Új Magyarország, 1991. augusztus (1. évfolyam, 83-108. szám)
1991-08-01 / 83. szám
21 SZALAI ATTILA Megkésett tudósítás Ezen a napon délután ötkor a Powaczki-temető katonai parcelláinál találkozik Varsó. Parkolóhelyet nem találni, ameddig a szem ellát. Körös-körül kilométeres sugárban nincs egy talpalatnyi hely, kocsi mindenütt. Özönlik az ünneplőbe öltözött tömeg. Gyalog, autóbuszszal, villamossal. Szinte minden kézben virág, fehér-piros szalaggal átkötve. A virágárus kérdezés nélkül illeszti a csokrokra, a nemzetiszínű maslit, kokárdába csomózza, úgy nyújtja át. Fogy a mécses, a gyertya, számolatlan. Óriási a tömeg, rendőrt, legalábbis egyenruhást, mégsem látni. Az egyetlen mundér, cserkészcsapatoké. Minduntalan megakad rajtuk a szem, díszesen, komolyan, parádésan, lobogókkal, virágokkal, mécsesekkel vonulnak, őrsönként, szakaszonként, fegyelmezett fiúk és lányok, tíztől tizennyolc évesig, minden korosztály. Itt-ott idős, ősz férfiak, hajlott öregasszonyok tűnnek fel; a jobb karjukon fehér-piros karszalag, rajta feketével a P-'betűvel összeolvadó horgony a remény jele, vagy AK-felirat, a honi hadsereg nevének rövidítése. Némelyiken az alegység konspirációs elnevezése is szerepel: Kampinos, Parasol, Zoska... Vonul a virágos tömeg, özönlik a temető mélye felé, mintha valami Maelström vonzaná, szippantaná magához. Katonás sorokban kőkeresztek. Van feliratos és van szöveg nélküli. Kivétel nélkül mindegyik nemzetiszín szalaggal felövezve. Mécsesek lobognak, bokréták, koszorúk a hantokon. Nyírfakereszteken név, rendfokozat, konspirációs álnév, született ekkor és ekkor, meghalt. 1944. augusztus ... szeptember — a 63 nap valamelyikén. Élt, tizennégy, tizenhat, huszonegy évet. Huszonötnél idősebb alig akad. Gyerekkatonák, halál fiai, lányai, taknyos hősök, apává, anyává nem válhatott ifjak. Senki nem küldte őket, csak a haza hívta. A Corvin-közi kölykök, októberi fiatalok akkor születtek, amikor ők haltak. S a varsóiak csak jönnek, jönnek. Újabb virágok, újabb mécsesek. Égett viasz sűrű füstje gomolyog a temető fölött, hatalmas, dús lombú fák levelei közt. Az itt-ott részlelő napsugár fényes csíkokban zuhan a földbe, mint megannyi foszforeszkáló dárda. 1982. augusztus elsejét írjuk, a XX. század utolsó negyedében. A korszerű technika eszközeivel felszerelt hatalom háborúzik épp az emlékező néppel. Harmincnyolc éve, 1944 augusztusában a hitlerista megszállók ellen lobbant fel a lengyel nemzet, s a másik, az eljövendő megszálló a Visztula túlsó partjáról nézte ölbe tett kézzel, mint végzi az egyébként általa is tervezett hóhérmunkát, számára ingyen, a lélegzetvételhez juttatott ellenség. Kivárta, volt ideje, ő évtizedekre tervezett, lehet, hogy örökre é s a Kreml malmai mindig is lassan őröltek. Sztálin hagyta kivérezni a varsói felkelést. Egy európai főváros dőlt ekkor romba, maga alá temetve egy nemzedék már amúgy is megtizedelt maradék legjobbjait. S az emberek jönnek emlékezni. Jönnek minden évben. Itt vannak augusztus elsején virággal, mécsessel, ésszel, szívvel. Mégsem haltak hiába a kölyökkatonák, ifjúságuk beteljesülése nem a halál, hanem az utánuk jövő nemzedék élete. A remény, hogy egyszer majd ... csak azért is! A Maelström gyújtópontja a honi hadsereg emlékműve, egy