Új Magyarország, 1991. június (1. évfolyam, 31-55. szám)

1991-06-01 / 31. szám

2 . BÁLINT B. ANDRÁS Levél Bandinak Kedves Barátom! Néhány napja majdnem ta­lálkoztunk. Jó sorsom Bonnba és Brüsszelbe vetett, s többször is kacsintottam szállodai szo­bám telefonkészülékére, hogy föltárcsázzalak Párizsban, hátha át tudsz ugorni Belgium­ba, s egy estét együtt tölthe­tünk. Mint hajdan Innsbruck­ban, Münchenben, Pesten. Arról persze fogalmad sincs, mit kerestem én a német és a belga fővárosban. Ha egy álló nap gondolkodási időt adnék, akkor sem jönnél rá. Egy hír­lapíró küldöttséggel Bundes­­wehr-alakulatokat látogattunk meg, s találkoztunk az Észak- Atlanti Szövetség néhány poli­tikai és katonai vezetőjével. Képzelj el engem ezredesekkel és tábornokokkal parolázni, csak azért tudtam megkülön­böztetni őket, mert a generális urak nadrágját — nemzeti ho­vatartozástól függően — külön­böző színű széles stráf ékesíti. S homlokukat mélyebb gondok ráncolják, mint az alacsonyabb beosztású tisztekét. Hisz én sem voltam katona, ahogyan te sem. Engem a soro­záson — rossz szemem és ge­­rincbántalmaim okán — béké­ben alkalmatlannak, hábo­rúban szakszolgálatra alkal­masnak minősítettek. De sze­rencsére eddig nem volt hábo­rú, s remélhetőleg már végképp elkerüli földrészünket. Amely a maga teljességében mindket­tőnk, mindnyáju­ák otthona, te be is laktad Tiroltól Milánóig, Bajorországtól Párizsig. Azt hiszem, ezért is nem soroztak be sehol. A civil gondolkodás és visel­kedés emberi lényegünkhöz tartozik. Emlékszel, amikor jó tizenöt éve Bad Ischl-ben, a ta­vat kétszer is körbesétálva ar­ról igyekeztél meggyőzni, hogy a kommunista rendszer azért fog megbukni, összedűlni, ma­ga alá temetve társadalmakat, mert szerkezete a demokratikus centralizmusra, vagyis a mili­­táns szellemiségre épül? Akkor én még bíztam abban, hogy a szocializmusnak van esélye a demokratizálódásra, s ha vala­mennyien akarjuk, kialakulhat a meglévő intézmények között egyfajta pluralizmus. Belátom, tévedtem, az egy párt nem volt hajlandó föladni egyeduralmát, csak amikor reformpolitikusok kerültek az élére, s a sokaktól „jó királynak” hitt első titkárt betegsége megakadályozta ab­ban, hogy gáncsot vessen a re­formereknek. Azóta egész Európa átalakult, minket meg messzire sodortak egymástól az évek. Holott kö­zelebb is hozhattak volna, akár Ludwig bátyáddal, akivel gyermekkorunk óta pajtások voltunk, s akivel lassan tíz éve nem találkoztam. Nekem most nincs pénzem az utazásra, nek­tek nyilván az időtök hiányzik, ő körzeti orvos Kitzbühel kör­nyékén, te fotóművész vagy Párizsban, én újságot csinálok Budapesten. Ideges itt a légkör, feszültek és rosszkedvűek az emberek. Mert rendszerváltás ide, parlamentáris demokrácia oda, rosszabbul élünk, mint annak előtte. Nem tehetünk róla, egy ostoba és önző rezsim sodorta gazdasági válságba az országot. És ez gyorsítja ma az egyéni sorsok kríziseinek el­mélyülését is. Emlékszem egy ízben — talán a pesti éjszakát járva — arról beszélgettünk, miért olyan sok ebben az or­szágban az öngyilkossági