Új Magyarország, 1991. szeptember (1. évfolyam, 109-133. szám)

1991-09-17 / 122. szám

t. A Történelmi Igazságtétel Bizottság az 1956-os forradalom és szabadságharc eszméinek jegyében alakult meg 1988 ta­vaszán, az egypárti diktatúra hanyatló, de még ugyancsak gumibottal kormány­zó szakaszában. A Bizottság céljául tűzte ki, hogy szorgalmazza a történelmi igaz­ságtételt Magyarországon. Első nyilatko­zatában a pártállam minden politikai ül­dözöttje számára - Mindszenty József bí­boros-prímástól Nagy Imréig - követelte az erkölcsi és jogi rehabilitációt. Ennek érdekében az első, történelmi jelentősé­gű lépéseket is maga a TIB tette meg: el­indította és kutatásaival elősegítette a 301-es parcella titkainak feltárását, szor­galmazta, kiharcolta és 1989. június 16-án megrendezte 1956 mártírjainak a temeté­sét, döntő lökést adva ezzel a rendszer­­változásnak. Ugyancsak a TIB kezdemé­nyezte, karöltve a Recski Szövetséggel, az első tárgyalásokat is az áldozatok anyagi rehabilitációja érdekében, szintén még a köztársaság kikiáltása előtt. A történelmi igazságtétel ügyében a köztársaság kikiáltása óta a közvélemény egyre inkább két szélsőséges álláspont felé sodródik: vagy teljes egészében fáty­lat borítana a múltra, vagy minden múlt­beli sérelmet kártalanítani és megtorolni akar. Sajnálatos - bár nem érthetetlen -, hogy a rendszerváltozás ezen döntően fontos ügyében az egyes pártok pillanat­nyi taktikai szempontok szerint nyilat­koznak meg, kihasználva az érintett tár­sadalmi rétegek érzékenységéből és az elvi alapok tisztázatlanságából adódó manipulációs lehetőségeket. Ezért a TIB, mint a történelmi igazságtételnek és az elmúlt diktatúra politikai üldözöttei ér­dekvédelmének elkötelezett, pártokon kívül álló társadalmi szervezet kötelessé­gének tartja, hogy állást foglaljon a törté­nelmi igazságtétel elvi alapjait és főként annak személyi vonatkozásait illetően. NI.­ lm A Történelmi Igazságtétel Bizottság Bibó Istvánnal vallja, hogy „a modern de­mokrácia erkölcsi követelménye az em­beri méltóság". Ugyanakkor meg van győződve afelől is, hogy az emberi mél­tóság egyszersmind a múltban és a jelen­ben munkálkodó, jövőbe ható erő is, va­gyis az események felől nézve, maga a történelmi igazság, amely tehát nem azo­nos a történelmi valósággal, a múltbeli események és közvetlen kiváltó okaik láncolatával. A kettő egymást alakítja és magyarázza. 2. Erre az eszmére alapozva történelmi igazságot tenni annyi, mint a történelmi valóság ismeretében felmutatni az embe­ri méltóságon esett sérelmeket, és rombo­ló hatásukat a jövő érdekében méltó elégtétellel intézményesen enyhíteni a társadalmi berendezkedésre hatóan is, és az egyes ember személyes vonatkozásai­ban is. 3. Személyeket illetően az igazságosság megköveteli ilyenkor, hogy határozott különbség tétessék a nyilvánvalóan vét­kes és az áldozat között. Ez a különbség­­tétel azonban csupán szükséges, de nem elegendő. Meg kell különböztetni még egymástól: az egyik oldalon azt, aki a sé­relmet akaratlagosan idézte elő attól, aki többé-kevésbé tudatlan közreműködő volt; a másik oldalon pedig a passzív el­szenvedőt attól, aki az emberi méltóság tudatos védelmében vált áldozattá. Er­kölcsileg ugyanis elsősorban a tett minő­síti az embert. 4. A személyekre szabott történelmi igazságtétel akkor nevezhető méltónak, ha az áldozatokra nézve is és a vétkesek­re nézve is teljes, arányos és mértékletes. Teljes akkor, ha mind erkölcsi, mind po­­litikai, mind anyagi, mind pedig jogi vo­natkozásokban szociológiailag is értékel­hető módon változtat az érdekelt szemé­lyek igazságtétel előtti helyzetén; ará­nyos akkor, ha ez a változás az egyes személyeket oly mértékben érinti, ami­lyen mértékben tulajdonítható nekik az áldozatos tett és/vagy az elszenvedett sé­relem, illetve a vétkes cselekedet, mu­lasztás és/vagy az okozott kár; végül pe­dig mértékletes az igazságtétel akkor, ha ítéletalkotásaiban nemcsak hogy mentes a szubjektív túlzásoktól, de mérséklő té­nyezőként veszi is figyelembe az eltelt időt, mert az alatt az eredeti viszonyok visszavonhatatlanul megváltoztak, és ezért a maguk teljességében nem re­konstruálhatók. 5. Az ilyen igazságtétel hirdessen egy­ben megbocsátást is. Megbocsátani azon­ban csak kinyilvánított személyes meg­bánás után lehet, és a megbocsátás nem jelenthet mindenki számára eleve bün­tetlenséget. Ez ugyanis éppúgy ellenkez­nék az emberi méltósággal, mint a bosszúvágy vezérelte ítélkezés. 6m Nemhogy büntetlenséget, de külön tiszteletet kell viszont élvezniük mind­azoknak, akik szakítva valamely kom­munista jellegű párt iránti elkötelezettsé­gükkel (mely reményeik szerint a társa­dalmi igazságosságot szolgálta volna, ám gyakorlatilag a bolsevik típusú totalitari­­anizmus eszköze lett), képesek voltak szembenézni a tényekkel, és a továbbiak­ban véglegesen és tevőlegesen szembe­fordultak az említett totalitarianizmussal az emberi méltóság kiteljesítése érdeké­­ben­, elszenvedve ezért üldöztetést, bör­tönt, sőt halált. 7. Az 1956-os forradalom és szabadság­­harc a történelmi igazságtétel tekinteté­ben is mértékadó. A csírájukban már ter­mészetszerűen megjelenő csoportérde­kek ellenére a nemzeti öntudatára ébredt magyarság - a levert diktatúra haszonél­vezői kivételével - alapvető elvi kérdé­sekben egységes volt. Miután elsöpörte a pártállamot, nemzeti és munkástanácso­kat alakított, amelyek független Magyar­­országban gondolkodva, Európát alakító hagyományainkhoz hű, többpárti de­mokráciát akarva, a szociális igazságos­ság, a gondolat- és vallásszabadság, vala­mint a teljes jogegyenlőség jegyében kezdték meg önigazgatáson alapuló mű­ködésüket, és nem kívánták állandósíta­ni a forradalmi erőszakot, ugyanakkor nem akartak lemondani a mértéktartó, jogos ítélkezésről mindazokkal szemben, akik nyilvánvalóan bűnösök voltak az emberi jogok megtiprásában. 1956 forra­dalma az emberi méltóság forradalma volt, a történelmi igazságé. A TIB elvi álláspontja az, hogy Magyar­­országon a történelmi igazságtétel nem jelenthet mást, mint az 1956-os forrada­lom és szabadságharc eszméinek követ­kezetes érvényesítését Magyarország és a magyar nemzeti lét megújításában. . III. fm A történelmi igazságtétel személyi vo­natkozásait illetően a köztársaság kikiál­tása óta a károsultakra vonatkozóan tör­téntek intézményes lépések. Ezek azon­ban - legyenek bár jogszabályok, vagy a nyomukban foganatosított intézkedések - nem elégítik ki a méltó elégtétel elvét. Anélkül, hogy állást foglalnánk a „vérte­­len rendszerváltoztatás" vitatható politi­kai kényszerkörülményei tekintetében, anélkül továbbá, hogy mérlegre tennénk a parlamenti pártok felelősségét, és két­ségbe vonnánk a kormány jó szándékát, meg kell állapítanunk, hogy a mai napig foganatosított intézményes lépések még csak reményt sem adnak arra, hogy szo­ciológiailag értékelhető változást fognak eredményezni a sztálinizmus politikai ál­dozatainak rendszerváltozás előtti hátrá­­nos helyzetükhöz képest. 