égnek meredő obeliszk. Vele szemben a harcoló Lengyelországot jelképző horgonyra feszülő esernyő sziluettje alatt, dombormély fémtálban olajfáklya lobog; a Parasol (esernyő) fedőnevű felkelő zászlóalj hekatombáját jelzi. Itt már mozdulni sem lehet. Ősz szakállú, reszketeg aggastyán, fiatalasszony, karon ülő gyermekkel, apa, nyakában hatéves fiával, ifjak, középkorúak, öregek, gyermekek, öszszepréselődve a hőségben, nyakuk nyújtogatva, egy hangos, vagy ingerült szó nélkül várnak. Az obeliszk tövében cserkészőrség izzad rezzenéstelen. Az idő, pontosan öt óra. A „W” óra, 1944. augusztus 1-jén ekkor vette kezdetét a varsói felkelés. Varsó azóta minden évben augusztus 1-jén, délután ötkor itt van. Nem kell hozzá felhívás, szervezés, figyelmeztetés vagy emlékeztető. Tudja mindenki, hogy ezen a napon, ebben az órában hol a helye. És most vár, mindenki vár. Mert ezen a napon, ebben az órában, ezen a helyen valaminek történnie kell. Valaki feláll az emlékmű talapzatára és beszédet mond, ha egy óra múlva elviszik is érte. Valaki rákezd a himnuszra. Valaminek mindig történnie kell. Várnak hát. S nem hiába. Pillanat műve: három fiatalember egymás vállára kapaszkodik és az obeliszk tetején már ott is van egy zöld vászonnal bevont doboz. A tömeg felmorajlik, minden szem arra fordul. Az ABC tévétársaság kameramannja rásvenkel; az objektív gyors tempóban tolat, ami azt jelenti, hogy egy nyugati híradó képernyőjét végül is betölti majd a doboz; a hangtechnikus hosszú, teleszkópos botján ugyancsak arra felé tolja a bunkósmikrofont, igazít a pótmétereken és a fülhallgatóján — sejti, mi következik. Recsegés, sistergés, majd hirtelen tisztán felcsendül a Szolidaritás Rádió szignálja. Ismerős hang szólal meg; a hintának áhítatlan éjszakákat okozó, elfoghatatlan Zbyszek Buják, a szabad járékszervezet mazóviai regionális vezetője beszél. Elcsendesül a többezres tömeg, némán röppen a magasba V-re tartott ujjú kezek erdeje. Épp csak a mainap gúnyolódott Jaruzelski, hogy a „V” nem jelent semmit lengyelül... Az ellenzéki rádióműsor után odafúrjuk magunkat mi is, három varsói magyar, a honi hadsereg obeliszkjének tövéhez. Most látjuk csak,, hogy nyírfakereszt áll a mécstenger közepén, rajta a Czenstochowai Nagyboldogasszony kése. A kereszt csúcsáról kétfelé nemzetiszín szalag fut a földre, mögötte két hatalmas fekete lobogó. Gyászszalaggal átfont Szolidaritás-tanszparens a virágok egyre növekvő halmán. Itt egy Walesa-kép, amott egy Milosz-idézet. ......és feljegyeztetnek tettek és beszédek...” Kezek nyúlnak a térbe, csokrokkal, kokárdákkal, mécsesekkel. A rendet fiatalok, egyetemisták őrzik — ők veszik el amit az emberek benyújtanak, és helyezik el ott, ahol még hely van. Mi is odanyújtjuk a jókora, magyar nemzetiszín szalagos bokrétát — a már kissé fáradt átvevő szeme megcsillan, meglepett mosoly deríti fel arcát, s hirtelen ötlettel odaágaskodik a nyírfakereszthez és virágainkat a legtetejére tűzi, a Mária-kép fölé. (Minden évben ott voltunk , a múlt él és táplálja a jelent, aminek ezen a napon történnie kellett, amire évről évre jelképesen vártunk e sírok fölött is, megtörtént. Nyíltan, szabadon emlékezhetünk, ismét figyelmezve egymásra mindarra, amit oly szorgosan igyekeztek elfelejtetni velünk