Új Magyarország, 1991. november (1. évfolyam, 160-185. szám)

1991-11-26 / 181. szám

fi Vout-'L'y Egy legenda nyomában A Petőfi-vita vége? Két évvel ezelőtt, 1989 nyarán Mor­vai Ferenc és expedíciója elindult Szibériába, hogy egy százéves legen­da valóságáról meggyőződjön, még­pedig a csontok vallatása révén. Kijelentették az amerikai, az orosz és a hazai antropológusok, ők bizony Petőfi Sándor földi maradványaira leltek, vagy ahogyan az amerikaiak fogalmaztak, semmi nem zárja azt ki, hogy az előkerült csontok a köl­tőéi lennének. Ebből azután óriási vita kerekedett, ami a mai napig nem záródott le, holott a vizsgála­tokba csak hat hónap elteltével be­kapcsolódó Magyar Tudományos Akadémia már megmásíthatatlannak tartja kijelentéseit, miszerint a bar­­guzini csontlelet egy nőé. Az azono­sításokat a korábban követelt kont­rollanyagok hiányában végezték el. Most úgy tűnik, hamarosan vége lehet a csontvitának. Antall József miniszterelnök egy vidéki látogatás alkalmával szóban ígéretet tett Mor­vainak arra, hogy a Petőfihez mél­tatlan, indulatoktól egyáltalán nem mentes vitát le kell zárni, ezt az ügyet tisztességesen be kell fejezni. Lényegében ezt akarja a Morvai­­gárda már két éve. Miután a ma­gyar tudósok szerint nem Petőfiről van szó, ezért a máris sokat megélt csontokat Morvai Amerikába vitte, hogy ott vizsgálják tovább. A távoli szakértők a ma ismeretes legmoder­nebb eljárást, a DNS-génvizsgálatot kívánják alkalmazni az összehasonlí­tásban, amihez szükség lenne a Fiu­mei úti temetőben nyugvó Petőfi család hamvainak exhumálására, s a csontokból való mintavételre. Ezt eddig nem engedték meg az illetéke­sek, mondván: miután az MTA nem látja bizonyítottnak az állításokat, ezért a kérdéses ásatásra nincs szük­ség a Kerepesi temetőben. Morvai persze nem adta fel. A napokban végre létrejött az a megbeszélés, me­lyet Marschall Miklós főpolgármes­ter-helyettes tartott a budapesti vá­rosházán. A többórás eszmecsere végül azzal záródott, hogy rövid időn belül megszervezik azt a tudo­mányos konferenciát, ahol az ame­rikai, a svájci, az orosz és a hazai tudósok elmondják vizsgálati ered­ményeiket a barguzini csontokról. Erre a fórumra természetesen meg­hívják az Akadémiát is. Amennyi­ben úgy döntenek a szakértők, hogy a végső azonosítás érdekében, a tel­jes bizonyosság miatt, szükséges a szülők csontmintáit beszerezni, ak­kor a főpolgármesteri hivatal kiadja a sírbontási engedélyt. Most itt tart az ügy. Remélhetőleg december közepéig létrejön a szak­mai vita és eldőlhet a hányatott éle­tű csontváz végleges sorsa. Akkor már csak két kérdés merül fel: mi van akkor, ha nem Petőfié a csont­váz; és hogyan értékelhető a sokszor megalázó feleselés, ha nagy köl­tőnkre lelt mégis az expedíció? M. N. B. Valódi Nyilatkozatot juttattak el a Művelő­­désii Minisztériumnak az alkotóművé­szeket tömörítő szervezetek. Szám szerint tizenhatan, a Magyar Fotómű­vészek Szövetségétől kezdve a Jó­zsef Attila Körön keresztül a Ma­gyar Zenei Kamaráig minden szövet­ség, egyesület, szakszervezet és ka­mara, „aki” — budapestiesen szólva — számít. Leírják: egyetértenek a Művészeti Alap átalakítási koncep­ciójával, mert az már szerintük sem működtethető jelenlegi formájában. Miért örömteli ez, túl azon, hogy végre megvalósul a művésztársada­lom valódi önkormányzata, s az alap vagyona ténylegesen a művészek ke­zelésébe kerül? Mert legalább ezen a területen létrejött a konszenzus... Melynek hiányát annyit halljuk em­legetni, hogy