Új Magyarország, 1991. június (1. évfolyam, 31-55. szám)
1991-06-15 / 43. szám
A művek úgyis befogadjá egymást Beszélgetés a Dányádi Sándorral Van T. S. Eliotnak, a huszadik századi vers és verselmélet bankemberpoéta-apostolának egy kulcskifejezése: „simultaneus existence”, azaz: egyidejű jelenlét. Ami köznyelven körülbelül annyit tesz: minden költő műveiben egyidejűleg jelen vannak mindazok, akiknek munkássága — legyenek bár élők vagy régi holtak — hozzájárult saját arculata megteremtéséhez. Más szóval: nincs, nem lehet „abszolút” eredetiség a világlíra mindenképpen folyamat, ha úgy tetszik, vonulat. Itt és most azonban nem az elott értelemben szeretném használni az egyidejű jelenlét kifejezést, hanem a lehető legprózaibb olvasatban, voltaképpen csak kölcsönvéve, egy beszélgetés erejéig. Azért, hogy Kányádi Sándortól, az erdélyi magyar poézis vándordalnok-szerénységű nagymesterétől megkérdezhessem: — Hisz-e az egyidejű jelenlétben? Ahhoz, hogy egy erdélyi magyar költő egyszerre lehet otthon Nagygalambfalván, Budapesten, Bécsben, Torontóban... és Magliasóban? — Az utóbbit nyilván az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Lugánó mellett nemrég lezajlott Bibó-konferenciája miatt említette. A szabadegyetem „berkeiben” egyébként valósággal törzstag vagyok, Bálla Bálint Németországban élő szociológiaprofessszorra il már ketten maradtunk azok közül, akik 1969-ben Bozenben is ott voltunk már, az első ilyen találkozón. Talán már ez a folyamatosság is jelzi, hogy nekem az egyidejű jelenlét soha nem okozott gondot. A szűkebb hazámon kívüli megjelenést-versmondásokat — lett légyen a színhely Magarország, Nyugat-Európa, vagy az Óvilág — én mindig vizsgának tekintettem. Próbának, ahol kiderül: az egészen más körülmények között írott vers versnek hat-e egy, ha nem is idegen, de más magyar közönség előtt. Fogalmazhatnék úgy is: a legkülönbözőbb színhelyeken volt alkalmam kipróbálni, vajon vers-e még a versem az ő „komponakövükön”. Ez a féliromámi, félmagyar szó egyfajta nem rögzített népi súlymértéket jelöl. Faluhelyi még ma is előfordul, mifelénk, hogy hitelesített egykilós, félkilós súly helyett X vagy Z „kövét” használják. De — visszatérve az eredeti kérdéshez — számomra mindig kissé furcsa volt egymás írásainak „idefogadásáról”, „kirekesztéséről” beszélni. A művek úgy is befogadják vagy kirekesztik magukat. Saját besorolásomon pedig végképp nem törtem a fejem. — Mégis, milyen, akár metaforikus címkével jellemezné önmagát? — Azzal, amit egyszer Illyés Gyula „vezérigazgatónak” mondtam, saját verseimet minősítve: én egy vidéki bankókészítő vagyok, s azért mondom el neki néhány versemet, hogy ítéletére bízom, nem hamisak-e. — A hamisságról jut eszembe: mi a véleménye a magyarországi könyvesboltokat-pultokat egyre jobban elöntő aluljáró (alantjáró) irodalomról? — Én nem esem kétségbe a lektűr, sőt, a szennyirodalom-áradattól sem. Egyszerűen a hosszú tiltás visszahatásáról van szó, ami lélektanilag tökéletesen érthető. Egyébként is, ha a budapesti kenyérválasztékot természetesnek tartjuk, fogadjuk el, hogy a könyvek is nagyon különböznek. Bármiféle erőszakos irodalomvédelem csak kárt okozna; olvasókat nevelni kell, nem terrorizálni. A költészet visszaszorulásán pedig különösebben nincs mit nyafognunk. Ha 200 évig nem írnak semmit, akkor is marad még versaranytarálékunk. — És az ön személyes költői aranytartaléka honnan származik? — Természetesen Petőfitől, akit versben-prózában számtalanszor vallottam versírásra vezérlőmnek. De legalább ennyire szép beszédű édesapámtól is. Kedves professzorom, Márton Gyula nyelvész mondta egyszer, nálunk, Nagygalambfalván járván: „Aki ilyen nyelvi közegből jött, annak igazán nem kunszt verset írni!” — Befejezésül hadd idézzem a „Fekete-piros" versek fülszövegének egy felejthetetlen mondatát: „A vers az, amit mondani kell. Mond-e valahol verset most, mielőtt hazatér Kolozsvárra? — Igen. A Fasori Gimnázium diákjainak tartok egy rendhagyó irodalomórát. Jó vándorpoétai szokás szerint ott, helyben döntöm el, milyen verseimre kerítek sort. Mert ha a költő nem érzékeli a ,„hely szellemét”, a közönség pillanatnyi hangulatát, lelkiállapotát, jelen lenni tudását vagy nem tudását, akikor ne is számítson visszhangra! Se szűkebb, se tágabb hazájában. Egyébként is üdvösebb az olvasókra, a vershallgatókra figyelniük, mint bármi másra, így akár arra : jelen tudnak-e lenni egy időben minden égtáj versolvasó magyarjai előtt. Tulajdonképpen nem is a jelenlét egyidejűsége, inkább a minősége az, ami számít. De hiszen mindezt megírtam már. Oki Asalesi balladája című, egy votják orvos-költőnőről szóló versemben. „Kétmegyényi” népnek írni, mihez kell igazi hősiesség, nem ahhoz, hogy valaki világhódító költő legyen! A többi, az egész ,jelenlétesdi” bizony európai köldöknézés. Petrőczi Éva ## A Haifa melletti ligetes JAloney Itzahakban — majdnem a Földközitenger partján — működő soknemzetiségű gimnáziumban két éve magyarországi diákok is tanulnak. Huszonheten mentek ki, az iraki háború miatt a csoport fele hazajött, és itthon is maradt, a többiek egy része éppen most érettségizik. — Milyen nyelven vizsgáznak? — kérdezem Levi Dán igazgató úrtól. — Magyar nyelv és irodalomból, természetesen magyarul, a többi tárgyból héberül, vagyis a beszélt héber nyelven, ivritül. — Olyan jól megtanulták a nyelvet? — Egészen jól. De más nyelveket is tanulnak. Mi többek között a nyelvtanításra specializáltuk magunkat. Kellő praxist szereztünk: eddig 28 országból voltak tanítványaink, Levi Dán maga is diák volt még 1947-ben, amikor kitelepült Erdélyből Izraelbe. Anyanyelve voltaképpen német — szász —, otthon magyarul beszéltek, az iskolában románul, de tanult franciát, latint is. Most már hét nyelven beszél. — Ez a nemzetközi gimnázium nemzetközi érettségit is ad? — kérdezem. — Nálunk ugyanis ez most a nagy vágyak közé tartozik. — Nem nemzetközi gimnázium a mienk, és olyan, hogy nemzetközi érettségi, nincs is. Kétoldalú egyezmények alapján fogadják el az országok egsz más bizonyítványait. — Létezni létezik nemzetközi érettségi, speciális követelményekkel — de most a maguk iskolája érdekel. Tehát akkor ez egy zsidó gimnázium, ahol minden diák tanulja annak az országnak a nyelvét, irodalmát is, amelyikből jött? — Nézze, ez a gimnázium azért alakult 1947-ben, hogy befogadja a kallódó vagy árván maradt középkelet-európai zsidó gyerekeket, szerető gondoskodással kárpótolja őket a szenvedésekért, lelki megrázódtatásokért, gyermekkoruk elvesztéséért, és persze tanítsa őket, hogy hasznos állampolgárokat neveljen belőlük Izrael államnak. A gimnázium története tulajdonképpen Izrael története — kicsiben, és a világon szétszórtan élő zsidóság története is. Hosszú ideig onnan jöttek külföldi gyerekek — mert mindig vannak izraeliek is —, ahol valamilyen okból felerősödött a kivándorlás. Emlékszem, 18—20 éve jött az első oroszországi hullám, Perzsiából Khomeini hazatérte után érkezett sok gyerek ... Legfőbb törekvésünk közös nyelvet, közös kultúrát adni a sokfelől idesereglő fiataloknak, akik mostanában főként emiatt jönnek a világ minden tájáról. De mindig figyelemmel vagyunk a hozott kultúrára —, hogy a kérdésére válaszoljak —, tudjunk, melyek a gimnáziumi követelmények Argentínában, Spanyolországban, vagy éppen Magyarországon. Hogy diákjaink folytathassák — ha úgy döntenek — otthon a tanulmányaikat. — A diákok jó része ezek szerint részképzésen vesz részt itt. — Kettős célt tűztünk magunk elé. Egyrészt azoknak a fiataloknak a beilleszkedését akarjuk megkönynyíteni, akik külföldről jönnek, és Izraelben akarnak letelepedni. Másrészt azokban akarjuk felkelteni vagy megerősíteni a zsidó identitást, akik visszatérnek Costa Ricába, vagy Budapestre. — Ön mit tanít? — Hébert és a Bibliát. Nem vagyok ortodox, nem vagyok vallásos, de a Biblia fontos, mert abból ismerhetik meg a diákok a gyökereiket, történelmi és kulturális értelemben egyaránt. S csak hadd tudják: a zsidóság adta a világnak az első monoteista vallást. — Hogyan kerültek önökhöz a mostani magyarországi gimnazisták? És mibe kerül a taníttatásuk? — Felajánlottam, hogy ingyen tanítunk 27 gyereket, a szervezést a magyar hitközségen keresztül végeztük. Egy angol alapítvány fedezi a költségeket: ötezer dollár egy évre — tudom, hogy ezt a magyarországi szülők nem győznék fizetni. Fedett a diákok szorgalmával, tudásával? — Kérem, a nevelő olyan, mint a kertész: locsolgatja a csemetét, ha nem is tudhatja: megnő, árnyékot adó lombot hajt-e majd, vagy elszárad, nem lesz belőle semmi. Úgy látom, azok a diákok, akik ott maradtak, rendesen tanulnak és a magatartásuk is kedvezően fejlődött. Most hatan érettségiznek, három Izraelben óvám továbbtanuulni. Megkérdeztem Levi Danttól: járt-e a budapesti Anna Frank gimnáziumban. Nem. Nem szeretné, ha bárki azt gondolná: diákokat jött csábítani. Ezentúl nem is tervez csoportos ajánlatot, az egyéni érdeklődők tájékoztatását most már megoldják a náluk járt diákok. Mintha ki lett volna számítva, úgy érkezett a Beszélgetés végére a Royal Szálló halljába Csángó Robi mamája, hogy egy kis csomagot küldjön a fiának. Nos, régen találkoztam boldogabb emberrel. Fiát kicsi kora óta egyedül neveli, sikerült is elkényeztetnie. Már attól félt, hogy nyegle aranszifjú lesz belőle, amikor jött Izraelből az ajánlat, és ,s ez a maximálisan rendes, nagyszerű ember” valóságos csodát művelt. Minden gyerek „nyakig megváltozott” és mind előnyére. Az igazgató és a mintaszerű tanári kar érdeme, hogy nem nihilista lett a fiából, s hogy most már „az ő életének is van igazi gyümölcse”. Egyetlen fiát mintha éppen a távolság hozta volna közel őhozzá. Medve Imola Izraeli gimnázium külföldi diákoknak ..." Közös kultúrát ad I. évfolyam, 43. szám 1991. június 15., szombat KULTÚRA !Vizsga a színitanodában Goór Nagy Mária hét évvel ezelőtt majdhogynem látnoki erővel ahhoz látott hozzá, amihez a túlszervezett állami művészetpedagógia még most sem: magániskolát nyitott. Ebben sok érték rejlik. Először is a kettős lépés: egyszerre lépett vissza a múltba, és előre a jövőbe. Visszahozta ugyanis a leginkább Rózsahegyi Kálmán nevével fémjelzett, s az állami főiskoláknál általában emberközelibb színésztanodát. De előrelépett a jövőbe is, mert észrevette, hogy a tervgazdálkodásos színészképzés még egyetemi rangra emelt főiskolás fokon sem megbízható bölcsek köve. Lám, a néhány nappal ezelőtti záróvizsgán, a Színezüst csehó című musical előadásán a felerészt első, felerészben pedig másodéves Goór Nagy-iskolások olyan fokon énekeltek és táncoltak, mint a főiskola m másod-, sőt harmad- vagy negyedéveseinek többsége. Színpadi életük pedig olyan természetes és érett volt, amilyet csak egyetlen pedagógiai varázsszerrel lehet megteremteni: a mesterek és növendékek bensőséges, személyes kapcsolatával. Ez már közel jár az Universitas eredeti fogalmához: diákok és tudós tanárok köznapi és szellemi egyetemességéhez. F. D. Gy. Balázs Béla felvétele ELLOPTAK egy zürichi képtárból két Picasso képet, amelyek együttes értélke negyvenmillió dollár. Ketten szóval tartották a galéria tulajdonosát, társuk leakasztotta a falról a Mountmartred Krisztust és láz Ülő nőt. A képlopást csak másnap fedezték fel. A svájci rendőrség nagy erőkkel nyomoz a tettesek után, akik közül ketten spanyol akcentussal beszéltek angolul, míg társuk valószínűleg svájci. AZ INTERAKT FESZTIVÁLKÖZPONT nyári rendezvényeiről adott tájékoztatót Klenjánszky Tamás igazgató. Június 22-től a Soproni Régi Zenei Napokon részt vesz a Győri Leánykar, a Concerto Armonicos, a Capella Savaria és a Lyoni Barokk Együttes. Július 14. és augusztus 4. között a Kodály Intézet és a Jeunesses Musicides szervezésében Péczely Sarolta, Szabadi Vilmos, Gulyás Márta, a Camerata Transylvanica és a Jeunesses Musicales Világkónia. Ugyancsak július 14-én kezdődik Szombathelyen a határainkon túl is elismerésnek örvendő Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivál. Huszonnyolc országból kétszáztizennyolc fiatal muzaikus érkezik. Lesz karmester, zongora, hegedű, cselló, ütőhangszeres, ének, zeneszerzés és zenetudományikurzus. A szeminárium professzorai , előadói között van Kocsis Zoltán, Rohmann Imre, Perényi Miklós, Marco Stroppa (Párizs), Eötvös Péter, Jorma Panula (Helsinki). Kocsis Zoltán önálló zongoraestet is ad. Szeptember 10. és 26. között tartják Budapesten a Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraversenyt, amelyre 21 országból több mint hetven fiatal művész jelentkezett. A MAGYAR TELEVÍZIÓ különböző művészeti területeit bemutató kiáltás tekinthető meg június 23-ig az egri Esterházy Károly Tanárkép Főiskolán. Láthatók Lévai Sándor, Csisztu Péter, Deli Teréz, Gáspár Ágnes, Pap Ágnes és Szabó Márta bábfigurái, Tasi István és Kocsis Mari grafikái, Komáromy Gábor, Sárospataki György, Vörös Ilona fotói, továbbá Langmár András és Kalmár Katalin díszlettervei. KULTÚRHISTÓRIA a magyarországi zsidóság köréből címmel tudományos ülést tartottak tegnap Keszthelyen az Országos Rabbiképző Intézet, a Geldmark Társaság és a Helikon Kastélymúzeum rendezésében. A fórumhoz kapcsolódóan a rabbiképző intézet kórusának tagjai és szólistái vasárnap este hangverseny adnak a Kastélymúzeumban. FÖLAVATTÁK SZONDI GYÖRGYNEK, Drégelyvár hős védőjének bronzszobrát tegnap a Balassagyarmati Ipari Szakmunkásképző Intézet és Szakközépiskolában. A művet Párkányi Péter végzős főiskolai hallgató ajándékozta annak az imolának, amely őt diákalkotóként először bemutatta. KÖNYVET AZ ERDÉLYI MAGYAR FALVAKNAK! elnevezéssel könyvgyűjtő, könyvadományozó akciót kezdeményezett a pécsi székhelyű Magyar—^^Román Baráti Társaság. Már eddig több mint tízezer könyv érkezett, amelyekből 300—500 kötetes kiskönyvtárakat állítanak össze. Folyamatosan érkeznek a fogadó nyilatkozatok, főként a nyugat- és dél-erdélyi megyékből. Egy érdekes javaslatot is eljuttattak a társaság Romániában élő tagjai a vezetőséghez, miszerint viszonzásul jeles román írók és költők magyarra fordított műveit gyűjtenék magyarországi barátaiknak. .jJ^Függönyrolt I ^° Szabadtér Tegnap este Gyulán, a Várszínházban, egy Mozart hiangversennyel, megkezdődött az 1991. évi nyári színházi évad. Valamikor ez nem volt több, mint egyszerű tényközlés, a megszokott, nyárról nyárra ismétlődő esemény hírül adása. Ma a bővített kijelentő mondat mögött óriási erőfeszítések, pénzért, szponzorokért folytatott hadakozások és kunyerálások, ötletek, trükkök, megalázkodások, megalkuvások húzódnak meg. A mindenki által ismert jelenlegi színházi körülmények között kisebbfajta csodának tekinthető, hogy mégis lesz (van) szabadtéri szezon. Nem mindenhol, ahol az utóbbi évtizedekben megszoktuk. Egerben például sem a Líceum udvarán, sem a Várban nem lesznek előadások. Nem tudni pontosan, mi várható Veszprémben vagy Boglárlellén. A zalai Egervárott már az előző években elhalt a nem is oly rég még nagyon rangos nyári színház. Valamennyi említett játszási hely egyéni arculatú, sajátos színházat kínált — eltűnésük tovább növeli a magyar színházművészet tetemes veszteségeit. Most persze következhet a kötelező „ezzel szemben viszont". Igen, van „ezzel szemben". Erőlködnünk sem kell, hogy ezeket említsük. Gyula például változatlanul ragaszkodik kezdettől fogva vallott elveihez: magyar drámát és klasszikusokat tűz műsorra. Keveset emlegetjük, pedig nagyon fontos és nagyon méltánylandó tény: Gyulán az évtizedek során több tucat olyan magyar dráma ősbemutatója volt, melyek nélkül sokkal, de sokkal szegényebb lenne a magyar drámairodalom és a magyar színjátszás is. Hogy a Várszínház tartani tudja azt az igényességet, az talán nem is a annyira a csodával, mint néhány megszállott színházcsináló ember sziszifuszi munkájával magyarázható. Szegeden sem ígérkezik rossznak a szezon. Operák, musical, rockopera — a nagy, látványos produkciókat invokáló hatalmas színpad a Dóm téren most sem lesz üres. Hogy a hat-hétezer nézőt befogadó tribünök megtelnek-e, azt egyelőre nem tudjuk. Nagyszabású programokat a fővárosban is kínálnak — főleg a Margitszigeten. Rockopera, rodmusical, dzsesszmise, és a halhatatlan Porgy és Bess — nem lehet kifogásunk. Hiányérzetünk azonban van. Mint annyi év óta, most is hiányzik az egész budapesti nyári programból egy reprezentatív prózai bemutató, sőt, a Hilton szálló dominikánus udvarának korábbi prózai előadásai (emlékszünk egy szép A néma levente előadásra!) is elmaradnak. Nagy kár. Európa számos és rangos nyári fesztiválja igazolja, hogy a nem zenés műfajok is illenek a szabadtérre. Mi miért nem akarjuk elhinni? (takács)