Új Magyarország, 1993. július (3. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-22 / 169. szám
- Tanár úr, talán vágjunk mindjárt bele a közepébe... Édesapja, nemzőapja-e Hunyadi Jánosnak Zsigmond király? - Ez a kérdés, azok közé az eldöntendő, és talán örökre homályban maradó kérdések közé tartozik, amelyek nem ritkák a történelemben. Bármennyire is szeretnénk rá határozott, tiszta, világos választ adni, ez történetírónak nem áll módjában. Csupán föltevések és sejtelmek mutatják, hogy Hunyadi János mintha gyermekségétől kezdve közel állt volna Zsigmond királyhoz. Nagyon hamar kezdett emelkedni a pályája. S még egy halvány nyom, hogy a Hunyadinak nevezett kenéznek, Vajknak - akit az ő hivatalos apjaként szerepeltetnek - volt még egy János nevű fia. (Ez a János a későbbi Szörényi bán. A szerk.) Szokatlan, hogy valaki mind a két fiát Jánosnak nevezze el. Ez is arra mutat, hogy a fiút utólag „illesztették be" a családba. Arany János Szibinyáni Janknak nevezi Hunyadi Jánost, a farkassal verekedő gyermeket. Ez vlach, oláh, ma azt mondanánk, román név. Hunyadi János tehát Jánk vagy Janku, vagyis román származású? - Igen, ez nagyon fontos és érdekes kutatás tárgya lehetne. Itt a figyelmet leginkább Rázsonyi László műveire hívnám fel, aki behatóan foglalkozott a török népek eredetével, a kunokkal és a kunok oláhországi megjelenésével is, illetve azzal a ténnyel, hogy a később majd oláh vajdaságoknak nevezett területeken először a kunok jelentek meg. Ők alkottak ott egy bizonyos „országot", ami ha nem volt is olyan államszerkezet, amit hivatalosan annak neveznénk, ezek vajdaságok, amelyek tulajdonképpen magyar alapításból csatlakoztak, mint például Moldva és Havasalföld, az egyiket IV. Béla, a másikat pedig Károly Róbert szervezte meg. Ezekbe a készen megszervezett vajdaságokba „ültek bele" - hogy így mondjam - a románok, akik a Balkánról nyomultak föl egyre nagyobb számban. De abban az időben, amikor a Hunyadiprobléma keletkezik, még kun (sőt tatár) eredetű családok és dinasztiák játsszák ott a vezető szerepet. Tudjuk ugye azt is, hogy Basaraba havasalföldi vajda, aki tőrbecsalta a magyarokat és az emlékezetes vereséget mérte Károly Róbert seregére, tehát Basaraba tatár származású, Cszingisz kán dinasztiájából való. Rázsonyi is és más kutatók is felhívják rá a figyelmet, hogy ezek a kenéz családok, vitték a főszerepet, ezek sem abból a kezdetben alacsony társadalmi fokon álló román pásztornépből származnak, akik a Balkánról, az Ohrida tó környékéről vonult egyre nagyobb számban fölfelé, hanem a már régebben letelepült, a magyarokkal tulajdonképpen valamikor rokonságban volt őstörök-kun népből - akikkel persze a magyarok sokat harcoltak, Szent László idejében főleg -, de ezt a harcos mentalitást, ezt a küzdelemre edzettséget innen örökölték. De milyen is volt valójában Hunyadi János? - Portrészerű hűséggel nem lehet nyilatkozni róla, ábrázolása nem maradt fenn. Leírások őrzik, hogy erős testalkatú, izmos, még idős korában is jó fizikumú ember volt, aki még a nándorfehérvári csatában, ötvenéves kora körül is képes volt a török hajóra átugorva elsőként osztani hatalmas csapásokat az ellenségnek. Ami szellemierkölcsi képességeit illeti, azok áradnak a levelekből. Tudjuk ugyan, hogy a leveleket nem ő írta - nem tudott írni, ami nem szokatlan abban a történelmi korban -, hanem Vitéz János, ám politizálása, tervezése, tervei, amelyek a török elleni összefogásban jelentek meg, megállapíthatók. A tervekben van sok naivitás is, nem mindig olyanor, hogy egy reálpolitikus használhatta volna őket. Csodálatos tervei voltak, de valahogyan túlságosan erős volt az emberekbe