Új Magyarország, 1993. március (3. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-13 / 61. szám
24 III. évfolyam 61. szám Ily 1993. március 13., szombat Volt egyszer egy Március Március öröksége Erdélyben • * • • SZEME a magyaré.BKTta nagybajnokfil 11-n 10és órakor éjjel ostrommal vette azt be,a’ győzedetem annál nagyobb, mert az eredmény dús harczot a magyar seregek körülbelül 5 ezer muszkák ellen küzdötték - több ágyuk - töltény szekerek, és több száz fegyverek vétettek el az ellenségtől, a* foglyok között néhány muszka foglyok is vagynak — részletesebb tudásitás ezután fog következni; mert azt az események rohamában az idő rövidsége miatt a csata zajban megírni mm lehetett — Éljen!! BEM a' hős Bajnok é* eljen annak vitéz serege. Kell Kolozsvárt mart. f-én árakor regnel, m-m, l. h. Matos, CHA.WEAKZ.ÉO m.k. Az erdélyi magyarság, nyomban azután, hogy a pest-budai forradalom híre megérkezett Kolozsvárra és Marosvásárhelyre, azonosult március 15-e eszméivel és eszményeivel. Természetes volt ez az azonosulás, mivel az erdélyi magyarság mindig a magyar nemzet integráns részének tudta magát, és a nevezetes Tizenkét Pont is hangot adott annak a követelésnek, hogy Erdély és az anyaország ismét államjogi közösséget alkosson. Az erdélyi magyarok ezért lelkes örömmel fogadták a magyar fővárosból érkező híreket. A Kolozsvárott megjelenő Erdélyi Híradó így nyilatkozott március 21-én: „Nemzetek Istene add, hogy e napot évfordulati ünnepe gyanánt ülhessük meg, és ülhessék meg unokáinknak is unokái, az idők végtelenségéig, amaz üdvhozó igék megtestesülésének emlékezetére, melyeket e napon Kolozsvár város lelkes polgársága s vele összehangzólag Erdély értelmesb és vagyonosb osztályának nagy része, feledve pártszínezetet, feledve a véleménytusák keserű emlékeit, egy szívvel lélekkel kimondott." E lelkesült nyilatkozatot aztán az itt következő - bizalomtól áthatott - jövendölés zárta le: „A magyarnak jövendője van, mert e nemzet még tud nagy dolgok iránt lelkesedni s a mely nemzet a közelgő rész hírére nem süti le fejét, gyáva odaengedéssel várná bé a háborúk öldöklő démonának pallosát vagy a szolgaság gyalázatos jármát, sőt nemes hévvel lángolva szedi össze erejét, s egységen dolgozván jogokban, kötelességek és érdekekben, ez által örök biztosítékú pecséttel szilárdítja ama polgári nagy szövetséget, mely azt tartja, hogy minden, ki e haza szent földének áldásait élvezi, honáért, királyáért élni s ha kell halni is kész legyen, ilyen nemzetnek nem lehet, hogy meg legyenek napjai számlálva, annak élni kell és virágozni." Ettől kezdve a magyar március mindig hozzátartozott Erdély történetéhez: a „szabadság, egyenlőség, testvériség" eszméire alapozott politikai hagyomány az erdélyi magyarság lelki örökségének része lett. Az erdélyi hadjáratban küzdő és életét áldozó Petőfi kései versei ugyanúgy ezt az örökséget képviselték, mint a marosvásárhelyi természettudós-költő, Mentovich Ferenc vagy a dési református lelkész, Medgyes Lajos politikai költészete. Vagy éppen az Erdély peremvidékéről származó Arany János Erdély múltját és jelenét megszólító versei. Ezek a költők egyszerre köszöntötték a népfelszabadító forradalmat és a Magyarország, valamint Erdély unióját kimondó törvényeket. Mellettük Kővári László historikus művei vagy Czetz Jánosnak a székely népfelkelők harcait felidéző emlékiratai örökítették meg a negyvennyolcas forradalom és a rákövetkező szabadságharc eseményeit. Erdélyben az unió megvalósítása együttjárt a polgári szabadság diadalával, hiszen a negyvennyolcas törvényekben rögzített állampolgári jogegyenlőség a román parasztokra és a szász polgárokra is vonatkozott. Az, hogy a havasi románok felkeltek a magyar kormány ellen, s véres leszámolásba kezdtek, amelynek igen sok dél-erdélyi magyar vált áldozatává, valamint az, hogy az erdélyi szászok nagy része a bécsi kamarillához csatlakozott, a császári kormány ármányainak és a nemzetiségi vezetők rövidlátásának a következménye volt. A magyar kormányzat ennek ellenére a románok és szászok megbékítésére törekedett. Beöthy Ödön erdélyi kormánybiztos 1849. január 6-i felhívásában a következőket jelentette ki: „a magyar nemzet egyedüli feladata, bármi méltatlanságot és polgáriasság elleni tényt követtek légyen is ellene, hasonló mértékkel vissza nem fizetni, mert ezt sem históriai nevezetessége, sem világszerte ismeretes becsületes jelleme meg nem engedi. Feladatásunk nem hódítás, feladatásunk kibékítés, és meggyőzni mindenkit arról, hogy e honnak jövője és mindene az uniótörvénynek szilárdításában rejlik." Március öröksége több mint egy fél évszázadon keresztül - a világosi fegyverletétel és a trianoni békeszerződés között - az erdélyi szabadelvűség máskülönben is erős hagyományait gazdagította s egészítette ki. Erdély a szabad vallásgyakorlat igen korai - először az 1557-es tordai országgyűlésen történt - kimondása következtében mindig az európai szabadelvűség tűzhelye és műhelye volt. Nos, ezek a szabadelvű hagyományok kaptak erősebben nemzeti színezetet a negyvennyolcas forradalom szellemi örökségének vállalásával, a többi között Gyulai Pálnál, Kemény Zsigmondnál, Tolnai Lajosnál és kivált Ady Endrénél, aki éppen Erdélyben - az erdélyi hagyományoknál és az ottani politikai kultúrában - kereste a magyarság életerejét megújító forrásokat. A negyvennyolcas hagyományok által táplált szabadelvűség volt az erdélyi magyarság szellemi támasza 1918 után, midőn a kisebbségi sors terhét hordozva kellett megtalálni a megmaradás lehetőségeit. Petőfi Sándor, Bem tábornok vagy a székely ágyúöntő, Gábor Áron alakja több alkalommal is megjelent a születő kisebbségi ma i Lihegve fordult vissza. Már ha itt vagy, hát szemből, Halál! (Nemcsak ős hona: tenhazád, is vérzik itt - tudod, kozák?) Nem ágyban, nem párnák között. De így se! - Nagy kötést kötött - hol a kivívott diadal? melyért még az ő fiatal élete sem kár! semmi se! ha hősökért zeng gyászmise, hősökért, akik istenek módjára erőt vettenek a zsarnokságon! - Ó, de így! ravasz, alattomos, irigy sors martalékaként! - Ha már halni kell: hát szemből, Halál! Az öröklétre valót így keresi meg a halott. II Papírok, szétszórt iratok a test mellett. Nem siratott hulla - egy a többi között, hisz végképpen levetkőzött - levetkőztették! - e tüzes életből. - Távozol - fizess! Halál, a szörnyű uzsorás! - Hisz úgyis őrölte a láz, a lelki, testi — kell-e még idézni izzó szellemét-----gyar irodalomban. Március örökségét olyan írók ébresztgették, mint Tabéry Géza, aki A Frimont palota című regényében a reformkor és a szabadságharc vagy Makkai Sándor, aki Mi Ernyeiek című nagy történelmi freskójában a szabadságharc és az önkényuralom erdélyi eseményeit idézte fel. Ezek a regények hitelesen jelenítik meg az erdélyi magyarság életét és törekvéseit, közöttük azt, hogy mindig lelki, kulturális és politikai egységben kívánt maradni az anyaországban élő testvéreivel. A szabadelvű hagyományokat keltette életre Reményik Sándor erőteljes költeménye, a Petrovics ítél, midőn a szerb apától és szlovák anyától származó Petőfi példáját állította szembe a fajelméletet és idegengyűlöletet hirdető ideológiával: „Fent, a legfőbb Semmítőszékben / Ül minden földi bíróság fölött / Ama más néven ismert Petrovics. / Mi legfőbb bírónk minden faji perben: / A vér: a semmi. A Lélek: a Minden." Az Erdélyből elszármazott, mégis mindig visszatérő s önmagát következetesen erdé-dehogy. Itt van. Hívatlanul. Örök plebejus: ő az úr. III Civil őrnagy. Nincs lova se. S reménytelen szerelmese a szabadságnak. Lásd, kozák, tiédnek is. Elátkozád, „fogva, husztázva" és ölöd. Itt, Fejéregyháza fölött. Kortársaid legjobbikát döfi át bosszuló pikád. IV Napszállta? - már ki éri meg? Még visszanéz. Szalad. Liheg. Van út - kiút nincsen. - Ha már halni kell. Hát szemből. Halál! Szemből, szívem, egyem, valóm. Hadd lássalak még meghalón. Érezzelek, tapintsalak. Aztán nincs már kín, nincs salak, verejték, szégyen, semmi gond. Mért fut az élet, a bolond? utolsó percig! Nincsen íz rá, toll, tinta, kéz, amely leírná, egy, hogy fölfogja, lássa szem. „El vagyok veszve, azt hiszem."lyi költőnek tartó Jékely Zoltán a havasokban legyilkolt Vasvári Pál végzetének tükrében mutatta meg az erdélyi magyarság tragédiáktól terhes történetét. Vasvári Pál nyomában című költeményének tragédiákba illő dallama van, az erdélyi magyar önvédelem nem egyszer vérbefojtott hősiességét idézi fel, s a történelemnek azt a szinte végzetszerű kíméletlenségét, amely újra és újra eltorlaszolta az utat az erdélyi magyar felemelkedés előtt. A negyvennyolcas örökség Erdélyben mindig a helytállásra figyelmeztetett: egyszerre kínált történelmi tanulságokat és biztató erkölcsi példát. Ezt a példát kívánta mozgósítani az 1943-ban Kolozsvárott kiadott 48-as Erdély című „zsebkönyv", amely a transzilvanista elveknek elkötelezett kiváló közíró, Krenner Miklós (Spectator) szerkesztésében március hagyományaival próbálta felvértezni a megint nagy történelmi fordulat előtt álló erdélyi magyarságot. A kis kötet a régiek közül Petőfi Sándor, Táncsics Mihály, Medgyes Lajos, Szentiváni Mihály és Kővári László, a kortársak közül Reményik Sándor, Berde Mária, Janovics Jenő, Jékely Zoltán és Balogh Edgár írásainak tükrében mutatta be az 1848-1849-es erdélyi eseményeket és hagyományokat. Az 1944 végére bekövetkezett fordulat után, midőn az erdélyi magyarság ismét a bukaresti kormány fennhatósága alá került, a negyvennyolcas hagyományok súlya és szerepe csak növekedett. Olyan írók élesztették ezeket a hagyományokat, mint Balogh Edgár, Bözödi György, Beke György vagy Benkő Samu, akik történeti és szépirodalmi műveikben egyaránt a forradalom és a szabadságharc erdélyi hőseinek és küzdelmeinek emlékét ápolták. Különösen a sokszor méltatlanul elhallgatott és üldözött Bözödi György, aki szinte egész 1945 utáni életművét a negyvennyolcas erdélyi hagyományok megvilágításának szentelte. De megjelentek ezek a hagyományok a fiatalabb nemzedék műveiben is. Kányádi Sándor A kökösi hídon című versében Gábor Áron példájára hivatkozva beszélt az erdélyi magyarság nagy hagyományairól. Szilágyi Domokos Héjjasfalva felé című költeményében a hősi halálba induló Petőfi alakját idézte fel, a végső elszántság és helytállás erkölcsi példájaként. Kocsis István Széchenyi István című drámája a „legnagyobb magyar" 1848-as belső küzdelmeit jelenítette meg egy képzeletbeli színpadon. Az erdélyi magyar irodalom ma is híven őrzi azt a szellemi örökséget, amit március 15-i és a rá következő szabadságharc képviselt és jelent. Ez az örökség ma is a megmaradásért folytatott küzdelmekhez ad erőt. Pomogáts Béla Szilágyi Domokos: ^ ~—y\\ Héjjasfalva felé Arany János: Erdély ! Megtörtént. Nem mondom, amit érdemeltél - Amit a sors mért rád, szegény, szegény Erdély! Nyomorává gyötre százados rabságod, Tört erőd nem bírja meg a szabadságot. Láncaid lehulltak sem azontúl soká Félve lépdel lábad, amikép megszoká. Gazdagon sütött rád a szabad napfénye, S még mindig szemedben börtönödnek éje. Kialudt, kiégett vulkán vagy ma, benned Anna régi lángból egy szikra sem gerjed. És ha tán gerjedne, és ha tán gyuladna, Azt elfojtja kebled tehetetlen hamva. Megesett, ha nem is, amit érdemeltél, Aminek szükségkép esni kellett, Erdély. Avagy a történet nincsen-e megírva, És nem emlékeznél régi napjaidra? Elfeledted volna múltad annyi hősét - Míg szerencse pártolt s még inkább dicsőség? Elfeledted volna - hiszen nem volt régen - A vergődő sast az oroszlány körmében? És hogy akinek most lába szennyét nyalod, Fejét ingatá az óriásnak karod? Fájdalom s gyalázat! igen, elfeledted, Az idők hulláma összecsap feletted: A történet elhagy s lapjain fenéked Nem szentel jövőre egy betű emléket. Bocskai, Rákóczi, Bátori és Betlen Nagysága beárnyaz törpe tételedben: Ah, e dönthetetlen sziklái a múltnak, Elhunyó napodtól szégyenben pirulnak! Szív valál a múltban, mely szünetlen vertél, A szent szabadságért lángoló szív, Erdély: Mikor zsibbadás ült minden külső tagon, Te valál az, aki lüktettél szabadon. Most mi vagy? megromlott sánta-béna kéz-láb; Tehetetlenségnek szolgasága néz rád: Zsarnokod nem fárad többé láncra tenni, Megtanulta már, hogy nem bírsz szabad lenni! 1848. november Petőfi Sándor: Az erdélyi hadsereg Mi ne győznénk? hisz Bem a tüzérünk, A szabadság régi bajnoka! Bosszúálló fénnyel jár előttünk Osztrolenka véres csillaga. Ott megy ő, az ősz vezér, szakálla Mint egy fehér zászló lengedez. A kivívott diadal utáni Békeségnek a jelképe ez. Ott megy ő, a vén vezér, utána A hazának ifjúsága mi, így kisérik a vén zivatart a Tengerek szilaj hullámai. Két nemzet van egyesülve bennünk, S mily két nemzet! a lengyel s magyar! Van-e sors, amely hatalmasabb, mint E két nemzet, ha egy célt akar? Egy a célunk: a közös bilincset összetörni, melyet hordozónk, S összetörjük, esküszünk piros mély Sebeidre, megcsufolt hazánk! Küldd elénk, te koronás haramia, Légiónként bérszolgáidat, Hogy számodra innen a pokolba Holttestekbül építsünk hidat. Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk, A szabadság régi bajnoka! Bosszúálló fénnyel jár előttünk Osztrolenka véres csillaga. Bánfihunyad, 1849. március 26-27.