maga a fogalom hova­tovább gyanúsan utópisztikus mázt kezd kapni. Mert törekedni kell rá — hallju­k. S mely úgyse érh­ető el, hisz mindig lesz valaki, aki nem ért velünk egyet — így talán jobb, ha úgymond „ihumánusak” vagyunk, s nem próbálunk változtatni — sugall­ják a jelen tapasztalatai. Mégis, mennyire jó lenne, ha más társadalmi színtereken is úgy men­nének a dolgok, mint az alkotóművé­szek háza táján! Elhangzanának az érvek, mérlegre tétetnének, s előbb­utóbb — netán hosszas vita után — azokat vennénk figyelembe döntése­inknél, melyeknek súlyuk van. Mert valóban érvek, s nem csupán avval próbáljuk azzá tenni őket, hogy intel­lektuális fölénnyel mosolygunk hozzá. A Magyar Alkotóművészeti Alapít­vány választott előkészítő bizottsága is mondhatta volna azt: nem tehe­tünk semmit. Még előnyök is szár­maztak volna ebből: megmeneked­­nek rengeteg munkától, ami az al­kotó tevékenységtől vonta el őket. Minden maradt volna egyelőre a ré­giben, kisebbn nagyobb huzakodások központjában a Művészeti Alap át­­lagtapaszozott épülete is, s még a ,,hatalomra” is lehetett volna muto­gatni: lám, még a hatezernyi alap­tag gondjait sem tudja megoldani. A művészek ehelyett léptek, s az átalakítás újabb és újabb változatait dolgozták ki. Vállalva persze annak is az ódiumát, hogy némelyek a kor­mányzattal való konspirációval vá­dolják majd őket — pusztán azért, mert leültek tárgyalni, együttgondol­kodni a művelődési tárca vezetőivel. Hogy létrejöjjön egy olyan struktúra, melyben minden alkotóművésznek jut hely, de a vezetésben csak annak, akit a legdemokratikusabb módon választottak meg. Megyeri Dávid 1. évfolyam, 181. szám 1991. november 26., kedd KULTÚRA Nemzeti Köny­vesház Ha a magyar polgár legnagyobb és lenépszerű­bb klasszikusaink mű­ve­­it keresi a kö­nyvesboltban vagy az antikváriumiban, ritkán jár szeren­csével — erről bárki személyesen is meggyőződhet, ha olvasmányait nemcsak az aluljárók pultjairól válo­gatja. Sosem felejtem el első nyugat­­európai utam megdöbbenését, még a hatvanas évek közepén — a nemzeti klasszikusok olcsó papírkötésben hoz­záférhetők voltak a kisebb könyves­boltokban is, pedig az ottani könyv­tárak színvonala és ellátottsága min­dig is magas volt. Sokan emlékezünk még a Szépiro­­dalmi Könyvkiadó egykori Olcsó Könyvtár sorozatára, a három-négy forintos sárga kötetekre, első iro­dalmi élményeim javát ezekből me­rítettem. A Szépirodalmi Könyvkiadó szer­kesztősége most úgy határozott, hogy a könyvkiadásra és -kereskedelemre nézve is válságos mai helyzetben döntő lépésre szánja el magát. Száz magyar klasszikust kívánunk három éven belül kiadni — állami támogat­­ás nélkül. A száz művet a kiadó szerkesztői közös megegyezéssel vá­lasztották ki. Olyan szerzőket és mű­veket szemeltek ki, akik és amelyek nem hiányozhatnak egyetlen magyar család könyvespolcáról sem. A vitat­hatatlan értékeket, a népszerű klasz­­szikusokat részesítettük előnyben: legnagyobb nemzeti költőinket és re­­gényíróinkat, s elsősorban azokat a munkákat, melyekkel az olvasó már az iskolapadban is találkozott. Fájó szívvel, de az első száz kötet­ben egy-két kivételtől eltekintve le kellett mondanunk a magya­r dráma, emlékirat, történetírás, szociográfia, esszé és kritika jeles alkotásairól csakúgy, mint a félmúlt és az élő iro­dalom kiválóságairól. A válogatás zö­mét tudatosan a tizenkilencedi­k szá­zad és a huszadik század első felének kiemelkedő és közismert munkái al­kotják, az ábécé rendje szerint Ady Endrétől Zilahy Lajosig, Arany Já­nostól Weöres Sándorig. A Szépirodalmi Könyvkiadó a hi­teles szöveggondozás műhelyeként fennállása óta számos sorozatban, sokmilliós összpéldányszámban bo­csátotta közre a magyar klasszikuso­kat. Mégis, a raktározás és terjesztés problémái miatt állandó, szégyenle­tes hiány mutatkozott és mutatkozik éppen a legnépszerűbb és legfonto­sabb klasszikus szerzők műveiből. A kiadó most központi pénzügyi támo­gatás nélkül, nyomdai, terjesztői és banki összefogással kívánja a leg­égetőbb hiányokat pótolni, mert bí­zunk a Nemzeti Könyvesház külde­tésében, a klasszikusok romolhatat­­lan értékeiben és a határainkon in­nen­­ túl élő magyarság ízlésében és öntudatában. A Nemzeti Könyvesház sorozatát elegáns papírkötésben, jelentős p­él­­dányszámban és hozzáférhető áron kívánjuk forgalom­ba hozni, de az előfizetők kívánságára díszes bőrkö­tésben is kibocsátjuk. Reméljük, ezt a nemzeti vállalkozást — mely egyút­tal a jövőbe vetett bizalom jele­t tá­mogatni és értékelni fogják a ma­gyar kultúra hívei. S aki a sorozat­­terv jegyzékét megnézi, annak fel­ébred vágya, hogy a száz kötetet mi­előbb saját könyvespolcán lássa. Szentmihályi Szabó Péter Az első száz kötet ADY ENDRE összes versei, ARANY JÁNOS összes vénét ÁPRILY LAJOS és JÉKELY ZOLTÁN váloga­tott versei, BABITS MIHÁLY összes verset BALASSI BÁLINT és JANUS PANNONIUS összes vénét BERZSENYI DÁNIEL összes verset CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY összes vénét VÉRY TIBOR: kisre­gények, DSIDA JENŐ összes versei EÖTVÖS JÓ­­ZSEF: A Jahi jegyzője, Magyarország Islámben, FE­­KETE ISTVÁN állaegényei, FAZEKAS MIHÁLY válogatott művei, FÜST MILÁN: A feleségem törté­nete, Ádvent, GÁRDONYI GÉZA: Egri csilláik. Láthatatlan ember, GYÖNGYÖSI ISTVÁN, ZRÍNYI MIKLÓS és RIMAY JÁNOS válogatott versei, HER­­CZEG FERENC A hét sváb, Pogányok, ILLYÉS GYULA válogatott vénéi, JÓZSEF ATTILA összes versei JÓKAI MÓR: A lőcsei fehér asszony. Fekete gyémántok. Szegény gazdagok. Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán, Aranyember, Új földesúr. És mégis mozog a föld, A kőszívű emberi fiat A jövő század regénye, JUHÁSZ GYULA összes versei, KAFFKA MARGIT: Színek és évek, KARÁCSONY BENŐ: Na­pos oldal, A megnyugvás ösvényein, KATONA JÓ­ZSEF: Bánk bán és MADÁCH: Az ember tragédiája, KARINTHY FRIGYES: így írtok ti. Utazás a kopo­nyám körül Tanár úr kérem, KASSÁK válogatott versei, KAZINCZY FERE­­C összes verset KE­MÉNY ZSIGMOND: A rajongók. Zord idő, KOS­S­­TOLÁNYI DEZSŐ összes verset KOSZTOLÁNYI DEZSŐ regényét KÓS KÁROLY: Az onzágépítő, KOSSUTH LAJOS: Válogatott írások és beszédek. KODOLÁNYI JÁNOS: Boldog Margit, JuHanus ba­rát KÖLCSEY FERENC összes verset KRIZA JÁ­NOS: Vadrózsák, KUNCZ ALADÁR: Fekete kolos­tor, KRÚDY GYULA- Szindbád, MAKKAI SÁN­DOR: Sárga vihar, MÁRAI SÁN­XIR: Egy polgár vallomásai, MIKSZÁTH KÁLMÁN: Válogatott no­vellák, Szent Péter esernyője, Beszterce ostroma. Új Zrínyiász, Különös házasság, A fekete város, A Noszty fiú esete Tóth Marival, MÓRA FERENC Aranykoporsó, MÓRICZ ZSIGMOND: Életem re­­génye,Rokonok,Légy jómindhalálg,Rózsa Sándor, Erdély-trilógia, MOLNÁR FERENC A Pál utcai fiúk és más írások, NAGY LÁSZLÓ összes verset NÉ­METH LÁSZLÓ­: Iszony, Gyász, Égető Eszter, NYÍRŐ JÓZSEF: Jézusfaragó ember, OTTOK GÉ­ZA Iskola a határon, ÖRKÉNY ISTVÁN: Kisregé­nyek és novellák, PETŐFI SÁNDOR összes versei, PIM­SZKY JÁNOS összes versei, RADNÓTI MIK­LÓS összes versei, RIDEG SÁNDOR: Indul a bakter­­ház és SZABÓ DEZSŐ: Feltám­adás Makucskán (egy kötetben). Századvégi költők (válogatás). Századvé­gi novellisták (válogatás), SZERB ANTAL: A Pendra­­gon legenda. Utas és a holdvilág, SZÉCHENYI válo­­gtott művei SZÉCHENYI ZSIGMOND: Naher, TAMÁSI ÁRON: Ábel-trilógia, Novellák, TER­­SÁNSZKY J.JENŐ:Kakuk Marci,TOMPA MIHÁLY válogatott versei, TÓTH ÁRPÁD összes versei és műfordítását VAJDA JÁNOS összes versei VÖRÖS­MARTY MIHÁLY összes versei, WEÖRES SÁNDOR válogatott versei, ZILAHY LAJOS: Két fogoly. Nincs szándékomban „tovább görgetni” sem a szegedi — nevezzük így — Gre­­gor-ügyet, sem az Operaházban Lálljom Nagy Sándor meg Szakály György nyil­vánosság elé bocsátott leveleit, amelyek­ben tisztségükről, megbízatásukról le­mondanak. Az illetők elmondták, amit akartak, az ügyek lezárultak, a dönté­sek véglegesnek tekinthetők. Kész, eny­­nyi, mondhatnánk. Csak hát azért nem ilyen egyszerű ez. Nem ilyen egyszerű például azért, mert mintha valamiféle tünetről lenne itt szó. Mintha elharapódzni kezdene az évad közbeni lemondás, kiszállás, távozás, és éppen az operatársulatok meg a balett­együttesek környékén. Még friss a Győri Balett és­­Markó Iván szomorú válá­sának története (televíziós és lapinter­júk­­is gondoskodnak a frissen tartásá­ról), s akikor­­most ezek az új ügyek. Kí­vülálló nem tudhatja, igazából milyen indulatok, sértettségek, meggyőződések, ellenmeggyőződések, ihiúságok, elvi meg­fontolások, s még miféle ezernyi más ok ál ezek mögött az ügyek mögött. A nagyközönség, de a szakma többsége is, csak látott, s hallott, olvasott beszámolók és nyilatkozatok, pró és kontra elmon­dott védő- és vádbeszédek alapján is­meri a történteket. Lehet,­hogy min­den érdekeltnek igaza van/lehet, hogy Függönynif Lemondások egyiknek sem.­­Lehet, hogy ebben és eb­ben X-nek, amabban meg Z-nek van igaza. Olyan patikamérleg nincs, ame­lyen ki lehetne meligrammozni az igaz­ságot. S ha lehetne is, mi változna? Ta­lán semmi. Hogy az idei színházi­­(és operai) éva­dot nehéz­­körülmények között kezdték a társulatok, az több, mint közismert. Felemlegetni már-már unalmas. Főleg, hogy közben meg úgy tűnik föl: a mun­ka megy a maga útján, sorakoznak a be­mutatók, a színházak és a dalszínházak a panaszkodások dacára­­m­űködnek, a közönség sem pártolt el (vagy­ nem mindenhonnan). Innen nézve nehezen érthetők ezek a viták, becsületsértésig menő veszekedések, vad indulatok. A színházi és operai szakma (s a ba­lett is, ne feledjük) évek óta kemény stresszhelyzetekben él és dolgozik. A stresszt korántsem csak az anyagi gon­dok okozzák. Legalább akkora része van azokban a létbizonytalanságnak, a művészi elbizonytalanodásnak, a rend­szerváltozásnak nevezett változások, cse­rék körüli hercehurcáknak. Illusztráció­képp elég felidézni­­a Nemzeti Színház igazgatóváltásának körülményeit, vagy a veszprémi és a szegedi többfelvonásos pályázati színjátékokat. No, és az opera­igazgatói poszt betöltésének históriáját. Mozgások, váltások, változások, cserék mindig is voltak ezen a művészeti terü­leten. De az utóbbi bő három évtized­ben túlságosan­­gyakran történtek ezek valamiféle stresszhelyzetben. Felülről történő kinevezések, születésük pillana­tában elvetélt kezdeményezések­­(lásd a kecskeméti Gyurkó—Hernádi—Jancsó fémjelezte vállalkozást, vagy a giganto­­mániás Nemzeti­ Népszínház koncep­ciót) borzolták a szakma­ idegeit, s bár ezekről a halva született elképzelésekről előbb-utóbb kiderült, hogy szakmaelle­nesek, dilettánsok, paternalista-volunta­­risták, azt már senki nem számolta ki, milyen­­hihetetlen művészi, emberi, szak­mai energiaveszteséget jelentettek. Sen­kit nem érdekelt (csak a szakmát), mennyi jobb sorsra érdemes tehetség, ideg, gondolat, fantázia égett el ezekben a kényszerharcokban, hány kitűnő mű­vész rokkant bele, s hány ezer nézőt riasztott el a színházakból az éveken át tartó felfordulás. Ha ma ezek a lemondások úgyszólván tünetértékűek, az okokat nemcsak a je­len szituációkban kell keresni. Régtől létező a korhadás. Nem csoda, ha tör­nek az ágak. (takács) 11 HÚSZ KISKÖNYVTÁRAT adományo­zott erdélyi magyar közösségeknek a pécsi székhelyű Magyar—Román Ba­ráti Társaság. Szamosújvár és Déva környékének tíz-tíz települése kapta meg a könyvtárakat: óvodák, iskolák, közművelődési egyesületek, kulturális intézmények, református parókiák és katolikus plébániák. Többségükbe az elmúlt fél évszázad alatt alig-alig ke­rült magyar könyv. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy beszélni még csak megta­nultak szüleiktől, de nyomtatott magja szó híján írni-olvasni már nem, vagy csak hiány­osan. LOSONCI LILLA festőművész kiállítá­sa látható a dunakeszi Gárdonyi Géza Szakközép- és Szakmunkásképző Isko­lában. A művész tárlata december 8-ig tekinthető meg itt, a Gárdonyi Galériá­ban. A MA, Kassák lapja 75 évvel ezelőtt je­lent meg. Ebből az alkalomból újra lát­ható az óbudai Kassák Múzeumban az elmúlt hónapokban Tokióban és Berlin­ben rendezett kiállítás anyaga, valamint a Ma kiadványaiból és dokumentumai­ból rendezett alkalmi kiállítás. A MÁTYÁS-TEMPLOMBAN a Budavá­ri Zeneművészeti Alapítvány első ünne­pi hangversenyére kerül sor ma este fél nyolckor. Csemiczky Miklós, Vajda Já­nos, Orbán György és Selmeczy György egy-egy művének ősbemutatóját tartják. Közreműködik: Bátori Éva, a pasaréti Ferences Kórus, a Camerata Transsyl­­vanica zenekar és Bánffy György. Ve­zényel: Déri András és Selmeczi György. MEGHALT FREDDIE MERCURY, a Queen együttes világhírű énekese és bot­rányhőse. Szóvivőjének közlése szerint tüdőgyulladás végzett vele, melyet két éve súlyosbodó, de csak a hét végén be­jelentett AIDS-betegsége tett leküzdhe­tetlenné. Negyvenöt éves volt. KONCERTEZNI ÉRKEZETT hazánkba Rudolf Streicher, Ausztria „állami tu­lajdonú gazdasági és közlekedési” mi­nisztere. A politikus hétfőn este fél nyolckor a Magyar Hon­védség Műve­lődési Házában a MÁV Szimfonikus Zenekart vezényelte, a műsoron Mozart és Beethoven egy-egy műve szerepelt. SCHULEK FRIGYES, a budavári Má­tyás-templom és a Halászbástya helyre­állítója, illetve tervezője 150 éve szüle­tett. A híres építész, műegyetemi tanár tiszteletére rendeztek kiállítást a Buda­pesti Műszaki Egyetem közonti épü­letének aulájában. Schulek Frigyes épí­tészeti rajzai november 29-ig tekinthe­tők meg a Műegyetem rakpart 3. szám alatt. A SZENT IGNÁC KOLLÉGIUMBAN tart előadást Lator László november 26- án fél nyolckor A lovak és az angyalok címmel Nemes Nagy Ágnesről. (A szín­hely: Kispest, Hunyadi utca 2—4.) MIHAIL BULGAKOV születésének 100. é­vfordulója alkalmából nemzetközi kon­ferencia kezdődött­­hétfőn Budapesten, a Szovjet Kultúra és Tudomány Házá­ban, a­­ház és az ELTE filológiai tanszé­ke rendezésében. A DUBLINI kulturális napok alkalmá­val dr. Biszterszky Elemér, a Művelő­dési és Közoktatási Minisztérium köz­­igazgatási államtitkára — az Ír Oktatási Minisztérium meghívására — hivatalos látogatáson járt az Ír Köztársaságban. Tárgyalt Noel Dorr külügyminisztériumi államtitkárral, Noel Lindsay