Új Magyarország, 1991. szeptember (1. évfolyam, 109-133. szám)

1991-09-17 / 122. szám

Veszprém megyében Tanévkezdés új szellemben Veszprém megyében sok újdonságot­­dozott az 1991/92-es tanév kezdete. Többéves harc után 132 elsőssel újra indulhatott a Pápai Református Kol­légium, amely a kényszerrel kihagyott 39 évvel együtt a 460. tanévét kezdte az idén. A terveik szerint a követke­ző években teljesen feltöltik a gimná­ziumi évfolyamokat, hosszabb távon pedig szeretnék visszaállítani az iskola teljes korábbi rendszerét, az elemitől a theológiáig. Nagy vihart kavart tavasszal Veszp­rémben az egyik általános iskola visz­­szaadása a katolikus egyháznak. Má­ra lecsillapodtak az indulatok, és au­gusztus 30-án 409 tanulóval megkezd­­te működését a Padányi Márton Ka­tolikus Általános Iskola. Az egyik önkormányzati általános is­kola részeként protestáns tagozat is indult Veszprémben. A húsz elsős az 5. osztály elérésekor kerül vissza a ha­gyományos osztályokba. Keresztény szellemiségű óvoda már tavaly óta létezik a megyében a vár­palotai evangélikus egy­házközség kez­deményezésére, az idén bővült a kör a pápai katolikus óvoda beindulásával. Kisebb vitát okozott a helyi plébánia és a képviselő-testület között, hogy ki viselje az állami támogatás feletti költségeket. Hosszas viták után a ki­adásokat végül is megfelezték, de ez a megállapodás csak december végéig oldja meg a problémát. A Veszprémi Egyetem is több újí­tással állt elő. Az idén indították elő­­ször az angoltanárok egyszakos kép­zését, amelynek három éve után nyelv­tanári diplomát kapna­k a hallgatók. Nagy erővel folyik az orosz szakos ta­nárok átképzése is, az angol nyelv az idén a némettel egészült ki. A nyelvi h^P^_ mellett az igazi universitássá fejl­ő egyetem legkülönösebb vállal­kozása a kémia—iideológia és az angol— b­iológia szakiparok meghirdetése. A Hittudományi Egyetemmel közösen vég­zett képzés után a hallgatók hagyo­mányos tanári és hitoktatói képesítést kapnak. A növekvő munkanélküliség miatt a megye minden városában, de több községében is szerveznek speciális tan­folyamokat a középiskolákba fel nem vett tanulóknak. Az egy, illetve két évig tartó kurzusokon házasszonyi, há­zi betegápolói és mezőgazdasági szak­munkás oklevelet szerezhetnek a ki­tartóbb fiatalok. Gazdaképző iskola indul a 18 évnél idősebb, érettségizett fiatalok számára a pápai mezőgazdasági szakközépis­kola szervezésében. Még ebben a változatos képben is egyedi színt képvisel a veszprémi Kis kukta étterem vendéglősképzője. A húsz tanuló kiválasztásánál alapvető követelményként szabták, hogy a je­lentkezők az érettségi mellett alapfokú nyelvvizsgával is rendelkezzenek. Az év eleji csetepaték miatt talán érdemes megemlékezni a balatonalmá­di két anyanyelvű gimnáziumról is. Szep­temberben 18 új pedagógus kezdte meg a munkát az intézményben, közülük nyolc az angol nyelvterületről érkezett, öten pedig frissen létesített állásra pá­lyáztak. Az iga­zgató leváltását követelő pedagógusok többsége elhagyta az is­kolát, volt, aki önként, volt, aki fegyel­mivel távozott. A diákok közül 13-an folytatják más intézményben tanulmá­nyaikat, hogy pontosan miért, nem mindig derül ki az indoklásokból. A tanév kezdésével szorosan össze­függ a képviselő-testületek szociális tevékenysége. Sok községben, de a vá­rosok egy részében is szinte két kéz­zel osztogatják a tanévkezdési segélye­ket, függetlenül a családok rászorult­ságától. Vannak, persze megfontoltabb testületek is, náluk nem jár „i