Új Magyarország, 1991. június (1. évfolyam, 31-55. szám)

1991-06-15 / 43. szám

A művek úgyis befogadjá­­ egymást Beszélgetés a Dányádi Sándorral Van T. S. Eliotnak, a huszadik szá­zadi vers és verselm­élet bankember­­poéta-apostolának egy kulcskifeje­zése: „simultaneus existence”, az­az: egyidejű jelenlét. Ami köznyel­ven körülbelül annyit tesz: minden költő műveiben egyidejűleg jelen vannak mindazok, akiknek munkás­sága — legyenek bár élők vagy régi holtak — hozzájárult saját arculata megteremtéséhez. Más szóval: nincs, nem lehet „abszolút” eredetiség a világlíra mindenképpen folyamat, ha úgy tetszik, vonulat. Itt és most azonban nem az el­ott értelemben szeretném használni az egyidejű jelenlét kifejezést, hanem a lehető legprózaibb olvasatban, vol­taképpen csak kölcsönvéve, egy be­szélgetés erejéig. Azért, hogy Ká­­nyádi Sándortól, az erdélyi magyar poézis vándordalnok-szerénységű nagymesterétől megkérdezhessem: — Hisz-e az egyidejű jelenlétben? Ahhoz, hogy egy erdélyi magyar költő egyszerre lehet otthon Nagy­­galambfalván, Budapesten, Bécsben, Torontóban... és Magliasóban? — Az utób­bit nyilván az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Lugánó mellett nemrég lezajlott Bibó-konferenciája miatt említette. A szabadegyetem „berkeiben” egyébként valósággal törzstag va­gyok, Bálla Bálint Németországban élő szociológiaprofessszo­rra il má­r ketten maradtunk azok közül, akik 1969-ben Bozenben is ott voltunk már, az első ilyen találkozón. Talán már ez a folyamatosság is jelzi, hogy nekem az egyidejű jelenlét soha nem okozott gondot. A szűkebb ha­zámon kívüli megjelenést-versmon­­dásokat — let­t légyen a színhely Ma­­garország, Nyugat-Európa, vagy az Óvilág — én mindig vizsgának te­kintettem. Próbának, ahol kiderül: az egészen más körülmények között írott vers versnek hat-e egy, ha nem is idegen, de más magyar közönség előtt. Fogalmazhatnék úgy is: a leg­különbözőbb színhelyeken volt al­kalmam kipróbálni, vajon vers-e még a versem az ő „komponakövü­­kön”. Ez a féliromámi­, félmagyar szó egyfajta nem rögzített népi súlymér­téket jelöl. Faluhelyi még ma is elő­fordul, mifelénk, hogy hitelesített egykilós, félkilós súly helyett X vagy Z „kövét” használják. De — visszatérve az eredeti kérdéshez — számomra mindig kissé furcsa volt egymás írásainak „idefogadásáról”, „kirekesztéséről” beszélni. A művek úgy is befogadják vagy kirekesztik magukat. Saját besorolásomon pedig végképp nem törtem a fejem. — Mégis, milyen, akár metafori­kus címkével jellemezné önmagát? — Azzal, amit egyszer Illyés Gyu­la „vezérigazgatónak” mondtam, saját verseimet minősítve: én egy vidéki bankókészítő vagyok, s azért mondom el neki néhány versemet, hogy ítéletére bízom, nem hami­sak-e. — A hamisságról jut eszembe: mi a véleménye a magyarországi köny­­vesboltokat-pultokat egyre jobban elöntő aluljáró (alantjáró) iroda­lomról? — Én nem esem kétségbe a lektűr, sőt, a szennyirodalom-áradattól sem. Egyszerűen a hosszú tiltás visszaha­tásáról van szó, ami lélektanilag tö­kéletesen érthető. Egyébként is, ha a budapesti kenyérválasztékot ter­mészetesnek tartjuk, fogadjuk el, hogy a könyvek is nagyon különböz­nek. Bármiféle erőszakos irodalom­védelem csak kárt okozna; olvasó­kat nevelni kell, nem terrorizálni. A költészet visszaszorulásán pedig különöseb­ben nincs mit nyafognunk. Ha 200 évig nem írnak semmit, ak­kor is marad még versaranytarálé­­kunk. — És az ön személyes költői aranytartaléka honnan származik? — Természete­sen Petőfitől, akit versben-prózában számtalanszor vallottam versírásra vezérlőmnek. De legalább ennyire szép beszédű édesapámtól is. Kedves professzo­rom, Márton Gyula nyelvész mond­ta egyszer, nálunk, Nagygalambfal­ván járván: „Aki ilyen nyelvi közeg­ből jött, annak igazán nem kunszt verset írni!” — Befejezésül hadd idézzem a „Fekete-piros" versek fülszövegének egy felejthetetlen mondatát: „A vers az, amit mondani kell. Mond-e vala­hol verset most, mielőtt hazatér Kolozsvárra? — Igen. A Fasori Gimnázium diák­jainak tartok egy rendhagyó iroda­lomórát. Jó vándorpoétai szokás sze­rint ott, helyben döntöm el, milyen verseimre kerítek sort. Mert ha a költő nem érzékeli a ,„hely szelle­mét”, a közönség pillanatnyi hangu­latát, lelkiállapotát, jelen lenni tu­­dá­sát vagy nem tudását, akikor ne is számítson visszhangra! Se szűkebb, se tágabb hazájában. Egyébként is üdvösebb az olvasókra, a vershal­lga­­tókra figyelniük, mint bármi más­­ra, így akár arra : jelen tudnak-e len­ni egy időben minden égtáj versol­vasó magyarjai előtt. Tulajdonkép­pen nem is a jelenlét egyidejűsége, inkább a minősége az, ami számít. De hiszen mindezt megírtam már. Oki Asalesi balladája című, egy vot­­ják orvos-költőnőről szóló versem­ben. „Kétmegyényi” népnek írni, mihez kell igazi hősiesség, nem ah­hoz, hogy valaki világhódító költő legyen! A többi, az egész ,jelenlé­­tesdi” bizony európai köldöknézés. Petrőczi Éva ## A Haifa melletti ligetes JAloney Itz­­ahakban — majdnem a Földközi­tenger partján — működő soknem­zetiségű gimnáziumban két éve ma­gyarországi diákok is tanulnak. Hu­szonheten mentek ki, az iraki hábo­rú miatt a csoport fele hazajött, és itthon is maradt, a többiek egy ré­sze éppen most érettségizik. — Milyen nyelven vizsgáznak? — kérdezem Levi Dán igazgató úrtól. — Magyar nyelv és irodalomból, természetesen magyarul, a többi tárgyból héberül, vagyis a beszélt héber nyelven, ivritül. — Olyan jól megtanulták a nyel­vet? — Egészen jól. De más nyelveket is tanulnak. Mi többek között a nyelvtanításra specializáltuk ma­gunkat. Kellő praxist szereztünk: ed­dig 28 országból voltak tanítvá­nyaink, Levi Dán maga is diák volt még 1947-ben, amikor kitelepült Erdély­ből Izraelbe. Anyanyelve voltakép­pen német — szász —, otthon magya­rul beszéltek, az iskolában románul, de tanult franciát, latint is. Most már hét nyelven beszél. — Ez a nemzetközi gimnázium nemzetközi érettségit is ad? — kér­dezem. — Nálunk ugyanis ez most a nagy vágyak közé tartozik. — Nem nemzetközi gimnázium a mienk, és olyan, hogy nemzetközi érettségi, nincs is. Kétoldalú egyez­mények alapján fogadják el az orszá­gok egsz más bizonyítvá­nyait. — Létezni létezik nemzetközi érettségi, speciális követelményekkel — de most a maguk iskolája érde­kel. Tehát akkor ez egy zsidó gim­názium, ahol minden diák tanulja annak az országnak a nyelvét, iro­dalmát is, amelyikből jött? — Nézze, ez a gimnázium azért alakult 1947-ben, hogy befogadja a kallódó vagy árván maradt közép­­kelet-európai zsidó gyerekeket, sze­rető gondoskodással kárpótolja őket a szenvedésekért, lelki megrázód­­tatásokért, gyermekkoruk elveszté­séért, és persze tanítsa őket, hogy hasznos állampolgárokat neveljen belőlük Izrael államnak. A