Új Magyarország, 1991. november (1. évfolyam, 160-185. szám)
1991-11-26 / 181. szám
fi Vout-'L'y Egy legenda nyomában A Petőfi-vita vége? Két évvel ezelőtt, 1989 nyarán Morvai Ferenc és expedíciója elindult Szibériába, hogy egy százéves legenda valóságáról meggyőződjön, mégpedig a csontok vallatása révén. Kijelentették az amerikai, az orosz és a hazai antropológusok, ők bizony Petőfi Sándor földi maradványaira leltek, vagy ahogyan az amerikaiak fogalmaztak, semmi nem zárja azt ki, hogy az előkerült csontok a költőéi lennének. Ebből azután óriási vita kerekedett, ami a mai napig nem záródott le, holott a vizsgálatokba csak hat hónap elteltével bekapcsolódó Magyar Tudományos Akadémia már megmásíthatatlannak tartja kijelentéseit, miszerint a barguzini csontlelet egy nőé. Az azonosításokat a korábban követelt kontrollanyagok hiányában végezték el. Most úgy tűnik, hamarosan vége lehet a csontvitának. Antall József miniszterelnök egy vidéki látogatás alkalmával szóban ígéretet tett Morvainak arra, hogy a Petőfihez méltatlan, indulatoktól egyáltalán nem mentes vitát le kell zárni, ezt az ügyet tisztességesen be kell fejezni. Lényegében ezt akarja a Morvaigárda már két éve. Miután a magyar tudósok szerint nem Petőfiről van szó, ezért a máris sokat megélt csontokat Morvai Amerikába vitte, hogy ott vizsgálják tovább. A távoli szakértők a ma ismeretes legmodernebb eljárást, a DNS-génvizsgálatot kívánják alkalmazni az összehasonlításban, amihez szükség lenne a Fiumei úti temetőben nyugvó Petőfi család hamvainak exhumálására, s a csontokból való mintavételre. Ezt eddig nem engedték meg az illetékesek, mondván: miután az MTA nem látja bizonyítottnak az állításokat, ezért a kérdéses ásatásra nincs szükség a Kerepesi temetőben. Morvai persze nem adta fel. A napokban végre létrejött az a megbeszélés, melyet Marschall Miklós főpolgármester-helyettes tartott a budapesti városházán. A többórás eszmecsere végül azzal záródott, hogy rövid időn belül megszervezik azt a tudományos konferenciát, ahol az amerikai, a svájci, az orosz és a hazai tudósok elmondják vizsgálati eredményeiket a barguzini csontokról. Erre a fórumra természetesen meghívják az Akadémiát is. Amennyiben úgy döntenek a szakértők, hogy a végső azonosítás érdekében, a teljes bizonyosság miatt, szükséges a szülők csontmintáit beszerezni, akkor a főpolgármesteri hivatal kiadja a sírbontási engedélyt. Most itt tart az ügy. Remélhetőleg december közepéig létrejön a szakmai vita és eldőlhet a hányatott életű csontváz végleges sorsa. Akkor már csak két kérdés merül fel: mi van akkor, ha nem Petőfié a csontváz; és hogyan értékelhető a sokszor megalázó feleselés, ha nagy költőnkre lelt mégis az expedíció? M. N. B. Valódi Nyilatkozatot juttattak el a Művelődésii Minisztériumnak az alkotóművészeket tömörítő szervezetek. Szám szerint tizenhatan, a Magyar Fotóművészek Szövetségétől kezdve a József Attila Körön keresztül a Magyar Zenei Kamaráig minden szövetség, egyesület, szakszervezet és kamara, „aki” — budapestiesen szólva — számít. Leírják: egyetértenek a Művészeti Alap átalakítási koncepciójával, mert az már szerintük sem működtethető jelenlegi formájában. Miért örömteli ez, túl azon, hogy végre megvalósul a művésztársadalom valódi önkormányzata, s az alap vagyona ténylegesen a művészek kezelésébe kerül? Mert legalább ezen a területen létrejött a konszenzus... Melynek hiányát annyit halljuk emlegetni, hogy