község­­polgári jogon” az ingyen tankönyv, ők inkább a működési költségek pótlására tartalékolják a fölöslegesnek látszó forintokat. Gy. A. Könyv A gitáros ... Ezzel a címmel jelent meg nemrégiben Fodor Lajos Szendrej^m­peiL_László­­ról szóló kis füzete. A muzsikusról szól, s az emberről. Mert a kettő el­választhatatlan. Életében, sorsa formá­lásában a zenét teremtette meg, sugá­rozta tovább, szívek üzenetére bízva. Lélektől lélekig. A muzsika hivatása ez, a rációt túllépve, a tudományos viták elévülő, s egyben elégtelen magyará­zatain túl, megsejtetve a talán csak érezhető teljesebb valóságot. A benső ösztönzések meghallgatására törekedett, a jó vágyak meghallgatására, a képes­ségek harmonikus kimunkálására. A jó­ra való hajlam kifejlesztésére a muzsi­kát tartotta az egyik legfontosabb esz­köznek. Mert áthidal szókorlátokat, tehetetlenségeket. Legyűri önzésein­ket. Amelyek, tudjuk, milyen pusztítók tudnak lenni, hazát, nemzetet megnyo­­morítók. így írt erről a mester egyszer: „A jó zene egyetlen mentsvárunkat­­hozza létre, amire legszebb szavát, leg­mélyebb fogalmát alkotta meg az em­ber: szeretet.” A zene és a szeretet követe volt Szendrey-Karper László; gitárral a kézben szolgálta a végtelen felé vágyódó szellemiséget. Amely ak­kor lesz csupán teljes, ha szárnyalás­ra is képes. Másképp ugyanis csak ka­litkában vergődő madár marad. "Földes Károly 1. évfolyam, 122. számfál, 1991. szeptember 17., kedd 1951 a diktatúra egyik legkomolyabb esztendeje, és ebben az évben születik meg a Vidám Színpad. Budapest mindig a kabarék városa volt. A húszas években több tucat kabaré élt meg egymás mellett. Többségük persze tiszavirág-életű volt, de némelyikük kultúrtörténeti rangra emelkedett. Néhány „kabaré­szerző” neve, csak találomra kiragad­va a sok közül: Ady, Kosztolányi, Móricz, Zilahy, Szép Ernő, Karinthy —, no és nem utolsósorban Nagy Endre és Békeffi László. Az igazi kabaré sohasem volt olcsó népszórakoztatás. A művelt, iroda­lomban és politikában járatos embe­rek látogatták. A szerzők javát min­dig az újságíró-társadalom adta. Csak míg a lapokban komoly hangon ír­tak a visszásságokról, a pódiumon görbe tükörben mutatták be ugyan­azt. A „blődlit” a kabaré arisztokratái lenézték. Nagy Endre odáig ment, hogy igazgatótársa produkcióját így jelentette be: „Hölgyeim és uraim, a kabaré véget ért, most Salamon Béla műsora következik.” Pedig a Sala­­mon-tréfákat mindig a humor nagy­mesterei: Nóti Károly, Lőrincz Mik­lós, Rejtő Jenő és a többiek írták, és mindig az élet nehézségei között csetlő-botló kisemberről szóltak. Legtöbbször a munkanélküliség ré­métől rettegve kerülnek a Salamon­­figurák mulatságos helyzetekbe, ami­kor görcsös igyekezettel próbálnak a főnök úr kedvében járni. (Lásd pél­dául: Vonósnégyest. A kabaré legfontosabb személyi­sége a konferanszié. Ő az, akinek sze­mélyes mondanivalója van, aki szel­lemével összefogja a műsort — és aki politizál. Szellemesen, bátran és kö­vetkezetesen. Ahogy Békeffi László írta: „következetessége legyen az, ami megkülönbözteti a vérbeli poli­tikustól.” Ezt az alapelvet ő be is tartotta, a német megszállás után ez juttatta Dachauba, és a háború után ezért költözött Amerikába, ahol „nincs Hitler és nincs Sztálin, nincs élgárda és nincs rohamcsapat, párt­­szolgálatos és nemzeti számon kérő különítmény, itt minden embernek joga van élni, beszélni és­­ viccelni.” 