Új Magyarország, 1993. július (3. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-22 / 169. szám

- Tanár úr, talán vágjunk mindjárt bele a közepébe... Édesapja, nemzőapja-e Hunyadi Jánosnak Zsigmond király? - Ez a kérdés, azok közé az eldönten­dő, és talán örökre homályban maradó kérdések közé tartozik, amelyek nem ritkák a történelemben. Bármennyire is szeretnénk rá határozott, tiszta, világos választ adni, ez történetírónak nem áll módjában. Csupán föltevések és sejtel­mek mutatják, hogy Hunyadi János mintha gyermekségétől kezdve közel állt volna Zsigmond királyhoz. Nagyon hamar kezdett emelkedni a pályája. S még egy halvány nyom, hogy a Hu­nyadinak nevezett kenéznek, Vajknak - akit az ő hivatalos apjaként szerepel­tetnek - volt még egy János nevű fia. (Ez a János a későbbi Szörényi bán. A szerk.) Szokatlan, hogy valaki mind a két fiát Jánosnak nevezze el. Ez is arra mutat, hogy a fiút utólag „illesztették be" a családba.­­ Arany János Szibinyáni Janknak nevezi Hunyadi Jánost, a farkassal verekedő gyer­meket. Ez vlach, oláh, ma azt mondanánk, román név. Hunyadi János tehát Jánk vagy Janku, vagyis román származású? - Igen, ez nagyon fontos és érdekes kutatás tárgya lehetne. Itt a figyelmet leginkább Rázsonyi László műveire hív­nám fel, aki behatóan foglalkozott a tö­rök népek eredetével, a kunokkal és a kunok oláhországi megjelenésével is, il­letve azzal a ténnyel, hogy a később majd oláh vajdaságoknak nevezett te­rületeken először a kunok jelentek meg. Ők alkottak ott egy bizonyos „or­szágot", ami­­ ha nem volt is olyan ál­lamszerkezet, amit hivatalosan annak neveznénk, ezek vajdaságok, amelyek tulajdonképpen magyar alapításból csatlakoztak, mint például Moldva és Havasalföld, az egyiket IV. Béla, a má­sikat pedig Károly Róbert szervezte meg. Ezekbe a készen megszervezett vajda­ságokba „ültek bele" - hogy így mond­jam - a románok, akik a Balkánról nyo­multak föl egyre nagyobb számban. De abban az időben, amikor a Hunyadi­probléma keletkezik, még kun (sőt ta­tár) eredetű családok és dinasztiák játsszák ott a vezető szerepet. Tudjuk ugye azt is, hogy Basaraba havasalföldi vajda, aki tőrbecsalta a magyarokat és az­ emlékezetes vereséget mérte Károly Róbert seregére, tehát Basaraba tatár származású, Cszingisz kán dinasztiájá­ból való. Rázsonyi is és más kutatók is felhívják rá a figyelmet, hogy ezek a ke­néz családok, vitték a főszerepet, ezek sem abból a kezdetben alacsony társa­dalmi fokon álló román pásztornépből származnak, akik a Balkánról, az Oh­­­rida tó környékéről vonult egyre na­gyobb számban fölfelé, hanem a már régebben letelepült, a magyarokkal tu­lajdonképpen valamikor rokonságban volt őstörök-kun népből - akikkel per­sze a magyarok sokat harcoltak, Szent László idejében főleg -, de ezt a harcos mentalitást, ezt a küzdelemre­ edzettsé­­get innen örökölték.­­ De milyen is volt valójában Hunyadi János? - Portrészerű hűséggel nem lehet nyilatkozni róla, ábrázolása nem ma­radt fenn. Leírások őrzik, hogy erős testalkatú, izmos, még idős korában is jó fizikumú ember volt, aki még a nán­dorfehérvári csatában, ötvenéves kora körül is képes volt a török hajóra át­ugorva elsőként osztani hatalmas csa­pásokat az ellenségnek. Ami szellemi­erkölcsi képességeit illeti, azok áradnak a levelekből. Tudjuk ugyan, hogy a le­veleket nem ő írta - nem tudott írni, ami nem szokatlan abban a történelmi korban­ -, hanem Vitéz János, ám poli­tizálása, tervezése, tervei, amelyek a tö­rök elleni összefogásban jelentek meg, megállapíthatók. A tervekben van sok naivitás is, nem mindig olyanor­, hogy egy reálpolitikus használhatta volna őket. Csodálatos tervei voltak, de vala­hogyan túlságosan erős volt az embe­rekbe vetett hite, talán sok jót tételezett fel az emberekről, s a környező orszá­gokról is azt hitte, hogy mindenkiben vagy az emberek legnagyobb részében ugyanaz a lelkesedés él a törökök ellen, mint benne. Ez volt a tévedése. Ő biz­tosan számított hadseregre, segítségre, amit meg is ígértek, de nem küldték el. Ott maradt és segítség nélkül kellett fel­vennie a küzdelmet. Ezért fordult elő, hogy nem mindig ő győzött. Vannak történészek, akik úgy igyekeznek őt be­állítani, hogy nem is volt igazán nagy hadvezér, hiszen alig nyert csatát, ha­nem inkább mint diplomata volt jelen­tős... Hát ez nem így van, mert igaz, hogy voltak vesztett csatái is, de azt mindig olyankor vesztette el, amikor el­maradt a beígért segítség. - Vagy például akkor, amikor Várnában nem tudja megóvni a királyt a meggondo­latlan kitöréstől, tehát nem az ő akarata ér­vényesült... - Igen, igen, de Hunyadi a vereség után is mindig újra erőt tudott gyűjteni, s hatalmas csapásokat mért a törökre. Ezeket a győzelmeit felejtik el, amikor számolni kezdenek, s a győzelmeit ki­hagyják a számsorból. Folyton csak Nándorfehérvárt emlegetik, s már-már úgy néz ki, mintha az lett volna az egyetlen győzelme. Pedig nem így van, hiszen számtalanszor, sorozatban meg­verte a törököket. - Ha csupán arra gondolunk, milyen kö­rültekintően szervezte meg a Hunyad várá­hoz felvonult török hajóláncának széttöré­sét, hogy bejuthasson a védők közé... - A történeti források alapos tanul­mányozása után csakis arra az ered­ményre juthat az ember, hogy Hunyadi harcra termett vezér volt. - Mármost mi a helyzet a sokat emlege­tett „Magyarország Európa vagy Magyar­­ország a kereszténység védőbástyája" ha­gyománnyal? Hunyadi személyéhez kötődik ez? - A fogalom jóval korábbi. Már IV. Béla leveleiben, a pápához írt levelek­ben feltűnik ez a koncepció. S ha nem is nevezi egészen pontosan így, de ez többször visszatérő motívum. A Titok­zatos jelbeszéd című könyvemben idéz­tem is azt a levelet, melyben a magyar király áldozatnak ajánlja fel magát a ke­reszténység érdekében a pogány népek elleni harcban. Tulajdonképpen ez a magva a „kereszténység védőbástyája" eszmének. A magyar király először lát­szólag csak önmagát ajánlja fel így, de ebben az ország, az egész nép is benne van. Ez az örökség vonul végig eszme­­történetileg. IV. Béla felajánlkozása még a tatár támadás előtt történik, te­hát nem a tárok hatására. Ez utóbbi csak még inkább elmélyíti a szándékot. Ez készteti arra is, hogy születendő le­ányát - ha leány születik - apácának ajánlja, mintegy áldozatul. Ez be is kö­vetkezik. A dolog komolyságát mutat­ja, hogy bármennyire harcol is a világi politika, hogy nem kell azt az eszmét annyira eltökélten képviselni, sőt már Béla is hajlik rá... Hiszen Margit nevű leányát férjhez kellene adnia, elsősor­ban talán a cseh II. Ottokár királyhoz, aki már fenyegette Magyarország biz­tonságát... Margit, aki még fiatal, a ti­zennyolcadik évét töltötte be - gyónta­­tójának legendája szerint - tisztában volt a maga áldozat­szerepével, és sem­mi módon nem volt hajlandó engedni. Sem Ottokárhoz, sem Anjou Károlyhoz nem ment feleségül. Töretlenül vitte végig a gondolatot. Az áldozat-gondo­lat továbbélését képzőművészeti vonat­kozásban is lehetne kutatni, mert ez az áldozat-tudat, a kereszténység védő­bástyája gondolat érdekes módon egyesül azzal a hagyománnyal is, hogy Szent István a koronát Szűz Máriának ajánlotta fel. Tehát Magyarország Szűz Mária országa. Ez is áldozati jelleget testesít meg. S amikor kihal az Árpád­­ház, Károly Róbert úgy erősíti meg di­nasztiája hatalmát, hogy az Anjouknak nem a francia dinasztiával való rokon­ságát emelte ki, hanem a leányágon va­ló rokonságot az Árpád-házzal. Tulaj­donképpen a Szent István-, Szent Lász­­ló-hagyományokat elevenítette fel.