Új Magyar Szemle, 1921/3

1921 / 3. szám - Zsigmond Ferenc: Jókai regényeinek korszerűsége

JÓKAI REGÉNYEINEK KORSZERŰSÉGE. 245 múltú pszichéjének megismeréséhez. Aki Jókai tehetségéről minden elkészület nélkül és a magyar nyelv tökéletes ismerete nélkül, fordítások alapján ítélkezik, körülbelül olyan helyzet­ben van, mint az, aki a Hortobágy nyárközépi délibábjáról fénykép útján kénytelen fogalmat alkotni magának; a hatás­nak éppen a titka, voltaképein varázsa megy veszendőbe. Az eszményítő képzelet szemkápráztató atmoszférája borul Jókai műveiben a szent hazai föld látóhatára fölé. Az ismerős puszták szélein ott csillog-reszket a csodakereső örök emberi ösztön délibábja, mely Meseország kapuját láttatja velünk egy tanyasövényben, pálmafává varázsolja az elárvult kútágast, sperenciás tenger szigeteivé a vályogvető gödrök környékét. ... Csalódásunk kellemes, könnyű és annál tökéletesebb, mert fokozatos, a távolban fantasztikus látomások, de közelünkben minden pontosan, világosan ellenőrizhető és kézzelfogható valóság, az átmenet szinte észrevehetetlen. Röppenjünk ki gondolatban napjaink siralomvölgyéből, letiport, megcsúfolt csonka Magyarországból és képzeljük bele magunkat egy percre az 1863-iki magyar ember helyébe, aki­nek érzelem- és eszmevilága egyébként sokban hasonlíthatott a miénkhez. Akkor is csonka volt Magyarország és egyik része sem élhetett önálló állami létet; a nemzet nem tehetett egye­bet, mint szenvedett és várt, néha remélt is, de éppen az imént, 1861-ben kellett megérnie hazafiúi reménységének korai szét­­foszlását. Oly kietlen volt a látóhatár köröskörül, a múlt ked­ves emlékein való elmerengést is oly igen megenehezítette a közvetetten közelben tornyosuló sok félelmes romhalmaz ! Ek­kor beköszönt a gondtól, csüggedéstől és unalomtól megviselt magyar ember házába egy könyv. Az Új földesúr... És meg­kezdődnek a délibábos optika csodaszerű fény- és színhatásai. A tárgy, az egész regény­anyag annyira közeli, — az egykorit olvasó mind átélte azt — hogy az eszményítés nem fajulhat el csalfa káprázattá, hiszen még egy emberélet kicsiny látóhatá­rának is csak a legközepére, az olvasó legközelebbi szomszéd­ságára vetíti reá itt Jókai az ő képzeletének fényszóróját. De azért mégis mennyire megváltozik e kis magyar horizont egész hangulata ! Mily napsütéses Bach-korszak ez és minden tár­gyat milyen sajátságos fénypárázat von be, mely jóformán sehol sem vet árnyékot! Ez a különös világítás itt-ott elmossa a felszín érdességét, letompítja a tárgyak éleit, arany­ pókhálót sző a romok fölé, a fény villódzó színjátszásában a kiömlött vér drága rubint módjára sziporkázik, — de egyébként ismerős marad körülöttünk minden, látjuk és érezzük, hogy itthon vagyunk, a hely, a tárgyak, emberek, állatok, házak, folyók, események, emlékek — mind meghittjeink, csupa igazság, csupa tapasztalat, de csak most tudjuk, hogy milyen szépek, mennyi költőiség, mennyi nagyszerűség lakozik körülöttünk. A regény 1895-iki utóhangjában Jókai maga is hangoztatja.

Next