vetett hite, talán sok jót tételezett fel az emberekről, s a környező országokról is azt hitte, hogy mindenkiben vagy az emberek legnagyobb részében ugyanaz a lelkesedés él a törökök ellen, mint benne. Ez volt a tévedése. Ő biztosan számított hadseregre, segítségre, amit meg is ígértek, de nem küldték el. Ott maradt és segítség nélkül kellett felvennie a küzdelmet. Ezért fordult elő, hogy nem mindig ő győzött. Vannak történészek, akik úgy igyekeznek őt beállítani, hogy nem is volt igazán nagy hadvezér, hiszen alig nyert csatát, hanem inkább mint diplomata volt jelentős... Hát ez nem így van, mert igaz, hogy voltak vesztett csatái is, de azt mindig olyankor vesztette el, amikor elmaradt a beígért segítség. - Vagy például akkor, amikor Várnában nem tudja megóvni a királyt a meggondolatlan kitöréstől, tehát nem az ő akarata érvényesült... - Igen, igen, de Hunyadi a vereség után is mindig újra erőt tudott gyűjteni, s hatalmas csapásokat mért a törökre. Ezeket a győzelmeit felejtik el, amikor számolni kezdenek, s a győzelmeit kihagyják a számsorból. Folyton csak Nándorfehérvárt emlegetik, s már-már úgy néz ki, mintha az lett volna az egyetlen győzelme. Pedig nem így van, hiszen számtalanszor, sorozatban megverte a törököket. - Ha csupán arra gondolunk, milyen körültekintően szervezte meg a Hunyad várához felvonult török hajóláncának széttörését, hogy bejuthasson a védők közé... - A történeti források alapos tanulmányozása után csakis arra az eredményre juthat az ember, hogy Hunyadi harcra termett vezér volt. - Mármost mi a helyzet a sokat emlegetett „Magyarország Európa vagy Magyarország a kereszténység védőbástyája" hagyománnyal? Hunyadi személyéhez kötődik ez? - A fogalom jóval korábbi. Már IV. Béla leveleiben, a pápához írt levelekben feltűnik ez a koncepció. S ha nem is nevezi egészen pontosan így, de ez többször visszatérő motívum. A Titokzatos jelbeszéd című könyvemben idéztem is azt a levelet, melyben a magyar király áldozatnak ajánlja fel magát a kereszténység érdekében a pogány népek elleni harcban. Tulajdonképpen ez a magva a „kereszténység védőbástyája" eszmének. A magyar király először látszólag csak önmagát ajánlja fel így, de ebben az ország, az egész nép is benne van. Ez az örökség vonul végig eszmetörténetileg. IV. Béla felajánlkozása még a tatár támadás előtt történik, tehát nem a tárok hatására. Ez utóbbi csak még inkább elmélyíti a szándékot. Ez készteti arra is, hogy születendő leányát - ha leány születik - apácának ajánlja, mintegy áldozatul. Ez be is következik. A dolog komolyságát mutatja, hogy bármennyire harcol is a világi politika, hogy nem kell azt az eszmét annyira eltökélten képviselni, sőt már Béla is hajlik rá... Hiszen Margit nevű leányát férjhez kellene adnia, elsősorban talán a cseh II. Ottokár királyhoz, aki már fenyegette Magyarország biztonságát... Margit, aki még fiatal, a tizennyolcadik évét töltötte be - gyóntatójának legendája szerint - tisztában volt a maga áldozatszerepével, és semmi módon nem volt hajlandó engedni. Sem Ottokárhoz, sem Anjou Károlyhoz nem ment feleségül. Töretlenül vitte végig a gondolatot. Az áldozat-gondolat továbbélését képzőművészeti vonatkozásban is lehetne kutatni, mert ez az áldozat-tudat, a kereszténység védőbástyája gondolat érdekes módon egyesül azzal a hagyománnyal is, hogy Szent István a koronát Szűz Máriának ajánlotta fel. Tehát Magyarország Szűz Mária országa. Ez is áldozati jelleget testesít meg. S amikor kihal az Árpádház, Károly Róbert úgy erősíti meg dinasztiája hatalmát, hogy az Anjouknak nem a francia dinasztiával való rokonságát emelte ki, hanem a leányágon való rokonságot az Árpád-házzal. Tulajdonképpen a Szent István-, Szent László-hagyományokat elevenítette fel. Felvetődik egy értelmezés, miszerint Margit azzal hozott volna áldozatot, ha feláldozta volna magát a dinasztikus érdeknek, az ország, a haza érdekének. De talán az az igazság, hogy a kor embere a legvégső áldozatnak az égiekkel való azonosulást tekinti...? A hazatudat, persze, később jelenik meg, Vitéz János és Janus Pannonius idején. De a gondolat őse, az előző generációk által elfoglalt föld tisztelete, területi épségének óvása már régi motívum. 