Új Magyarország, 1991. július (1. évfolyam, 57-82. szám)
1991-07-20 / 73. szám
I. évfolyam, 73. szám ESSZE Irén azt úja, férje min den kicsiségért, a házon kívüli sérelmekért is " rajta áll bosszút, rendszeresen és egyre gyakrabban megveri. Azzal magyarázná férje brutalitását, hogy ő, Cs. Irén cigány származású. Talán férje épp azért vette feleségül, hogy őt, mint aldt úgyis húz az ág, és mint cigány, eleve kiszolgáltatott - nyugodtan bánthassa, kitölthesse rajta a rosszkedvét. Irén bármikor visszamehetne korábbi családjához, szüleihez, de erősen ragaszkodik fegéhez, noha érthetően elkeseredett. Férfitestvéreinek azonban el nem árulná szorongatott helyzetét. Attól tart, testvérei alaposan megleckéztetnék, talán meg is ölnék verekedés férjét. Ésszerűen gondolkodva nem is egy út mutatkozik itt a menekülésre. Cs. Irénnek van szakmája és állása, el tudná tartani magát, a kiszolgáltatottsága nem oly mélységes, mint szépanyáinké. Családjától tudna úgy, ügyesen segítséget kérni, hogy a férjét ne érje valóban tragikus „büntetés”. De Cs. Irén ragaszkodik verekedés férjéhez, mi több: védelmet nem is kér, mert a férjét inkább félti, mint önmagát. Műveltebb, iskolázottabb nők és férfiak házasságában „finomul a kín”. A rendszeresen bántalmazott nőket ritkán brutalizálják fizikai erővel, inkább a megalázás különféle más módszereivel. H. Zsófiát férje rendszeresen összehasonlítja olyan nőkkel, akik szebbek és kívánatosabbak és fiatalabbak, mint Zsófia, s akik szeretői voltak vagy épp jelenleg is szeretői a kikapós és pénzes férfinak. A tv előtt ülve, kamasz gyerekeinek füle hallatára is folynak az ilyen magalázó összehasonlítások. Fizikai bántalmazás nincsen, de a lelki sérülések mélyek. Egyik este a televízióban Sikátor a holdfényben című Stefan Zweg-novellából készült francia filmet játszották. A film 1987-88-ban készült, jótűnő szereposztásban. Rétegzett, összetett ábrázolása egyfajta kölcsönösen jószolgáltatott helyzetnek, ami a férfi-nő kapcsolatban lehetséges. A filmvetítést követő napokban sok és sokféle emberrel találkoztam, feltűnt, hogy a nők - de csakis a nők! - izgatottan és furcsa felhangoltsággal hívták fel egymás figyelmét a filmre. A férfiak ellenben - noha később már céltudatosan és kíváncsian kérdezgettem őket, ráterelve figyelmüket a Sikátor a holdfényben-re - semmiféle érintettségnek nem adták a jelét. Mi volt ebben a filmben az a vonal, amelyre a nők oly erősen ráhangolódtak, hogy még napok múlva is tartott bennük a feszültség (ami az információözönben és a tv-mérgezettség korában teljességgel szokatlan). A film Wilter és Nelly története, a csontvázig leegyszerűsítve a következő: tanulni vágyó és pénztelen fiatal nő feleségül megy a tezes férfihez, aki a pénz hatalmával visszaélve sorozatosan megalázza, és megveri, noha szereti az asszonyt. Az látható ebben a filmben mikroszkopikus élességgel, hogy miképp törik el a nő személyisége. Nelly ugyanis nem megtörik, hanem eltörik: a férje nem tudja lelki értelemben prostituálni, Nelly inkább kilép a házasságból és valódi prostituált lesz. Wilter visszahívná, hiszen vadul szereti és saját birtoktárgyának érzi, Nelly ellenáll és Wilter a holdfényes sikátorban a prostituált asszonyt leszúrja. Nincs más választása, mert így helyreáll a világrend, a patriarchális (!), hiszen a nő voltaképp tulajdon, szexuális tárgy, ha a sorsát ő maga akarja eldönteni, akkor meg kell büntetni. Ez a sok ezer éves „igazság” a férfimélylélek számára oly természetes, hogy nézőként nyugodtan regisztrálja, izgalmat nem okoz neki az eset, inkább megállapodott önbizalmát konzerválja, amely abból tad, hogy az emberiség egyik