vált az örömünk Sir a lelkünk testvéreinkért, akik éle­tüket adták honunkért, hitünkért, — még ki sem virult és máris megté­pett szabadságunkért. És fáj a lel­künk, hogy azon a földön, amelyből az örök béke próféciája sarjadt, nap­nap után fegyverek dördülnek; hogy azt a földet, — melyről uj mithoszunk ígéretét lestük, — melyet a szellem mindig győzelmes csatáinak színte­réül szántunk, — ártatlan vértől meg­­szentségtelenitve látjuk. Hogy a kul­túra békés munkásainak, földet túró pionirjaink kiáltását életért és segít­ségért, — tehetetlenül kell hallgas­suk. De a ránk köszöntő uj esztendő­t feltámadó nagy hittel, uj, szent mun­kára szó­rt bennünket, nagyobb buz­­góságra parancsolja lelkünket. A mi lelkeinket mindig is a reménység, a jövendő hite éltette. Ma is az tartja életünket: a holnap zengő ígérete. És a sötét égből kikelő hajnal áldó harmatja, ott csillog már a mának bús érzésén is. Amerre jár a zsidó ember, ahogy megérint bennünket testvéreink vágya meg ak­rata, — mindig és mindenütt, mélyebb és teljesebb zsidóság vágya száll felénk, mindenünnen a többet s jobbat óhaj­tó lelkek sóhaja hallszik bele az életbe. És a zsidó nép minden igaz fiai meg nem szűnnek mondhatlan nehéz­­ségek közepette sem, — fennen tar­tani nemzeti otthonunk valóságát. Megirigyelték Izrael ellenségei cso­dálatos sikereit, n­gy nagy szépségeit, fénylő büszkeségeit. De mondjátok mi az, amit nem irigyeltek meg tő­lünk — még tán a szegénységünket, a nyomorúságunkat is. A felmerült bajok csak fokozzák az energiáját, megacélozzák az erejét. Nem tehet le róla ! Megváltást — a sok csalódás és megszégyenülés után — végre igazi nagy és örök megváltást akar a zsidó ifjúság lelke. A maga erejéből, a sa­ját emberségéből valót. Ahogy más népek élnek a maguk földjén, úgy akar élni ő is — nehezen és győzel­mesen bár, — de békén és becsület­ben. Szörnyű küzdelemben, — de tudva mégis mié­t? S bár messzi jár még a céltól, a szemébe mosoly­gó ideáltól, boldog, ha csak remény­ségben is benne élhet az áhított szabadságban, a megálmodott szép­ségben. A sok bajjal, mely mindenün­nen környezi, valamelyest kibékiti az a tudat hogy az ő lelke, az ő keze is benne az élet küzdő, cselekvő erői között; hogy nem csak szenvedője, de formálója is a történetnek, hogy ott jár fenn a Sors intéző hatalmai között és építi a többiekkel együtt a közös jövendő szent templomát. Harcra, munkára szólít a sofár! Uj nagy munkára gyűjti fiait a mi megalázott népünk ! Nem csak a si­vatagos földet kell virágos mezővé szántanunk, de megalázott lelkünket is oda kell emeljük a bizó hit ma­gasságába. S miként Izrael főpapja szólott harcba menő fiaihoz : »Hall­jad én népem, harcba mész­em, — de ne csüggedjen szived, előtted jár az Úr, hogy megsegítsen.“ Örök harc az életünk, nem hagy nekünk egy nap nyugtot, nem bírja el lelkünk a tiszta örömöket. Ám az a világfölényes lélek, az az ember­­feletti erő, az a mindent győző hit, mely éltette és fenntartotta Izraelt mind e mai napig, legyen a tietek, az vezessen benneteket diadalra, di­csőségre. Legyen áldás munkátokon, kik fel­építitek a romokat. Ne csüggedjetek! Könnyeink meg szeretetünk harmatja áztatja szent földetek. És a sok már­tír vére vetéséből a szabadság napja keljen életre. Istenünk, hadd hallhassuk meg­váltásunk sófárját is !

Next