Új Látóhatár, 1972 (15/23. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 1. szám - Illyés Gyula - Cs. Szabó László: Három téma. Beszélgetés Illyés Gyula és Cs. Szabó László között 1971. szeptember 24-én Londonban
nek jó egyharmada idegen hatóságok alatt vagy szétszórtan, diaszpórákban él, anyanyelvi és élettani lemorzsolódásban, összeszűkült határai közt belső csüggedés emészti, lelki lazulás oldja, omlasztja, a határokon túl egy uralkodó világbetegség, a nacionalizmus sanyargatja, fogyasztja. Írásaidban nem teszel különbséget a tolnai, borsodi, vasi, bihari, háromszéki, bukovinai, csallóközi, bánsági, nyugat-európai, kanadai vagy amerikái magyarok között, annál élesebben elhatárolod a nemzeti érzést — tündöklő patriotizmusnak is hívod —, ami jogot véd a nacionalizmustól — sötét nacionalizmusnak is mondod —, ami jogot sért. Bevallod, hogy magadnak se ment könnyen tisztázni a különbséget, sokáig úgy vélted: egy a kettő, fogatlan fantom, egy hajdani szép hit, a világszabadságért lelkesülő liberalizmus elfajzott maradványa, Petőfi hitének zörgő kísértete, amit csak e pusztuló szemlélet hátvédcsapata idézget föl, öblös közéleti retorikával. Ma már tudod, hogy nincs így. A nacionalizmus sokkal szörnyűbb osztályelnyomásra képes, mint azelőtt a zabolátlan tőke. Hunok Párizsban című önéletrajzi regényed megrajzolja a fiatal Illyés Gyulát, az a fiatal, harcos szocialista még nem így gondolta. Vajon mikor és miképp harapódzott el, a baloldali szellemiség meglepetésére ez a rákfene, hogy a föld minden táján milliókat próbáljon erkölcsi, szellemi és anyagi gettókba szorítani? Illyés: Nem könnyű feladat komolyan felbontani ezt a kérdést. Odahaza Németh Lászlóval és más kitűnő barátaimmal beszélgetve elmondtam meglepetésemet, hogy milyen óriási erőfeszítés kell, amíg egy nyilvánvaló tény az emberi agyba férkőzik, amíg be tudja fogadni agyunk, hogy aztán még nehezebben megfogalmazzuk. S mennyi a rossz fogalmazás! És milyen ártalmas, ha a jóban valami nem teljesen tiszta, éles vonalú. Nem Marx fedezte föl az osztályellentéteket, nagyon jól tudjuk — te képzettebb vagy a közgazdaságtanban, mint én, ifjúkorod tanulmányai révén —, Marx előtt két-három század kellett, amíg az emberek ráeszméltek, hogy miről is van szó, mi történik a némán szenvedőkkel vagy törve-zúzva, tehetetlenül lázadókkal. S ma már tudjuk, hogy a múlt század mennyi önmardosó küzdelmébe, az eszmék mennyi belháborújába került, amíg Marx és köre kristálytisztán megfogalmazta az értéktöbblet elméletben az osztályellentét okát. Azt az átlátszó igazságot, hogy mondjuk Madame de La Fayette tizenhetedik századi regényében, Cleves hercegnőben a nagyúri hősök és hősnők csak azért élhetnek sztoikus, lemondó szenvedélyüknek — ha a férfi éppen nem csatázik —, mert jobbágyok serege megdolgozott szabad idejükért, amit fennkölt érzéseikre fordíthattak. S ugyanúgy Proust regényében Swann csak azért ápolhatja kifinomult esztétikai ízlését Venteuil szonátája mellett, mert ezalatt kültelki proletárok serege megdolgozik ráérő napjaiért. Utólag alig fér a fejünkbe, hogy időtlen idő kellett, amíg az elemi igazság az értéktöbbletről Marx és Engels segítségével végre az emberiség fejébe fért. Csak példának említem, arra már nem akarok kitérni, hogy mi lett a megfogalmazás következménye, jó és helyes irányba terelte-e a többi problémát. "