3. A háború után Pest újjászületését az is jelezte, hogy ismét gomba mód­ra szaporodtak a kabarék. A dikta­túra térhódítását pedig az, hogy eze­ket a kabarékat egymás után meg­fojtották. A Vidám Színpad 1951-es létreho­zásával a hatalom azt kívánta kifelé demonstrálni, hogy „lám, nálunk is van szólásszabadság” — ugyanakkor természetesen megpróbálta ezt a mű­fajt is szolgálatába állítani. Ezt azon­ban soha sem tudta teljesen elérni. Mindenekelőtt azért, mert addigra beérett a kabaré új, nagy vezéregyé­nisége, Nagy Endre és Békeffi László méltó utóda, Kellér Dezső. Kellér szellemes, bölcs és megfon­tolt volt. Tudta, hogy „meddig lehet elmenni”. Úgy ment el a megenge­dett határig, hogy a közönséget to­vábbgondolkodásra késztette. Legen­dássá vált, cinkos összekacsintása mintha ezt kérdezte volna: „ugye, értitek, mire gondolok — csak azt már nem mondhatom ki.” És a kö­zönség befejezte a gondolatot, sok­szor még messzebb kalandozva, mint azt Kellér eredetileg tervezte... Kellér tudta, hogy a Révay utcá­ból nem harcolhat a történelem szél­malmával, hogy csak annak kimon­dásáig merészkedhet: „vannak még hibák ...” Azo a hibák, melyeket ki­pellengérezett, a rendszer sajátjai voltak, abból egyenesen következtek. Ideillik hasonlatként Királyhegyi Pál mondása: „A házasság szövetség olyan bajok elviselésére, amelyek egyébként nem lennének...” Vagy­is Kellér nem „válóperre” biztatott, hanem arra, hogy a kényszerházas­ságban próbáljunk meg úgy élni, mintha szabadok lennénk. A másfél évtizedes Kellér-korszak után Róna Tibor lett a Vidám Szín­pad vezető egyénisége, ő ugyan nem lépett színpadra, csak íróként és igazgatóként határozta meg a színház vonalát. Az ő módszere eltért a Kel­­lérétől: egyenesen kimondott min­dent, aztán egy 180 fokos fordulattal a negatív véleményt pozitívra fordí­totta. Az ő színpadán valóban el­hangzott sok minden, amiről az em­berek csak suttogva mertek beszélni. Rónát Abody Béla követte a direk­tori székben, ő inkább kevesebb, mint több sikerrel igyekezett vissza­adni a kabaré irodalmi arculatát. Ám a közönség továbbra is a politikai szókimondást várta, a szellemes csip­kelődésre vágyott. Ezt jórészt meg is kapta, csak hát nagyon hiányzott az a gondolati egység, melyet korábban Kellér és Róna személye garantált. Abodyt egy szürke hivatalnok­igazgató követte, majd Bodrogi Gyula lett a direktor. Az mikor átvette a vezetést, a kabaré a színházban már másodlagos szerepet töltött be. A kezdetben csak kabarét játszó színház a Jókai téri Kis Színpadnak elvétele és a Bábszínházhoz csatolá­sa óta repertori színház lett, műso­rán már a zenés vígjátékok vitték a prímet. Bodrogi igazgatása alatt ez a tendencia folytatódik. Magyarázat persze van rá. Bodrogi pályája kez­dete óta a zenés műfaj híve és remek képviselője — a kabaré, az igazi, ne­mes értelemben vett kabaré műfajá­nak művelése egyre nehezebb. A po­litika átvándorolt a parlamentbe, ki­tódult az utcára. Tabu téma nincs, az emberek nem a „folosón suttog­­nak-buttognak”. A kabarénak nem kell mások helyett beszélni. Ha a konferanszié kacsintana, legfeljebb azt hinnék, „muslica szállt a szemé­be ...” Nem is beszélve a politikai megosztottságról, hiszen az a vicc, amely tetszést aratna SZDSZ-körök­­ben, visszatetszést szülne az MDF- nél — és viszont. És nemcsak ez a két párt létezik ... Meg aztán a fel­gyorsult történelem a mai aktuali­tást holnapra elavulttá teszi. Nem sírom vissza azt az időt, ami­kor a külföldről hazalátogató magyar első útja a Vidám Színpadra veze­tett, hogy fogalma legyen a pilla­natnyi helyzetről, amikor a csehszlo­vákiai nézők ámultak és bámultak, hogy mi­­a hatalom jóváhagyásával), milyen „bátrak” lehetünk. De abban hiszek, hogy a nagy hagyományok­kal­­rendelkező politikai kabarénak igenis van létjogosultsága. Elvégre manapság is „vannak még hibák”. Hiszem, hogy idővel minden a he­lyére kerül, hogy idővel helyreáll az egyensúly. Mert mostanság keveslem a kaba­rét a Vidám Színpadon — és sokal­­lom a parlamentben. Szuhay Balázs Kellértől BodrogiigSza­b­U A 40 éves Vidám Színpad KULTÚRA A legjobb új magyar dráma:...?