Új Magyarország, 1991. július (1. évfolyam, 57-82. szám)

1991-07-20 / 73. szám

10 I. évfolyam, 73. szám 1991. július 20., szombat MOLNÁR EDIT Forrásvidéken Nagy Lászlóval Iszkázon Székely Orsolyának, a Televízió munkatár­sának fehér Ladájával elindultunk. Ott ring­tunk a zöldellő rozstáblák között. Lassan, araszolva haladtunk előre. Olyan volt ez az utazás, mint egy szürrealista kép. - Álljunk meg itt - szólalt meg hirtelen Nagy László. Kiszállt az autóból, botjára támaszkodva elindult előre. Kicsit izgatot­tan, gyerekkorának emlékhelyeit kereste. - Itt van - mutatott előre botjával. Men­tünk a nyomába, ő már lehasalt a fűbe, úgy nézte a forrás vizét. - Milyen tiszta - ábrán­dozott el­­, ezt még nem piszkították be. Felnézett ránk, kék szeme ragyogott. Bot­ját maga elé tűzve ült az otthoni mezőn. Izgalommal fényképeztem, miközben az járt a fejemben, hogy én most tényleg itt va­gyok a költővel a forrásvidéken. Nem min­dennapi élmény ez egy fotóriporter számá­ra. Mi lett volna - képzelődtem -, ha Petőfi Sándor vagy Arany János korában olyan a fényképezés technikája, mint ma?- Megörö­kíthettük volna Petőfi Sándort, ahogy a kis Túrhoz gyalogol vagy Arany Jánost a sza­­lontai határban. De nem ábrándoztam to­vább, hanem feléje fordulva megkérdeztem: - Megtalálta azt a helyet, ahol azon a bizo­nyos délutánon elfáradva lefeküdt? Körülnézett, tekintete megállapodott egy ponton. - Valahol ott lehetett - mutatott előre. - Csak most nem látjuk azt a kis emelkedőt a vetés miatt. Akkor kezdődött betegsége, a csontvelő­gyulladás. Mélyen elaludt, lázas volt, csak késő este talált rá az apja. Vitték haza, hív­ták gyorsan az orvost. - Jött az öreg doktor bácsi - mesélte Nagy László -, s azt mond­ta: - Biztosan sok zöld almát evett ez a gye­rek, elrontotta a gyomrát. Fölírta a ricinust, de a láz csak nem akart csillapodni. Amikor a mama ezt látta, intézkedett. Vitték föl Pestre, a Verebély-klinikára. Két ökröt is eladtak a szüleim - mec^h­a toi/^KK /»colt, sikerüljön a műtét. Elhallgatott. Mi tőle nem olvasva, hanem elmesélve, a helyszínen hallottuk betegsé­gének kezdetét, történetét. Később a mama mondta nekem, hogy a második műtétkor egy borjút is eladtak, mégis elrontották az orvosok Laci lábát (...) Hazaérkeztünk. A mama hozta a lekváros buktát. - Mama - szólt oda édesanyjának -, én most lefekszem, pihenek egy kicsit. - Fe­lém fordult. - Maga is pihenjen. Sokat fényképezett ma. Megérdemli a pihenést - mondta, és elindult a belső szobába. A ma­ma vitte utána a pokrócot, azzal betakargat­ta. Én az árnyékba húzódtam az udvaron, ott pihentem. Élveztem a gyönyörű májusi napot. Ültem az udvaron és elnéztem a ma­mát, aki egy hokedlin ülve a konyhaajtóban blúzának leszakadt gombját igyekezett fel­­varrni. Segítenem kéne, jutott eszembe épp, amikor meghallottam a belső szobából Nagy László hangját: - Válj, majd én felvarrom! - s odahúzott egy másik hokedlit az édesanyja mellé, le­ült vele szembe, és varrta a mama blúzának leszakadt gombját. Petőfi Sándor, József Attila, Nagy László - villant at agyamon, s kaptam a fényképezőgépem után. Nem Wagner ismert kórusáról van szó a Tannhäuserből, hanem egy másik zenemű­ről. Bárdos Lajos Alexiusában csendül fel, és „terjed tengereken”. Magával a kompo­nistával beszélgettem - utoljára - azon a ta­vaszon, amikor már mély barátságban járt a halállal. - Legkedvesebb művem - mondta a zeneszerző az óbudai Zichy-kastély presszóasztalánál. - Pedig amikor kompo­náltam, kávét sem ittam. Nevetett, s a parti­túráról szót ejtve tanácstalan volt. - Nem tudom, hová lett. Eltűnt. Később előkerült, s amikor először hal­lottam előadni, visszatért a „tanár úr” mo­solygó arca és­­ Róma Aventinus-dombja, ahol évszázadok óta áll Alessio (­Alexius) temploma. Mi így ismerjük: Szent Eleké, aki a középkor legendahőse