Új Magyarország, 1993. szeptember (3. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-20 / 219. szám
Függönyrojt Adj ki Polly kart! Elemi iskolás korunkban így játszottuk ezt a játékot: Farkas István igazgató-tanító úr (és érces, szép hangú katolikus kántor) két csoportra osztotta az osztályt az iskolaudvaron. A csoportok felálltak láncban egymással szemben. Erősen megmarkoltuk a szomszédunk csuklóját. Egy fiú a sorban elkiáltotta magát: -Adjkirály katonát! A másik sor ezt válaszolta: - Nem adok! Mire mi: - Ha nem adsz, szakítok! És erre a legerősebb fiú a mi csapatunkból nekirohant a másik sornak, hogy valahol elszakítsa az ő láncukat. Ha a szakítás sikerült, a szétszakított láncszemtől jobbra eső csapatrész átkerült mihozzánk. Ha nem, akkor a „szakító"-nak kellett beállnia a másik sorba. Azaz mi nemcsak hogy nem nyertünk, hanem egy embert (fiút) veszítettünk is, ráadásul az egyik legjobbunkat. Egyszerű kis játék volt, de elég kemény, olykor a durvaságig az. Megengedett volt ugyanis, hogy a „szakító" teljes erőből ráüssön a láncot tartó csuklóra, esetleg rádobja magát a láncra. Gyakran elszabadultak a gyerekekben amúgy is erősen meglévő agresszív indulatok, s az igazgató-tanító úrnak kellett közbeavatkoznia. A vita, vetélkedés azonban néha a következő szünetben is folyt; bevert orral, vérző arccal végződött a játék. Mostanság gyakran eszembe jut az Adj király katonát!, mégpedig olyankor, amikor valamely színház valakik által tervezett elfoglalásáról olvasok, hallok. Mint legutóbb is az Arany János Színház (már sokadszor felvetődő) „elszakításáról". Nem tudom, miért éppen ezt a színházat szemelték (szemelik) ki néhányan egy gyors támadó hadművelet céljául, illetve mégis sejtem. Jelenleg ez Budapest legszebb, tökéletesen rendbehozott, még egy remek kis stúdiószínpaddal is rendelkező színháza. Nagyszerű helyen van, minden tömegközlekedési vonalhoz pár méterre. Befogadóképessége sem nem túl kicsiny, sem nem túl nagy. Színpadméretei, technikája nagyon jók. Öltözői, kiszolgálóhelyiségei szintén. Hát persze hogy sokkal kívánatosabb egy ilyen friss, üde, szemrevaló leányzó, mint egy öreg, ráncos, roskadozó, romos, megtépett, foghíjas vénkisasszony! Hogy ebben a színházban működik egy társulat, nem is rosszul, és messze nem csak gyerekszínházi profillal (már ha van ilyen profil vegytiszta állapotban), jó, időnként kitűnő előadásokkal? Hát istenkém, annál rosszabb akkor a társulatnak! Majd elmennek, majd találnak maguknak másik színházat. Végtére is, mint köztudott, szép fővárosunk bővében van a jobbnál jobb, s régesrég üresen álló, kihasználatlan színházaknak. Lehet, hogy így gondolkoznak a színházi Ady király katonái! játék erős fiúi. Ha igen, példáért nem kell messzire menniük, csak a Nagymező utcába. Ott egyszer már működött egy hasonló „szakítás". De az is lehet, hogy, mint hírlik, színtiszta művészi célok vezetik a katonát (színházat) szerezni óhajtókat. A helyzet ez esetben sem jobb. Nem lehet kívánatos elképzelés az, amit csak egy már meglévő és jól működő intézmény kiakolbólításával lehet megvalósítani. Amikor Ruszt József és a Független Színpad elkezdett Pesten játszani, nem akarta kiebrudalni mondjuk a kis Madáchot, az Asbóth utcai Kamaraszínházat vagy a Pesti Színházat. Megkereste a maga helyét, s ott megteremtette játszási lehetőségeit. A Rock Színháznak egy évtizede nincs saját otthona. Most mégis sikerült létrehozni, egy használaton kívül állott moziból, a Csikk Színházat. Nem foglalták el rohammal a Operettet vagy a nagy Madáchot. Lehet persze, hogy ezért a mamlaszságukért a szakmában sokan lenézik Rusztékat és Várkonyiékat... (takács) III. évfolyam, 219. szám 1. KULTÚRA 1993. szeptember 20., hétfő ~7 Gerecze Péter fényképhagyatéka Építőművészeti emlékeink - képeken Az erdélyi falu- és városrombolásról rendeztek kiállítást néhány évvel ezelőtt az Országos Műemlékvédelmi Hivatal épületében, a budai Várban. Talán Segesvárt mutatta be a legtöbb fotó, pontosabban Segesvár hiányait, a fájó, s de már nyilván sohasem gyógyítható sebeket, melyeket a múltat elpusztítani igyekvők ütöttek a város házsejtekből, utcaerekből formálódó testén. Most újra előttünk Segesvár látképe, úgy, amilyennek évszázados fejlődése során kialakult. Láthatók mellette a részletek is, a Városkaputorony, a Hegyi-templom, azután pedig a fotók sora viszik magukkal a tekintetet erdélyi, felvidéki tájak műemlékei felé, hogy a templomok, kúriák, kastélyok sora a tér- és időbeli utazás után újra visszavezessen bennünket a Várba, ahol maguk a fényképek láthatók. Gerecze Péter fényképhagyatékát mutatta be nemrégiben az Országos Műemlékvédelmi Hivatal kiállítása, s mutatja be a tárlat bezárása után is az a kötet, amely az OMVH Forráskiadványok sorozatában jelent meg Bakó Zsuzsanna Ildikó szerkesztésében. A kötetben a kiállításon bemutatható anyagnál jóval több, ötszáztizenöt felvétel kapott helyet, így a válogatás nem csupán azt reprezentálhatja, ha nem is a teljesség igényével, hogy milyen állapotban voltak műemlékeink a századfordulón, hanem érzékeltetheti egy munkásság alakulásának erővonalait, egy tudós elme érdeklődésének irányait is. A XIX. század közepén (1856- ban) született Gerecze Péter azok közé tartozott, akik, mintegy a műemléki kutatás első nagy generációjaként, rendszeresen kutatták, fényképezték a múlt emlékeit. Gerecze 1898-ban lett a Műemlékek Országos Bizottságának rendes tagja, s hamarosan bekapcsolódott a magyarországi topográfia munkálataiba. Szerelme a művészt, a művészettörténet iránt természetesen jóval régebbi keletű volt. Imponáló az a kitartás, fáradhatatlanság, amellyel a kolozsvári egyetem bölcsészeként végzett, a pécsi főreálban tanító fiatalember a külföldet járta, hogy a múlt legfontosabb épületeit, kora legjelentősebb múzeumait megismerhesse. Németország, Franciaország, Itália szabta meg számára a mércét, s nemcsak a művészetek, hanem a pedagógia szerelmeseként is, hiszen a kor tanítási módszereit is szorgalmasan tanulmányozta. Írásaiban kezdetben pécsi műemlékekkel foglalkozott, majd egyre többet utazva, fényképezve az ország egész területén, érdeklődése a magyarországi román stílusú művészet felé fordult. A művészettörténet szakos hallgatók számára valószínűleg mindig emlékezetes marad a Gerecze név, hiszen a kéziratban maradt, az Építőművészeti emlékeink árpádházi királyaink idején című munka máig kötelező olvasmány. A legtöbb felvétel ehhez az 1908-ban befejezett dolgozathoz