évtizedeken át.) IPOLGÁRI NAPILAP Felelős szerkesztő: KOCSISS MIHÁLY Főszerkesztő-helyettes: KISS GY JÁNOS MOLNÁR ISTVÁN . : Lapigazgató: DR. VÁRHELYI ANDRÁS Szerkesztőség: 1085 Budapest Vill., Somogyi Béla u. 6. Postafiók: 1410 Budapest, Pf. 199 Telefonok: 118-5009, 122-2804, 142-6923, 142 8375 Napi szerkesztés (délután): 122-2099 Telefax: 138-3313 (titkárság), 122-2286 (napi szerkesztés) Terjeszti a Magyar Posta Előfizethető bármely hirlapkézbesítő postahivatalnál, a hirlapkézbesítőknél, postai hirlapüzletekben, valamint a Hirlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR). 1900 Budapest XII., Lehel u. 10/A közvetlenül vagy postautalványon, illetve átutalással a Postabank Rt 219-98636, 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra Előfizetési díj az 1991. évre egy hónapra 240 Ft, negyedévre 720 ft, s fél évre 1440 Ft. Kedvezmény az előfizetőknek példányonként 3 Ft. Külföldön terjeszti a Kultúra Kereskedelmi Vállalat H-1389 Budapest. Postafiók 149. Kiadja a PUBLICA RT a Hírlapkiadó Vállalat közreműködésével Felelős kiadó: CZAKÓ GÁBOR elnök Athenaeum Nyomda. Felelős vezető: LOSONCZY GYÖRGY vezérigazgató ISSN 1215-0185 Bp. ISSN 1215-1386 vidék Az ember eredendő természete szerint cselekszik, ha szép táj láttán hasznossá szeretné alakítani az eléje táruló hegyetvölgyet-patakot a maga és embertársai számára. Hasznossá, otthonossá, lakhatóvá — tartósan, hosszan, ha titkon nem is az örökkévalóság számára. A sátorverés, a házépítés ősi ösztöne természeti látomásokból, lélekből sarjadzó látványokból táplálkozik. Ki tudja, hogy az évezredek, s a magyar századok során az Urak Asztalától (583 m) eltérülve a Sárkány-oldal felől a Szarvas-bérc mellett a Lepencepatakkal délfelől érkezvén, a Dunára pillantva, félúton Visegrád és Dömös között, szemben a Szent Mihály-hegy (485) magaságáról, hány vándor szívében-elméjében fogantak meg „otthonteremtő”, honalapító elhatározások. A kóbor és tétován múlandó megvalósítások emlékeit elsodorta az idő. Századunkban sokáig nem akadt senki, aki akár az elpusztult hajdani lepencei vízimalom emlékét megújítsa a Malom-hegy allatt. Valamikor azonban, a hetvenes évek közepén valakit tartósan megbűvölt a Lepence-patak torkolata fölött létező szépség látványa. A Duna által karéjba folyt Szent Mihály-i hegy zordon magasodó s magát a környezetből éppen a folyammosta szerencséje által a valóságosnak sokkal magasabbnak mutató komor, hatalmas zöldje. A természetnek ezen az állott tenyéröblében emlékhelyet kell teremteni a hegy és vízrajzi gyönyörűségnek — képzett meg az imént említett valakiben a kései, de még nem idejétmúlt felismerés. Miféle emlékhelyet? Holmi oszlopocskát tán, feliratos tájékoztatóval, hogy a négy világtáj felé magyarázó oldalszövegei néhány percre megállítsák a folyam a vízpartra ereszkedő utast? Nem! Maradandóbb és hasznosabb jelben sűrűsödött meg a maradandóságra törekvő kései szándék. Volt rá lehetőség, fel kellett hívni az olajkutatók figyelmét, errefelé még nem kutatták meg a föld mélyét. S jöttek az olajkereső fúrógépek. Nem volt kockázat nélkül a hívás. Mert hátha csakugyan olaj buggyan fel a Duna medre alól! Már a kilométert közelítette a fúrószerkezet, amikor bársonyos forró víz buggyant fel a mélyesztett