Új Magyarország, 1992. július (2. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-07 / 159. szám
Gondolatok a nemzeti alaptantervhez A gyermek az „alapot" mind az egyéni, mind pedig az állampolgári lét szempontjából hatéves korig a családban (s részben az óvodában), majd pedig az elemi ismereteket nyújtó iskola legalsó négy osztályában szerzi meg. A családban az anyanyelvet, az erkölcsi elveket és a társadalmi együttélés néhány szabályát sajátítja el. Ha ugyan elsajátítja. Annyi kétségtelen, hogy a legközönyösebb szülői környezetben is értesül arról, hogy ő, mint emberpalánta, egyedi, egyszeri, megismételhetetlen jelenség; más, mint a többiek, ámde bizonyos kötelékek folytán egy család tagja; egy falu vagy város lakója; a megtanult nyelv révén pedig az e nyelvet beszélők közösségének, a nemzetnek eleven, szerves része. Azt, hogy ki ő és hogy magyar, előbb tudja meg, mint azt, hogy egy nagyvilágnak is polgára. A legfanatikusabban kozmopolita öntudatú szülő sem közli azt hároméves gyermekével, hogy ő „világpolgár" . De ha ez így igaz, akkor egy alaptanterv magától értetődően nem lehet más, mint nemzeti, bármennyire borzadjanak is e fogalomtól némelyek. (A gyermek biztosan nem borzad tőle!) A régi magyarságban, társadalmi helyzettől függetlenül, a család örökítette át nemzedékről nemzedékre az erkölcsöt, a vallásos hitet, a történelmi tudatot és természetesen a nyelvet. Egy hatéves gyermek bánni tudott a fegyverrel, szerszámokkal, a háztáji állatokkal, növényekkel, varrótűvel, konyhai dolgokkal; megkülönböztetett hasznos és kártevő növényeket és állatokat. Tudott néhány imát, népdalt, ráolvasást, történeti mondát. Tudta, mi végre van a világon, e világon mi a szerepe? Hattól tizenegy-néhány éves korig az értelmesebbje - a reformáció elterjedésétől kezdve elvileg mindenki - írni, olvasni, számolni, zenélni és latinul tanult. Az elemi fokú oktatás egyetemes igényű volt; amit mi ma „tantárgyaknak" nevezünk, azt egymással összefüggésben, szerves egységben tanulták és élték át. A tanító kisebb közösségben - Mi az, ami méltatlan? falun, mezővárosban - egyszersmind lelkész, erkölcstanár, kántor is volt. Mit tegyünk ma? A gyermeknek az elemi ismereteket nyújtó iskolában el kell sajátítania a tudás és az erkölcs lényegét. Voltaképpen ugyanazt, mint majd az érettségi vizsgálatra is... Az iskolának mindig ugyanazt az egységet kell tanítania, csak részletesebben, bővebben. A gyermeknek már elemi fokon értesülnie kell arról, hogy miképpen él a közösség egyfajta munkamegosztásban: mesterségek, hivatások, pénz, gazdaság, egészségünk; a Nap, melynek melegétől függünk, a Föld és légköre, növények, állatok és emberek egymásnak kiszolgáltatott biológiai léte. Mi az, hogy egyén, család, közösség, ország, állam, nép, nemzet. Miért fontos számunkra a nemzet fogalma? Mert évszázadokon át önálló állami lét nélkül maradtunk fenn, ily módon tehát nemzeti létünk ama államnak léténél, melybe betagolódtunk (Habsburg Birodalom; Török Birodalom; Szovjetorosz Birodalom) magasabban áll. Sikerélmény kerestetik Az ismeretek harmonikus egészét egyazon tanító vagy tanítónő nyújthatja legsikeresebben, aki tehát két-két vagy még inkább négy éven át tanítja az összes tárgyakat. A tízéves kor előtti, korai szakosítás kártékony, mert a gyermeket kiszakítja az összefüggésekből. Az erkölcs tanítása elengedhetetlen. Felekezetektől független erkölcstanóra bevezetése alapfeltétel. Ide tartozik, hogy kerülni kell a félelemkeltést, a jövőre vonatkozó fenyegetéseket. Alapélmény legyen az öröm. A tudás megszerzése is öröm. Ugyanígy a szépség. És a szépség öröme. A világra való közös rácsodálkozás örömet kell hogy szerezzen. Az örömérzetből fakadhat a sikerélmény. A kollektív sikerélményből vezet az út a hazaszeretethez. Manapság a legnagyobb baj, hogy sem a gyermeknek, sem a tanítónak, sem a nemzetnek nincs sikerélménye. Ez független a mindenkori gazdasági nyomorúságtól. A negyedik év végén a tanulónak önállóan, összefüggően ki kell tudnia fejezni önmagát. Ehhez az írás, olvasás, számolás csak segédeszköz. A gyermek tudatlansága tanítójának szégyene. Mindebből következően, a nemzet jövője szempontjából legfontosabb az első, legalsó négy osztály nevelése. Minden későbbi eredmény vagy kudarc ezen múlik. Nincs fontosabb, mint kiváló színvonalú tanítóképezdék szervezése és az elemi szintű tanítók könyörtelen, szigorú megrostálása. Kell-e irányítás? A nemzeti alaptanterv szerves részévé kell hogy váljon néhány gyermekhetilap. Kosztolányiék (Babits, Molnár Ferenc) Az én újságomon nőttek fel. A tanítókat kimagaslóan jól kell megfizetni. Akár még a középiskolai tanároknál is jobban! Társadalmi megbecsülésük alapvetően fontos. Olyan nemzeti alaptanterv, mely nem számol az e tantervet megvalósítani hivatott tanítókkal, értelmetlen és fölösleges. A tanítók a tanterv szerves részei! Éppen ezért az is idetartozik, hogy az iskolákat nem szabad a politikai változásoknak kitett önkormányzatokra bízni, azoknak kiszolgáltatni. Persze, hogy legyenek független felekezeti, községi, városi, magánjellegű iskolák - ámde a tantervet és az azt megvalósító embereket igenis egységesen, központilag kell elvileg irányítani. Veszélyes, ha a tanító elhiteti a társadalommal, hogy a tanteremben ő azt tesz, amit akar. Ez tehetségtelen pedagógusok önvédelme. Persze, hogy rajta múlnak a dolgok. De amiképpen a közvélemény és a képviselőház a kormányt is ellenőrzi, úgy kell a tanítót is irányítani. A magyar irodalmat és a történelmet egymással szoros összefüggésben tanítanám, legszívesebben egyazon tanár által. Ehhez persze többszakos tanárok kellenek. S olyanok, akik képzett nevelők. A tanárok képzése az egyetemek önkormányzatától független, központi álla mi az, ami nélkülözhetetlen? Csak az irodalomhoz szólok, s a leírt nevek nem életrajzokat, hanem inkább egyes műveket jelentenek. Eredetmondák, népmesék, történeti mondák, Halotti beszéd, Mária-siralom, Margit-legenda, Pesti Gábor és Heltai Gáspár meséi, Balassi, Zrínyi, Pázmány, Gyöngyösi, kuruc költészet, Faludi, Csokonai, Kisfaludy Sándor, Berzsenyi, Kölcsey, Kisfaludy Károly, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Jókai, Vajda, Eötvös, Tompa, Mikszáth, Gárdonyi, Herczeg, Ady, Babits, Kosztolányi, Juhász, Tóth Árpád, József Attila, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Pilinszky, Juhász Ferenc, Móricz, Móra, Tamási, Molnár Ferenc, Fekete István, Tömörkény. Művekre összpontosítanék és nem életrajzokra. Nem feltétlenül követendő a „hivatalos" rangsor; élményt kell adni, főfeladatként a szépet, tanulságosat, érdekeset tekinteném. Elhanyagolt ügy a színjáték. Hajdan nem kerülhetett ki az iskolából valaki úgy, maga is ne játszott volna színjátékban, így kellene tanítani és akár elő is adni: BornemiszaElektra; Csokonai; Katona; Vörösmarty; Madách; Herczeg/Bizánc; Bánffy/A nagyúr; Harsányi Kálmán/Ellák; Molnár Ferenc; Németh László. Ezt a névsort átadnám a tankönyvírónak, azzal, hogy válogassa be a legalkalmasabb verseket, novellákat, műrészleteket. A kor, melyben a mű keletkezett, fontos, de nem állhat az irodalmi tananyag íróéletrajzok összegéből! Ezt tartom mind az irodalomtanítás, mind az irodalomtudomány legnagyobb hibájának. Nem kontárkodom a történet-Mint látható, nem tértem ki a világirodalomra és a nyelvtanra. A nyelvtanról az a véleményem, hogy az nem választható el az irodalomtól. A világirodalom ügye alaptantervi vonatkozásban alaposan meggondolandó. Ha abból indulunk ki, hogy egy alaptanterv négy plusz négy - nyolc osztállyal számol (én tehát a gimnázium felső négy osztályára nem térek ki!), akkor én a világirodalmat az utolsó, a nyolcadik osztályban külön tantárgyként tanítanám, a görögöktől a rómaiakon át Dickensig vagy Thomas Mannig. Idegen nyelv tanulásába is beiktatható és beiktatandó például az angol vagy a német irodalom; még a legnagyobbaktól is közölhető élvezetes, rövid szemelvény. (Kipling, Mark Twain, Dickens, Milne, Kästner, Schiller, Rilke...) Tapasztalatom, hogy a magyar irodalom következetes, módszeres tanítását a kapkodva közbeiktatott világirodalom megzavarja. A történelem tanításához is felhasználható a világirodalom! Idáig jutva a gondolatközlésben, azon tűnődöm: mi, mennyi, miképpen tartozik törvényhozásra, a képviselőházra? Törvénybe iktatandó-e, hogy az elemi vagy az általános iskolában tanévekre bontva mi tanítandó? Semmiképpen. Azt pedig, hogy mi a nemzeti, egy nemzet gyűlése ne vitassa, vagy ne a tanítással kapcsolatban vitassa. Méltatlan Zrínyi, Kölcsey, Ady nemzetéhez. A nemzetinek természetesnek kell lennie. Egyre gyakrabban jutnak eszembe Babits Mihály sorai: „Megengednéd-e, hogy gyermekeink gyermekei - gonosz új iskolák neveltjei már nevét is elfelejtsék annak, ami előttünk szent ma még s amiért annyit küzdjenek apáink? Akkor inkább a vízözön!" (Talán a vízözön, 1940. február 13.) Akkor inkább egy nemzeti alaptanterv! Nemeskürty István mi feladat. Ha valaki tanári oklemi alapanyagba, csak megjegyveret óhajt szerezni, ragaszkodni nem - ismét -, hogy az irodalom nélkül fából vaskarika kell legalább a kétszakossághoz. Az egyszakos tanár nem tanár, hanem kiképző altiszt. A tanárjelölteket gondos és alapos pedagógiai képzésben kell részesíteni, oklevelet csak egy valóban sikeres és tényleg letöltött gyakorló év után kaphassanak. Ha valaki nem érzékelné, hát kiáltom: szecskává aprítottak néhány fogalmat meg miegyebet az oktatási koncepció kapcsán megjelent „bírálatok". Igen sokan, az „illetékes" nevé-ben rikácsolnak. Űzik-hajtják a tárcát, mint „a nemzetes asszony háza népét!" Nem kevesen bólogatnak! Ide is meg oda is! Kitartóan! „Mint a műanyag kutya a Trabant ablakában!" Néhányan, a korlátlan lehetőségekkel is (vissza)élve, fésületlen fogalmakkal igyekeznek hangulatot kelteni. Aztán: olyan kérdésekbe is beavatkoznak, amelyek a jogosítványaiktól fényévnyi távolságra esnek. S miközben a szakma hazai nagy alakjai hallgatnak, a szakszervezeti vezetők és funkcionáriusok egy részének szívesen bírált területe a nemzeti alaptanterv. Aztán...? A területi oktatási központok, a tankönyvek, az ifjúsági szervezetek, a didaktikák, a pedagógiai programok, meg még az „illetékességük alá gyötört" sok kérdéskör nemkülönben. A karantén ablaka Az még megbocsátható lenne persze, hogy elemeznek, vitatkoznak, javasolnak, összegeznek. S aztán újra meg újra ugyanezeket téve beszélnek dolgainkról. De az már aligha megbocsátható, hogy a megoldások érdekében, az agyoncsépelt innováció, az újítás, a korszerűsítés, az autonómia, a liberális pedagógia fogalmainak már a közhelyeknél is szürkébbre sikeredett értelmezésével összevisszaságra, a szabadság és a demokrácia pártatlan érvényesítésére buzdítva az anarchia kivirágzására „ösztönözzenek", vagy, ami még szomorúbb: „fönt sem tudja senki, merre megyünk, mit akarunk tenni (!?), értékrangra keményített fölfogással, az önkormányzatok, a szülők, netán a tanulók provinciálisra sikeredett „kívánsága szerint", bizonytalan vazallusok tömegévé „nemesítsék" az egyébként mélyenszántó és folyamatos munkához szokott pedagógusokat. Csak a vak nem látja, ha vannak is kitűnő iskoláink - az oktatás rendszere darabokra töredezett. Szétesett! A padlón van! Tulajdonképp nincsen! Sáska Géza, a fővárosi önkormányzat oktatási bizottságának elnöke, „Az iskolák második államosítása felé?" című cikkében ugyan ellenkező tendencia jeleit véli fölfedezni a tervezetben: felülről vezérelt integráció művi alkalmazásától óvja-védi a magyar oktatás gépezetét. Már a cím is félrevezető, a fejekben lévő zavar totális fokozására sarkall! Pedig ő, a „nagy reformer", hacsak nem tekinti a szakmabelieket félanalfabétáknak, netán olyan élőlényeknek, akik másik galaxisról tévedtek ide, s a karantén ablakán át, tétova tekintettel pásztázzák a magyar valóságot, föltétlenül fegyelmezné magát, és belátná: úgy lehet és szabad erről beszélni, ahogyan az van, és nem úgy, ahogy azt szeretné, azért, hogy állításait teoretikus „igazságokkal" alátámassza. A centrális intézmény haszna különben a szerző „vasököllel" bunkózza le a nemzeti alaptantervet, és igen nagy nyomatékkal a területi oktatóközpontokra tett javaslatot. Vigasza lehet csupán: nincs egyedül törekvésében! Horn György, a Köznevelés 1991. évi 40. számában más, hatásosabb eszközök között matat. Aztán „légkalapácscsal" veri szét ezeket. Gondolom én: nem ártana a köznek, ha kollégái figyelmeztetnék: abban a székben, amiben ül, nem a mundért, fővárosi hivatalt, hanem a szakmát, annak méltóságát, a mesterséget, az alkotómunka fontos és lényeges elemeit kellene védelembe venni. Az sem ártana, ha gondolkozna azon, hogy az ország több mint 3000 önkormányzatának mintegy 85-90 százaléka, nincsen és szükségszerűen nem is kell legyen azoknak a szellemi és metodikai értékeknek a birtokában, amelyek lehetővé tennék az óvodák és iskolák tartalmi munkájának ellenőrzését és irányítását. És...? és, ha még azt is belátná, hogy a lángelmévé képzett igazgató sem képes erre, akkor azzal a tudományos követelménnyel is megbékélne, hogy más, itt nem említett okok miatt, nemcsak hogy nem fontos, de elengedhetetlenül szükséges is, egy, a minisztérium és az iskola közé beiktatott centrális intézmény. Olyan, amelyik elérhető közelségben és nem a régiók székhelyén van, s olyan, amelyik a legfrissebb szakmai információkat nemcsak vertikális, hanem horizontális irányokba, gyorsan, s főleg személyes kapcsolatok révén képes közvetíteni. A megújulás kulcsa Erre a feladatra, erre a szerepkörre, a megyei pedagógiai intézeteket újabb anyagi ráfordítások nélkül alkalmassá lehetne tenni. Meg az elmondottaknál többre is. Például arra, hogy az elméleti tisztasággal és szakmai felelősséggel, világosan megfogalmazott pedagógiai funkciókkal, az embert formáló munka, a hivatás, a mesterség, s ezzel együtt a gyerekek, szüleik és iskolák, illetve az őket tömörítő közösségek „érdekvédelmét" is ellátva, harcoljanak a bürokrácia, a hozzá nem értés, a szűk látókörű provinciális önkény ellen. Hogy még véletlenül se kapjon lábra Horn György téziseinek egyike, az a vulgármaterialista tétel, hogy a közoktatás megújulásának „kulcsa a közvetlen megrendelői kontrollban" legyen, s az iskolák, a pedagógusok léte vagy nem léte „a gyermekektől, szülőktől függjön!" (A Köznevelés említett száma, 5. oldal, 3., 4. hasáb!) Sobor István Szabad, vagy szabadna iskola? Az oktatási törvénytervezetről II. évfolyam, 159. „ámGYARORSZ UR 7" kedd ÁLLÁSPONT Mi az a létező, ami nincsen? Sükösd Mihály mutatványai a 168 Órából: „Ámde Kulin Ferenc. Akit személyiségként kedvelek... nagyra becsültem... Janus Pannoniusról, Kölcseyről írt tanulmányaiból sokat okultam.. Tóth Dezsővel, Knopp Andrással szemben... Érvelt, vitatkozott, ellenállt... Nem jutott-e most eszébe ez a régi jelenetsor? Ez a váltott szereposztás?" Sükösd a váltott szereposztáson természetesen a parlament kulturális bizottságának elnökeként fellépő Kulin Ferenc szereplését, és a vele szemben álló Hankiss Elemér szereplését érti, mégpedig úgy, ahogyan Sükösd rendezné az általa megálmodott színdarabot. Elek Istvánnak is ír egy epizódot: „Még kínosabb volt... arcát nézni és mondatait hallgatni. Őszinte tépelődéséről, alanyi tisztességéről meg vagyok győződve..." Ámde mégsincs minden rendben, mert a Sükösd darabban csak Hankiss viselkedik hibátlanul, (pozitív hőst!) ugyanis ugyanúgy reagál ma is a hatalomra, mint a Kádár-érában. Megjegyzendő: egyesek - mint Sükösd is - ha ugyanolyanok maradtak, mint akkor, még nem következik az, hogy mindenki maradjon ugyanaz. Például a rendszer. Sükösd: „E nyilvános vitában Hankiss arca nem változott. Az maradt, aki volt a Kádár-korszak hosszú évtizedei során..." Majd figyeljük meg, hogyan áll ez a dolog Eleknél: „... az értelmiségi Elek István ugyanúgy hibátlanul viselkedett a Kádár-korszakban, mint az értelmiségi Hankiss Elemér." Érthető, ugye? Akinek nincs vonala Sükösd készülékéhez, adjunk neki, aki nincsen Hankiss és az ő televíziója magas véleményén, az csakis a Kádárkorszakban lehetett meggyőzően demokrata, ha az volt ma semmiképpen, ellenkező esetben nem stimmelhet Sükösd dramaturgiája, miszerint a kormányzati érdek vállalása: „...egy életveszélyes politikai szerep vállalása. Ugyanis a közismert párthűség, pártfegyelem, majd azt kell mondanunk, hogy a hírhedett demokratikus centralizmus párteszméjének megvalósítása a parlamentáris demokrácia keretei között." Mindezt komolyan kell vennünk- Harasztinak is - Sükösdtől, mert már korábban megelőlegezte ezt: „Ezúttal a magyar néplélektől közismerten idegen iróniát,is elhagyjuk. Most kőkeményen kívánunk beszélni." Bár biztosított bennünket, hogy: „Hankiss nem Szókratész.. a mai Országgyűlés kulturális bizottsága nem egyenlő az athéni agora ötszázegy tagú küldöttségével... a párhuzam mégis kísérteties." Mindezt azért mondta el, mert Szókratész védőbeszédével kezdte mondandóját, ugyanis Athénben is és a mai Budapesten is a többség vádolt, a kisebbség védekezett. „Hankiss meggyőzően érzékeltette a különbséget többségi és a plurális demokrácia között. Állítva, hogy a kiegyezés óta, a Tiszák korától Bethlen Istvánon át... a többségi változat érvényesült." - Érthető, ugye? Mi nem vagyunk plurális, de, csupán többségi demokrácia. Haraszti és társai párthűségét Sükösd egy másik népszínműnek tartja fenn, amikor eszébe jut, hogy életét milyen többséginek hazudott boldogságban élte le. Hogy milyen alapon képzeli valaki magát szókratészi minőségnek a mennyiség ellenében, azt majd halála pillanatában kérdezzük meg tőle. Bár Sükösd elvállalhatná a Magyar Rádióban is a kisebbségi kínokat, hiszen ott a kormányhoz közel állók parányi kisebbségben vannak, és ez megegyezik Konrád György felmérésével is, miszerint a kormány mellett egy szánni való kisebbség rostokol, így a társadalmi többség a parlamenti kisebbség mellett napozik. Tehát: melyik kisebbséget áhítja Sükösd vízhatlan idegrendszere közelébe engedni? Csak nehogy egyik ötlete kioltsa a másikat, mint gazdag a szegényeket, vagy fordítva, mint aki elfelejtette gazdagodásának kiindulópontját. Balaskó Jenő