maga a fogalom hovatovább gyanúsan utópisztikus mázt kezd kapni. Mert törekedni kell rá — halljuk. S mely úgyse érhető el, hisz mindig lesz valaki, aki nem ért velünk egyet — így talán jobb, ha úgymond „ihumánusak” vagyunk, s nem próbálunk változtatni — sugallják a jelen tapasztalatai. Mégis, mennyire jó lenne, ha más társadalmi színtereken is úgy mennének a dolgok, mint az alkotóművészek háza táján! Elhangzanának az érvek, mérlegre tétetnének, s előbbutóbb — netán hosszas vita után — azokat vennénk figyelembe döntéseinknél, melyeknek súlyuk van. Mert valóban érvek, s nem csupán avval próbáljuk azzá tenni őket, hogy intellektuális fölénnyel mosolygunk hozzá. A Magyar Alkotóművészeti Alapítvány választott előkészítő bizottsága is mondhatta volna azt: nem tehetünk semmit. Még előnyök is származtak volna ebből: megmenekednek rengeteg munkától, ami az alkotó tevékenységtől vonta el őket. Minden maradt volna egyelőre a régiben, kisebbn nagyobb huzakodások központjában a Művészeti Alap átlagtapaszozott épülete is, s még a ,,hatalomra” is lehetett volna mutogatni: lám, még a hatezernyi alaptag gondjait sem tudja megoldani. A művészek ehelyett léptek, s az átalakítás újabb és újabb változatait dolgozták ki. Vállalva persze annak is az ódiumát, hogy némelyek a kormányzattal való konspirációval vádolják majd őket — pusztán azért, mert leültek tárgyalni, együttgondolkodni a művelődési tárca vezetőivel. Hogy létrejöjjön egy olyan struktúra, melyben minden alkotóművésznek jut hely, de a vezetésben csak annak, akit a legdemokratikusabb módon választottak meg. Megyeri Dávid 1. évfolyam, 181. szám 1991. november 26., kedd KULTÚRA Nemzeti Könyvesház Ha a magyar polgár legnagyobb és lenépszerűbb klasszikusaink műveit keresi a könyvesboltban vagy az antikváriumiban, ritkán jár szerencsével — erről bárki személyesen is meggyőződhet, ha olvasmányait nemcsak az aluljárók pultjairól válogatja. Sosem felejtem el első nyugateurópai utam megdöbbenését, még a hatvanas évek közepén — a nemzeti klasszikusok olcsó papírkötésben hozzáférhetők voltak a kisebb könyvesboltokban is, pedig az ottani könyvtárak színvonala és ellátottsága mindig is magas volt. Sokan emlékezünk még a Szépirodalmi Könyvkiadó egykori Olcsó Könyvtár sorozatára, a három-négy forintos sárga kötetekre, első irodalmi élményeim javát ezekből merítettem. A Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztősége most úgy határozott, hogy a könyvkiadásra és -kereskedelemre nézve is válságos mai helyzetben döntő lépésre szánja el magát. Száz magyar klasszikust kívánunk három éven belül kiadni — állami támogatás nélkül. A száz művet a kiadó szerkesztői közös megegyezéssel választották ki. Olyan szerzőket és műveket szemeltek ki, akik és amelyek nem hiányozhatnak egyetlen magyar család könyvespolcáról sem. A vitathatatlan értékeket, a népszerű klaszszikusokat részesítettük előnyben: legnagyobb nemzeti költőinket és regényíróinkat, s elsősorban azokat a munkákat, melyekkel az olvasó már az iskolapadban is találkozott. Fájó szívvel, de az első száz kötetben egy-két kivételtől eltekintve le kellett mondanunk a magyar dráma, emlékirat, történetírás, szociográfia, esszé és kritika jeles alkotásairól csakúgy, mint a félmúlt és az élő irodalom kiválóságairól. A válogatás zömét tudatosan a tizenkilencedik század és a huszadik század első felének kiemelkedő és közismert munkái alkotják, az ábécé rendje szerint