kísér­let, mitől olyan magas az alko­holisták, a drogosok, az elvál­tak száma. Akkor, azt hiszem, elfelejtettem mondani, hogy ezek az arányok nemcsak az ország határain belül ilyen magasak, hanem a szomszéd országokban élő magyarság kö­rében is. Méghozzá jó száz esz­tendeje. Tudom távol áll tőled mindenféle nacionalizmus, ezért tudsz egyként megkapasz­kodni valamennyi világváros­ban, valahány nyelvterületen. De azt is tudom, hogy magya­rul — némi akcentustól elte­kintve — tökéletesen beszélsz, akár fivéred és húgod, holott már mindhárman az emigrá­cióban születtetek. Ezért erre a családi és közösségi emlékre figyelmeztetve merem monda­ni, hogy a magyarság veszélyez­tetettebb helyzetben van, mint a közép-európai népek bárme­lyike. A románok, a szlovákok, a szerbek az elmúlt százötven­kétszáz évben kovácsolódtak igazi nemzetté — mi meg mint­­ha most veszítettük volna el nemzettudatunkat. Többször leírtam már, most mégis meg­ismétlem: elkaparintottak tő­lünk minden értéket a vallástól a folklórig, a család becsületé­től a barátságig, s itt állunk ki­csit kifosztva, kicsit megalázva, azzal az egyedüli céltudattal, ami megmaradt , hogy jobban éljünk. A nyugati hírmagyarázók sokkal kedvezőbben ítélik meg a magyar közállapotokat, mi viszont megéljük, s keservesen. De élünk! S ez­ az, ami némi derűlátásra ad okot. Ha a kül­földi tőke érdemesnek tartja a magyarországi befektetést — erre jó lehetőség a közelgő vi­lágkiállítás —, s itthon az álla­mi mamutvállalatok átalakul­nak mozgékony és erős közép­üzemekké, nos, akkor van re­mény arra, hogy kilábaljunk bajainkból, s mint rossz ruhát, levessük lelki nyűgeinket is. Hisz egészséges önbizalom nél­kül egyetlen nép sem élhet. Ezekről a mindenfélékről szerettem volna eszmét cserélni veled, s persze kicsit eldumálni művészetről, asszonyokról, fi­nom borokról, melyek a szivet jobban melengetik mint a gyönge gyomrot. Örömökről, hisz volt és van benne részünk, bánatokról, mivel módunk lesz megizlelni még számtalanszor. Ezért sajnálom, hogy végül is nem vettem föl a telefonkagy­lót s nem találkoztunk. Ha Brüsszelben jársz, okvet­len menj el a Petits pignonshoz — a Hagymácskákhoz — cím­zett vendéglőbe. Tíz perc lehet a Főtértől és a pisilő kisfiútól, ha végigballagsz a Rue de mi­­di-n, feltétlen megtalálod. Lila akácot futtattak a ház falára, s olyan báránysültet kaphatsz, hogy a tíz ujjadat is megnyalod utána. Aperitifnek pohárka calvados­t rendelj, úgy emlék­szem, azt mindketten nagyon szerettük. Hát egészségünkre! POLGÁRI NAPILAP Athenaeum Nyomda. Felelős vezető: LOSONCZY GYÖRGY vezérigazgató ISSN 1215-0185 Bp. ISSN 1215-1386 vidék Felelős szerkesztő: KOCSIS­S MIHÁLY Főszerkesztő-helyettes: KISS GY. JÁNOS molnár ISTVÁN Lapigazgató: DR. VÁRHELYI ANDRÁS Szerkesztőség: 1085 Budapest VIL. Somogyi Béla u. 6. Postafiók: 1410 Budapest, Pf. 199 Telefonok: 138-4871, 138-4262, 138-2696, 118-5009 Telefax: 138-3313 Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatal­nál, a hírlapkézbesítőknél, postai hírlapüzletekben, valamint a Hírlapelőfize­­tési és Lapellátási Irodánál (HELIR). 