1290-ben az utolsó Árpád-házi király, III. Endre az osztrák Reimchronik tanúsága szerint is azzal veszi vissza az Ausztria által elfoglalt határ menti területeket, hogy „Mária országának", „Boldogasszony birtokának" területi épségét állítja vissza. Mindenesetre az ön munkássága arra is figyelmeztet, hogy a vallás, a vallásosság konkrét erő. Dugonics Titusz, mielőtt nevezetes hőstettét végrehajtja a török zászlót kitűzni akaró török lerántásával, még megkérdezi Kapisztrán Jánostól, hogy ha így halna meg, azért a mennybe fog-e jutni a lelke? Miután Kapisztrántól feloldást nyer, vállalja az öngyilkosságot. Egyáltalán mi a szerepe Kapisztrán Jánosnak a nándorfehérvári győzelemben? Másrészt, hogyan lehetett az, hogy már Az Árpádok nyomában és A két Hunyadi című könyvének ez „a vallásosság-erő" tanulsága leíródhatott 1977- ben, amikor ez szokatlannak számított? - Ez valóban rejtélyes. Amikor huszonöt éves koromban tanulmányokat kezdtem írni a Vigíliába a lélek üdvösségéről, ez afféle katolikus magánügynek számított, olyannyira, hogy még Rákosiék sem foglalkoztak vele. Később Kádár idején kezdődött egy változás a vatikáni politikában, én akkor elmaradtam a laptól, elbúcsúztam tőlük úgy a hatvanas évek elején. Akkor már nem írhattam volna azt, amit gondolok, így vonultam vissza történészi szakmámhoz, ott viszont meg kellett keresnem, hogy ugyanúgy az igazamat írhassam, mert mást írni nem érdemes. A forrásokhoz fordultam, azokat igyekeztem feltárni és magyarázni. A sorozatom, amely sok próbálkozás után végül a Panorámánál megindult - az Árpádok, az Anjouk, a Hunyadiak - nos, előttem is talány, hogyan jelenhettek meg ezek a könyvek, hiszen nem volt kedvező a kiadói atmoszféra. Egy dolgot sejtek. Az egyhülésben némi része lehetett annak, hogy akkoriban már folytak a tárgyalások a magyar korona hazahozataláról - ez 1978-ban megtörtént -, s akkoriban történtek külföldön hivatkozások arra, hogy Magyarországon már nem anynyira merev a helyzet. Nevet ugyan nem mondtak, de én úgy vélem, ebbe tudták beilleszteni a könyveim kiadását is. - Azt is mondhatnánk, hogy a magyar Szent Korona visszakerülésének a lehetősége az ön művei előtt is „feloldotta a zárat"? A Kapisztrán Jánosról elmondottakhoz hozzátenném: talán annak a történelmi kornak a realitása volt, hogy a vallásos lelkiség erőként jelent meg? Kapisztrán hatására a katonákban az a bizonyos „áldozat-szerep" sorsfordító erejű harci többletté, győzelemmé vált? Ez olyan erő volt, amit még ma is nehéz egyenesen kimondani, de én kimondom, mert őszintének kell lennem, legfeljebb nem értenek egyet velem. Én ezt földöntúli erőnek nevezném. Ilyen földöntúli erők megnyilvánultak a magyar történelemben. Nálam, aki vallásos katolikus felfogásúnak tartom magam, ez úgy él, hogy még a legmateriálisabb dolgokban is mindig ott van egy bizonyos földön túli párhuzam, s mint látható és láthatatlan együtt alakítják az életünket. A földön túl lévő és a materiális dolgok nem választhatók el egymástól... Kapisztránról egy rendtársa megírta, hogy Nándorfehérvárra utaztában Péterváradon misemondás után egyszer csak váratlanul