Ady Endrétől Zilahy Lajosig, Arany Jánostól Weöres Sándorig. A Szépirodalmi Könyvkiadó a hiteles szöveggondozás műhelyeként fennállása óta számos sorozatban, sokmilliós összpéldányszámban bocsátotta közre a magyar klasszikusokat. Mégis, a raktározás és terjesztés problémái miatt állandó, szégyenletes hiány mutatkozott és mutatkozik éppen a legnépszerűbb és legfontosabb klasszikus szerzők műveiből. A kiadó most központi pénzügyi támogatás nélkül, nyomdai, terjesztői és banki összefogással kívánja a legégetőbb hiányokat pótolni, mert bízunk a Nemzeti Könyvesház küldetésében, a klasszikusok romolhatatlan értékeiben és a határainkon innen túl élő magyarság ízlésében és öntudatában. A Nemzeti Könyvesház sorozatát elegáns papírkötésben, jelentős példányszámban és hozzáférhető áron kívánjuk forgalomba hozni, de az előfizetők kívánságára díszes bőrkötésben is kibocsátjuk. Reméljük, ezt a nemzeti vállalkozást — mely egyúttal a jövőbe vetett bizalom jelet támogatni és értékelni fogják a magyar kultúra hívei. S aki a sorozatterv jegyzékét megnézi, annak felébred vágya, hogy a száz kötetet mielőbb saját könyvespolcán lássa. Szentmihályi Szabó Péter Az első száz kötet ADY ENDRE összes versei, ARANY JÁNOS összes vénét ÁPRILY LAJOS és JÉKELY ZOLTÁN válogatott versei, BABITS MIHÁLY összes verset BALASSI BÁLINT és JANUS PANNONIUS összes vénét BERZSENYI DÁNIEL összes verset CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY összes vénét VÉRY TIBOR: kisregények, DSIDA JENŐ összes versei EÖTVÖS JÓZSEF: A Jahi jegyzője, Magyarország Islámben, FEKETE ISTVÁN állaegényei, FAZEKAS MIHÁLY válogatott művei, FÜST MILÁN: A feleségem története, Ádvent, GÁRDONYI GÉZA: Egri csilláik. Láthatatlan ember, GYÖNGYÖSI ISTVÁN, ZRÍNYI MIKLÓS és RIMAY JÁNOS válogatott versei, HERCZEG FERENC A hét sváb, Pogányok, ILLYÉS GYULA válogatott vénéi, JÓZSEF ATTILA összes versei JÓKAI MÓR: A lőcsei fehér asszony. Fekete gyémántok. Szegény gazdagok. Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán, Aranyember, Új földesúr. És mégis mozog a föld, A kőszívű emberi fiat A jövő század regénye, JUHÁSZ GYULA összes versei, KAFFKA MARGIT: Színek és évek, KARÁCSONY BENŐ: Napos oldal, A megnyugvás ösvényein, KATONA JÓZSEF: Bánk bán és MADÁCH: Az ember tragédiája, KARINTHY FRIGYES: így írtok ti. Utazás a koponyám körül Tanár úr kérem, KASSÁK válogatott versei, KAZINCZY FEREC összes verset KEMÉNY ZSIGMOND: A rajongók. Zord idő, KOSSTOLÁNYI DEZSŐ összes verset KOSZTOLÁNYI DEZSŐ regényét KÓS KÁROLY: Az onzágépítő, KOSSUTH LAJOS: Válogatott írások és beszédek. KODOLÁNYI JÁNOS: Boldog Margit, JuHanus barát KÖLCSEY FERENC összes verset KRIZA JÁNOS: Vadrózsák, KUNCZ ALADÁR: Fekete kolostor, KRÚDY GYULA- Szindbád, MAKKAI SÁNDOR: Sárga vihar, MÁRAI SÁNXIR: Egy polgár vallomásai, MIKSZÁTH KÁLMÁN: Válogatott novellák, Szent Péter esernyője, Beszterce ostroma. Új Zrínyiász, Különös házasság, A fekete város, A Noszty fiú esete Tóth Marival, MÓRA FERENC Aranykoporsó, MÓRICZ ZSIGMOND: Életem regénye,Rokonok,Légy jómindhalálg,Rózsa Sándor, Erdély-trilógia, MOLNÁR FERENC A Pál utcai fiúk és más írások, NAGY LÁSZLÓ összes verset NÉMETH LÁSZLÓ: Iszony, Gyász, Égető Eszter, NYÍRŐ JÓZSEF: Jézusfaragó ember, OTTOK GÉZA Iskola a határon, ÖRKÉNY ISTVÁN: Kisregények és novellák, PETŐFI SÁNDOR összes versei, PIMSZKY JÁNOS összes versei, RADNÓTI MIKLÓS összes versei, RIDEG SÁNDOR: Indul a bakterház és SZABÓ DEZSŐ: Feltámadás Makucskán (egy kötetben). Századvégi költők (válogatás). Századvégi novellisták (válogatás), SZERB ANTAL: A Pendragon legenda. Utas és a holdvilág, SZÉCHENYI válogtott művei SZÉCHENYI ZSIGMOND: Naher, TAMÁSI ÁRON: Ábel-trilógia, Novellák, TERSÁNSZKY J.JENŐ:Kakuk Marci,TOMPA MIHÁLY válogatott versei, TÓTH ÁRPÁD összes versei és műfordítását VAJDA JÁNOS összes versei VÖRÖSMARTY MIHÁLY összes versei, WEÖRES SÁNDOR válogatott versei, ZILAHY LAJOS: Két fogoly. Nincs szándékomban „tovább görgetni” sem a szegedi — nevezzük így — Gregor-ügyet, sem az Operaházban Lálljom Nagy Sándor meg Szakály György nyilvánosság elé bocsátott leveleit, amelyekben tisztségükről, megbízatásukról lemondanak. Az illetők elmondták, amit akartak, az ügyek lezárultak, a döntések véglegesnek tekinthetők. Kész, enynyi, mondhatnánk. Csak hát azért nem ilyen egyszerű ez. Nem ilyen egyszerű például azért, mert mintha valamiféle tünetről lenne itt szó. Mintha elharapódzni kezdene az évad közbeni lemondás, kiszállás, távozás, és éppen az operatársulatok meg a balettegyüttesek környékén. Még friss a Győri Balett ésMarkó Iván szomorú válásának története (televíziós és lapinterjúkis gondoskodnak a frissen tartásáról), s akikormost ezek az új ügyek. Kívülálló nem tudhatja, igazából milyen indulatok, sértettségek, meggyőződések, ellenmeggyőződések, ihiúságok, elvi megfontolások, s még miféle ezernyi más ok ál ezek mögött az ügyek mögött. A nagyközönség, de a szakma többsége is, csak látott, s hallott, olvasott beszámolók és nyilatkozatok, pró és kontra elmondott védő- és vádbeszédek alapján ismeri a történteket. Lehet,hogy minden érdekeltnek igaza van/lehet, hogy Függönynif Lemondások egyiknek sem.Lehet, hogy ebben és ebben X-nek, amabban meg Z-nek van igaza. Olyan patikamérleg nincs, amelyen ki lehetne meligrammozni az igazságot. S ha lehetne is, mi változna? Talán semmi. Hogy az idei színházi(és operai) évadot nehézkörülmények között kezdték a társulatok, az több, mint közismert. Felemlegetni már-már unalmas. Főleg, hogy közben meg úgy tűnik föl: a munka megy a maga útján, sorakoznak a bemutatók, a színházak és a dalszínházak a panaszkodások dacáraműködnek, a közönség sem pártolt el (vagy nem mindenhonnan). Innen nézve nehezen érthetők ezek a viták, becsületsértésig menő veszekedések, vad indulatok. A színházi és operai szakma (s a balett is, ne feledjük) évek óta kemény stresszhelyzetekben él és dolgozik. A stresszt korántsem csak az anyagi gondok okozzák. Legalább akkora része van azokban a létbizonytalanságnak, a művészi elbizonytalanodásnak, a rendszerváltozásnak nevezett változások, cserék körüli hercehurcáknak. Illusztrációképp elég felidéznia Nemzeti Színház igazgatóváltásának körülményeit, vagy a veszprémi és a szegedi többfelvonásos pályázati színjátékokat. No, és az operaigazgatói poszt betöltésének históriáját. Mozgások, váltások, változások, cserék mindig is voltak ezen a művészeti területen. De az utóbbi bő három évtizedben túlságosangyakran történtek ezek valamiféle stresszhelyzetben. Felülről történő kinevezések, születésük pillanatában elvetélt kezdeményezések(lásd a kecskeméti Gyurkó—Hernádi—Jancsó fémjelezte vállalkozást, vagy a gigantomániás Nemzeti Népszínház koncepciót) borzolták a szakma idegeit, s bár ezekről a halva született elképzelésekről előbb-utóbb kiderült, hogy szakmaellenesek, dilettánsok, paternalista-voluntaristák, azt már senki nem számolta ki, milyenhihetetlen művészi, emberi, szakmai energiaveszteséget jelentettek. Senkit nem érdekelt (csak a szakmát), mennyi jobb sorsra érdemes tehetség, ideg, gondolat, fantázia égett el ezekben a kényszerharcokban, hány kitűnő művész rokkant bele, s hány ezer nézőt riasztott el a színházakból az éveken át tartó felfordulás. Ha ma ezek a lemondások úgyszólván tünetértékűek, az okokat nemcsak a jelen szituációkban kell keresni. Régtől létező a korhadás. Nem csoda, ha törnek az ágak. (takács) 11 HÚSZ KISKÖNYVTÁRAT adományozott erdélyi magyar közösségeknek a pécsi székhelyű Magyar—Román Baráti Társaság. Szamosújvár és Déva környékének tíz-tíz települése kapta meg a könyvtárakat: óvodák, iskolák, közművelődési egyesületek, kulturális intézmények, református parókiák és katolikus plébániák. Többségükbe az elmúlt fél évszázad alatt alig-alig került magyar könyv. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy beszélni még csak megtanultak szüleiktől, de nyomtatott magja szó híján írni-olvasni már nem, vagy csak hiányosan. LOSONCI LILLA festőművész kiállítása látható a dunakeszi Gárdonyi Géza Szakközép- és Szakmunkásképző Iskolában. A művész tárlata december 8-ig tekinthető meg itt, a Gárdonyi Galériában. A MA, Kassák lapja 75 évvel ezelőtt jelent meg. Ebből az alkalomból újra látható az óbudai Kassák Múzeumban az elmúlt hónapokban Tokióban és Berlinben rendezett kiállítás anyaga, valamint a Ma kiadványaiból és dokumentumaiból rendezett alkalmi kiállítás. A MÁTYÁS-TEMPLOMBAN a Budavári Zeneművészeti Alapítvány első ünnepi hangversenyére kerül sor ma este fél nyolckor. Csemiczky Miklós, Vajda János, Orbán György és Selmeczy György egy-egy művének ősbemutatóját tartják. Közreműködik: Bátori Éva, a pasaréti Ferences Kórus, a Camerata Transsylvanica zenekar és Bánffy György. Vezényel: Déri András és Selmeczi György. MEGHALT FREDDIE MERCURY, a Queen együttes világhírű énekese és botrányhőse. Szóvivőjének közlése szerint tüdőgyulladás végzett vele, melyet két éve súlyosbodó, de csak a hét végén bejelentett AIDS-betegsége tett leküzdhetetlenné. Negyvenöt éves volt. KONCERTEZNI ÉRKEZETT hazánkba Rudolf Streicher, Ausztria „állami tulajdonú gazdasági és közlekedési” minisztere. A politikus hétfőn este fél nyolckor a Magyar Honvédség Művelődési Házában a MÁV Szimfonikus Zenekart vezényelte, a műsoron Mozart és Beethoven egy-egy műve szerepelt. SCHULEK FRIGYES, a budavári Mátyás-templom és a Halászbástya helyreállítója, illetve tervezője 150 éve született. A híres építész, műegyetemi tanár tiszteletére rendeztek kiállítást a Budapesti Műszaki Egyetem közonti épületének aulájában. Schulek Frigyes építészeti rajzai november 29-ig tekinthetők meg a Műegyetem rakpart 3. szám alatt. A SZENT IGNÁC KOLLÉGIUMBAN tart előadást Lator László november 26- án fél nyolckor A lovak és az angyalok címmel Nemes Nagy Ágnesről. (A színhely: Kispest, Hunyadi utca 2—4.) MIHAIL BULGAKOV születésének 100. évfordulója alkalmából nemzetközi konferencia kezdődötthétfőn Budapesten, a Szovjet Kultúra és Tudomány Házában, aház és az ELTE filológiai tanszéke rendezésében. A DUBLINI kulturális napok alkalmával dr. Biszterszky Elemér, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium közigazgatási államtitkára — az Ír Oktatási Minisztérium meghívására — hivatalos látogatáson járt az Ír Köztársaságban. Tárgyalt Noel Dorr külügyminisztériumi államtitkárral, Noel Lindsay