gimná­zium története tulajdonképpen Iz­rael története — kicsiben, és a vi­lágon szétszórtan élő zsidóság tör­ténete is. Hosszú ideig onnan jöttek külföldi gyerekek — mert mindig vannak izraeliek is —, ahol valami­lyen okból felerősödött a kivándor­lás. E­mlékszem, 18—20 éve jött az első oroszországi hullám, Perzsiából Khomeini hazatérte után érkezett sok gyerek ... Legfőbb törekvésünk közös nyelvet, közös kultúrát adni a sokfelől idesereglő fiataloknak, akik mostanában főként emiatt jön­nek a világ minden tájáról. De min­dig figyelemmel vagyunk a hozott kultúrára —, hogy a kérdésére vála­szoljak —, tudjunk, melyek a gim­náziumi követelmények Argentíná­ban, Spanyolországban, vagy éppen Magyarországon. Hogy diákjaink folytathassák — ha úgy döntenek — otthon a tanulmányaikat. — A diákok jó része ezek szerint részképzésen vesz részt itt. — Kettős célt tűztünk magunk elé. Egyrészt azoknak a fiataloknak a beilleszkedését akarjuk megköny­­nyíteni, akik külföldről jönnek, és Izraelben akarnak letelepedni. Más­részt azokban akarjuk felkelteni vagy megerősíteni a zsidó identitást, akik visszatérnek Costa Ricába, vagy Budapestre. — Ön mit tanít? — Hébert és a Bibliát. Nem va­gyok ortodox, nem vagyok vallásos, de a Biblia fontos, mert abból is­merhetik meg a diákok a gyökerei­ket, történelmi és kulturális érte­lemben egyaránt. S csak hadd tud­ják: a zsidóság adta a világnak az első monoteista vallást. — Hogyan kerültek önökhöz a mostani magyarországi gimnazisták? És mibe kerül a taníttatásuk? — Felajánlottam, hogy ingyen ta­nítunk 27 gyereket, a szervezést a magyar hitközségen keresztül végez­tük. Egy angol alapítvány fedezi a költségeket: ötezer dollár egy évre — tudom, hogy ezt a magyarországi szülők nem győznék fizetni. Fedett a diákok szorgalmá­val, tudásával? — Kérem, a nevelő olyan, mint a kertész: locsolgatja a csemetét, ha nem is tudhatja: megnő, árnyékot adó lombot hajt-e majd, vagy elszá­rad, nem lesz belőle semmi. Úgy látom, azok a diákok, akik ott ma­radtak, rendesen tanulnak és a ma­gatartásuk is kedvezően fejlődött. Most hatan érettségiznek, három Izraelben óvám továbbtanuulni. Megkérdez­tem Levi Danttó­l: járt-e a budapesti Anna Frank gimná­ziumban. Nem. Nem szeretné, ha bárki azt gondolná: diákokat jött csábítani. Ezentúl nem is tervez csoportos ajánlatot, az egyéni ér­deklődők tájékoztatását most már megoldják a náluk járt diákok. Mintha ki lett volna számítva, úgy érkezett a Beszélgetés végére a Royal Szálló halljába Csángó Robi mamá­ja, hogy egy kis csomagot küldjön a fiának. Nos, régen találkoztam boldogabb emberrel. Fiát kicsi kora óta egyedül neveli, sikerült is el­kényeztetnie. Már attól félt, hogy nyegle aranszifjú lesz belőle, ami­kor jött Izraelből az ajánlat, és ,s ez a maximálisan rendes, nagyszerű ember” valóságos csodát művelt. Minden gyerek „nyakig megválto­zott” és mind előnyére. Az igazgató és a mintaszerű tanári kar érdeme, hogy nem nihilista lett a fiából, s hogy most már „az ő életének is van igazi gyümölcse”. Egyetlen fiát mintha éppen a távolság hozta volna közel őhozzá. Medve Imola Izraeli gimnázium külföldi diákoknak ..." Közös kultúrát ad I. évfolyam, 43. szám 1991. június 15., szombat KULTÚRA !Vizsga a színitanodában Goór Nagy Mária hét évvel ezelőtt majdhogynem látnoki erővel ahhoz látott hozzá, amihez a túlszervezett állami művészetpedagógia még most sem: magániskolát nyitott. Ebben sok érték rejlik. Először is a kettős lépés: egy­szerre lépett vissza a múltba, és előre a jövőbe. Vissza­hozta ugyanis a leginkább Rózsahegyi Kálmán nevével fémjelzett, s az állami főiskoláknál általában emberköze­­libb színésztanodát. De előrelépett a jövőbe is, mert ész­revette, hogy a tervgazdálkodásos színészképzés még egyetemi rangra emelt főiskolás fokon sem megbízható bölcsek köve. Lám, a néhány nappal ezelőtti záróvizsgán, a Színezüst csehó című musical előadásán a felerészt első, felerészben pedig másodéves Goór Nagy-iskolások olyan fokon énekeltek és táncoltak, mint a főiskola m másod-, sőt harmad- vagy negyedéveseinek többsége. Színpadi életük pedig olyan természetes és érett volt, amilyet csak egyet­len pedagógiai varázsszerrel lehet megteremteni: a mes­terek és növendékek bensőséges, személyes kapcsolatával. Ez már közel jár az Universitas eredeti fogalmához: diákok és tudós tanárok köznapi és szellemi egyetemességéhez. F. D. Gy. Balázs Béla felvétele ELLOPTAK egy zürichi képtárból két Picasso­ képet, amelyek együttes értélke negyvenmillió dollár. Ketten szóval tar­tották a galéria tulajdonosát, tár­suk leakasztotta a falról a Mountmartre­d Krisztust és láz Ülő nőt. A képlopást csak másnap fedezték fel. A svájci rendőrség nagy erőkkel nyomoz a tet­tesek után, akik közül ketten spanyol akcentussal beszéltek angolul, míg tár­suk valószínűleg svájci. AZ INTERAKT FESZTIVÁLKÖZPONT nyári rendezvényeiről adott tájékoztatót Klenjánszky Tamás igazgató. Június 22-től a Soproni Régi Zenei Napokon részt vesz a Győri Leánykar, a Con­certo Armonicos, a Capella Savaria és a Lyoni Barokk Együttes. Július 14. és augusztus 4. között a Kodály Intézet és a Jeunesses Musicides szervezés­ében Péczely Sarolta, Szabadi Vilmos, Gu­lyás Márta, a Camerata Transylvanica és a Jeunesses Musicales Világkóni­a. Ugyancsak július 14-én kezdődik Szom­bathelyen a határainkon túl is elisme­résnek örvendő Nemzetközi Bartók Sze­minárium és Fesztivál. Huszonnyolc or­szágból kétszáztizennyolc fiatal muzai­­kus érkezik. Lesz karmester, zongora, hegedű, cselló, ütőhangszeres, ének, ze­neszerzés­ és zenetudományi­­kurzus. A szeminárium professzorai , előadói kö­zött van Kocsis Zoltán, Rohmann Imre, Perényi Miklós, Marco Stroppa (Párizs), Eötvös Péter, Jorm­a Panula (Helsinki). Kocsis Zoltán önálló zongoraestet is ad. Szeptember 10. és 26. között tartják Budapesten a Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraversenyt, amelyre 21 országból több mint hetven fiatal művész jelent­kezett. A MAGYAR TELEVÍZIÓ különböző művészeti területeit bemutató kiál­tás tekinthető meg június 23-ig az egri Esterházy Károly Tanárkép Főisko­lán. Láthatók Lévai Sándor, Csisztu Pé­ter, Deli Teréz, Gáspár Ágnes, Pap Ág­nes és Szabó Márta bábfigurái, Tasi Ist­ván és Kocsis Mari grafikái, Komáromy Gábor, Sárospataki György, Vörös Ilona fotói, továbbá Langmár András és Kal­már Katalin díszlettervei. KULTÚRHISTÓRIA a magyarországi zsidóság köréből címmel tudományos ülést tartottak tegnap Keszthelyen az Országos Rabbiképző Intézet, a Ge­ld­­mark Társaság és a Helikon Kastély­múzeum rendezésében. A fórumhoz kapcsolódóan a rabbiképző intézet kó­rusának tagjai és szólistái vasárnap este hangverseny adnak a Kastélymúzeum­ban. FÖLAVATTÁK SZONDI GYÖRGY­­NEK, Drégely­vár