készült. A szöveg kiadására valószínűleg azért nem került sor, mert ahogyan a most megjelent kötetben közölt levél, dr. Éber László és Csányi Károly bírálata fogalmaz, hiányzik belőle az az alaposság, amely egy ilyen jellegű munkánál alapfeltétel. „Az emlékek teljes fölsorolását, pontos, megbízható, kimerítő leírását, ismertetését hiába keressük benne, e helyett odavetett megjegyzésekkel, többé-kevésbé felületes jellemzésekkel és nem egyszer elhamarkodott ítéletekkel találkozunk" - így szólt a kegyetlen kritika, amely megjegyzi ugyan, hogy „ez némileg módszer kérdése is", amely után azonban, ha a megbírált jelenlétében hangzik el, általában hosszú csönd következik. A haláláig hátralévő hat évben mintha Gerecze lendülete, munkakedve is csökkent volna, bár dolgozott a pilisszentkereszti feltárásokon, ásatott Pécsett, Zircen, dolgozatokat írt. Szerencsére nem bizonyult megsemmisítőnek a bírálat, s még nagyobb szerencse, hogy ha a dolgozat nem is látott napvilágot nyomtatásban, a szerző fotográfiái az Országos Műemléki Hivatal Fotógyűjteményében átaludt évtizedek után most nyilvánosságra kerültek, egy pálya, s a magyar műemlékvédelem-történet egy jelentős korszaka dokumentumaiként. P. Szabó Ernő Emberalakos féloszlopfő a pécsi székesegyház déli diadalív pilléréről, 1890 körül A téma kihívása győzött Horrormusical és rémálom-show a Vidám Színpadon Ma este nem mindannapi zenés bemutató lesz a Vidám Színpadon. Richard O'Brien horror-musicaljét, a Rocky Horror Show-t, tűzte műsorára az ez alkalomra szövetkezett alkalmi társulat. Dávid Zsuzsát, a Musical rendezőjét kerestem föl kérdéseimmel. - Hogy kerül egy horror egy színházba? - A Színház és Filmművészeti Főiskolán minden évben megrendezik azt a sanzonversenyt, amely Neményi Lili alapítványának köszönhető. Ott fedeztem fel négy ismeretlen fiút, akik nagyon jól énekeltek. Azt javasoltam nekik, hogy csináljunk valamilyen zenés darabot. Mire ők a Rocky horror show-t ajánlották, amiről akkor még semmit sem tudtam. Arról nem is szólva, hogy gyűlölöm a horrort! Csak ezek után néztem meg a musicalből készült filmet, a Rocky horror picture show-t, majd azt mondtam: hiszen ez nem szól semmiről, nem csinálom meg! - Végül mégis színpadra állította... - Addig győzködtek, hogy nagyon jó - a musical zenéje tényleg csodálatos - míg végül elkezdtem foglalkozni a darabbal. Végig kellett néznem ehhez az összes horrorfilmet, amit eddig megúsztam. Végül nem tértem ki a műfaj kihívása elől, tudni akartam, mitől olyan jó ez. (Bevallom, igazából ma sem értem!) Végül úgy döntöttem, hogy belevágok, csak kissé átalakítom a darabot. Nem vagyok képes olyan játékot rendezni, ami számomra nem szól semmiről. - Mit mond ezek után a Rocky horror show? - Megpróbáltunk dramaturgiailag egy egységesebb történetet kialakítani az egymáshoz fércelt motívumokból. Talán azt mondhatnám, egy picit humanizáltuk a musicalt. Ez az őrült éjszaka két fiatal szerelmes álma, s amikor már felébredve mindenen keresztül mentek, úgy döntenek, másként kell az életet élni, nem a vágyainkat megtagadva, testünket becsapva. - A főiskolán nagy sikert aratott. - Igen, ezért is döntöttünk úgy, hogy itt a Vidám Színpadon meg kellene ismételni a sikert, és