felénél ő, a patriarcha mindenképp magasabb rendű, lám ez a szegény nő is... mire ment azzal, hogy nem hajtott fejet a férfi előtt... A női nézők izgalma viszont napokig eltartott. Ráhangolódtak és ráismertek mindarra, amiket ezerszer láthattak, talán átéltek és megküzdöttek azokkal a mikrofolyamatokkal, amelyek alkalmasak arra, hogy eltörjék a nő személyiségét. Tucatjával sétálnak körülöttünk eltört személyiségű nők. Nem utcai prostituáltakká váltak többségükben - ám mégsem tudják megcsinálni magukat. Tudati emancipáltságuk alacsony szintű (ami nem azt jelenti, hogy buták lennének), brutális, jószolgáltatott helyzetben nem látják a kivezető utak varációit és variálhatóságát, nincs önbizalmuk, azonosulnak inkább a patriarchális felfogásmód „igazságával”, s „ez az élet rendje, az asszonynak tűrni kell”, azonosulnak férjeikkel, nint a terroristák foglyai a terroristákkal, mint némely koncentrációs tábor foglya a kápóval, olyannyira azonosulnak, hogy eltűrik a megalázások sorozatát. A nőnek már az első alkalmakkor ésszerű és nagyon jól meggondolt módon meg kell állítania - szinte bármi áron! - a brutalizálást. Ellenkező esetben állandósulni fog a brutális elem, beleépül, belenő a kapcsolatba. Valamennyi családtag pszichikus épségét (olykor testi épségét is) veszélyezteti ez, s ahogyan múlik az idő, kifejezetten torzító hatású lesz. Amikor egy nő nem tudja leállítani a vele szembeni brutalizálást, akkor a következő folyamat játszódik le. Ne felejtsük: a nő kapcsolódási pontja férjéhez feltétlenül érzelmiindulati. S ha ez a mező hűlni kezd, akkor a nő tudat alatti manőverbe kezd: mivel a pozitív érzelmeket-indulatokat nem kapja meg a férjétől, akkor addig-addig manőverezik, amíg viselkedésével valahogyan reprovokálja belőle a negatív érzelmeket és indulatokat. A nem áldozat típusú nő is érezheti nagyon magányosnak magát! Neki is nagyon hiányozhatnak a férj pozitív érzelmei és fellángolásai. Sok mindent elkövethet iyenkor: passzívan-csendesen szenved, dühösen és hárpia módjára viselkedik, megcsalja a férjét stb., de azt nem teszi, hogy rendszeresen inkább a negatív érzelmeket-indulatokat facsarja le a férjéből, és inkább felpofoztassa magát - mert számára ez is jobb, mint a semmi, mint a közöny, ez is hordozza valamelyest az „együtt vagyunk, összetartozunk” magányellenes érzését. Ismerek olyan áldozat típusú nőket, akik a verésig nem viszik el a dolgot. Mintha „műszer” lenne bennnük, oly pontosan érzik, mikor kell abbahagyniuk a provokálást. De a férj negatív érzelmeire, dühére, ordítozására szükségük van. Ez adja meg talán az idegrendszerük optimális aktivizációs szintjét (azt az állapotot, amikor a leginkább „válaszképesek” a világ ingereire) és ez adja meg a „nem vagyok egyedül, összetartozunk” érzését. A rendszeresen vert nők pszichológiai károsodása óriási. A verés és más megalázás az önbizalmukat és az önbecsülésüket fokozatosan lejjebb és lejjebb szállítja. És a másik menetrendszerűen bekövetkező mozzanat: a verés és a nő bántalmazása beépül, mint egy tartóoszlop a házba, kettőjük viszonyába, szinte megszokott, elvárt eleme lesz a kapcsolattartási módnak. Ez egy ördögkerék, amit idővel egyre inkább lehetetlen lesz megállítani. A következőképp rombol: a verés miatt a nő önbecsülése és önbizalma egyre kisebb lesz. Ebben az állapotban még nagyobb szükség lenne arra, hogy tartozzon valakihez. Még inkább vágyódik az érzelmi kötődésre, az érzelmek jeleire. Ráadásul sokkal jobban szenved ezek hiányában, mint a magas önbecsüléssel és nagy önbizalommal rendelkező nők. Mit tesz? Mindenféle tudatos és nem tudatos mesterkedéssel folytonosan megpróbálja