Új Magyar Szó, 2006. március (2. évfolyam, 41-63. szám)
2006-03-24 / 58. szám
■ Mozivászon Egy kis, könnyű Casanova FARKAS ISTVÁN 40 f Jól sejti a kedves olvasó: arról a Casanováról van szó, akit még Zoltán Erika is megénekelt - bár a film, amiről itt szó lesz, valamivel élvezetesebb, mint a magyar üdvöske szerzeménye, már csak azért is, mert előbbi megpróbált valami egészen újat kihozni a Casanova-toposzból. S mivel a közismertből sohasem elég, lássuk, ki is volt a tulajdonképpeni - bár vitatott létezésű - Casanova. A földkerekség legismertebb nőcsábásza hírében álló Gian Giacomo Geronimo Casanova 1725-ben született Velencében. 73 évig tartó földi pályafutása során volt katona, diplomata, kém, író, filozófus, szerencsejátékos, Párizsban feltalálta "az óvszert és a lottót, majd ivott és hazudott. De mindenekelőtt szerető volt, százhuszonkét nő fejét csavarta el, és emiatt szólja meg a közvélemény jelentős része, pedig jó Báthory Gábor fejedelmünk ennél sokkal több nőt tudott magáénak. Casanova mintaképévé vált annak a filozófiának, miszerint éljük úgy életünket, hogy a legtöbbet hozzuk ki belőle. Az extravagáns fiatalember a homo sapiens sapiens kultúrájának részévé lett, s ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy nem olyan rég megjelent egy, a személye köré „programozódó” számítógépes játék is. Casanova történetének valahány irodalmi és filmes feldolgozása a híres hedonista kicsapongó életvitelét ésszemléletét tartotta fontosnak - egészen Lasse Hallströmig, akinek Casanovája hibátlan, böjtre fogott, romantikus hős. A svéd rendező könnyedre veszi a figurát: hőse nem kifinomult élvhajhász sötéten nihilista gondolatokkal, hanem jóképű fiatalember, akire buknak a nők. (A filmipar iróniája: Casanovát ugyanaz a Heath Ledger játssza, aki Oscarközelit alakított a Brokeback Mountain homoszexuális cowboyaként - szerk. megj.). Velence, 1753. Úgy tűnik, a szende szüzek vágyálmaiban feltűnő férfiúnak a sok kaland miatt hamarosan befellegzik. A száműzetés, a bitófa és a házasság lehetősége közül kell választania, s ő az utolsó mellett dönt papíron. Szerelmes lesz egy tűzről pattant, feminista nőbe, Francesca Bruni kisasszonyba, aki cselesen utasítja el a lovagot - persze, csak egy ideig, így a tékozló fiúból - bocsánat, férfiból - epekedő, célorientált hős lesz, akinek sármja egyetlen szent célra összpontosít, a női egyenjogúság zászlóvivőjére. Közben pedig megtanulja, mi is az igazi szerelem. Ármányok és cselszövések egész sorozatát veti be, hogy közelebb kerüljön Francescához, ám nem sejti, hogy ez lett addigi legveszélyesebb játszmája, élete és hírneve mellett az igaz szerelem elnyerésének esélyét is kockára teszi. Eközben pedig a néző szeme láttára emberivé válik Casanova személye, hiszen egyetlen korábbi adaptációban sem történt ez ilyen mértékben a csábítóval, aki mindent megpróbál, hogy jobb emberré váljon. Olyan, mintha a Wallenstein grófok Dux várában lévő öreg könyvtáros (az író Casanova) - aki elfeledve, a világtól elzártan zokogva vágyja a tisztaságot és halhatatlanságot - fiatalodott volna meg a színesen csillogó vásznon. A film imázsát leginkább viszont az rontja, hogy az inkvizíciót és képviselőjét vicces alakként ábrázolja, ám ezt némiképp kárpótolja a direktor azzal a"mesteri ügyességgel, mellyel az 1700-as évek Velencéjének festői szépségét bemutatja. Mindent összevetve: egy remek film - könnyelmű nőknek, felszarvazott férjüknek és hamvas lányaiknak, melyben a fotómodellből színésznővé avanzsált Osvárt Andrea is feltűnik, egy „szőke szépség” szerepében. Casanova - amerikai, 2005, 108 perc. Rendező: Lasse Hallström; forgatókönyv: Jeffrey Hatcher, Kimberly Simi; kép: Oliver Stapleton. Szereplők: Heath Ledger, Sienna Miller, Jeremy Irons, Oliver Platt, Lena Olin. A hírhedt szív- és szoknyatipró döntő lesre indul, a célpont ő maga is. ■ Kultúra Harag nélkül DEMÉNY PÉTER úrítékot hozott a postás, benne a kolozsvári Állami Magyar Színház meghívója a május 4. és 13. között tartandó Harag György Emléknapokra: „Harag György életpályája és szellemi hagyatéka olyan örökség, amely meghatározta színházunk identitását. A művészi pályájára, kivételes egyéniségére történő folyamatos emlékezés kiemelt feladataink közé tartozik. ”. Mennyire sokat és sokfélét jelenthetnek a szavak, mondatok, morfondíroztam a szöveg olvastán. Annak, aki támadja a Tompa Gábor vezette társulatot, nyilván mást jelent a nagy rendező „életpályája és szellemi hagyatéka”, a „kivételes egyéniségére történő folyamatos emlékezés”-t is másként képzeli, mint az, aki védi az igazgatót, mert érti látásmódját és egyetért törekvéseivel. A meghívó, műfajánál fogva is, annyira problémátlanul írja a „színházunk”-at, mintha a birtokjaggal kapcsolatban soha egyetlen kétely sem merülne fel. És mennyire egyértelmű az idézett bekezdésben Harag, bár rá is különbözőképpen hivatkozik az első, illetve a második kategória. Az elsőnek ő az a színházi ember, akinek nevéhez nemcsak jelentős előadások fűződnek, hanem ezek míves szövegeken is alapulnak, ráadásul teltházat vonzottak; a másiknak az a színházi ember ő, aki képes volt a lélekben történő dolgokat színpadon történő eseményekké formálni, s aki magas művészi színvonalat tudott kialakítani egy sötét korszakban. A két értelmezés elvileg persze nem zárja ki egymást (hiszen Haragra mindkettő érvényes volt és maradt!), de attól, hogy két, ennyire másra esküdő tábor sajátította ki őket, mára mégiscsak gyökeresen eltérő dolgokat jelentenek. Hogy maga Harag mit gondolt, arról, úgy hiszem, továbbra sincs határozott, következetes, hiteles tanúság - mindenesetre úgy vélem, nincsen jelentős alkotó, aki ne önmagában merítkezne meg, mielőtt megjelenne mások előtt. Ahogy a meghívón töprengtem, váratlanul (és örömömre) az alábbiakat találtam a Székelyföld márciusi számában, egy, Bodor Ádámmal készült interjúban: „Az írás tétje az, amivel az olvasót belerángatjuk valamibe, amihez addig azt hitte, semmi köze... Nem kell az olvasót kímélni, ha már szórakoztatjuk.”. Magyarán: nem szabad hagyni, hogy az olvasó kívül maradjon, hiszen az írónak sem szabad kívül maradnia. Esetünkben pedig, aki a szórakozást olcsó, könnyű dolognak hiszi, a kívülállás lehetőségének, az ne hivatkozzon Harag György-A Színházi Világnap (március 27.) közeledtével egyre gyakrabban jut eszembe egy másik gondolat, amely Erika Fischer-Lichte német színháztörténésztől származik: „A drámában megfogalmazódhat olyan identitás, amelyet a nézők sem a jelenben, sem a jövőben sem fogadnak el, és különösen nem tekintik sajátjuknak. Létrejöhet olyan identitás, amelyet a nézők eszményként ugyan elfogadnak, de sem a jelenben, sem a jövőben nem valósítanak meg. Végül elképzelhető, hogy a drámában képviselt identitást a nézők jövőbeni identitásuknak tekintik és meg is valósítják.”. Nyilvánvaló, hogy egy-egy előadás, sőt, egy-egy rendező egyetlen identitás mellett dönthet csupán. Még inkább: azt az egyet veszi észre, az izgatja, háborítja fel, s arra az egyre alkati okok éppúgy predestinálják, mint műveltsége, okossága, tehetsége, „figyelése” — és, persze, munkatársai mindenfélesége. A kérdés mindössze anynyi: vajon az az egy a maga körén, világán belül koherens-e, érthető-e, elemi erővel jelenik-e meg vagy sem. Harag színházába nem csupán Haragnak köszönhetően tódult a közönség, hanem például azért is, mert a kor, amelyben élt, egyneműbbé tette azt, mint a mait. Tegnapelőtt mindenki ugyanazt gondolta a színházról, ma mindenki a színházról gondolkodik - ha egyáltalán megteszi. A Színházi Világnap alkalmából megértésre hívnám meg mindazokat, akik szeretik ezt a forró, tébolyult, gyönyörű, pokoli művészetet, annak megértésére, hogy amiért mindannyian a színpadra nézünk, azért még nem egyformán látunk. A Pallas-Akadémia sarok Híradás sajátos zónából a Nyelvészeti tanulmányok gyűjteménye a Bibliotheca Transsylvanica könyvsorozat 46. kötete, melynek szerzője Murvai Olga ismert bukaresti egyetemi tanár (Viseltes szavak. Hoc est transsylvanican. Pallas- Akadémia, Csíkszereda, 2006). Az előadásra szánt, írásban rögzített elemzések különösképpen a két- és többnyelvűség gyakorlatát, illetve a bukaresti-ókirályságbeli magyarság sajátos nyelvi helyzetét veszik célba. „A szellemi elidegenedés fagyasztó szele kényszerít arra, hogy az anyanyelv helyzetét vizsgáljam azon a tájon, ahol élek. Tudomásul kell vennünk a kétnyelvűséget — sőt többnyelvűséget —, de az mentálhigiénés dolog, hogy ezen belül hogyan élünk az anyanyelvvel - azaz hogyan éltetjük az anyanyelvet”, fogalmazódik meg a szerzői bevezetőben. Nyelvtörténeti, öszszehasonlító nyelvészeti, nyelvhasználati és művelődéstörténeti fejtegetései olyan tartományból hoznak úttörő híradást, mely sajátos nyelvi helyzetben sajátos nyelvi képződményekkel árnyalja a magyar nyelvterület bonyolult és meglehetősen kiterjedt romániai térképét. A kötet tanulsága: be kell hordanunk mindent, ami létállapotunkat bármilyen szellemi megközelítésből rögzíti. E téren a nyelvész hozzájárulása alkalmanként perdöntő lehet, helyzetfelismerést eredményezhet. (csg) Új Magyar Szó 2006. MÁRCIUS 25-26., SZOMBAT-VASÁRNAP