volt. (Névünne­pe: június 17-én.) Szeretem a régi magyar nyelvet, erős, kifejező. Az Elekről szóló Nádor-kódextörténet egyenesen képidéző. A római patrícius fia jelenik meg benne, aki elhagyja feleségét, a házat, és Edessába za­rándokol, „hol vala mit urunk Jézus Krisz­tusnak képe, ki nem emberi kéz miatt vala alkotván, gyolcsba szerezvén”. Apja keres­teti Eleket­­ hiába. Jegyese „úgy mond vala ő napának, én addiglan, míg az én édessé­­ges uram felől hírt nem hallok, miképpen gerlice, egyedül veletek megmaradok...” Ki érti ezt ma már? Ki érti az örök zarándo­kot, akit a „szívébe ütött pecsét” nyugta­lanít? Persze vannak szentek, akiket követni so­hasem lehet... Alkonyodik az Aventinuson, jómagam a csenddel vagyok egyedül. Elgondolom, az ősi templom helyén állt a szülői ház, ahová Edessából - Mezopotámiából - Alexius visszatért. „Szolgált ott az Úrnak”, majd koldusként tanyát vert egykori házuk küszö­bén. Csak halála után tudták meg, hogy a ház urát rejtette a „koldus vacok”. Kezében írás volt, vérével rajzolt betűkből a vallomá­sa. A történelem ennyit hitelesít: Élt az V. században egy zarándok remete, „Isten em­bere” Edessában, akinek nevet később a görög legenda adott. IX. századi himnusz: Joseph Hy­mnog­­raphosz életrajzi műve beszél Alexius szü­leiről, s az aventinusi házról... De mintha a római ősi templom folytatná a históriát: ré­gészek 1935-ben a templommal szemben pogány szentélyt tártak fel, amit a mezopo­támiai Dolichében tisztelt Baal istenségnek építettek. Ami feltűnő: Doliche 100 km-re volt Edessától. A kiásott áldozati oltáron már ez a felírás olvasható: „a dolichei Jupi­ternek 305 után Acacius prokonzul leánya Aglaé, keresztény oratóriumot emeltet a vértanú Bonifác tiszteletére. Az asszony neve megegyezik Alexius édesanyjáéval. A X. században már bazilika állt itt. Titulusa: Bonifác és Alexius. Monostor került mellé, ahol görög szertartású szerzetesek és bencé­sek éltek együtt. Innen jött Szent Adalbert püspök és Anasztáz, azaz Asztrik, aki a ko­ronát hozta Szent István királynak... . Már hallom a zarándokok énekét; a törté­nelembe lépek, s a belső csarnokba, kutat­ván a lélek rejtélyét. Alessio templomában nyitott előcsarnok fogad, toszkán gránitosz­lop sor, a homlokzatról lángnyelveket lövel­lő kőváza dísz. A bal mellékhajóban fehér márvány kútkáva ragyog. Mondják, egy öt méter mély ciszterna fölé épült, talán éppen a szülőház ciszternája fölé. Az oltár mögötti bolthajtás mélyedésében lépcsőt látok: alat­ta húzta meg magát Alexius, akit a szolgák annyiszor megaláztak. Messzire nyúlik a történet. Eddig: „Aki magát megalázza...” Ilyen az ember története. Alessióé. Ami­kor megtalálták holtan, „orcája fénylenék, mint Isten angyala”. Művész volt? Művész­­szerénységű; lelkében az önlegyőzés művé­sze. Ennyi tisztaság, áldozat ihlette Bárdos Lajost. Amint Sík Sándort is, ő drámát írt róla. Bárdos az Alexius-drámát követi zené­jében. Elek történetét egy baranyai népmesében is megtalálni. Elek helyett Dácius jár kol­dusruhában, a királyi fiú. Anyja megsiratja, mert elveszettnek hiszi. A Szentföldre in­dult egyszer ő is. Dácius ugyancsak megírja levelét, gyűrűjét mellé teszi. Meghal. A ha­rangok húzatlan is megszólalnak. A haran­gozó annyit hall: a királyi udvarban egy da­rab arany fekszik, de csupán egy zarándo­kot találnak... Elek legendája bejárta Sze­ged tanyavilágát is. Egy képnél meditálok a San Alessióban, Máriát ábrázolja. A hagyomány azt tartja: Alexius hozta magával Mezopotámiából Rómába. Másolatát több helyen látni Euró­pában. Magam sem tudtam: kedves Móc­földem szarvasgedei barokk káp­olnájában is ilyen másolatot láthat az odatérő. Az Aven­­tinótól Nógrád megyéig, lám, rövid az út... Tóth Sándor KALENDÁRIUM Zarándokok kara EMLÉKKÉP

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék