Új Magyarország, 1992. december (2. évfolyam, 283-307. szám)

1992-12-15 / 295. szám

Rádiós szerelem Látogatás Ulbrich András és Vadász Ágnes bemondó házaspárnál Kivételesen jó ízlésre valló puha, meleg fészek fogad bent, meg egy nagyon szép női alt, amit régóta ismerek a rádióból, meg a televízió Deltájából. Vadász Ágnes színészi pályára készült, de másként alakult. Pedig lázadozik minden lemondás ellen, s kemény céltudatossággal igyekszik föléjük kerekedni. Ez legyen a legnagyobb gond! A tanári diploma, pláne a bemondói állás - teljes felülemelkedés. Az embert csalódás, baj éri, sebaj, megy tovább. Mintha fütyörészne. - Agnes, sokszor teszel úgy, mintha fütyörésznél? - Bámulatos gyorsasággal ugrunk fejest a szakmába. - Tanult hivatásom van, bemondónő vagyok. Ezt büszkén vállalom ma, az amatőrizmus évadja idején. A mi mesterségünkkel éppen az a baj, hogy nincsen elég becsülete a szaktudásnak. Elkeserítő, milyen gyakran kapnak lehetőséget beszédhibás, pösze, raccsoló, éneklő és magyartalansággal beszélő közreműködők a rádióban. A minap megkérdezte tőlem egy hallgató: mi az a gondatlanul összegereblyézett esztrád, ami reggeli krónika gyanánt lepergett? Mi most azért a keskeny kis mezsgyéért szorítunk, ami a jelen és a jövő között húzódik. Amit oly sokan tekintenek gazdátlan senki földjének, holott az igenis mindnyájunké. - Felhígultak a dolgok - veszi át a szót András. - Az elme és minden, ami megfogant belőle az ősember óta, bízvást el lehetne civilizációjának nem egy produktuma nélkül. Örömmel viselné el, ha nem fedeztetett volna föl például, teszem azt ez a sok környezetrontó vegyi anyag... De mivé lennénk a szóbeliség nélkül? Pedig a szóvariációk teljes leegyszerűsödésével egyre inkább hátrálunk és hátrálunk, s a végén a „tök jótól" és az „úgy gondoltamtól" is megszabadulva, állatbőr rongyainkat is levetve, két makogás között élvezhetjük majd az élet rég elfelejtett gyönyörűségét, ágról ágra ugrálva. Mert már csak ez jöhet... - teszi hozzá csendesen. Mondandóik kincsével teleszórják a dohányszínű nappalit. Búgó női altra zengő férfi bariton felel. Régen a nagy rádióbemondók a korrekt tájékoztatás mellett, hírmagyarázatot, kommentárt is felolvashattak a pontos időn és az időjárásjelentésen túl. Az akkori főnökök nyilván abból a feltevésből indultak ki, hogy az illetők értik azt, amivel megbízták őket, és szakismeretükön kívül ott bújkál bennük egy jó adag vagányság és a szabályokat betartó fegyelem. De kapcsoljuk ki kicsit a szakmát! Arról beszélgessünk, miért jött ez a hat évvel ezelőtti helyváltoztatás: Budáról, a Törökvész útról, ki a „prérire". Mert hiába a lőrinci villanegyed, a sznobok elhúzzák a szájukat: külváros, peremkerület. Mi éppen a sznobok miatt hagytuk ott a gyönyörű kilátást. Ott volt alattunk az egész város. Az a procc, ami ott megy! Meghívtak buta, de nagyon gazdag emberek, ahol le sem mertem ülni, mert a háziasszony felsikított, jaj, oda ne, mert megkarcolódik, eltörik, összegyűrődik! Aztán egyszer csak jött ez a lehetőség. Tüdőgyógyász fivérem átköltözött a szomszéd nagyobb házba, mi meg kijöhettünk ide, a régibe. Itt lehet élni, itt emberléptékű minden. - Mennyire ismeritek Pestszentlőrincet, és van-e időtök kószálni? - Óh nekem könnyű volt az átállás - derült föl a mélyzengésű bariton. - Gyermekkorom hétvégeit a kispesti nagymamánál töltöttük családostól. Volt itt a Szarvas csárdától befelé egy tündéri kis kápolna. Ha hiszi ha nem, én ott egyszer kisfiúként ministráltam. Hogy Kispestről hogyan keveredtünk ide, arra már nem emlékszem, csak a pici kápolnára. Ez a valaha uralkodókat látott kápolna ma is nevezetes hely. Hallgatom a csendjüket. Ünnepi. Talán Ágnes mondja, talán András. - Itt mindig van egy kis széljárat, soha nincs kibírhatatlan kánikula, akár az erdő hűvösében élnének. És a hatalmas fák. Van, amelyik lehajlik a földig, van, amelyik koronát visel. És rigók a fűben a fűnyíró után. Ez az igazi élet! A karácsony is szívszorítóan szép lehet. Itt van a két és fél éves unoka, a meny, a nagyfiú, a szomszédban báty, sógornő, gyerekek. Keresztül-kasul teljes átjárhatóság. A lelkekben is. Andrást még a barátságról is faggatom. - Fontosnak tartom, hogy olyan emberek legyenek a barátaim, akiknek emberi jellemében, tisztességében nem kell csalódnom. Nagy adománya az életemnek, hogy ma - amikor az ember lépten-nyomon azt látja, hogy egyesek hirtelen irányváltoztatásokkal próbálnak nagy sietve elevickélni régi énjüktől - nekem vannak a fenti elvárásoknak megfelelő barátaim. Ezek a hirtelen karcsapások végtelenül rosszul hatnak rám... - Mit csinál ilyenkor, depressziós lesz, elkeseredik? - Tudom, sokak számára már valósággal sokkoló a folytonos hivatkozás az elmúlt negyven évre, de valóban fokozatosan derülnek ki a rejtett károk. Ezeket nem lehet úgy lajstromozni, mint az adósságállományt. Napjainkban annyi mindent akarnak egyszerre az emberek: autót, villát, karriert, de az, hogy életük során valamiféle embereszményt is megvalósítsanak, az eszükbe sem jut. Mégsem vagyok tartósan emberkerülő. És nem tudom, nem is akarom a hibát a bűnnel összekeverni. Ha melankolikus alkat lennék - nem vagyok ilyen, hiszen még egy váratlan hóesés is jótékonyan hat rám -, igyekeznék a melankóliámból minél előbb kilábalni. Végezetül, majd kétórás vargabetű után, csak visszatalálunk a közös szerelemhez, a rádióhoz. Nyugtalanító gondokat sepergetünk elő a szőnyeg alól, családi idillből hamarosan bölcseleti-politológiai témába csapunk át. Egyikünk a közömbösséget akarja kiirtani, másikunk - talán jómagam - azon kesereg, hogy a szép szónak nincs már ereje és foganatja magyarságunkban. Ekkor András, mintegy végszóra, behoz egy Márai-idézetet: „Hogyan teremthette meg ez az energia a magyar nyelvet és irodalmat? Hogyan őrizte meg ilyen nyelvcsoportok között a magányos nyelvi kincset? Számomra ez életem nagy minisztériuma, és hálás vagyok a Sorsnak, hogy anyanyelvem a gyönyörű magyar, az egyetlen nyelv, amelyen mindent el tudok mondani, ami érthető és érthetetlen az életben. És hallgatni is csak magyarul tudok arról, ami számomra becses." Márai szavaival búcsúzunk egymástól. A cseppnyi csüggedést az esti hóesésben jó nagy lélegzettel kifújjunk magunkból... Jeszenszky Zsófia Pestszentlőrinc, Béke tér, végállomás. A Vecsés, Üllő, Monor felé induló távolsági buszokra itt lehet átszállni, csakúgy, mint a repülőtér vagy a Pestszentimre felé induló 193-as járatra. Itt ér véget a települést a főváros vérkeringésébe bekapcsoló egyetlen villamosjárat vonala is; afféle határterület ez, amolyan faluvége. Ám alig ötszáz méteres rövid, kellemes sétaút után, Pestszentlőrinc meghökkentően szép, kertváros jellegű részén találja magát az ember. Csendes, levegős utcán ballagok a Vadász-Ulbrich házaspár portája felé. Kigyúlnak lassan a fények, és óriás pelyhekben hullani kezd a hó. Társadalomban élünk, állandóan érintkezünk egymással, családban, utcán, járművön, társaságban, üzletben. S korunkban, mintha elszabadultak volna az indulatok, intoleránsak, durvák, otrombák vagyunk egymással. Pedig mennyivel könynyebb volna az élet nehézségeit elviselni, ha legalább egymást megértenék, segítenék! Ha egy ismeretlen rám mosolyog a boltban, vagy egy fiatal kedvesen átadja a helyét az autóbuszon, máris jó napom van. De az elkövetkezendő években az udvariasság, jó modor már nem is lesz „fakultatív", hanem kötelező. Nem állja meg a helyét állásban, hivatalban, gyárban, üzletben, aki mogorva, goromba, modortalan. Persze, van, akit nem kell a jó modorra tanítani, mert veleszületett tapintata és jó érzése megsúgja, hogy mikor, mit, hogyan kell mondani, csinálni, ösztönösen tudja, hogyan kell bejönni, kimenni, enni, viselkedni. Aki azonban nem született kedvességre, megértésre, az tanulja meg! Nem olyan nehéz! Kezdjük mindjárt a köszönéssel. Sokan feltehetik a kérdést, hát ezt is tanulni kell? Hiszen természetes, hogy köszönünk egymásnak, ha találkozunk, ha bemegyünk valahová, ha elbúcsúzunk. De sajnos, manapság ez nem is olyan természetes. Sokan közönyből, lustaságból, cinizmusból egyszerűen nem köszönnek. Pedig az illem ott kezdődik, ha bemegyünk egy üzletbe vagy ismerőssel találkozunk, hangosan, érthetően köszönünk. Sajnos, egyesek, nemhogy nem köszönnek előre, hanem még csak nem is viszonozzák az üdvözlést. Hányszor fordul elő, hogy bemegyek egy üzletbe - öregasszony vagyok -, s A köszönésről a bájos, huszonéves elárusítónő nem is köszön vissza. Hogyan szolgál ki? Az már egy másik fejezetbe tartozik. Ki köszön előre? A férfi a nőnek, a fiatalabb az idősebbnek, az alacsonyabb rangú a magasabb rangúnak. Ez korántsem jelenti azt, hogy ha nő és idős létemre megpillantok egy ismerőst, aki esetleg férfi és fiatal - de ő nem vett észre engem -, ne köszönhessek neki előre. Persze, csak ha kedvem van hozzá. De ha ő lát meg engem, köteles előre köszönni. Angliában egy férfi nem köszönhet a hölgynek addig, míg az nem ad rá engedélyt, barátságos fejbiccentéssel, mosollyal, sőt, esetleg azzal, hogy megáll. Ha a hölgy ezt nem teszi, a férfi tudja: nem óhajtja észrevenni, nem kellemes a köszönése, illetve közeledése. Ha liftbe, páternoszterbe szállok, mindig jó napot kívánókkal köszöntöm a már ott lévőket. Sajnos, a legritkábban köszönnek vissza. Persze, nem mormogni kell, hanem hangosan, érthetően beszélni. Neveletlenség az üres jó napot, jó estét, jó éjszakát. Helyesen: jó napot kívánok, jó estét kívánok. Értelmetlen az állandó „viszontlátásra" köszönés. Ha a liftben mégis visszaköszönnek, kiszálláskor gyakran azt mondják: viszontlátásra. Pedig nem valószínű, hogy az életben valaha is viszontlátjuk egymást... Sokkal helyesebb, a „jó napot kívánok" vagy egy barátságos biccentés. Nem is beszélve a „viszlát"-ról, amely mostanában nagyon elharapózott. Üzletekben a fennebb említett ifjú kiszolgálók barátságosan kiáltják a távozó vevő felé: viszlát! (Ha ugyan egyáltalán kiáltanak valamit...!) Mi ez? Lustaság? Nyegleség? Nagy divat a „csókolom" is. Holott óriási különbség, hogy a kezét csókolom-e a hölgynek, vagy akár idős úrnak, akit tisztelek, vagy valami mást... Kezét csókolom! Magyarországon így szokás köszönni a hölgyeknek, s ha az kezet nyújt, uraim, valóságosan is kezet lehet csókolni! Itt kell megjegyeznünk, hogy kezet sem nyújthat férfi a nőnek. Mindig a hölgy nyújtja kezét a férfinek, az idősebb a fiatalabbnak, a rangidős a beosztottnak. Fordítva soha! Kézcsók persze nem jár mindenkinek. Csak annak, akit tisztelni kell. Aki „letette a garast" a maga területén, alkotott valamit, valamely érdemes, tiszteletreméltó férfinek a felesége, felnevelt több gyermeket, vagy csak egyszerűen idős. (Így tehát csaknem minden nő megérdemli a kézcsókot...) Lengyelországban a legsötétebb pártállam idején is minden férfi minden nőnek kezet csókolt. A párttitkár is, a miniszterelnök is. Ott ez a szokás. Bevallom, én egyáltalán nem kedvelem, ha az urak vagy fiatal hölgyek jó napottal üdvözölnek. Ne szégyelljék a kezét csókolomat, vagy a kézcsókomat! Ha férfi - legyen akár villanyszerelő, író, sofőr, pap, vagy orvos - legalább jelképesen csókoljon kezet a hölgyeknek. Zsuzsa néni II. évfolyam 295. szám 1992. december 15., kedd X3 CSALÁD Családi kör (LUCA) December 13-án újra összeült a családi tanács, hogy végül eldöntsük, mivel utaznánk karácsony ünnepére Párizsba. Nem gyakran teszünk ilyesmit. Az ikrek egyike németül, a másika angolul tanul az iskolában, természetesnek tartják, hogy francia nyelvterületre megyünk, ahol nemcsak a TV 5 adását lehet fogni, hanem sok más francia nyelvű csatornát is. Akkor hiszem, ha látom. Mert érteni bajosan fogom, noha tanultam valaha franciául. De előbb utazni kell. Hogy autóbuszban, vonaton, esetleg repülőgépen készül a mi Luca-székünk, még nem döntöttük el. Képtelen árak vannak, négy ember számára legalábbis, főleg ha közülük csak egy - szerénységem - rendszeres kereső és költekező. A mi Luca-székünknek leginkább autóbuszban volna a helye, az a legolcsóbb. De mi van, ha lehull a hó? S mi van, ha képtelen vagyok közel huszonnégy órán át egy helyen ülni, s csak akkor rágyújtani, ha valami okból megáll a busz? Jó eset, ha sofőrcsere okán is megáll. Volt már eset, hogy két bravúros magyar sofőr állítólag menet közben akarta váltani egymást. Meg aztán annyiféle busz van! Van például olyan, amelyik csak elindulni tud, de megállni nem. Van, amelyik csúszkál. Van, amelyik le-lerobban. Ilyenkor tolni kell, gondolom. A saját autónkat jobban szeretem tolni, az is van olyan vénséges, mint némely forgalomképesnek gondolt távolsági autóbusz. Vagy inkább vonatra szálljunk? Ott le lehet feküdni, föl lehet állni, s jó esetben van büfékocsi is. A sok téli holmi miatt aligha szállhatunk repülőre, a túlsúly akkora költség lenne, amit már végképp nem tudnánk elviselni. Ilyesmiken gondolkozunk, meg azon, hogy miért nincs nekem is jogosítványom, akkor talán - váltott vezetéssel - eljutnánk Párizsig. De egy „gyönge nő" erre nem vállalkozhat. Párizs meg csak vár, csak vár. Mi töprengünk, aggódunk, szorongunk, a pénzünket számolgatjuk. Szerelem az utolsó látásra? (apáti) Egy parasztcsalád életrajza* A disznóölés A téli estéken a lányok egy-egy háznál összegyűltek fonni. Ez volt a fonóka. A fiúk is eljöttek a fonóka. Ha nem vigyázott a lány, a fiú elkapta az orsóját, amit csókkal kellett kiváltani. A fonókán kívül másik téli szórakozás volt a tollfosztó. A nyáron letépett libatollból kellett kihúzni a gerezdeket. Az így megfosztott tollat zsákokba rakva tárolták. Lassacskán így gyűlt össze a lányok „stafírungja". Két dumát és hat párnát adtak a férjhezmenő lánynak Kún Amáliának (édesanyámnak) bizony sok libát kellett nevelnie, hogy a négy lányát kielégítse dunnával, párnával. A férfiak dolga volt a jószággondozás, az etetés, itatás