/ Színikritikusok díja. Tegnap délután a FÉSZEK­ Klubban át­adták a színikritikusok nyílt, névvel vállalt, szavazatai alapján odaítélt dí­jakat az 1990/91-es évad legjobb telje­sítményeiért. A legjobb új magyar drámának já­ró díjat nem adták ki. A legjobb ren­dezés díját Taub János kapta. Garcia Marquez Száz év magány című regé­nye dramatizált változatának szolnoki színreviteléért. A legjobb női alakítás díját ugyanebben az előadásban Ur­sula szerepének megformálásáért Tö­­rőcsik Marinak ítélték. Szarvas József két alakításáért — a Budapesti Kama­raszínházban a Leonce és Léna, vala­mint a Pesti Színházban Az út végén a folyó című darabokban — kapta a legjobb férfialakítás díját. Pop Ve’’® ugyanebben a két darabban nyújtott ala­kításaiért vehette át a legjobb női mellékszereplő díját. A legjobb férfi mellékszereplő díját Derzsi János ér­demelte ki. Az út végén a folyó című darabban játszott szerepéért. Antal Csaba két előadás — Valahol Orosz­országban, Kaposvár, A titkos elragad­tatás, Katona József Színház — dísz­letterveiért kapta a legjobb terveknek kijáró díjat. A legjobb jelmez díját nem adták ki. Különdíjat kapott vi­szont Eszenyi Enikő, a Leonce és Léna rendezéséért. * Némi egyszerűsítéssel: olyan ez a fenti lista, amilyen a mögöttünk lévő színi­évad. Felemás, ellentmondásos, hiá­nyos és féloldalas. Felemás, mert több, különben nem értéktelen, sőt, jelentős produkció hi­ányzik belőle. Mivel azonban a színi­kritikusok szavazatainak döntései a többségi elv alapján születnek (azaz an­nak jut egyik vagy másik díj, akire a legtöbben szavaznak), a díjazottak kö­zül értelemszerűen kiszorulhat egy elő­adás, egy alakítás akkor is, ha akár egyetlen szavazattal kapott kevesebbet, mint valaki más. Ami nem jelenti azt, hogy értékelhetetlen és silány lett vol­na. A módszeren lehet vitatkozni, job­­­bat találni nehéz. Ellentmondásos, mert elkerülhetet­lenül bizonyos ízlésnormát tükröznek a díjak, bárha ez az ízlés többségi. Vi­szont a Színház című szakfolyóiratban közzétett szavazási lista, a mellékelt véleményekkel, oldja ezt az ellentmon­dást, mert ki­nek­­ kinek olvasható a sa­ját szavazata, ítélete. Hiányos, mert tulajdonképpen az lenne a teljes mezőny, ha valamennyi magyar ajkú színház produkciója szere­pelhetne a szavazásra bocsátott előadá­sok között. Erre azonban egyelőre nincs lehetőség, s talán nem is tenne jót a jelenlegi körülményeik között, ha egy erdélyi vagy vajdasági színház a ma­gyar színikritikusoktól díjat kapna (noha ismerünk produkciókat, melyek ezt megérdemelnék). Sajnálatos, de a határok e tekintetben sem igazán át­járhatók. És féloldalas, mert — mint az a sza­­­­vazatok részletezéséből is kiderül — bizonyos színházi profilok eleve ki­­maradtak a javaslatok­­közül. A közön­ség jobban kedveli a látványos, nagy zenés darabokat, mint a színikritika. Így aztán több színház e téren nem sikertelen teljesítménye kívül esik a számításba jöhető körön. Pedig hát a mai magyar színházművészet palettája velük, az ő színeikkel együtt teljes. Ami azonban az idei szavazás leg­szomorúbb eredménye: az új ma­gyar drámák díját nem lehetett ki­adni. Vagy egyáltalán nem jelöltek meg ilyen díjra alkalmas művet a szavazók (ez volt a többség), vagy csak igen ke­vés szavazat jutott egy-egy darabra, s nagy volt a szóródás. Márpedig saját — és színvonalas — drámatermés nél­kül nehéz igazán kortárs színházmű­vészetet csinálni. (takács) A polihisztornő és az aszkézis Az első német tudósnő, orvos, mű-ű­vész és látnok Bingeni Hildegard ha­­­lála napjára érték­ezt­ék s szeptember 17-én a bencések. Ez a Rajna vidékén 1098-ban szüle­tett, törékeny tesalkatú nő, akit be­tegsége még a járásban is akadályo­zott, rendkívüli képességekkel bírt. Erkölcstannal, természettudomány­nyal és gyógyítással kapcsolatos könyvei már a maga korában népsze­rűek, királyok kérik ki tanácsát poli­tikai döntésekben, mivel Hildegard a jövőbe látott. Jövendőmondásának tudománya jó­részt abból eredt, hogy nagyon is rea­lista volt, értette a jelen eseményeit. De mivel misztikus is volt, különle­ges látásmóddal rendelkezett, s egész más tanácsokat adott a hozzá folya­modóknak, mint amilyeneket vártak tőle. „Rég nem úgy élek, ahogy élnem kellene” — fordult hozzá például meglepő őszinteséggel maga a csá­szár, III. Konrád. Az apátnő válasza egyszerű elméletben, de gyakorlat­ban a 12. századtól napjainkig kivi­hetetlennek tűnik: „Javulj meg, hogy ne kelljen napjaid felett bánkódni." A nép köréből férfiak és nők, el­sősorban szomorú édesanyák keres­ték fel kérdéseikkel és bajaikkal. Ál­landóan élt a kolostorában hét sze­gény asszony, hét elhagyott özvegy, akik életük utolsó éveiben így kap­tak valami jót az élettől, és gazdál­kodtak a hatalmas gyógynövénykert­ben, ami vonzotta a betegek ezreit. A kolostorban nagyszerű gyógyszer­­tár rejtőzött, keneték, teák, gyógy­­cseppek gyógyították a gyengélkedő­ket. Hildegard sokszor keltett megdöb­benést szavaival. Egyszer Kölnbe hívták meg bonyolult ügyben, de az ülésen a jelenlevő, elvilágosodott pa­pok ellen támadt: „Istent nem ismer­tek, embertől nem féltek. Nem oya­­nok vagytok, amilyennek kéne. Rész­ben lovagok, részben szolgák vagy­tok ... gőg, dicsőség, szórakozás — ezek jegyében telik életetek. Pillérek helyett romokban hevertek a földön." Életrajzírója kiemelte, hogy szívé­ben olyan szeretet lángolt, amelyből senki emberfia nem volt kizárva. Az aszkétizmust mértéktartóan hirdette, javallotta: „Az olyan föld, amit az eke összevissza szabdal, aligha fog rendes termést hozni. A túlságosan szigorú aszkézis megfosztja erejüktől az erényeket, és nem terem mást, csak büszkeséget. Mindent úgy kell elrendezni és szabályozni, hogy köz­ben a szív öröme meg ne szökjék." Jó lenne könyveit újra kapni, kiad­ni. Pardi Anna ! Vezényel: Törzs Iván Ha a vezetéknév ismerősen cseng, az nem véletlen. Törzs Iván, az ameri­kai születésű, az utóbbi években azonban németországi operaházak­ban tevékenykedő karmester a 20-as, 30-as évek kiváló és népszerű színé­szének, Törzs Jenőnek az unokája. Amerikai családjának is színházi múltja van. A karmester főleg operadirigensi feladatokat vállal. A darmstadti ope­raházban van „státu­sban”, de a karlsruhei operának is főzeneigazga­­tó-helyettese. Vezényel Düsseldorf­ban, Wiesbadenben, a luxembourgi, stasbourgi, a giesseni operában. Kü­lönösen szívesen dirigál Verdi-, Pucci­ni- és Mozart-műveket. A hét végén Budapesten vendég­szerepel Törzs Iván. Szeptember 22- én az Erkel Színházban Verdi Na­­bucco című operáját