csövekben. Az iható, ásványos hévízben nyoma sem volt a petróleumnak. Hála Istennek! No, nyomban abba is hagyták az olajkutató fúrást. Az emlékhelyteremtő szándék utasítására. Merthogy a cél a gyógyforrás volt már eleve, nem az olaj! 1978-ra megépült, kiépült az ország legszebb, tájba illeszkedő fürdője, úszómedencéje. Hiszen azért voltak hivatalosak az olajfúró gépek, hogy munkájuk eredményeként a táj szépségének megörökítéséül ez az erdei fürdőemlékhely létesüljön. És már tizenharmadik éve naponta látogatom nyaranta azt a dunakanyari, épített tengerszemet, a kezdő soraimmal jelzett tájbeli szépségekkel mindmáig nem tudtam betelni. Vagy tíz éve meleg vizű körmedencékkel gyarapodott az úsznivaló tengerszem s terv lengett a vizek fölött, hogy gyógyfürdővé minősülve, egy téli-nyári egészségépítő nemzetközi szálloda sátorozza be ezt a Kelet-Közép-Európán túli érdeklődésre méltó édent. A tervező elme nem bizonyult elég erősnek, hogy ama húszmilliárd dollár behömpölygéséből legalább pataknyit ebbe a völgybe irányítson. Most és ma már forintmilliókba kerülne a világ számára méltán gyógyvízzé is nyilvánítani Lepence medencéit. S ki tudja, hogyan lehetne az élelmes idegenforgalmi pénzszerző figyelmét rávenni e tündéri tájban rejlő szép és emberséges haszon lehetőségeire. Hívom a nemzetközi fürdőszakma hozzáértőit, ússzanak egyet Lepencén a jövő meggondolás vizében. Siessenek, mert nem sokáig tehetik. Szent István napján, augusztus 20-án este hétkor a lepencei uszoda vizét a Dunába vezetik, eresztik, talán végleg, akármilyen meleg is lesz aznap — a téli fagy elöl. S ki tudja jövőre ki tölti fel a bugyogó gyógyvízzel a medencéket, hogy ne folyjék el ez a cseppfolyós kincs a világtengerek poklába a mi tájunk fenségéből. A Duna menti Regionális Vízmű és Vízgazdálkodási Vállalat pénze elfogyott , s a vállalat nagyra törő terveknek is híjával van, talán nem is lenne feladata olyanféle fürdőegyüttes megvalósítása, aminek lehetősége ebben a gyönyörű mikrotájban rejlik. Az ilyen s ehhez hasonló lehetőségek kihasználása, gondozása pedig nemzeti ügy CSERES TIBOR Lepence kincse Pilis. I. évfolyam, 83. szám y BgMaV 1991. augusztus 1., csütörtök 1 A Földművelésügyi Minisztérium pályázatot hirdet az államigazgatási irányítású Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalat (4400 Nyíregyháza, Mártírok tere 9.) igazgatói munkakörére. A vállalat eredményesen gazdálkodik, átlagos állományi létszáma 1442 fő, bruttó termelési értéke 3414 M Ft, bruttó állóeszközértéke 1393 M Ft. Fő tevékenységi köre: gabona és egyéb mezőgazdasági termények felvásárlása, tárolása, gabonaalapú élelmiszerek és keveréktakarmányok gyártása, belföldi és export célú értékesítése. Az igazgató feladata: a vállalat általános irányítása, tevékenységi szerkezetének a piac igényeivel összehangolt fejlesztése, az eredményes gazdálkodás feltételeinek biztosítása, a privatizáció programjának kidolgozása. Pályázhatnak azok, akik: - egyetemi vagy főiskolai végzettséggel, - 10 éves szakmai gyakorlattal, - vezetői, szervezőkészséggel, - büntetlen előélettel, - megfelelő egészségi állapottal rendelkeznek, -vállalkoznak az eredményes gazdálkodás folytatására, a vállalat privatizálására, - vállalják a szakmai alkalmasság vizsgálat.