­­ Felvetődik egy értelmezés, miszerint Margit azzal hozott volna áldozatot, ha fel­áldozta volna magát a dinasztikus érdeknek, az ország, a haza érdekének. De talán az az igazság, hogy a kor embere a legvégső áldo­zatnak az égiekkel való azonosulást tekin­ti...? A hazatudat, persze, később jelenik meg, Vitéz János és Janus Pannonius idején. De a gondolat őse, az előző ge­nerációk által elfoglalt föld tisztelete, te­rületi épségének óvása már régi motí­vum. 1290-ben az utolsó Árpád-házi ki­rály, III. Endre az osztrák Reimchronik ta­núsága szerint is azzal veszi vissza az Ausztria által elfoglalt határ menti terü­leteket, hogy „Mária országának", „Bol­dogasszony birtokának" területi épsé­gét állítja vissza.­­ Mindenesetre az ön munkássága arra is figyelmeztet, hogy a vallás, a vallásosság­­ konkrét erő. Dugonics Titusz, mielőtt ne­vezetes hőstettét végrehajtja a török zászlót kitűzni akaró török lerántásával, még meg­kérdezi Kapisztrán Jánostól, hogy ha így halna meg, azért a mennybe fog-e jutni a lel­ke? Miután Kapisztrántól feloldást nyer, vállalja az öngyilkosságot. Egyáltalán mi a szerepe Kapisztrán Jánosnak a nándorfehér­vári győzelemben? Másrészt, hogyan lehe­tett az, hogy már Az Árpádok nyomában és A két Hunyadi című könyvének ez „a val­lásosság-erő" tanulsága leíródhatott 1977- ben, amikor ez szokatlannak számított? - Ez valóban rejtélyes. Amikor hu­szonöt éves koromban tanulmányokat kezdtem írni a Vigíliába a lélek üdvös­ségéről, ez afféle katolikus magánügy­nek számított, olyannyira, hogy még Rákosiék sem foglalkoztak vele. Később Kádár idején kezdődött egy változás a vatikáni politikában, én akkor elmarad­tam a laptól, elbúcsúztam tőlük úgy a hatvanas évek elején. Akkor már nem írhattam volna azt, amit gondolok, így vonultam vissza történészi szakmám­hoz, ott viszont meg kellett keresnem, hogy ugyanúgy az igazamat írhassam, mert mást írni nem érdemes. A forrá­sokhoz fordultam, azokat igyekeztem feltárni és magyarázni. A sorozatom, amely sok próbálkozás után végül a Pa­norámánál megindult - az Árpádok, az Anjouk, a Hunyadiak - nos, előttem is talány, hogyan jelenhettek meg ezek a könyvek, hiszen nem volt kedvező a ki­adói atmoszféra. Egy dolgot sejtek. Az egyhülésben némi része lehetett annak, hogy akkoriban már folytak a tárgyalá­sok a magyar korona hazahozataláról - ez 1978-ban megtörtént -, s akkoriban történtek külföldön hivatkozások arra, hogy Magyarországon már nem any­­nyira merev a helyzet. Nevet ugyan nem mondtak, de én úgy vélem, ebbe tudták beilleszteni a könyveim kiadását is. - Azt is mondhatnánk, hogy a magyar Szent Korona visszakerülésének a lehetősé­ge az ön művei előtt is „feloldotta a zárat"? A Kapisztrán Jánosról elmondottakhoz hoz­zátenném: talán annak a történelmi kornak a realitása volt, hogy a vallásos lelkiség erő­ként jelent meg? Kapisztrán hatására a ka­tonákban az a bizonyos „áldozat-szerep" sorsfordító erejű harci többletté, győzelem­mé vált?­­ Ez olyan erő volt, amit még ma is nehéz egyenesen kimondani, de én ki­mondom, mert őszintének kell lennem, legfeljebb nem értenek egyet velem. Én ezt földöntúli erőnek nevezném. Ilyen földöntúli erők megnyilvánultak a ma­gyar történelemben. Nálam, aki vallá­sos katolikus felfogásúnak tartom ma­gam, ez úgy él, hogy még a legmateriá­­lisabb dolgokban is mindig ott van egy bizonyos földön túli párhuzam, s mint látható és láthatatlan együtt alakítják az életünket. A földön túl lévő és a mate­riális dolgok nem választhatók el egy­mástól... Kapisztránról egy rendtársa megírta, hogy Nándorfehérvárra utaz­­tában Péterváradon misemondás után egyszer csak váratlanul