Új Magyarország, 1991. július (1. évfolyam, 57-82. szám)
1991-07-20 / 73. szám
10 I. évfolyam, 73. szám 1991. július 20., szombat MOLNÁR EDIT Forrásvidéken Nagy Lászlóval Iszkázon Székely Orsolyának, a Televízió munkatársának fehér Ladájával elindultunk. Ott ringtunk a zöldellő rozstáblák között. Lassan, araszolva haladtunk előre. Olyan volt ez az utazás, mint egy szürrealista kép. - Álljunk meg itt - szólalt meg hirtelen Nagy László. Kiszállt az autóból, botjára támaszkodva elindult előre. Kicsit izgatottan, gyerekkorának emlékhelyeit kereste. - Itt van - mutatott előre botjával. Mentünk a nyomába, ő már lehasalt a fűbe, úgy nézte a forrás vizét. - Milyen tiszta - ábrándozott el, ezt még nem piszkították be. Felnézett ránk, kék szeme ragyogott. Botját maga elé tűzve ült az otthoni mezőn. Izgalommal fényképeztem, miközben az járt a fejemben, hogy én most tényleg itt vagyok a költővel a forrásvidéken. Nem mindennapi élmény ez egy fotóriporter számára. Mi lett volna - képzelődtem -, ha Petőfi Sándor vagy Arany János korában olyan a fényképezés technikája, mint ma?- Megörökíthettük volna Petőfi Sándort, ahogy a kis Túrhoz gyalogol vagy Arany Jánost a szalontai határban. De nem ábrándoztam tovább, hanem feléje fordulva megkérdeztem: - Megtalálta azt a helyet, ahol azon a bizonyos délutánon elfáradva lefeküdt? Körülnézett, tekintete megállapodott egy ponton. - Valahol ott lehetett - mutatott előre. - Csak most nem látjuk azt a kis emelkedőt a vetés miatt. Akkor kezdődött betegsége, a csontvelőgyulladás. Mélyen elaludt, lázas volt, csak késő este talált rá az apja. Vitték haza, hívták gyorsan az orvost. - Jött az öreg doktor bácsi - mesélte Nagy László -, s azt mondta: - Biztosan sok zöld almát evett ez a gyerek, elrontotta a gyomrát. Fölírta a ricinust, de a láz csak nem akart csillapodni. Amikor a mama ezt látta, intézkedett. Vitték föl Pestre, a Verebély-klinikára. Két ökröt is eladtak a szüleim - mec^ha toi/^KK /»colt, sikerüljön a műtét. Elhallgatott. Mi tőle nem olvasva, hanem elmesélve, a helyszínen hallottuk betegségének kezdetét, történetét. Később a mama mondta nekem, hogy a második műtétkor egy borjút is eladtak, mégis elrontották az orvosok Laci lábát (...) Hazaérkeztünk. A mama hozta a lekváros buktát. - Mama - szólt oda édesanyjának -, én most lefekszem, pihenek egy kicsit. - Felém fordult. - Maga is pihenjen. Sokat fényképezett ma. Megérdemli a pihenést - mondta, és elindult a belső szobába. A mama vitte utána a pokrócot, azzal betakargatta. Én az árnyékba húzódtam az udvaron, ott pihentem. Élveztem a gyönyörű májusi napot. Ültem az udvaron és elnéztem a mamát, aki egy hokedlin ülve a konyhaajtóban blúzának leszakadt gombját igyekezett felvarrni. Segítenem kéne, jutott eszembe épp, amikor meghallottam a belső szobából Nagy László hangját: - Válj, majd én felvarrom! - s odahúzott egy másik hokedlit az édesanyja mellé, leült vele szembe, és varrta a mama blúzának leszakadt gombját. Petőfi Sándor, József Attila, Nagy László - villant at agyamon, s kaptam a fényképezőgépem után. Nem Wagner ismert kórusáról van szó a Tannhäuserből, hanem egy másik zeneműről. Bárdos Lajos Alexiusában csendül fel, és „terjed tengereken”. Magával a komponistával beszélgettem - utoljára - azon a tavaszon, amikor már mély barátságban járt a halállal. - Legkedvesebb művem - mondta a zeneszerző az óbudai Zichy-kastély presszóasztalánál. - Pedig amikor komponáltam, kávét sem ittam. Nevetett, s a partitúráról szót ejtve tanácstalan volt. - Nem tudom, hová lett. Eltűnt. Később előkerült, s amikor először hallottam előadni, visszatért a „tanár úr” mosolygó arca és Róma Aventinus-dombja, ahol évszázadok óta áll Alessio (Alexius) temploma. Mi így ismerjük: Szent Eleké, aki a középkor legendahőse volt. (Névünnepe: június 17-én.) Szeretem a régi magyar nyelvet, erős, kifejező. Az Elekről szóló Nádor-kódextörténet egyenesen képidéző. A római patrícius fia jelenik meg benne, aki elhagyja feleségét, a házat, és Edessába zarándokol, „hol vala mit urunk Jézus Krisztusnak képe, ki nem emberi kéz miatt vala alkotván, gyolcsba szerezvén”. Apja keresteti Eleket hiába. Jegyese „úgy mond vala ő napának, én addiglan, míg az én édességes uram felől hírt nem hallok, miképpen gerlice, egyedül veletek megmaradok...” Ki érti ezt ma már? Ki érti az örök zarándokot, akit a „szívébe ütött pecsét” nyugtalanít? Persze vannak szentek, akiket követni sohasem lehet... Alkonyodik az Aventinuson, jómagam a csenddel vagyok egyedül. Elgondolom, az ősi templom helyén állt a szülői ház, ahová Edessából - Mezopotámiából - Alexius visszatért. „Szolgált ott az Úrnak”, majd koldusként tanyát vert egykori házuk küszöbén. Csak halála után tudták meg, hogy a ház urát rejtette a „koldus vacok”. Kezében írás volt, vérével rajzolt betűkből a vallomása. A történelem ennyit hitelesít: Élt az V. században egy zarándok remete, „Isten embere” Edessában, akinek nevet később a görög legenda adott. IX. századi himnusz: Joseph Hymnographosz életrajzi műve beszél Alexius szüleiről, s az aventinusi házról... De mintha a római ősi templom folytatná a históriát: régészek 1935-ben a templommal szemben pogány szentélyt tártak fel, amit a mezopotámiai Dolichében tisztelt Baal istenségnek építettek. Ami feltűnő: Doliche 100 km-re volt Edessától. A kiásott áldozati oltáron már ez a felírás olvasható: „a dolichei Jupiternek 305 után Acacius prokonzul leánya Aglaé, keresztény oratóriumot emeltet a vértanú Bonifác tiszteletére. Az asszony neve megegyezik Alexius édesanyjáéval. A X. században már bazilika állt itt. Titulusa: Bonifác és Alexius. Monostor került mellé, ahol görög szertartású szerzetesek és bencések éltek együtt. Innen jött Szent Adalbert püspök és Anasztáz, azaz Asztrik, aki a koronát hozta Szent István királynak... . Már hallom a zarándokok énekét; a történelembe lépek, s a belső csarnokba, kutatván a lélek rejtélyét. Alessio templomában nyitott előcsarnok fogad, toszkán gránitoszlop sor, a homlokzatról lángnyelveket lövellő kőváza dísz. A bal mellékhajóban fehér márvány kútkáva ragyog. Mondják, egy öt méter mély ciszterna fölé épült, talán éppen a szülőház ciszternája fölé. Az oltár mögötti bolthajtás mélyedésében lépcsőt látok: alatta húzta meg magát Alexius, akit a szolgák annyiszor megaláztak. Messzire nyúlik a történet. Eddig: „Aki magát megalázza...” Ilyen az ember története. Alessióé. Amikor megtalálták holtan, „orcája fénylenék, mint Isten angyala”. Művész volt? Művészszerénységű; lelkében az önlegyőzés művésze. Ennyi tisztaság, áldozat ihlette Bárdos Lajost. Amint Sík Sándort is, ő drámát írt róla. Bárdos az Alexius-drámát követi zenéjében. Elek történetét egy baranyai népmesében is megtalálni. Elek helyett Dácius jár koldusruhában, a királyi fiú. Anyja megsiratja, mert elveszettnek hiszi. A Szentföldre indult egyszer ő is. Dácius ugyancsak megírja levelét, gyűrűjét mellé teszi. Meghal. A harangok húzatlan is megszólalnak. A harangozó annyit hall: a királyi udvarban egy darab arany fekszik, de csupán egy zarándokot találnak... Elek legendája bejárta Szeged tanyavilágát is. Egy képnél meditálok a San Alessióban, Máriát ábrázolja. A hagyomány azt tartja: Alexius hozta magával Mezopotámiából Rómába. Másolatát több helyen látni Európában. Magam sem tudtam: kedves Mócföldem szarvasgedei barokk kápolnájában is ilyen másolatot láthat az odatérő. Az Aventinótól Nógrád megyéig, lám, rövid az út... Tóth Sándor KALENDÁRIUM Zarándokok kara EMLÉKKÉP