kihozni férjéből az érzelmeket, a figyelme szinte beszűkül erre a törekvésre. Egyre erőszakosabban közelít. S előbb-utóbb kikényszeríti a férfiből a dühöt és az újabb verést. De ettől ismételten még lejjebb száll az önbizalma és önbecsülése, tehát még inkább kellene a támogató „tartozom valakihez”, „nem vagyok magányos” érzelem. Ezért még jobban beszűkülő figyelemmel közelít a másikhoz. S ez így folytatódik, mígnem a verés egyre inkább szokássá válik, a kapcsolat lényeges elemévé lesz. Az ördögkerék nekilódul és rombol. Azt hinnénk, ilyen esetben nagyobb a késztetés megszabadulni a férjtől, mert akit vernek, az sürgősen összeszedi magát, hamarább leküzdi iszonyát a függetlenségtől, se óra, se perc felszámolja házasságát és kereket old. De nem így történik. Először is azért nem, mert a rendszeresen vert, illetve megszégyenített, megalázott nőnek az önbizalma és önbecsülése már annyira megkérdőjeleződött saját maga előtt, hogy egyre kevesebb a mersze a nagy döntések meghozatalához, például, hogy kilépjen a ketrecből. Mert hát kinek is kellene ő? Kihez kapcsolódhatna ő? Mákszemnyire zsugorodott önbizalma ilyen érzéseket súg. De van ennél kacifántosabb lélektanú oka is annak, hogy a rendszeresen vert nő sokkal nehezebben rúgja fel a házasságát, mint hinnénk. A verés és a „nem vagyok magányos, hozzá tartozom” érzés valamiképp egybeötvöződött belnne. Egyik a másikat előhívja. És ha tegyük fel, jönne egy „megszabadító férfi”, aki nem veri, azzal valahogyan nem tud olyan eleven termni a kapcsolata. Nem olyan „érdekes”. Valami „élet” hiányzik belőle. Aligha hiszem, hogy egy rendszeresen vert (rendszeresen megszégyenített, megalázott) nő valaha is elhagyta a férjét egy szelíd, finom lelkű vagy legalábbis egy soha nem gorombáskodó másik férfi kedvéért. Ha igen, hamar visszaszökött a verekedéshöz. De legalábbis ábrándozott róla. Vagy a szelíd lelkűből is kikényszerítette a durvaságot. K. Jánosné azzal a kérésével jelentkezett egy szerkesztőségben, hogy az egyik kiürült szovjet laktanyát megkaphassák azok a nők, akiket azon a környéken rendszeresen ver a férjük. Ezek az asszonyok gyakran éjnek évadján kénytelenek menekülni, gyermekükkel együtt, a férj elől. Most összefognának, saját erőből lakhatóvá ternének egy laktanyát és létrehoznák ott a rendszeresen vert nők menedékét. E feudális hagyományokkal terhes, paternalista felfogású országban nehéz lesz tető alá hozni ilyen menedéket (amely egyébként fejlettebb államokban régen létezik)! Ám ha mégis, ha az adminisztrációs és gazdasági akadályok majd megszűnnek - igazi megoldás ezekkel együtt az lesz, amikor a rendszeresen vert nők pszichikumából is kitisztulnak a nő-férfi kapcsolat feudális, paternalista elemei, és amikor fésületlen érzelmi-indulati döntéseik helyett jobban használják az eszüket. MOHÁS LÍVIA A rendszeresen vert^“^ és megalázott nő Voltaképp a viktimológia - az áldozatlélektan - körébe sorolhatók. Valamiben nagyon hasonlítanak egymáshoz. Abban, hogy a „férjem és én” belső képükben - e páros pszichológiai helyzetben - jelentéktelen a racionális elem és az intellektuális mozzanat. Ha el is beszélgetnek olykor különféle dolgokról, ez a rendszeresen bántalmazott nő számára nem sokat jelent. Kívül esik azon a mélyebb érzelmi és indulati mezőn, amelyen ők ketten valóban találkoznak. Az ilyen nő e kapcsolatban az értelmes, ésszerű döntésekig ritkán jut el, lépései következetlenek, nem képes előre átgondolni és megítélni a várható helyzeteket, s ezeknek megfelelően tudatosan irányítani a férjét. Házasságának menetében a fésületlen (pozitív és negatív) érzelmek a meghatározóak. 1991. július 20., szombat)