visszanyerte teljes bizakodó képességét, s ettől kezd­ve bizonyos volt a győzelemben. Vala­mi belső biztatást kapott. Ma, amikor a vallásos világnézet háttérbe szorul, a csodás eseményekben nem hívő embe­rek valami „tömegpszichózisra" gon­dolnak, amelyik még materiális ténye­zőkkel szemben is diadalmaskodik. Nándorfehérvár „csodájához" ez mind hozzátartozik. Amikor az új meg új, pi­hent török harci alakulatokat hadba ve­tő II. Mohamed seregével szemben kifá­radnak az állandóan, szünet nélkül harcoló magyarok. Hunyadi János - a katona - már látja, s ki is mondja: „A vár már elveszett. A török elfoglalta, mint ahogyan én mindig is mondtam." Kapisztrán ekkor újra erőt önt Hunya­diba. Elfogyott a lőszer. Az előretörő tö­rök áradatra kénbe mártott lángoló rő­zsét kezdenek hajigálni a várvédők, ez nagy lánggal lobogva ég a könnyű tö­rök öltözékre hullva, s ettől az előnyo­­mulók pánikba esnek. Hunyadi tiltja, hogy a vitézek kitörjenek a várból. Ka­pisztrán is vissza akarja őket parancsol­ni, de már nem lehet. A magyar kato­nákon erőt vett valami végső elszánt­ság, s elő­retörve pánikba ejtik a török tüzéreket is. Ekkor fordult meg a csata sorsa. Ám közben a katonák után ment Kapisztrán mégis az élükre állt, s Hu­nyadi ellenkezése dacára kereszttel a kézben vezeti őket az ágyúikat elhagyó török tüzérek nyomán. A török táma­dást háromszor verik vissza, megfordít­ják az ágyúkat, s II. Mohamed tudja, hogy az ágyúk elvesztésével megrop­pant az ereje. Öngyilkosságot kísérel meg, ám ebben megakadályozzák az emberei. S ebben a kavargásban minde­nütt feltűnik Kapisztrán a kereszttel. Itt a lelkesedésnek valami szokatlan ará­nya játszott szerepet... Ez volt a nán­dorfehérvári csoda 1456. július 22-én. Az eseményeket illetően a Hunyadi alakját leíró munkák közül nehéz volna hivatkozni egy ellenműre. Magának a csatának a leírása a legösszefüggőbben, a legjobban talán Tagliacor­o munkájá­ban, a pápának írt levélben lelhető fel. Ő ugyan még karddal küzdő égi an­gyalokat is lát a csata során, ami nyil­vánvalóan vallásos túlzás, de egyéb kö­rülmények, fegyverzet, napi küzdel­mek... sok adatot hoz. Az adatok, a té­nyek egyébként sok történelmi munká­ban elszórva találhatók. Korabeli diplo­máciai iratokban, levelekben, Kapiszt­ránról szólva hangsúlyozni kell azt is, hogy az egyház nagyon óvatosan bánt szentté avatásával, ez kétszázötven éven át húzódott, s 1690 körül történt meg, majd a 18. század elején nagy ün­nepélyességgel még egyszer szentté avatták. Kapisztrán túlélte Hunyadit, hiszen Hunyadi János a győzelem után kitört pestis áldozataként augusztus 6- án kilehelte lelkét, Kapisztrán János pe­dig 1456. október 23-án hunyt el az Új­laki család birtokán. A nándorfehérvári győzelem hetven esztendőre megállí­totta a török próbálkozását. Ami a val­lásos, kapisztráni lelkesedéssel felfoko­zott küzdőszellemet illeti, újabban a kutatók felvetették, hogy Kapisztrán szavára végül is kevesen gyűltek össze, s nem is értették a szavát, tolmács kel­lett hozzá. De elfeledkeznek róla, hogy a lelkesítéshez nem csak szóra van szükség, a döntő győzelem kivívása pil­lanatában azokra is tudott hatni a szó­val és személyes bátorsággal és a jézusi jellel, a kereszttel, akik nem az ő szavá­ra szálltak hadba. Mindebben nem az a csoda, hogy érthetetlen, hogy miszti­kus, hogy idegen nyelvűen is hatni tu­dott, hanem az a nagyon is érthető, hogy a lélek erejét igazolja. Az ő karjai közt halt meg Hunyadi János, jelenlé­tében adta vissza lelkét az égnek.