és az almozás. Az istállóban mindig volt egy pár nagyszarvú, szürke magyar ökör. Édesapánk ezekkel végezte az igásmunkákat. Amikor a fiúk megnőttek, ezek helyett két lovat vásárolt. Volt még két fejőstehén és azoknak szaporulata. A bikaborjúkat előbb kimiskárolták, majd egyéves korukban eladták Az üszőket előhasúként adták el a vásáron. A disznóólban állandóan volt két anyakoca, mely évente kétszer fialt 8-10 malacot. Ezeket részben választás után, részben süldő korukban adták el. A süldőkből minden évben hagytak négyet hizlalásra, kettőt saját részre hizlaltak A hízók 150-220 kilogramm között kerültek levágásra. Nálunk édesapa volt a böllér, s a család segédkezett a feldolgozásban. A disznóölés nagy esemény volt. A gyerekek már előző nap elkéredzkedtek az iskolából. A tanítók erre a napra szívesen elengedték a gyerekeket, akik másnap kóstolót vittek nekik A disznóölés már pitymallatkor elkezdődött. Két-három férfi a szomszédból átjött megfogni a disznó lábát. Édesapa végezte el a szúrást, édesanya pedig felfogta a kifolyó vért. Kellett az a véreshurkához, mert azt az egész család szerette. Mikor már a disznó nem mozgott, mi, gyerekek örömmel hordtuk rá a szalmát és meggyújtottuk azt. A perzseléshez érteni kellett! Ha a tűz leégett, lekaparták a pernyét, ahol rajta maradt a szőr, oda még tenni kellett egy csóvát. Mikor a háta tisztának látszott, a hasát is megperzselték A perzselés után következett a kaparás. Vederszánra kellett öntögetni a vizet, amíg teljesen tisztára nem kaparták a disznót. A füléből egy-egy darabot édesapa mindig levágott a segédkező gyerekeknek Ezután tiszta szalmára gurították a disznót és megkezdődött a feldarabolása. A négy sonkát a nagy húsozótehenőbe tették A bontást a hasán kezdte édesapa. Örömmel mérték az araszos szalonnát. Nemsokára szétterült a disznó belseje. A szívét, tüdejét, máját a gyerekek vitték az édesanyjukhoz, aki egy tiszta üstben ezeket „megfonnyasztotta", ez került a hurkába. Édesanyánk kérte aztán a „hájfekvést", mely csont nélküli hús volt. Gyorsan feldarabolta, lábaiban kisütötte, s hordóskáposztával elkészítette. Reggelire jó étvággyal fogyasztották el a finom toroskáposztát. A kútnál a lányok egyik csoportja a vékonybelet, a másik a vastagbelet rendezte. A méteres darabokra felvágott belet addig kellett a kés fokával kapargatni egy gyalogszéken, míg felfújva szép tisztának nem látszott. Ha készen lettek a béltisztítással, hideg vizet öntöttek rá, úgy állt addig, címig a kolbászhús bele nem került. A vastagbélbe a hurkát töltötték. A kolbászhúst előbb megdarálták, majd ízesítették, tettek bele sót, paprikát, fokhagymát, őrölt borsot és jól összekeverték. Amikor mindenki jónak találta, a töltővel a vékonybélbe töltötték. Aztán a hurka következett. A megfőtt tüdőt, szívet, májat megdarálták, ezek levében megpuhították a kukoricakását (régen azzal töltötték a hurkát), a kását összekeverték a megdarált belsőségekkel, majd fűszerezték. Egy részébe belekeverték a vért, ebből lett a véreshurka. A hurkát forróvízben kifőzték. Lassan este lett, míg ezekkel készen lettek. Akkorra már főtt a finom húsleves, sült a hurka, kolbász. A nagy munka végeztével a család a meghívott vendégekkel együtt ült le vacsorázni. Többnyire sütemény és bor is került az asztalra. A disznótor a család igazi ünnepe volt. Nagy Lászlóné, Kósa Elvira * Részlet a szerzőnek a Lakitelek Alapítvány pályázatán díjat nyert életrajzi írásából.