nem másnak engedni át a babérokat. S bár ragaszkodtunk a főiskolás sikercsapathoz, három szereplőcserére sort kellett kerítenünk... (szémann) Hetvenöt évesek köszöntése Az írószövetségben nemrégiben ünnepelték irodalmunk két meghatározó alakjának Lengyel Balázsnak és Mészöly Dezsőnek a hetvenötödik születésnapját. A két irodalmár pályája sokban eltér egymástól, de, ahogy Lator László mondta köszöntőjében: „Mindkettőjük életének egyik jellemző vonása, hogy olyan korban tudták azt csinálni, amit szerettek, amikor az nem volt divatos. S mindezt olyan tiszta erkölccsel, hogy az példa lehet bármely kor szülötteinek." Az ünnepségen Lakatos István elmondta: Lengyel Balázsnak azonkívül, hogy mintaszerű kritikusa az irodalomnak, még egy személyes hálával is tartozom, hiszen az ő közbenjárásának köszönhetem, hogy 1956 utáni börtönbüntetésem egy évvel rövidebb lett. Mészöly Dezsőtől a szenvedélyes műfordítótól pedig megtanultam, hogy egy fordítás soha nincs kész, mert azon mindig lehet tökéletesíteni. BárányTamás köszöntötte az ünnepeiteket, mint jeles irodalomszervezőket, hiszen Mészöly nevéhez fűződik a televízió Lyukasóra című műsora. Lengyel nevét pedig az Új Hold folyóirat fémjelzi. Az ünnepség végén olvasták fel Göncz Árpád levelét, melyben Lengyel Balázsnak megköszöni, hogy verskritikánk nélküle meg sem közelítené mai színvonalát, Mészöly Dezsőnek pedig azt, hogy tőle sikerült megtanulnia a műfordítás fogásait. Parcsami Gábor Szponzorparádé Megemelem a kalapom mindenki előtt, aki hajlandó a kultúrát, a művészetet támogatni. Ám a legszebb, önzetlenebb gesztus jó ízét is megkeserítheti az orromba, vagy gusztustalan tálalás, teszem azt, ha valaki a saját szobrával is megajándékozza a segélyezettet, vagy más módon tolakszik a művészi produkció és a befogadó közé. Itt volt például az a bizonyos tehetségkutató vetélkedő, amely jó ideig „lázban tartotta" az egész országot. A döntőjét szombat este nyolctól vasárnap hajnaláig élvezhettük a televízió jóvoltából az eredményhirdetésig. Újfent hangsúlyozom: mérhetetlenül és kimondhatatlanul hálásak vagyunk azoknak az intézményeknek, magánszemélyeknek, amelyek a Ki mit tud megrendezését lehetővé tették, de a támogatók végeláthatatlan fölvonultatását nem csak hosszadalmasnak, nem csupán ízléstelennek, de szervilisnek is éreztem, már-már megalázónak a vetélkedő díjazottjai számára, hiszen a sok szponzor között szinte eltűntek. A megajánlott összeg nagyságrendjétől függetlenül, szinte minden mecénás megjelent a képernyő előtt, szerény mosollyal fogadván el a hálálkodást... Az embernek végül az a szentségtörő gondolata támadt: egyszerűbb lenne, ha csak ők vonulnának a színpadra, egymásnak gratulálnának, egymást köszöntenék és díjaznák. Az a néhány (tíz-tizenkét millió) magyar néző, akit a produkció is izgatott, elolvashatja az eredményt az írott sajtóból, vagy írhat olvasói levelet mondjuk a színes RTV újságnak: tessék mondani, voltak művészek is? Pósa Zoltán pihenő hegedűs A Ménesi út 59/b alatti ház, amelynek falán tegnap óta elénk tárul Rudnay Gyula egyéb táblája, Medgyaszay István maga építette otthona volt. Építőművész volt, aki nem nyugvó szenvedéllyel kereste a magyar építészet törvényszerűségeit, és gyakran