­­ Könyvei pontos anyagfelvételen alapul­nak, s regényeket megszégyenítően izgal­mas az a módszer, ahogyan tényeket elemez­ve megrajzolja az események holdudvarát, azt mondanám „lélekudvarát", holott nem pszichológus. A magyar történelmet tömör munkákban úgy tekintette át, hogy az egyes művek tanulságai valósággal egymásnak adják a stafétabotot. Nem gondolja, hogy művei történelmi esszék? - Örülök, hogy ezt mondja. Ez volt a szándékom, valóban. Hogy ezt észre­­veszik-e, azt nem tudom. De én való­ban esszéírónak indultam, a francia esszé vonalvezetésében ismertem mű­fajom nagyságára, s akármit mondanak is, nekünk van egy bizonyos rokonsá­gunk a francia lélekkel. Nem származá­si vagy etnikai rokonság ez, hanem va­lami titkos lélekrokonság talán, olyan, mint az áldozatkészség, a lovagság... Érdekes, hogy egy - az esszétől egyéb­ként távol álló - történész, Szűcs Jenő, aki a marxista felfogást szolgálta, s ki­mutatta annak idején, hogy a francia és a magyar hagyományban létezik egye­dül az a nemesség-eszme, hogy az, aki gyávaságot mutat a harcban, aki nem hajlandó felvenni a fegyvert, az nem érdemli meg a nemes nevet... Ez afféle lelki kapocs. Ebben benne vannak azok a jobbágykatonák, akik halált megvető bátorsággal harcoltak, azok, akik hu­szárrohamokat vittek véghez, vagy Rá­kóczi fegyvertényeinek a végrehajtói. Az sem véletlen, hogy a Rákóczi-indu­­lót éppen egy francia, Berlioz hangsze­reli újra, s ez valami olyan lelki felrázó­erővel szól, hogy ez szokatlan... Mon­dom, mindez csak az én feltevésem. A franciáknak szerencsésebb a sorsuk, nekik nem kellett azzal foglalkozniuk, hogy nemzeti nagyságukat bizonygas­sák. Nekik ez természetes. Nálunk pe­dig, sajnos, Mohács óta ez szinte állan­dó feladattá vált.­­ Hunyadiról szóló könyvében szerepel egy hasonlat is, amelyben a nándorfehérvári győztest Jean d'Archoz hasonlítja. Illetve ta­lán éppen a királyt győzelemre lelkesítő Jean d'Arc és a Hunyadit lelkesítő Kapisztrán, a franciskánus párhuzamára is gondolhat­nánk. Hogy úgy mondjam, szent emberek segítenek a reáliák emberének... - Igen érdekes, hogy az emberiség a szentek tisztelete ellen fordult. Régeb­ben a szenttéavatási per során szentté tett embert - egy közösség, egy hely „mintáját" - mélyen tisztelték. - S talán ez a gondolat szól Hunyadi Já­nosnak is. Hunyadi természetesen nem szent, de a hit és a győzelem örök példája számunkra. Köszönöm a beszélgetést. Konczek József 1456, Nándorfehérvár A hit és a győzelem örök példája Beszélgetés Dümmerth Dezsővel . Hatvannyolcadik születésnapja a Szent Imre Kórházban érte a neves középkor­kutatót, írót, történészt, esszéistát, Dümmerth Dezsőt, akinek köszöntése a lá­badozás idején alkalmat nyújtott erre a beszélgetésre. Igaz, hogy már könyvei megjelenése idején, 1982-ben idő előtt nyugdíjba kényszerült egyetemi könyv­tárosi állásából. Jelenleg a Miskolci Bölcsész Egyesület tanára. Történelmi do­kumentumokon alapuló munkásságának, a forrásfeltárásnak és forrásmagyará­­zásnak azokról az érdekes területeiről kérdeztük, amelyek Magyarország euró­pai szerepét és jelentőségét világítják meg, s ha az Árpádokról, az Anjoukról és a Hunyadiakról szóló jeles művei ismeretében nóvumnak talán nem számít is az az irány, amelyet ő képvisel, mindenesetre más, mint a sokáig hivatalos hazai történetírás, történelemmagyarázás jónéhány megállapítása.Dümmerth Dezső írásainak az ötvenes években a Vigília című folyóirat adott teret, s a hatvanas években figyelme a történelmi mélységű vizsgálódások felé fordult. A nándor­fehérvári győzelem évfordulóján először Hunyadi Jánosról kérdeztük. Hunyadi János egyetlen - közel egykorú - nem hiteles képi ábrázolása (A Thuróczy krónika brünni kiadásából, 1488) Ismeretlen német mester fametszete , A nagy győzelem (1456. július 3-22.) színtere, Nándorfehérvár (16. századi metszet) III. évfolyam, 169. szám 1993. július 22., csütörtök INTERJÚ 13

Next