2. A közelmúltban, még a köztársaság kikiáltása óta is, jóval nagyobb gond for­­díttatott és fordíttatik ma is az elmúlt rendszer irányítóinak, kiszolgálóinak és haszonélvezőinek erkölcsi, jogi, anyagi védelmére, mint a károsultak, az áldoza­­tok jelen és jövőbeli helyzetének javításá­­ra. Különösen szembetűnő ez három te­rületen: A volt úgynevezett társadalmi szerve­zetek (MSZMP, KISZ, Úttörő­­szövetség, Hazafias Népfront), valamint a munká­sőrség fizetett funkconáriusai és magas beosztású tisztviselői hivatalvesztésük alkalmával mintegy kártérítés gyanánt - hivatalosan végkielégítésként - éves jö­vedelmük ötszörösét kapták készpénz­ben kézhez. Ha ehhez hozzávesszük ad­dig felhalmozott vagyonukat, az átlagnál jóval magasabb fizetésüket, akkor kivi­láglik, hogy minden lehetőséget meg­kaptak arra, hogy komoly tőkével ren­delkező magánvállalkozóként lépjenek a szabadpiaci világba. Ezzel szemben az, aki az ilyenek által fenntartott diktatúra ellen lépett fel, és ezért előbb börtönbe csukták, majd a hatalom minden lehetsé­ges eszközével egész eddigi életén át nyomorították, örülhet annak, hogy pol­gári jogait valamely semisségi törvény­nyel egyáltalán helyreállították, hogy - amennyiben nyugdíjas - néhány száz fo­rinttal kiegészítették többnyire igen ala­csony nyugdíját, aki pedig nem nyugdí­jas az semmi kárpótlást sem kapott, és a folyamatban lévő ún. 2. kárpótlási tör­vény alapján is egy fél Trabant ára lesz „jutalma" ha elegendő ideig ült hozzá börtönben. Ezeknek az embereknek, az „ellenállás hőseinek" tehát minden re­ményük megvan arra, hog a piacgazda­ság törvényeinek megfelelően teljesen elnyomorodjanak, hacsak érdekükben hathatós, intézményes lépés nem törté­nik. Hasonlóan előnytelen a kárvallottak, áldozatok helyzete az államapparátus­ban, illetve az önkormányzati apparátus­ban való elhelyezkedést, sőt általában az elhelyezkedést illetően. Nyilvánvalóan ők voltak azok, akiket megakadályoztak abban, hogy vezető pozícióba kerülje­nek, hogy a diktatúra számára hatalmi vagy ideológiai szempontból fontos terü­letekre (diplomácia, államigazgatás, hír­közlés, közoktatás) tévedjenek. Sőt, hogyha elég fiatalon kerültek szembe a hatalommal, akkor a továbbtanulástól is elzárták őket. Most tehát a vezetői gya­korlat, a szakértelem hiányára hivatkoz­va mondanak nekik nemet. Ez igaztalan is, erkölcstelen is. Az intelligencia, az ér­telem és a tenni akarás pótolhatja a gya­korlatot, sőt sok területen az időleges sza­kértelem hiányát is, továbbá hiába van meg a szakértelem (olykor nemcsak pa­píron), ha mellé esetleg bomlasztási szándék párosul. Arról pedig jobb nem beszélni, hogy a volt apparátusbeliek leg­többje miféle értelemmel, miféle szakér­telmet szerzett és mi módon. Megszégyenítő az egész nemzetre nézve, hogy a vétkesek közül sokan a Köztársaság által adományozott kitünte­téssel hagyhatták el azt a pozíciójukat amelyben a kárt okozták. Ezzel szemben pl. az 1956-os forradalom miniszterelnö­kének még a nevét is kihagyták abból a törvényből, amely 1956 jelentőségét mél­tatta. Az ötvenes évek ellenállói pedig, vagy a hitükért és híveikért kiálló papok, vagy a forradalom és szabadságharc ak­tív résztvevői a Magyar Köztársaságtól legfeljebb azt a cédulát kapták, amelyen az „elítélt" kérelmére „igazolják", hogy „ítélete" a semmisé­­i törvény hatálya alá esik.Ám még ezért a papírért is folya­modniuk kell, mert ha nem, akkor a Kár­­rendezési és Kárpótlási Hivatal a nyug­díjkiegészítést nem folyósíthatja. Ám jogilag nem rehabilitálták még azo­kat, akik 1963 és 1989 között politikai okokból vesztették szabadságukat. Nem teljes azonban a jogi rehabilitáció még a korábbi politikai jellegű ítéletek egy ré­szében sem. A semmisségi törvények ugyanis általában közbűntényes cselek­ményekre (pl. gyilkosság, rablás) vagy népellenes bűncselekményekre, nagyon helyesen, nem vonatkoznak, de külön kérelemre lehetővé teszik az ügy felül­vizsgálatát a semmisség kérdésében. Ugyanis 1956 előtt és után számos olyan ítélet született, amely hamis tényállást ál­lapít meg, vagy hamis tanúzás, vagy ha­mis bizonyítékok alapján. Az ilyen kérel­mek zömében a ma eljáró ügyészi, bírói szervek (amelyeknek tagjai sok esetben még a rossz emlékű „pártos" jogszolgál­tatás kipróbált káderei) elutasítják a sem­misség iránti kérelmet, éppen azt a hamis tényállást véve figyelembe, amelyet megtorlás idején állapított meg a bíróság. 4. A vagyoni kárpótlás megelőzte a po­litikai sérelmet szenvedettek kárpótlását. Nem vitatjuk azt a tényt, hogy bármely tulajdonnal szemben elkövetett jogta­lanságot anyagi kárpótlással is orvosolni kell. Arra viszont rá kell mutatnunk, hogy az anyagi kárpótlás elsőbbsége folytán csak egy volt vagyonos réteg (amelynek nem kevés tagja kollaboráns­­sá vált) részesül a nemzeti vagyon újra­elosztásából, illetve visszaosztásából, és pont azokat zárják ki ebből is, akiknek legtöbbje eleve vagyontalan lévén egyet­len, legértékesebb tulajdonát, életét tu­datosan kockáztatta egy valódi demok­ráciáért. Nem csoda, hogy a volt appará­tus már említett végkielégítése, valamint a vagyoni kárpótlás végrehajtása, és a va­­gyonátmentések után, az egyébként is nehéz gazdasági helyzetben levő ország­nak nem marad elegendő anyagi forrása méltó mértékben kárpótolni a politikai okokból súlyos szabadságkorlátozást szenvedetteket (amiről a készülőben le­vő, ún. 2. kárpótlási törvény volna hivat­va gondoskodni). Gazdaságilag ez most már kész helyzetnek látszik, ám erkölcsi­leg helytelen, politikai szempontból sú­lyos hiba, hogy így alakult, és megenged­hetetlen, hogy így is maradjon. IV. Az eddigieket figyelembe véve, a Törté­nelmi Igazságtétel Bizottság úgy látja, hogy ma Magyarországon az az igazság­talan, erkölcstelen, az emberi méltóság­gal össze nem egyeztethető helyzet ala­kult ki, hogy a sztálinizmus politikai ül­dözötteinek lehetőségei minden tekin­tetben behozhatatlanul rosszabbak, a volt rendszer vétkeseinek lehetőségei pedig minden tekintetben kirívóan job­bak, mint az átlag magyar állampolgár le­hetőségei. Ezért a TIB két törvény megal­kotását tartja szükségesnek a történelmi igazságtétel személyi vonatkozásaival kapcsolatban már megalkotott jogszabá­lyokon, valamint a készülőben levő ún. 2. kárpótlási és az ún. 3. semmisségi tör­vényen felül (amely remélhetően az 1963 és 1989 közti politikai üldözöttek ügyeire vonatkozik majd­. Az egyik törvény a múlt diktatúra áldozatai helyzetének át­fogó rendezéséről kell hogy rendelkez­zék, a másik pedig azokról, akik ugyan­azon időszakban élet és/vagy nép elleni bűncselekményt követtek el. A Történelmi Igazságtétel Bizottság tisztában van azzal, hogy az erkölcsi, a jogi, a politikai és a gazdasági elveket, il­letve érdekeket együ­ttesen érvényesíteni csak bizonyos korlátok között lehet, és így is nehéz feladat. Ez azonban a szemé­lyi vonatkozású történelmi igazságtétel kötelezettsége alól nem menti fel sem a parlamentet sem a felelős kormányt , sem az ország megúj­hodásának elkötele­zett társalmi szervezeteket. Éppen ezért a TIB tárgyalásra készen áll bármely fó­rumon bármely olyan szervezettel, amely az emberi méltóság jegyében kí­ván egyeségre jutni az említett törvé­nyek ügyében. Budapest, 1991. szeptember 12-én A TÖRTÉNELMI IGAZSÁGTÉTEL BIZOTTSÁG ORSZÁGOS ELNÖKSÉGE A TIB országos elnökségének elvi álláspontja Vezítlőedtünk az emberi mellesség Az igazságtételt nem lehet párttaktikának alárendelni 1. évfolyam, 122. szám 1991. szeptember 17., kedd FÓRUM

Next