oktatási ál­lamtitkárral és Richard Stokes minisz­terhelyettessel, a miniszterelnöki hivatal kulturális minisztériumként működő kulturális részlegének vezetőjével. A festés ket lovas tengerésze A párizsi Nagy Palotában nemrégen nyílt meg Theodore Géricault mű­­veinek, valószínűleg, eddig legtelje­sebb kiállítása. A jó szcenográfiai érzékkel is megrendezett tárlaton ugyanis az egy — a szomszédos Louvre-ból leúsztatni nem sikerült — „Medúza tutaja” kivételével tu­lajdonképpen minden munkája ösz­­szegyűlt ennek a festőnek. Ez pedig annál is fontosabb, hogy Géricault-t a francia művészettörténet egyaránt tekinti a Rajnán túl kései és tisza-, virág-életű romantika és a Lajtán túl éppen a Lukács által trónra ül­tetett realizmus dupla ősapjának. Géricault annak a francia polgá­rosodásnak a gyümölcse, amely az 1789-es nagy forradalom után nép­szintűvé tette a művészi pályafutást belendítő anyagi jólétét és szellemi megértést. Azzal a különbséggel, hogy ennél a festőnél legfeljebb a pénzügyi alapok voltak meg. Jómódú családja részéről nem nagyon ta­pasztalhatott lelkesedést, mivel az ecsetelést választotta hivatásul, így a Corneille-hez és Flaubert-hez ha­sonlóan szintén roueni származású művész kénytelen volt valahogyan lelki outsiderként képezni magát a karikaturistaként indult Carle Vernet-nél, és annál az Antoine Gros-nál, aki a napóleoni császári realizmus egyik fő mestere volt. A francia festészet fejlődésvona­lába helyezve Cléricault oeuvre-jét, elsősorban az állapítható meg ennél a 19. századi francia festészet nyi­tányaként jelentkező alkotónál, hogy az ancient régime édességei elillaná­­sával valami megtört, nemcsak a többet magára nem találó Fragonard­­nál, de az egész nemzeti piktúrában. Mintha olyasmi derült volna ki ennél a festészetileg a középkori üvegab­lak-készítés kihunyása óta Itália em­lőin csüngő nemzetnél, hogy igazá­ból nincs adottsága erre a műfajra. Illetve, mint már az ólomkeretes üvegszínkockákon is, voltaképpen csak a rajzos táblákhoz van érzéke. Főleg, ha arra gondolunk, hogy a valóban vérbeli festő Delacroix­­nak sem volt igazából kihez járni is­kolába, végső fokon a francia festé­szet elhivatottjai maguk iskolázták magukat a Louvre — napóleoniáda jóvoltából itáliányira gyarapodott — képein. Pontosan Géricault-tól Cé­­zanne-ig. S így, leszámítva a máso­lással elkerülhetetlenül előállt átér­telmezéseket, meglepő mesterségbeli fogyatkozásoknak lehetünk tanúi ezeken az áttételeken. Amelyek az­tán, ha akarjuk, erényként éltek to­vább az immár önálló műveken. Viszont mindettől függetlenül Géricault-nak valóban csak a lóhoz volt érzéke, s ezt akár érzéki érte­lemben is mondhatjuk, úgy festette ezt az állatot mindenféle változatban és mennyiségben, ahogyan más a tájakat vagy az aktokat. Ez a lovai körül emberi alakban és környezetben tulajdonképpen csak csetlő-botló piktor tomboló és ki­csattanó hátasaiba ugyanúgy eget és földet belesűrített, mint Shakespeare az emberszabású kozmoszfiguráiba. De magát a lókörítést is csak a sza­bályos festészet ismérvei szerint tarthatjuk végső fokon elnagyoltnak. Mivel tulajdonképpen ez a körülál­­lásokban szinte már kubusokban gondolkodó grafikai merevség, amely aztán valahogyan az impresz­­szionistákig végigvonult a francia festészeten, szívta be, ragadta magá­hoz azt a katalán primitívekre visz­­szavezethető, elemző vonalvezetések­ben gondolkodó ábrázolást, amit Picasso csattantott ki, és tett ősho­nossá Párizsban. Tompa László

Next