oktatási államtitkárral és Richard Stokes miniszterhelyettessel, a miniszterelnöki hivatal kulturális minisztériumként működő kulturális részlegének vezetőjével. A festés ket lovas tengerésze A párizsi Nagy Palotában nemrégen nyílt meg Theodore Géricault műveinek, valószínűleg, eddig legteljesebb kiállítása. A jó szcenográfiai érzékkel is megrendezett tárlaton ugyanis az egy — a szomszédos Louvre-ból leúsztatni nem sikerült — „Medúza tutaja” kivételével tulajdonképpen minden munkája öszszegyűlt ennek a festőnek. Ez pedig annál is fontosabb, hogy Géricault-t a francia művészettörténet egyaránt tekinti a Rajnán túl kései és tisza-, virág-életű romantika és a Lajtán túl éppen a Lukács által trónra ültetett realizmus dupla ősapjának. Géricault annak a francia polgárosodásnak a gyümölcse, amely az 1789-es nagy forradalom után népszintűvé tette a művészi pályafutást belendítő anyagi jólétét és szellemi megértést. Azzal a különbséggel, hogy ennél a festőnél legfeljebb a pénzügyi alapok voltak meg. Jómódú családja részéről nem nagyon tapasztalhatott lelkesedést, mivel az ecsetelést választotta hivatásul, így a Corneille-hez és Flaubert-hez hasonlóan szintén roueni származású művész kénytelen volt valahogyan lelki outsiderként képezni magát a karikaturistaként indult Carle Vernet-nél, és annál az Antoine Gros-nál, aki a napóleoni császári realizmus egyik fő mestere volt. A francia festészet fejlődésvonalába helyezve Cléricault oeuvre-jét, elsősorban az állapítható meg ennél a 19. századi francia festészet nyitányaként jelentkező alkotónál, hogy az ancient régime édességei elillanásával valami megtört, nemcsak a többet magára nem találó Fragonardnál, de az egész nemzeti piktúrában. Mintha olyasmi derült volna ki ennél a festészetileg a középkori üvegablak-készítés kihunyása óta Itália emlőin csüngő nemzetnél, hogy igazából nincs adottsága erre a műfajra. Illetve, mint már az ólomkeretes üvegszínkockákon is, voltaképpen csak a rajzos táblákhoz van érzéke. Főleg, ha arra gondolunk, hogy a valóban vérbeli festő Delacroixnak sem volt igazából kihez járni iskolába, végső fokon a francia festészet elhivatottjai maguk iskolázták magukat a Louvre — napóleoniáda jóvoltából itáliányira gyarapodott — képein. Pontosan Géricault-tól Cézanne-ig. S így, leszámítva a másolással elkerülhetetlenül előállt átértelmezéseket, meglepő mesterségbeli fogyatkozásoknak lehetünk tanúi ezeken az áttételeken. Amelyek aztán, ha akarjuk, erényként éltek tovább az immár önálló műveken. Viszont mindettől függetlenül Géricault-nak valóban csak a lóhoz volt érzéke, s ezt akár érzéki értelemben is mondhatjuk, úgy festette ezt az állatot mindenféle változatban és mennyiségben, ahogyan más a tájakat vagy az aktokat. Ez a lovai körül emberi alakban és környezetben tulajdonképpen csak csetlő-botló piktor tomboló és kicsattanó hátasaiba ugyanúgy eget és földet belesűrített, mint Shakespeare az emberszabású kozmoszfiguráiba. De magát a lókörítést is csak a szabályos festészet ismérvei szerint tarthatjuk végső fokon elnagyoltnak. Mivel tulajdonképpen ez a körülállásokban szinte már kubusokban gondolkodó grafikai merevség, amely aztán valahogyan az impreszszionistákig végigvonult a francia festészeten, szívta be, ragadta magához azt a katalán primitívekre viszszavezethető, elemző vonalvezetésekben gondolkodó ábrázolást, amit Picasso csattantott ki, és tett őshonossá Párizsban. Tompa László