Új Magyarország, 1992. május (2. évfolyam, 103-127. szám)

1992-05-19 / 117. szám

kb­, II. évfolyam, 117. szám 1992. május 19., kedd / 11 Filantrópia és kultúra A televízióban időnként felbuk­kan egy hír, egy név és egy csekkszámlaszám - alapítvány keresi támogatóit. Az USA-ban 130 (nem tévedés), 130 milliárd dollár adomány gyűlik össze évente az alapítványok számlá­ján nemesebbnél nemesebb cé­lokra. S ennek az összegnek je­lentékeny része nem a mamut­cégek (vagy éppen az állam) tá­mogatásából, hanem a kisembe­rek millióinak 5-10-20 dolláros csekkjeiből adódik össze. Az alapítványok létüket te­kintve kettős pillérre támasz­kodnak. Egyrészt megjelennek minden olyan meglévő és fris­sen támadt társadalmi szükség tájékán, ahová az állam még nem ért el (vagy ahová egyene­sen el sem akar érni, vagy éppen kivonult), és hiányt - néha ége­tően fájó hiányokat - töltenek be. Másrészről, működésükkel az állampolgárok civil szerepkö­rét erősítik, önbizalmát növelik. A filantrópia - minden meglé­vő vélekedés ellenére - nem halt ki az elmúlt 40 év során a ma­gyar társadalomból. Másképpen szólva, minden jóérzésű ember­ben spontán bármikor feltámad a „segítségnyújtás ösztöne", ha olyasmivel találkozik szembe, amihez a kezét kell nyújtania. Az alapítványok körüli jelenlegi hazai vívódás nem emberi, ha­nem intézményi (ha úgy tetszik, bürokratikus) nehézkességekből fakad. Ha látványos példával akarnánk megvilágítani a hely­zetet, azt mondhatnánk: e kis or­szág honpolgárai már az új Nemzeti Színház kapcsán meg­indított és elvetélt gyűjtési akció idején megmutatták, hogy haj­landók közcélokért adakozni. A magyar alapítványok, a non-profit szektor más ágaival (pl. az egyesületekkel) összefog­va a múlt év végén többször is tanácskoztak, hallatták hangju­kat. Az új, kedvezőtlen rendel­kezések azonban kedvüket szegték. Érthetően. Az ütések igazában nem egyszerűen csak gazdasági-pénzügyi jellegűek. A minősítés - lényegében egy ka­lapba kerültek a gazdálkodó szervezetekkel - az igazi gond. Aligha lehet érv az, hogy a túl li­berális szabályozással sokan visz­­szaéltek. Ilyenre bőven van eset a „jólszabályozott" országokban is. Nem említve, hogy vajon mi történik ma hazánkban a gazda­sági zónában érvényes rendel­kezések áthágása esetén. A magyar alapítványok talán legnagyobb szakmai területét megtestesítő oktatási, tudomá­nyos és kulturális filantróp szer­vezetek legutóbb felocsúdtak. És úgy döntöttek, az eddigieknél életképesebb szövetkezést te­remtenek meg. Egyesületet (OTKAE) hoznak létre - minde­nek előtt az érdekvédelem kiépí­tése, a szent ügyekért való lobbyzás jegyében. Vélemé­nyezni kívánják az alapítványok működését, gazdálkodását, léte­zését érintő jogszabályokat, még azok elfogadása előtt, a törvény­előkészítés időszakában. Fellép­nek a non-profit tevékenység hazai elismertetéséért és e szek­tor átfogó törvényi szabályozá­sáért. Fellépnek mindazon tö­rekvések ellen, amelyek arra irá­nyulnak, hogy az alapítványo­kat más non-profit ágazatokkal egyetemben, csak és kizárólag megadóztatható egységeknek, adóalanyoknak tekintsék, nem ismerve vagy egyszerűen sem­mibe véve közhasznú tevékeny­ségüket. Ugyanakkor fel kíván­nak lépni azok ellen, akik az adókedvezmény lehetőségét egyéni haszonszerzésre kíván­ják