hős védőjének bronz­szobrát tegnap a Balassagyarmati Ipari Szakmunkásképző Intézet és Szakkö­zépiskolában. A művet Párkányi Péter végzős főiskolai hallgató ajándékozta annak az imolának, amely őt diákalko­tóként először bemutatta. KÖNYVET AZ ERDÉLYI MAGYAR FALVAKNAK! elnevezéssel könyv­gyűjtő, könyvadományozó akciót kez­deményezett a pécsi székhelyű Ma­gyar—^^Román Baráti Társaság. Már eddig több mint tízezer könyv érke­zett, amelyekből 300—500 kötetes kis­könyvtárakat állítanak össze. Folya­matosan érkeznek a fogadó nyilatkoza­tok, főként a nyugat- és dél-erdélyi megyékből. Egy érdekes javaslatot is eljuttattak a társaság Romániában élő tagjai a vezetőséghez, miszerint vi­szonzásul jeles román írók és költők magyarra fordított műveit gyűjtenék magyarországi barátaiknak. .jJ^Függönyrolt I ^° Szabadtér Tegnap este Gyulán, a Várszínház­­ban, egy Mozart hiangversennyel, megkezdődött az 1991. évi nyári színházi évad. Valamikor ez nem volt több, mint egyszerű tényközlés, a megszokott, nyárról nyárra ismétlődő esemény hírül adása. Ma a bővített kijelentő mondat mögött óriási erőfeszítések, pénzért, szponzorokért folytatott hadakozások és kunyerálások, ötle­tek, trükkök, megalázkodások, meg­alkuvások húzódnak meg. A min­denki által ismert jelenlegi színházi körülmények között kisebbfajta csodának tekinthető, hogy mégis lesz (van) szabadtéri szezon. Nem mindenhol, ahol az utóbbi évtizedek­ben megszoktuk. Egerben például sem a Líceum udvarán, sem a Vár­ban nem lesznek előadások. Nem tudni pontosan, mi várható Veszp­rémben vagy Boglárlellén. A zalai Egervárott már az előző években elhalt a nem is oly rég még nagyon rangos nyári színház. Valamennyi említett játszási hely egyéni arcula­tú, sajátos színházat kínált — eltű­nésük tovább növeli a magyar szín­házművészet tetemes veszteségeit. Most persze következhet a kötele­ző „ezzel szemben viszont". Igen, van „ezzel szemben". Erőlködnünk sem kell, hogy ezeket említsük. Gyula például változatlanul ragasz­kodik kezdettől fogva vallott elvei­hez: magyar drámát és klasszi­kusokat tűz műsorra. Keveset emlegetjük, pedig nagyon fontos és nagyon méltánylandó tény: Gyulán az évtizedek során több tucat olyan magyar dráma ős­bemutatója volt, melyek nélkül sok­kal, de sokkal szegényebb lenne a magyar drámairodalom és a magyar színjátszás is. Hogy a Várszínház tartani tudja azt az igényességet, az talán nem is a annyira a csodával, mint néhány megszállott színházcsi­­náló ember sziszifuszi munkájával magyarázható. Szegeden sem ígérkezik rossznak a szezon. Operák, musical, rockope­ra — a nagy, látványos produkció­kat invokáló hatalmas színpad a Dóm téren most sem lesz üres. Hogy a hat-hétezer nézőt befogadó tribü­nök megtelnek-e, azt egyelőre nem tudjuk. Nagyszabású programokat a fővá­rosban is kínálnak — főleg a Mar­gitszigeten. Rockopera, rodm­usical, dzsesszmise, és a halhatatlan Porgy és Bess — nem lehet kifogásunk. Hiányérzetünk azonban van. Mint annyi év óta, most is hiányzik az egész budapesti nyári programból egy reprezentatív prózai bemutató, sőt, a Hilton szálló dominikánus udvarának korábbi prózai előadásai (emlékszünk egy szép A néma le­vente előadásra!) is elmaradnak. Nagy kár. Európa számos és rangos nyári fesztiválja igazolja, hogy a nem zenés műfajok is illenek a sza­badtérre. Mi miért nem akarjuk el­hinni? (takács)

Next