visszanyerte teljes bizakodó képességét, s ettől kezdve bizonyos volt a győzelemben. Valami belső biztatást kapott. Ma, amikor a vallásos világnézet háttérbe szorul, a csodás eseményekben nem hívő emberek valami „tömegpszichózisra" gondolnak, amelyik még materiális tényezőkkel szemben is diadalmaskodik. Nándorfehérvár „csodájához" ez mind hozzátartozik. Amikor az új meg új, pihent török harci alakulatokat hadba vető II. Mohamed seregével szemben kifáradnak az állandóan, szünet nélkül harcoló magyarok. Hunyadi János - a katona - már látja, s ki is mondja: „A vár már elveszett. A török elfoglalta, mint ahogyan én mindig is mondtam." Kapisztrán ekkor újra erőt önt Hunyadiba. Elfogyott a lőszer. Az előretörő török áradatra kénbe mártott lángoló rőzsét kezdenek hajigálni a várvédők, ez nagy lánggal lobogva ég a könnyű török öltözékre hullva, s ettől az előnyomulók pánikba esnek. Hunyadi tiltja, hogy a vitézek kitörjenek a várból. Kapisztrán is vissza akarja őket parancsolni, de már nem lehet. A magyar katonákon erőt vett valami végső elszántság, s előretörve pánikba ejtik a török tüzéreket is. Ekkor fordult meg a csata sorsa. Ám közben a katonák után ment Kapisztrán mégis az élükre állt, s Hunyadi ellenkezése dacára kereszttel a kézben vezeti őket az ágyúikat elhagyó török tüzérek nyomán. A török támadást háromszor verik vissza, megfordítják az ágyúkat, s II. Mohamed tudja, hogy az ágyúk elvesztésével megroppant az ereje. Öngyilkosságot kísérel meg, ám ebben megakadályozzák az emberei. S ebben a kavargásban mindenütt feltűnik Kapisztrán a kereszttel. Itt a lelkesedésnek valami szokatlan aránya játszott szerepet... Ez volt a nándorfehérvári csoda 1456. július 22-én. Az eseményeket illetően a Hunyadi alakját leíró munkák közül nehéz volna hivatkozni egy ellenműre. Magának a csatának a leírása a legösszefüggőbben, a legjobban talán Tagliacoro munkájában, a pápának írt levélben lelhető fel. Ő ugyan még karddal küzdő égi angyalokat is lát a csata során, ami nyilvánvalóan vallásos túlzás, de egyéb körülmények, fegyverzet, napi küzdelmek... sok adatot hoz. Az adatok, a tények egyébként sok történelmi munkában elszórva találhatók. Korabeli diplomáciai iratokban, levelekben, Kapisztránról szólva hangsúlyozni kell azt is, hogy az egyház nagyon óvatosan bánt szentté avatásával, ez kétszázötven éven át húzódott, s 1690 körül történt meg, majd a 18. század elején nagy ünnepélyességgel még egyszer szentté avatták. Kapisztrán túlélte Hunyadit, hiszen Hunyadi János a győzelem után kitört pestis áldozataként augusztus 6- án kilehelte lelkét, Kapisztrán János pedig 1456. október 23-án hunyt el az Újlaki család birtokán. A nándorfehérvári győzelem hetven esztendőre megállította a török próbálkozását. Ami a vallásos, kapisztráni lelkesedéssel felfokozott küzdőszellemet illeti, újabban a kutatók felvetették, hogy Kapisztrán szavára végül is kevesen gyűltek össze, s nem is értették a szavát, tolmács kellett hozzá. De elfeledkeznek róla, hogy a lelkesítéshez nem csak szóra van szükség, a döntő győzelem kivívása pillanatában azokra is tudott hatni a szóval és személyes bátorsággal és a jézusi jellel, a kereszttel, akik nem az ő szavára szálltak hadba. Mindebben nem az a csoda, hogy érthetetlen, hogy misztikus, hogy idegen nyelvűen is hatni tudott, hanem az a nagyon is érthető, hogy a lélek erejét igazolja. Az ő karjai közt halt meg Hunyadi János, jelenlétében adta vissza lelkét az égnek. Könyvei pontos anyagfelvételen alapulnak, s regényeket megszégyenítően izgalmas az a módszer, ahogyan tényeket elemezve megrajzolja az események holdudvarát, azt mondanám „lélekudvarát", holott nem pszichológus. A magyar történelmet tömör munkákban úgy tekintette át, hogy az egyes művek tanulságai valósággal egymásnak adják a stafétabotot. Nem gondolja, hogy művei történelmi esszék? - Örülök, hogy ezt mondja. Ez volt a szándékom, valóban. Hogy ezt észreveszik-e, azt nem tudom. De én valóban esszéírónak indultam, a francia esszé vonalvezetésében ismertem műfajom nagyságára, s akármit mondanak is, nekünk van egy bizonyos rokonságunk a francia lélekkel. Nem származási vagy etnikai rokonság ez, hanem valami titkos lélekrokonság talán, olyan, mint az áldozatkészség, a lovagság... Érdekes, hogy egy - az esszétől egyébként távol álló - történész, Szűcs Jenő, aki a marxista felfogást szolgálta, s kimutatta annak idején, hogy a francia és a magyar hagyományban létezik egyedül az a nemesség-eszme, hogy az, aki gyávaságot mutat a harcban, aki nem hajlandó felvenni a fegyvert, az nem érdemli meg a nemes nevet... Ez afféle lelki kapocs. Ebben benne vannak azok a jobbágykatonák, akik halált megvető bátorsággal harcoltak, azok, akik huszárrohamokat vittek véghez, vagy Rákóczi fegyvertényeinek a végrehajtói. Az sem véletlen, hogy a Rákóczi-indulót éppen egy francia, Berlioz hangszereli újra, s ez valami olyan lelki felrázóerővel szól, hogy ez szokatlan... Mondom, mindez csak az én feltevésem. A franciáknak szerencsésebb a sorsuk, nekik nem kellett azzal foglalkozniuk, hogy nemzeti nagyságukat bizonygassák. Nekik ez természetes. Nálunk pedig, sajnos, Mohács óta ez szinte állandó feladattá vált. Hunyadiról szóló könyvében szerepel egy hasonlat is, amelyben a nándorfehérvári győztest Jean d'Archoz hasonlítja. Illetve talán éppen a királyt győzelemre lelkesítő Jean d'Arc és a Hunyadit lelkesítő Kapisztrán, a franciskánus párhuzamára is gondolhatnánk. Hogy úgy mondjam, szent emberek segítenek a reáliák emberének... - Igen érdekes, hogy az emberiség a szentek tisztelete ellen fordult. Régebben a szenttéavatási per során szentté tett embert - egy közösség, egy hely „mintáját" - mélyen tisztelték. - S talán ez a gondolat szól Hunyadi Jánosnak is. Hunyadi természetesen nem szent, de a hit és a győzelem örök példája számunkra. Köszönöm a beszélgetést. Konczek József 1456, Nándorfehérvár A hit és a győzelem örök példája Beszélgetés Dümmerth Dezsővel . Hatvannyolcadik születésnapja a Szent Imre Kórházban érte a neves középkorkutatót, írót, történészt, esszéistát, Dümmerth Dezsőt, akinek köszöntése a lábadozás idején alkalmat nyújtott erre a beszélgetésre. Igaz, hogy már könyvei megjelenése idején, 1982-ben idő előtt nyugdíjba kényszerült egyetemi könyvtárosi állásából. Jelenleg a Miskolci Bölcsész Egyesület tanára. Történelmi dokumentumokon alapuló munkásságának, a forrásfeltárásnak és forrásmagyarázásnak azokról az érdekes területeiről kérdeztük, amelyek Magyarország európai szerepét és jelentőségét világítják meg, s ha az Árpádokról, az Anjoukról és a Hunyadiakról szóló jeles művei ismeretében nóvumnak talán nem számít is az az irány, amelyet ő képvisel, mindenesetre más, mint a sokáig hivatalos hazai történetírás, történelemmagyarázás jónéhány megállapítása.Dümmerth Dezső írásainak az ötvenes években a Vigília című folyóirat adott teret, s a hatvanas években figyelme a történelmi mélységű vizsgálódások felé fordult. A nándorfehérvári győzelem évfordulóján először Hunyadi Jánosról kérdeztük. Hunyadi János egyetlen - közel egykorú - nem hiteles képi ábrázolása (A Thuróczy krónika brünni kiadásából, 1488) Ismeretlen német mester fametszete , A nagy győzelem (1456. július 3-22.) színtere, Nándorfehérvár (16. századi metszet) III. évfolyam, 169. szám 1993. július 22., csütörtök INTERJÚ 13