felhasználni, és ezzel lejárat­ják mások nemes szándékát, szorgalmazzák, hogy az alapít­ványok nyílt tevékenységet folytassanak, gazdálkodásukat évente tegyék publikussá. Kez­deményezni szeretnék az alapít­ványoknak a nemzetközi gya­korlatból ismert és tevékenysé­gük tükrében készített minősí­tést, annak érvényesítését az ál­lami megítélésben. S mindeze­ket a nagy horderejű feladatokat jól szervezett, sokrétű, színes szervezeti élet kereteiben pró­bálják majd megvalósítani. A kulturális, oktatási és tudo­mányos terület megmozdulása új vonásokat takar. Mindeneke­lőtt az együttműködési készség tekintetében tűnik ez elő. Mind­azok, akik a formálódóban lévő egyesület előkészítésében részt vesznek, egyetértenek abban, hogy a MASZ-nak (Magyar Ala­pítványok Szövetsége) a belső vezetési ellentétek szülte bénult­ságból immár ki kell lábalnia és végre ütőképes országos szintű és kamarai jogokkal rendelkező szervezetet kell formálni belőle. Fontosnak tűnik, hogy a rokon területeken is (egészségügy, ifjú­sági és szociális terület, vallások és egyházak, határokon kívüli magyarok stb.) egyesületekbe tömörüljenek az alapítványok, s így saját konkrét feladataik ellá­tása mellett az országos mozgal­mat is serkentsék. Az OTKAE szervezőinek egyik legfőbb törekvése, hogy lehetőleg érdemben, jelenté­keny célokat kitűzve és elérve - a napjainkban oly divatos, látvá­nyos közéleti csatározások nél­kül- működjék együtt az állam­mal. Mégpedig az igaz törvé­nyek, a helyes mérték, és a tisz­tes gyakorlat megteremtése ér­dekében. A nyugati polgári de­mokráciákban oly világosan ki­rajzolódó rend, az egymástól el­váló és a munkálkodások min­dennapjaiban ugyanakkor minduntalan egybekapcsolódó három társadalomtest, az állam, a gazdaság és a civil közösség életterének, tevékenységi for­máinak korszerűbb megfogal­mazása céljából. Biernaczky Szilárd PÁ­LYÁZAT A Budakalászi Általános Iskola pályázatot hirdet a következő állá­sokra: iskolapszichológus - pedagógia-pszichológia szakos végzettséggel, iskolai ifjúságvédelmi tapasztalattal, néhány éves szakmai gyakorlattal. Munkakörébe tartozna családterápia, deviáns gyerekek szabadidős foglalkoztató terápiája, önismereti klubfoglalkozások szervezése többek között. logopédus - oligofrénpedagógia-gyógypedagógia szakos nagy szakmai gyakorlattal, óvodáskorúak és iskolások foglalkoztatására. fejlesztőpedagógus - alsó tagozat 2-4. osztályosokhoz, (esetleg összevont kislétszámú osztályhoz), tanítói vagy gyógypedagógusi végzettséggel, szakmai koncepcióval, legalább 10 éves szakmai gyakorlattal, angol-német szakos tanár, egyetemi végzettséggel, lehet pályakezdő is. Bér megegyezés szerint, állás elfoglalható 1992. aug. 16-ától. Cím: 2011 Budakalász, Kossuth u. 29. Telefon: 06-26-10­ 307 dr. Milosevits Péterné igazgató Bázakerettye és József Attila Ötvenedszer is: Légy ostoba! A véletlen - vagy talán a sors? - hozta úgy, hogy Hobó és Márta István Légy ostoba! cí­mű József Attila estjének ötvenedik, jubile­umi előadását a „magyar olaj bölcsőjében", Bázakerettyén mutatták be. Az ezerkétszáz fős zalai település szabaddemokrata cso­portja a polgármesteri hivatallal karöltve hagyományteremtő céllal a hét végén két napos rendezvénysorozatot szervezett, s er­re hívták meg Hobóékat is. A programokat megpróbálták úgy össze­válogatni, hogy lehetőleg minden korosz­tály és minden réteg megtalálja a neki meg­felelő szórakozást: volt néptánc, bábszín­ház, modern zenei és irodalmi est, kézmű­ves kirakodóvásár, utcabál, még sárkányre­pülő bemutató is. Annak ellenére, hogy a helyi szervezők - elmondásuk szerint - nem akartak politikai színezetet adni a dolognak, azért minden szentnek maga felé hajlik a keze, s neves ellenzéki személyiségek - Demszky Gábor, Fodor Gábor és Pető Iván - részvételével - mérsékelt érdeklődés mellett - mégiscsak rendeztek politikai vitafórumo­kat. Már maga a helyszín sem mindennapi háttérnek bizonyult a József Attila előadás számára. Bázakerettye igazi bányásztelepü­lés. Még a Magyar-amerikai Olajipari Rész­vénytársaság végzett itt próbafúrásokat 1937-ben, s egy ilyen fúrás nyomán tört elő­ször Magyarországon felszínre a fekete arany. A tengeren túliak annak idején igazi amerikai jellegű települést hoztak itt létre. Ahol a domboldal engedte, épültek házak. Nincsenek utcák, kerítések, csak fasorok és sövények. S hogy a kapitalisták észjárása mennyire kiszámíthatatlan, mi sem jelzi job­ban, mint az, hogy a háború kitörése ellené­re tovább építkeztek. A Dérynéről elneveze­tett kultúrházat például 1941-ben adták át. Nos, ebben az épületben tartották a jubi­leumi előadást. Kicsit kockázatos vállalko­zásnak tűnt ide elhozni a Katona József Színházban, illetve több vidéki színházban telt házzal, játszott és oly nagy sikerrel ját­szott négy ostobát. S nem elsősorban csak a rosszabb technikai feltételek miatt. Hobóval együtt nézzük az előadásra gyü­lekezőket. Fiatal lány és fiú lép hozzánk, s rúzzsal autógrammot kérnek farmerdzseki­jük hátára. „Tudjátok, hogy nem Hobo Blues Band lesz" - kérdi Hobó. „Igen, úgy hallottunk, verseket fogsz mondani" vála­szolja a lány, majd elmosolyodik, s tovább­megy. - A Hobo Blues Band tizennégy éves pá­lyafutása alatt számos nehéz helyzetben ját­szottam már - meséli a sztár. - Úgy gondo­lom azonban, az „igénytelenség tomboló korszakában" éppen itt, Bázakerettyén, egy ilyen szituációban kell kiderülnie, hogy a dolog mennyit ér. Biztos, hogy nem lesz telt ház, de ha csak egyetlen ember nézi nyitott szívvel az előadást, már létrejöhet a kapcso­lat. Az estet nyolc órára hirdették meg. A mű­velődési ház mellett Márta Pistával - mi másról, mint­­ Kapolcsról beszélgetünk, amikor háromnegyed nyolckor arra leszünk figyelmesek, hogy elkezdődött. Káromko­dás, futás, loholás. A megfelelő résznél Pista, ahogy van, farmerben felmászik a színpad­ra és elkezdi verni az olajoshordókat. A né­zőtéren döbbent csend. Az összegyűltek nagy része nem tudja mire vélni a dolgot. Ezért inkább hallgat. Mások mocorognak, ki-be járnak, két gyerek pedig mellettem hangosan majszolja a vajas kenyeret. Mi­közben Hobó a színpadon a lelkét is kiteszi. Ordít, suttog, veri a mellét, fintorog, gúnyo­lódik, majd töri az üveget. És közben virá­got ültet a hideg vasúti sínpár közé. Mire vége az előadásnak, szakad róla a víz. S bár a közönség lelkesen tapsol, azért többségük - főleg, akik csak a „nevek" miatt jöttek el - láthatóan nem tud mit kezdeni az egésszel. Nem igazán erre számítottak. - Talán ez az előadás volt eddig a legne­hezebb - magyarázza az est főhőse néhány órával később, a nagy zalai éjszakában. - Bi­zonyos körülmények miatt egy idő után kénytelen voltam „befelé" lépni. Ez engem nagyon megviselt, de végül is a közönség azon részével, amely azért jött el, amiért mi is, sikerült találkoznom. Ez az előadás bizo­nyos szempontból észre is térített. Neveze­tesen, hogy nem csak a budapesti és vidéki színházlátogató közönség létezik, hanem vannak más emberek és más körülmények is, amelyeket meg kell próbálni legyőzni. S hogy itt sem felesleges József Attilát előadni. Ami az ötvenedik előadást illeti, számom­ra még mindig hihetetlen, hogy eddig húsz­­ezren voltak kíváncsiak ránk. Életem talán legnagyobb ajándékát kaptam ezzel a sors­tól. Örülni és becsülni kell, hogy a József At­tila verseiből kisugárzó fényeket az ember fel tudja fogni és tovább tudja tükrözni. És igenis van mit tükrözni, hiszen az előadás a Katona József Színházban minden látogatá­si rekordot megdöntött. Miután nem vagyok színész, az egészet sokkal inkább megélem, mint előadom. S a versek így kihatnak a személyes életemre is. Megtisztítanak, fegyelemre, belső alázatra és tiszteletre kényszerítenek nemcsak a köl­tő, de a közönség és a többi ember irányába is. És ez már rég túl van azon, amit színpadi előadásnak lehet nevezni. Jávorszky Béla Szilárd Ismertető a Feszty-körképről A Nemzetközi Gazdasági Kap­csolatok Minisztériuma és a Nemzeti Galéria támogatásával a restaurálás alatt álló Feszty­­körkép egy szeletét kiállítják a sevillai Expón. Az 1996-os ma­gyarországi világkiállítás egyik, várhatóan legnagyobb vidéki látványosságának számító 120 méter hosszú és 15 méter magas Feszty-körkép részlete a magyar kormánybiztosi hivatalt díszíti. Hamarosan elkészül az a 4 nyel­vű, képes tájékoztató füzet is, amely történelmi és kultúrhistó­­riai magyarázatot tartalmaz az érdeklődők és a szponzorok szá­ Országos Berzsenyi-szavalóverseny Az ész és erkölcs nevében A feltételek és a szándék, példa nélküli! A harmadik országos Ber­zsenyi Dániel versmondóversenyre öt lírai vagy prózai alkotásból kellett készülni. Két verset kért a tizennégy év feletti jelentkezők­től - csak alsó korhatár volt! - a rendező Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság. Ám a to­vábbi követelmény az igazán fi­gyelemre méltó! Ugyanis a má­jus 23-án, 24-én a Marcaliban megrendezendő országos dön­tőbe jutók - és minden jelentke­ző - kötelezően a szomszédos né­pek - cseh, szlovák, ukrán, román, szerb, horvát, szlovén, ausztriai né­met­­ irodalmából választott. Ma, amikor a gyűlölködés sokfelé, sajnos határaink közelében is, gyilkos vérontássá torzult, ez a tény többszörösen példaértékű! Arra figyelünk, ami a szomszé­dainknál értéket, a szépséget, a szellemi nagyságot jelenti. S nem véletlen, hogy éppen Ber­zsenyi kérdezte egyik versében: „Mi a magyar most?". Válaszolha­tunk ezzel a szavalóversennyel is. Annál is inkább, mert minden korábbinál többen, mintegy négy­­százötvenen jelentkeztek a tár­saság felhívására. Szükség volt elődöntőkre is, amelyek - idő­rendi sorrendben - Békéscsabán, Budapesten, Szegeden, Székesfehér­váron, Salgótarjánban, Gödöllőn, Kaposváron, Szolnokon, Szombat­helyen, Veszprémben, Zalaegersze­gen és éppen rendkívüli volta miatt említjük külön, április ele­jén az ottani Népköz Művelődé­si Egyesület és a Liszt Ferenc ze­neiskola támogatásával, Szabad­kán zajlottak. A magyarországi városokban is általában a műve­lődési házak és a középiskolák támogatták a rendezvényt. Az 1986 óta háromévenként megrendezett szavalóverseny egyre népszerűbb. Marcali váro­sának önkormányzata és a váro­si művelődési központ együtt kérte, hogy az idén helyet adhas­son a rendezvénynek! Anyagi­akkal is támogatja a társaság sza­valóversenyét a marcali Berzse­nyi Dániel Gimnázium, a Budapest Bank marcali fiókja, a Maryita Bőr­díszműgyár, a Musztáng Marcali Konfekcióipari Rt. - fődíjjal -, az Országos Kereskedelmi és Hitel Bank marcali fiókja, Nikla Község Önkormányzata, valamint a díjak­ra adott százezer forinttal a Laki­telek Alapítvány. Berzsenyi jelentősége az idő­ben egyre nyilvánvalóbb. A leg­nagyobbak már életében nagyra tartották. Széchenyi például az 1830-ban megjelent Hitel című, egyáltalán nem irodalmi jellegű művében, többször is idéz Ber­zsenyi verseiből. Aligha véletlen, hogy az egyik idézet a Magyarok­hoz (II. III.) című verséből való s így hangzik: a máig s a belátha­tatlan jövőig érvényesen: minden ország támasza, talp­köve A tiszta erkölcs, mely ha megvész, Róma ledől s rabigába görbéd." E látomásos gondolat örökér­vényű igazát korunkban ismer­jük föl, sorsunk változásaival együtt igazán. Kiss Dénes ­ Olasz barokk rajzok címmel nyílt kiállítás tegnap a Budapesti Szépművészeti Múzeumban. A tárlat annak a rendezvénysorozat­nak a része, amely a barokk művészet és a közép-európai országok kapcsolatát mutatja be. Képünkön A. Masucci: Salamon ítélete cí­mű rajza LaRock A vonat kigördült A hét végén, négynapi koncertezés után a Nyugati pályaudvarról utoljára gördült ki a Lokomotív GT szerelvénye, hogy több mint húsz évi vonatozás után végérvényesen pihenőre vonuljon. Még egyszer jól befűtöttek a kazánba, egy nagy durranás, gőzfelhő, és vége. A kászolgált lokomotív mostantól kezdve már csak egy darab történelem, s ma már kissé ódon hangulatú, múzeumnak berende­zett falai között őrzi tovább a magyar rockzene egyik igen értékes drágakövét. Tulajdonképpen egészen a csütörtöki főpróbáig jónak és megva­lósítható ötletnek tűnt ezt az óriási igény miatt négynaposra sike­redett búcsúkoncertet a Nyugati pályaudvaron megtartani. Vasle­mezeivel, ütközőivel, várótermeivel a csarnok igen jó tematikai hát­térnek ígérkezett. A zenekar és a közönség is kellőképpen ráhan­golódott a nem mindennapi eseményre. Minden készen állt tehát arra, hogy Presserék egy fergeteges, mindent elsöprő, az embert alapjaiban megrázó bulival zárhassák le a magyar rock egyik leg­gazdagabb fejezetét. De amikor felhangzott az első dal, kiderült, mit sem érnek a pozitív előjelek, ha - mint mindig - a leggyengébb láncszem elszakad. Jelen esetben az akusztikai tényező. A pályaud­var vas- és acélszerkezete ugyanis olyan kiszámíthatatlan módon rázta, keverte újra a hangszórókból áradó dallamokat, hogy mire azok elérték a közönség hallószerveit, különös, torz, csak foltokban hallható masszává változtak. S bár a közönség jelentős része - el­sősorban azok, akik kívülről fújták a dalokat, s így tudták, hogy mikor, mit kellene hallani - még így is élvezte a koncertet, voltak, akik bizony csalódottak voltak. Lehet, hogy nem is kevesen. (Jávorszky)

Next