1900 Budapest XIII., Lehel u. 10/A köz­vetlenül vagy postautas kártyon, illetve átutalással a Postabank Rt. 219-98636, 021 -02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj az 1991. évre egy hónapra 240 Ft. negyedévre 720 Ft. fél évre 1440 Ft. Kedvezmény ez előfizetőknek példányonként 3 Ft. Külföldön terjeszti a Kultúra Kereskedelmi Vállalat H-1389 Budapest, Postafiók 149. Kiadja a PUBLICA RT. a Hírlapkiadó Vállalat közreműködésével Felelős kiadó: CZAKÓ GÁBOR elnök MEDVE IMOLA Olvasni tudni kell! Merengek. Hogy egy törvénytervezet nem ismerete vajon felmenti-e bírálóit a felelősség alól? Hogy mi lehet a mentessége egy gimnázium igazgatónak, aki május utolsó hetében azt kérdezi: hol lehetett hozzájutni eddig az oktatási törvény kon­cepciójához — február vége óta mondhatni közkézen forog , s ugyan ho­l és kik vitatták eddig? Hogy lehet-e tudósítani meg­annyi pedagógus véleményét tartalmazó állásfoglalásról úgy, mintha az újságíró se ismerné a vitára bocsátott törvény­­tervezetet? Talán lehet. De nekem nincs hozzá kedvem. Az MDF Peda­gógus Kollégiuma és a Keresz­tény Pedagógus Kamara szer­vezte miskolci fórum után kü­lönösen nincs. Az ott hallottak ugyanis újra azt bizonyították, hogy a mai magyar pedagógus­­társadalom — eltekintve a ki­vételektől — még távol áll at­tól, hogy levetkőzze az elmúlt negyven év minden „nyűgét, nyilait”. Elvárásaikhoz képest „Gazsó Ferenc-féle koncepció” a fellegekben jár. Véleményük szerint: alapvető hiányosságai vannak. Mi lehet ilyenkor a teendő? A törvény adja lejjebb: rágjon szájba, mint eddig? Lehangolónak tartom, hogy azt hiányzolják a pedagó­gusok: a tervezet miért nem fogalmazza meg, hogy milyen értékrendet közvetítsen az is­kola? De az ég szerelmére, hát törvénynek kell ezt előírnia? S elfogadná-e ma ugyanazt­­az értékrendet minden iskola? Merem remélni, nem minden tanár igényli, mondanák meg neki, mit gondoljon a világról, mit akarjon elhitetni tanítvá­nyaival Sajnálatosnak tartják, hogy a nemzeti alaptantervet mel­lőzi a tervezet és megelégszik a vizsgákkal való kimenet sza­­bályo­ssal — hangzott el ugyancsak ezen a fórumon. Nyitott kapuk döngetésének esete forog fenn, s ha a szó­­használat eltérő is, nem lehet félreérteni. íme: „... az állam szerepkörébe tartozik az isko­lai oktatás tartalmának egysé­gesítő szabályozása. E feladat­nak az állam a tantervkészítést orientáló alapkövetelmények meghatározásával tesz eleget”, szabadon választható tanter­vek, tankönyvek kínálatával segítve is az iskolákat. Nem kevésbé meglepő „vé­lemény”, hogy a tervezet nem foglalkozik a kisebbségek okta­táshoz való jogaival Másolom: „A törvénynek garantálnia kell a nemzeti kisebbségek anya­nyelven való oktatásának lehe­tőségét a közoktatás minden szintjén. Az állam támogatja a kisebbségek iskolaalapítási tö­rekvéseit, gondoskodik a szük­séges pedagógusellátásról, a kisebbségek sajátos igényeihez igazodó tankönyvekről, segéd­eszközökről”. Kifogásolják a pedagógusok, hogy az iskolastruktúra kérdés­körét csupán formai szempont­ból tárgyalja a koncepció, rá­adásul nem foglal állást, mi­lyen irányban kívánja fejlesz­teni a nyolc plusz négyes isko­laszerkezetet. Megint gondban vagyok, hiszen a tartalmi kér­déseket tisztázza az egységesítő alapkövetelmények címszó, s felülről vezérelt szerkezeti re­formtól pedig tudatosan elha­tárolja magát a tervezet, mond­ván: a szerves fejlődésnek kí­ván utat engedni. Ugyanakkor nem feledkezik meg arról sem, hogy — egyidejűleg — meder­be kell terelni a már elindult szerkezeti változásokat. Ha számomra ez világos be­széd, az érintetteknek miért nem az? El tudom képzelni a felzúdu­lást, mi lenne ha a koncepció netán struktúrareformot irá­nyozna elő. Pedig érthető len­ne, az eddig reformok „hatás­fokának” ismeretében. De ak­kor miért rettennek vissza a pedagógusok attól, hogy — végre — a szerves fejlődésnek kínál lehetőséget a törvény és a helyi igényeknek megfelelő iskolatípusok létesítését enge­délyezi? És hogy lehet az, hogy nem veszik észre: be vannak építve ebbe a tervezetbe meg­felelő fékek és garanciák ah­hoz, hogy ne fenyegessen anarchia.­­ Többször elhangzott Miskol­con: a törvénytervezet körül nem alakultak ki pártcsatáro­zások, meglehetősen közel áll egymáshoz a pártok álláspont­ja. Nem tudhatom, miről nem csatáznak egymás közt a pár­tok. De azt tudom, hogy olvas­ni a törvénytervezeteket is tudni kell! SZAKOLCZAY LAJOS Kisvárdán Épp hogy csak befejeztem az írást, s máris indulok Kisvár­­dára, a III. Magyar Nemzeti Kisebbségi Színházak Feszti­váljára. Örömmel utazom, hi­szen az elmúlt évtizedek­ben elég sokszor megfordul­tam szomszédainknál, s nem egy kitűnő előadást láttam Ko­lozsvár, Nagyvárad, Marosvá­­sárhely, Sepsiszentgyörgy, Kassa, Komárom, Újvidék és Szabadka színpadjain. Ezek a produkcióik — mert kisebbsé­gi közegben születtek, s hangos szóval vagy rejtve rámutattak a magyar nemzetiség sanyarú sorsára (is) — mindig többek voltak, mint egy színházi elő­adás. Az élést, az itt-ott gö­­csörtössé váló nyelv magára­­ébredését segítették — legyen a megidézett Shakes,peare, Bul­gakov, Vörösmarty, Albee, Ta­mási, Örkény, Sütő, Sz­ely János vagy Tolnai Ottó. Szerencsés esetben ilyen volt a több mint tíz év előtti Színházi kollokvium Sepsi­­szentgyörgyön (a romániai nemzetiségi színjátszás feszti­válja), hangot kaphattak a Sütő szavával a nyelvkárosul­tak is. Akik a csodálatos „da­dogással” (melyben benne volt a kisebbség álma, s nem ke­vésbé fájdalma és öröme) el tudták hitetni, hogy a magyar, a német és a jiddis nyelv s a vele világméretűvé tágítható színpad olyan érték, amely a többségi nemzetet is gyarapít­hatja. Hiszen a nemrég meg­halt zseniális magyar rendező, a kolozsvári Harag György egy­­egy megrázó színpadra állítá­sával (amely Ciuilei, Pintillie, Serban legjobb rendezéseivel is vetekedett) a román nézőnek is vissza tudott valamit adni a tanultakból, nem feledkezvén meg a román színház őt is megpezsdítő hatásáról. Az utóbbi időkben, olvasván a színház körüli, nem éppen fölemelő csatározásolkjat, egyre többet gondolok eddig alig be­vallott példaképemre, aki em­beri és művészi tulajdonságai­nál fogva nagy hatást gyako­rolt rám. Aki türelemmel, meg­értéssel, a csak az igazi na­gyokra jellemző alázattal fag­gatta a jót, hogy szuverén lá­­tomásként továbbadhassa kin­csét. Ez a kincs nem tett kü­lönbséget kis és nagy nemzet, többség és kisebbség,­lgen és olyan irányzat között, hanem magába olvasztván mindegyik értékét, az ember — a győze­delmes, az elbukó, a százszor meggyötört, s fejét mégis új­ra és újra fölemelő em­ber igazságát hirdette. Harag György színháza ma­ga volt a csoda, a képi látás, a látvánnyal sokkoló érzelmi, gondolati stb. igazság megtes­tesítője. Hőször, emlékezetem szerint, a húsz év előtti csodá­latos Barta Lajos-rendezését (Szerelem) láttam Marosvásár­helyt, majd szinte mindegyik honfoglalását. Sütő Andrásnak az életműben is kitüntetett he­lyet foglaló trilógiája (Egy ló­csiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel) neki köszönheti aktív, mert a szín­padról hatásosabban szóló for­radalmi hangsúlyait. Székely János remekművét — ki ne emlékeznék a Gyulai Várszín­ház 1978-as Caligula helytartó­ja rendezésére — ugyancsak ő vitte diadalra. A színészek, akiket megtisztelt a közös pro­­dukció születésének élményé­vel, azóta is emlegetik legen­dás színészvezetését, pedagó­giáját, a jó ügy érdekében ho­zott erőfeszítéseit. A kisebbségi színházakban tett látogatásaim is — noha számtalan előadást láttam Ro­mániában, Csehszlovákiában és Jugoszláviában, amelyet nem ő jegyzett —, jobbára hozzá kö­tődnek. Nem számított, hogy kevés pénzem volt, nem zavart a sanyarúság és egyéb aka­dály, ha megtudtam, hogy Vö­rösmarty remekművét, a Cson­gor és Tündét egy játszótérre álmodta (Kolozsvár), ha hírét vettem, hogy Csehov-ci­klusa (Újvidék) az eddigi összes ér­telmezéssel szemben is meg­próbál újat mondani vagy a Tareskin halálában szereplő koporsót, legyőzvén a nehézsé­gi erőt, lebegtetni akarja (Sza­badka), azonnal a vonatra ül­tem, és mentem. Jólehet a ma­gyarországi rendezései kevésbé sikerültek — az okok fölfejtése, a „darázsfészek” megbolygatá­­sa külön tanulmányt érdemel­ne —, otthoni és ju­goszláviai rendezésen­ben sosem csalód­tam. Feszes, tiszta, lényegretö­­rő produkciók voltak — öröm volt látni, hogy erkölcsi tartá­suk és művészi következetessé­gük miképp ragadta magával a közönséget. Kisebbség­i­színház-élménye­­im természetesen nemcsak hozzá kötődnek, jóllehet ciróga­tó volt hallani, amikor az elő­adás után évődő, ugyanakkor a megéretéstől is izgidó, mély hangján eldörmögte: „na, mit szól hozzá, uram!” Mondjam-e, a megtört, munkától fáradt, sokszor elcsigázott emberben ebben a pilanatban előbújt a gyermek, aki igaz, hogy kíván­csi a másik véleményére is, de azért — belül — mi van győ­ződve arról, hogy a legjobban mégiscsak ő tudja. Harag Gyuri szeleme — rendezéseinek ethoszi, humá­nus, ám agresszív látványszín­háza — hatással volt más ren­dezőkre is. Először talán a hű tanítványt, a költőként és ren­dezőként is izgalmas Tompa Gábort említem. Mindenek­előtt Büchner-(Woyzede), Bul­gakov­ (Iván, a rettenetes), Al­bee- (Állatkerti történet) és Shakespeare- (Hamlet)-rende­­zését; a sepsiszentgyörgyi, a kolozsvári és a marosvásárhe­lyi produkció légkörét, mely­ik a klasszikus is — mint minden igazi színházban — a kor égető kérdéseire volt pél­da. A képi gondolkodás sokk­hatását vélem fölfedezni, hogy csak a fiatalabbakat említsem, a csehszlovákiai Gágyor Péter, az újvidéki Hernyák György — és még folytathatnám a sort — művészetében is. A más-más módon színpadi világot vará­zsoló Szajbó Józsefnek, Beke Sándornak, Kincses Elemér­nek, Hunyadi Andrásnak, Sep­­rődi Kiss Attilának, Paraszt Miklósnak, Kovács Leventének is — mindnyájan kitűnő ren­dezők — megvan a hitele. Több minden más mellett élénken él bennem Beke húsz év előtti Tersánszky-interpre­­tálása (Kakukk Marci — Kas­sa), Seprődi Kiss Attila remek Erdman-megidézése (Az öngyil­kos — Sepsiszentgyörgy), Szabó József Tamási­ látomása (Ős­­vigasztalás — Nagyvárad), Kincses Elemér Kocsis István­­rendezése (a Radnóti Színpadon a szabadkai Jónás Gabriella remekelt Árva Bethlen Kata­ként). És hány kitűnő, az egyetemes magyar színjátszást is gazdagí­tó színész szolgálta-­szolgálja a magyar nyelvet, viszi estéről estére színpadra teste-lelke munkáját kamatoztatva, az Igét — társszerzőként alkal­mazkodván a rendező látomá­sához. László Gerő, Csíky And­rás, Márton János, Boér Fe­renc, Rekita Rozália (Kolozs­vár), Lohinszky Lóránd, Tarr Lászó, Ferenczy István, Győrffy András (Marosvásár­hely), Fábián Enikő, V. Csiky Ibolya, Varga Vilmos, Bányai Irén (Nagyvárad), Bakota Ár­pád, Medve Sándor, Albert Já­nos, Bada Irén (Szabadka), Ne­mes Levente, Molnár Gizela, Kőmíves Mihály, Várady Má­ria (Sepsiszentgyörgy), Holoosy István, Dráfi Mátyás, Boráros Imre, Cs. Tóth Erzsébet, V. Mák Ildikó (Komárom), László Géza, Lengyel Ferenc, Várady Béla (Kassa) — hogy csak az ál­talam többsör is látott színé­szeket soroljam —, a magyar­­országi néző előtt is megmu­tathatja, hogy annyiunknak miért volt érdemes évtizedekig a határon túlra is kitekinteni. Amikor e sorokat írom, le­hetetlen nem gondolnom a magyar kisebbségi színjátszás azon nagyjaira, akiknek a sors nem adta meg, hogy most is jelen legyenek. A Securitate által halálba hajszolt Viszky Árpád (Sepsiszentgyörgy) és a zseniális Vadász Zoltán (Ko­lozsvár) óvó tekintete azonban végigkíséri a kolozsvári, a nagyváradi, a marosvásárhe­lyi, a sepsiszentgyörgyi, a szatmári, a székelyudvarhelyi, a komáromi, a kassai, a sza­badkai és a beregszászi szín­ház előadásait. Mint ahogy hű­séges értékőrzőnk, Harag György is ama felhőről fölte­hetően le fog pillantani, hogy meggyőződjék, rendben men­nek-e a dolgok. Mi pedig, ennyi szépség lát­tán, állunk csak megrendülten, hiszen tudjuk, „a színpadon beszélni annyit jelent, mint cselekedni”. S ha már Sütő Andrást idéztük, folytassuk is az ő, a pörös szájról írott val­lomásává: „— Mondom! Azért is mondom! Csak azért is! Ha másként nem, fogam kiköpve, véres nyálamat nyel­ve, magamban. Magamnak, s mindazoknak, akik bennem laknak,­ a bennem kolduló „nyelvkárosultaknak”. I. évfolyam, 31. szám 1991. június 1., szombat

Next