dirigálja. (L­I.) . Kulturális támogatás los Angelesből Felismerve, hogy Közép- és Kelet- Európa politikai változásai új lehető­ségeket teremtettek a kulturális cse­rékre, a Los Angeles-beli Paul Getty Intézet speciális támogatási rendszert dolgozott ki, hogy minél hatékonyab­ban segítse e terület múzeumainak te­vékenységét. A jövőben pénzügyi támogatást nyúj­tanak öt művészeti könyvtár anyagá­nak bővítésére, valamint gyűjtemé­nyeik konzerválására; emellett tíz ösz­töndíjat is felajánlanak az 1992/93-as akadémiai évre e terület művészet­­történettel és ökonkutatással foglalkozó tudományos kutatói szármáza. A hasonló varsói, prágai intézmények mellett 50 ezer dollárt ajánlottak fel a budapesti Szépművészeti Múzeumnak művészettörténeti könyvtára bővíté­sére, s gyűjteménye konzerválására. Egy másik segélyprogram keretében a Getty Intézet saját művészettörténeti és ókori gyűjteményének számos olyan darabját ajándékozza a fenti intézmé­nyeknek, amelyekből több példánya van. Az egyenként 10 ezer dolláros ösz­töndíjjal a kutatóknak lehetőségük lesz az akadémiai év során négy hónapot külföldön töltenniük. Az elbírálásnál el­­söppséget élveznek a paiyukezao kuta­tók, s azok, akik eddig még soha nem kutathattak külföldön. Az ösztöndíjak­ra való jelentkezés határideje 1991. no­vember 11. Cím: The J. Paul Getty Trust, 1875 Century Park East, Suite 2300, Los Angeles, California 90067—2561. Telefon: 213 277-9188. Te­lefax: 5568215. E program a korábbiakban már két ösztöndíjat adott az 1991/92-es évre egy lengyel és egy szovjet kutatónak, vala­mint Magyarországon a Pécsi Székes­­egyház Alapítványnak 75 ezer dolláros segélyt szavazott meg a katedrális 11. és 13. századi román stílusú szobrainak konzerválására. 199­1­-ben támogatást nyújtottak egy magyar szerző archai­kus boeotiai terrakotta szobrokról írt könyvének angolra fordításához. Ugyan­ebben az évben két konferenciát is szerveztek, amelyen az e térség vizuá­lis­­művészetét és ókorkutatását támo­gató alapítványtevők találkozhattak egymással. (i. k.) Péterfy Sándor­­­ emlékezete Hogy mennyire tartjuk becsben a nagy elődöket, arra példa lehet Péterfy Sándor esete. A magyar tanítók „atyja” 1841-ben a Vas megyei Nemescsóton született. A kőszegi gimnázium elvég­zése után már 15 éves korában segéd­tanító volt. Aztán egyre magasabbra jutott a szakmai ranglétrán. A magyar népoktatás fáradhatatlan munkája lett. A szakmának cikkeivel, írásaival, tan­könyveivel próbált irányt mutatni. Szerkesztője volt a Népművelők Lap­jának. Szívügyének tekintette a nehéz helyzetű pedagógusok megsegítését, ezért létrehozta az Eötvös-alapot. Ha­sonló céllal jött létre az általa kezde­ményezett pesti és kolozsvári Inter­­nátus is. 1913-ban hunyt el, s a főváros által adományozott díszsírhelyen temették el a Kerepesi temetőben. Sírhalmát egy ideig ápolták, aztán szép lassan meg­feledkeztek róla, 1991-ben már csak gaz lepte. A nagy tanító szülőfaluja, s a nemescsói önkormányzat nem nyu­godott bele ebbe a helyzetbe. A fővá­rosba utaztak, s rendbe tették a sírt, ugyanakkor megegyeztek a VIII. ke­rületi önkormányzattal, további folya­matos gondozásáról. A kis falucskában Péterfy Sándor születésének 150. év­fordulója alkalmából emlékünnepséget is rendeztek, amelyen bemutatták Szo­­kolay Sándor zeneszerző erre az alka­lomra írt kórusművét. Nemescsó nem felejtette el nagy fiát, de vajon szellemi hagyatékát is csak a kis faluban ápolják? u­tán

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék