Új Magyar Szó, 2006. március (2. évfolyam, 41-63. szám)

2006-03-24 / 58. szám

■ Mozivászon Egy kis, könnyű Casanova FARKAS ISTVÁN 40 f J­ól sejti a kedves olvasó: arról a Casanováról van szó, akit még Zoltán Erika is megénekelt - bár a film, amiről itt szó lesz, valamivel élvezetesebb, mint a magyar üdvöske szerzeménye, már csak azért is, mert előbbi megpróbált valami egészen újat kihozni a Casanova-toposzból. S mivel a közismertből so­hasem elég, lássuk, ki is volt a tulajdonképpeni - bár vitatott létezésű - Casanova. A földkerekség legismertebb nőcsábásza hírében álló Gian Giacomo Geronimo Casanova 1725-ben született Velencében. 73 évig tartó földi pályafutása során volt katona, diplomata, kém, író, filozófus, sze­rencsejátékos, Párizsban feltalálta "az óvszert és a lot­tót, majd ivott és hazudott. De mindenekelőtt sze­rető volt, százhuszonkét nő fejét csavarta el, és emi­att szólja meg a közvélemény jelentős része, pedig jó Báthory Gábor fejedelmünk ennél sokkal több nőt tudott magáénak. Casanova mintaképévé vált annak a filozófiának, miszerint éljük úgy életünket, hogy a legtöbbet hozzuk ki belőle. Az extravagáns fiatalem­ber a homo sapiens sapiens kultúrájának részévé lett, s ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy nem olyan rég megjelent egy, a személye köré „programozódó” szá­mítógépes játék is. Casanova történetének valahány irodalmi és fil­mes feldolgozása a híres hedonista kicsapongó élet­vitelét és­­szemléletét tartotta fontosnak - egészen Lasse Hallströmig, akinek Casanovája hibátlan, böjt­re fogott, romantikus hős. A svéd rendező könnyed­re veszi a figurát: hőse nem kifinomult élvhajhász sö­téten nihilista gondolatokkal, hanem jóképű fiatal­ember, akire buknak a nők. (A filmipar iróniája: Ca­sanovát ugyanaz a Heath Ledger játssza, aki Oscar­­közelit alakított a Brokeback Mountain homoszexuális cowboyaként - szerk. megj.). Velence, 1753. Úgy tűnik, a szende szüzek vágyál­maiban feltűnő férfiúnak a sok kaland miatt hama­rosan befellegzik. A száműzetés, a bitófa és a házas­ság lehetősége közül kell választania, s ő az utolsó mellett dönt­­ papíron. Szerelmes lesz egy tűzről pat­tant, feminista nőbe, Francesca Bruni kisasszonyba, aki cselesen utasítja el a lovagot - persze, csak egy ideig, így a tékozló fiúból - bocsánat, férfiból - epe­kedő, célorientált hős lesz, akinek sármja egyetlen szent célra összpontosít, a női egyenjogúság zászló­vivőjére. Közben pedig megtanulja­, mi is az igazi szerelem. Ármányok és cselszövések egész sorozatát veti be, hogy közelebb kerüljön Francescához, ám nem sejti, hogy ez lett addigi legveszélyesebb játsz­mája, élete és hírneve mellett az igaz szerelem elnye­résének esélyét is kockára teszi. Eközben pedig a né­ző szeme láttára emberivé válik Casanova személye, hiszen egyetlen korábbi adaptációban sem történt ez ilyen mértékben a csábítóval, aki mindent megpró­bál, hogy jobb emberré váljon. Olyan, mintha a Wal­lenstein grófok Dux várában lévő öreg könyvtáros (az író Casanova) - aki elfeledve, a világtól elzártan zokogva vágyja a tisztaságot és halhatatlanságot - fi­atalodott volna meg a színesen csillogó vásznon. A film imázsát leginkább viszont az rontja, hogy az ink­vizíciót és képviselőjét vicces alakként ábrázolja, ám ezt némiképp kárpótolja a direktor azzal a"mesteri ügyességgel, mellyel az 1700-as évek Velencéjének festői szépségét bemutatja. Mindent összevetve: egy remek film - könnyelmű nőknek, felszarvazott férjüknek és hamvas lányaik­nak­­, melyben a fotómodellből színésznővé avan­zsált Osvárt Andrea is feltűnik, egy „szőke szépség” szerepében. Casanova - amerikai, 2005, 108 perc. Rendező: Lasse Hallström; forgatókönyv: Jeffrey Hatcher, Kimberly Simi; kép: Oliver Stapleton. Szereplők: Heath Ledger, Sienna Miller, Jeremy Irons, Oliver Platt, Lena Olin. A hírhedt szív- és szoknyatipró döntő lesre indul, a célpont ő maga is. ■ Kultúra Harag nélkül DEMÉNY PÉTER úrítékot hozott a postás, benne a kolozsvári Álla­mi Magyar Színház meghívója a május 4. és 13. között tartandó Harag György Emléknapokra: „Harag György életpályája és szellemi hagyatéka olyan örökség, amely meghatározta színházunk identitását. A művészi pályájára, kivételes egyéniségére történő fo­lyamatos emlékezés kiemelt feladataink közé tarto­zik. ”. Mennyire sokat és sokfélét jelenthetnek a sza­vak, mondatok, morfondíroztam a szöveg olvas­tán. Annak, aki támadja a Tompa Gábor vezette társulatot, nyilván mást jelent a nagy rendező „életpályája és szellemi hagyatéka”, a „kivételes egyéniségére történő folyamatos emlékezés”-t is másként képzeli, mint az, aki