találkozott itt, otthonában művészbarátaival, akik életük munkásságát maguk is művészetük magyarságában keresték. Közülük most egyikükre, egy szikár, egyenestartású, komoly vagy barátilag mosolygó festőre, majdnem azt mondhatnám „a" festőre, Rudnay Gyulára emlékezünk. Medgyaszay és Rudnay életműve hű sáfárjának, Bartha Zoltánnak kell megköszönnünk ezt az emlékművet. Nekem is mesterem volt Rudnay. Ha reá emlékezem, nemes alakja mellé odasorakoznak művei. Leginkább a „Pihenő hegedűs", „Az öreg magyar ember", „A nagybábonyi utca", szélfutotta fái, dombok közt kanyargó kopott ösvényei, nemes kisaszszonyai és szolgalegényei, alacsonyan tartott látóhatár fölött magasodó szegény emberei, csipkekendős felesége jutnak eszembe. Ezek nem képek, hanem a valósággá vált magyar élet bennünk élő árnyalatai. Az ő ihletése nyomán meggazdagodott bennünk a magyar ember és a magyar táj. Meghatódunk a szegény emberek szeméből sugárzó becsületen, meg a szélfútta fák meglebbenő lombszoknyája csipkéjén, a sírva vigadók lakomáin, a fölénk boruló hatalmas ég kupolájában cikázó fecskéken, a rétek zöldjén, a fák feketéjén, az ecsetmozgás szajságán. Művei emberebbé, magyarabbá tesznek minket, nem úgy, hogy elkülönítenének az európai többi népektől, hanem éppenséggel beleszőnek a népek hagyományaiba is. Tintoretto és Goya éppen úgy közelünkbe kerül, mint Munkácsy vagy Paál László. Hatalmas gobelinjén Árpád és népe jelenik meg, de úgy ám, mintha a magyar falu embere és kurtanemességünk méltósága éledne belnnük. Pihenő hegedűsének csendes bánata pedig életünk legszebb emlékei közt szomorkodik. A paletta színei nem festékek voltak számára, hanem izzó lelkének vulkánjai, az égbolt fénye és a föld sötétje örvénylő förgeteggé válik képein. Vastagon felrakott színei sajátos hangulatai egységben örvénylenek szenvedélyes ecsetjárása nyomán. Fliába kíséreljük meg szavakkal közelíteni ezt a kristálytiszta művészetet, ezt a szilaj magyarságot. A szavak lehervadnak képeiről, szürkékké válnak a kanyargó képfelületek mellett. „Próféta volt", mondta róla Barcsay Jenő, kinek színvilága egész életében mesterére emlékezett. Apárndként szerettük, festőként tiszteltük. Petőfi és Kossuth lángoló magyar hite élt benne. Emléke legyen áldott! Hirdesse ez az emléktábla Medgyaszayval való barátságát, s idézze fel emlékezetünkbe a Mestert s velük együtt népünk szeretetét. László Gyula Elhangzott tegnap két órakor Rudnay Gyula emléktábla-avatásán. »b Jh.gtaiiácisa€ló XX. évfolyam 1993/9. SZEPTEMBER Munkaképesség-csökkenés, rokkantság, járadékok Mikor, hol kell a rokkantsági járadékigényt előterjeszteni? * Ki jogosult rokkantsági résznyugdíjra? * Az egyéni vállalkozó kaphat-e rokkantsági nyugdíjat, ha tevékenységét folytatja? * Az első munkába állás élén már megrokkant személy jogosult-e rokkantsági nyugdíjra? * Módosul-e a nyugdíj összege, ha a nyugdíjas egészségi állapota megváltozik? ’ Kinek nem jár átmeneti járadék? * Mikor, kinek állapítható meg egészségkárosodási járadék? • Az állampolgársági törvény • Az illetéktörvény módosítása • A munkaviszony rendes felmondása a munkáltató által II. • Végrehajtás Ingóra és Ingatlanra II. • A marhalevél II. • A törvényes képviselő vagyonkezelése I. • Rovatok