védi az igazgatót, mert érti látásmódját és egyetért törekvéseivel. A meghívó, műfajánál fogva is, annyira problémátla­­nul írja a „színházunk”-at, mintha a birtokjaggal kapcsolatban soha egyetlen kétely sem merülne fel. És mennyire egyértelmű az idézett bekezdés­ben Harag, bár rá is különbözőképpen hivatkozik az első, illetve a második kategória. Az elsőnek ő az a színházi ember, akinek nevéhez nemcsak je­lentős előadások fűződnek, hanem ezek míves szö­vegeken is alapulnak, ráadásul teltházat vonzottak; a másiknak az a színházi ember ő, aki képes volt a lélekben történő dolgokat színpadon történő ese­ményekké formálni, s aki magas művészi színvo­nalat tudott kialakítani egy sötét korszakban. A két értelmezés elvileg persze nem zárja ki egymást (hi­szen Haragra mindkettő érvényes volt és maradt!), de attól, hogy két, ennyire másra esküdő tábor sa­játította ki őket, mára mégiscsak gyökeresen elté­rő dolgokat jelentenek. Hogy maga Harag mit gondolt, arról, úgy hiszem, továbbra sincs ha­tározott, következetes, hiteles tanúság - minden­esetre úgy vélem, nincsen jelentős alkotó, aki ne önmagában merítkezne meg, mielőtt megjelenne mások előtt. Ahogy a meghívón töprengtem, váratlanul (és örömömre) az alábbiakat találtam a Székelyföld márciusi számában, egy, Bodor Ádámmal készült interjúban: „Az írás tétje az, amivel az olvasót bele­rángatjuk valamibe, amihez addig azt hitte, semmi köze... Nem kell az olvasót kímélni, ha már szórakoz­tatjuk.”. Magyarán: nem szabad hagyni, hogy az olvasó kívül maradjon, hiszen az írónak sem sza­bad kívül maradnia. Esetünkben pedig, aki a szó­rakozást olcsó, könnyű dolognak hiszi, a kívülállás lehetőségének, az ne hivatkozzon Harag György-A Színházi Világnap (március 27.) közeledtével egyre gyakrabban jut eszembe egy másik gondo­lat, amely Erika Fischer-Lichte német színháztörténésztől származik: „A drámában meg­fogalmazódhat olyan identitás, amelyet a nézők sem a jelenben, sem a jövőben s­em fogadnak el, és különösen nem tekintik sajátjuknak. Létrejöhet olyan identitás, amelyet a nézők eszményként ugyan elfogadnak, de sem a jelenben, sem a jövőben nem valósítanak meg. Végül elképzelhető, hogy a drámában képviselt identi­tást a nézők jövőbeni identitásuknak tekintik és meg is valósítják.”. Nyilvánvaló, hogy egy-egy előadás, sőt, egy-egy rendező egyetlen identitás mellett dönthet csupán. Még inkább: azt az egyet veszi észre, az izgatja, háborítja fel, s arra az egyre alka­ti okok éppúgy predestinálják, mint műveltsége, okossága, tehetsége, „figyelése” — és, persze, mun­katársai mindenfélesége. A kérdés mindössze any­­nyi: vajon az az egy a maga körén, világán belül ko­herens-e, érthető-e, elemi erővel jelenik-e meg vagy sem. Harag színházába nem csupán Haragnak kö­szönhetően tódult a közönség, hanem például azért is, mert a kor, amelyben élt, egyneműbbé tette azt, mint a mait. Tegnapelőtt mindenki ugyanazt gondolta a színházról, ma mindenki a színházról gondolkodik - ha egyáltalán megteszi. A Színházi Világnap alkalmából megértésre hívnám meg mindazokat, akik szeretik ezt a forró, tébo­lyult, gyönyörű, pokoli művészetet, annak megér­tésére, hogy amiért mindannyian a színpadra né­zünk, azért még nem egyformán látunk. A Pallas-Akadémia sarok Híradás sajátos zónából a Nyelvészeti tanulmányok gyűjteménye a Bibliotheca Transsylvanica könyvsorozat 46. kötete, melynek szer­zője Murvai Olga ismert bukaresti egyetemi tanár (Viseltes szavak. Hoc est transsylvanican. Pallas- Akadémia, Csíkszereda, 2006). Az előadásra szánt, írásban rögzített elemzések különösképpen a két- és többnyelvűség gyakorlatát, illetve a bukaresti-ókirály­­ságbeli magyarság sajátos nyelvi helyzetét veszik célba. „A szellemi elidegenedés fagyasztó szele kényszerít arra, hogy az anyanyelv helyzetét vizsgáljam azon a tájon, ahol élek. Tudomásul kell vennünk a kétnyelvűséget — sőt több­­nyelvűséget —, de az mentálhigiénés dolog, hogy ezen belül hogyan élünk az anyanyelvvel - azaz hogyan éltetjük az anyanyelvet”, fogalmazódik meg a szerzői bevezető­ben. Nyelvtörténeti, öszszehasonlító nyelvészeti, nyelvhasználati és művelődéstörténeti fejtegetései olyan tartományból hoznak úttörő híradást, mely sajá­tos nyelvi helyzetben sajátos nyelvi képződményekkel árnyalja a magyar nyelvterület bonyolult és meglehe­tősen kiterjedt romániai térképét. A kötet tanulsága: be kell hordanunk mindent, ami létállapotunkat bár­milyen szellemi megközelítésből rögzíti. E téren a nyelvész hozzájárulása alkalmanként perdöntő lehet, helyzetfelismerést eredményezhet. (csg) Új Magyar Szó 2006. MÁRCIUS 25-26., SZOMBAT-VASÁRNAP

Next