Új Magyarország, 1993. december (3. évfolyam, 280-305. szám)
1993-12-18 / 295. szám
III. évfolyam, 295. szám/// 1993. december 18., szombat , I ;uDAi,Esni,0TVD8^(fe8Er;ii,„wil„, e első pillantásra hagyományos őssgimnáziumi tablót idéz a kép, hasznlók láthatók minden esztendőben a forgalmasabb utcák kirakataiban, büszkén tudatva az arra járókkal: ezek a fiatalok íme, nagykorúak lettek, s érettségivel is bizonyították érettségüket. A fent említett tabló is ezt tanúsítja, s azt sem titkolja, hogy a budapesti Eötvös József Gimnázium IV/A osztályának diákjairól készült, akik 1955 és 1959 között látogatták a legendás tanodát. De hát kik ezek a fiúk és hol vannak a tanáraik? Miért nem szerepel nevük a tablón? És ki az, akit körülvesz a harminckilenc érettségiző portréja? 1935 barátságos, napsütéses őszén kezdődik a történet. Az EJk osztály diákjai éppen csak ismerkednek egymással, amikor megtudják, hogy osztályfőnökük, az idős, jóságos Nemes Árpád gyógyíthatatlan beteg. Régi-régi Eötvös-tanár, generációk emlegetik nevét szeretettel. Nem búcsúzik, de mindenki tudja, őt már egy égi katedra várja. A csikószilajságú kamaszok is átérzik az élet elkomorodását, valahogy megváltozott a derűs ősz. Október elején egy fiatal tanár lép be a terembe, nyugodt, határozott és elmondja: őt bízták meg az osztály vezetésével. „Irodalmat és történelmet fogok tanítani az Urak engedelmével" - közli, s a döbbent csend után tekintete körbejárt. Mindenkinek a szemébe nézett. Urak? Jól hallottuk? Mi történik itt? „Igen, Uraim, tanítani szeretnék, és nagyon fontosnak tartanám a közreműködésüket, mert bár több osztályban is tanítok, de a maguké az első életemben, amelynek az osztályfőnöke lehetek. Erről többet nem érdemes beszélni, és bevallom erre büszke is vagyok." Nehéz beszámolni a következő hónapokról. Óráról órára, percről percre észleltük, hogy csoda résztvevői lettünk. A zabolátlan kamaszok a világon mindenütt egyformák. Persze, voltak stiklik, puskázások, nagy és mások számára teljesen érthetetlen röhögések, lógások, ál- és valódi betegségek - minden, ami egy gimnáziumban előfordul. De a társulat - bár nem nagyon élt vissza vele - elmondhatatlan biztonságban érezte magát. Volt egy tanárunk, aki ugyan másokat is tanított, de igazából csak a miénk volt. Mert mit lehet mondani egy olyan emberről, akinek ilyen osztályfőnöki órái voltak: „Kérem szépen, óránk tárgya az iskolai faliújság-verseny. Ezen részt kell venni. De ahogy látom, az Urak mérhetetlen érdeklődését ezen súlyos téma iránt, úgy döntöttem, hogy elmondom a brit gyarmatbirodalom történetét". És elkezdte, elmondta. Közben kicsengettek, az udvaron már pattogott a futball-labda, a tanításnak vége volt, mi pedig szájtátva hallgattuk az addig soha, sehol el nem hangzó tényeket, adatokat, összefüggéseket, a történelem logikáját és a történész ítéletét, véleményét. Istenem, ha akkor lett volna nálunk egy akármilyen kis magnó vagy akárcsak Bartók Béla fonográfja! Hogy valóságosan mit tudott ez az ember, akkor még csak sejtettük. 1956 októberének csodálatos forradalma kellett, hogy egy életre megbizonyosodjunk róla. Mert az addigra már II/A volt az ötvenhatos osztály. Az iskola forradalmi bizottságot választott. S az elnöke a mi osztályfőnökünk lett: Antall József! Bizakodtunk, reménykedtünk, majd kétségbe estünk. Tanítás nem volt, kijárási tilalom, áramszünet volt, de tanárunk mégis megtalálta a lehetőséget, hogy összerázza a társaságot. „Uraim, belekerültek a történelembe - mondta - és ezt ne feledjék el életük végéig!" Aztán újra elkezdődött az iskola, és mi riadtan vettük tudomásul, hogy elmaradnak az irodalom-, a történelemórák. A tanár úr nem beszélt róla, mi tudtuk: kihallgatások, vallatások miatt hiányzott az órákról - igazoltan! Április elsején - gonosz tréfa - hivatalosan is bejelentették, Antall Józsefnek távoznia kell az Eötvös gimnáziumból. A torokszorító búcsúzáskor megpróbált mosolyogni, mi tizenhatévesen zokogtunk. „Uraim, csodálatos időket éltünk át együtt. Büszke vagyok rá, hogy veletek lehettem és nem fogom elfelejteni az első osztályomat." Gyorsan elment, mert már nem tudott mosolyogni. Azt hiszem az osztály azon a napon vált felnőtté, nem az érettségin. Tanúsíthatják ezt azok a barátaim, akikkel közel negyven éve hetenként találkozom, de, hogy egy csoda részesei voltunk, azt ugyanígy tanúsíthatják a Toldy gimnázium diákjai, ahol Antall Józsefnek áthelyezése után sikerült megismételni, folytatni a csodát. Számomra, akkor, valahogy be is fejeződött a gimnázium. Jelentéktelen figurákkal próbálták őt pótolni és a hatalomhoz lojális vezetés maximálisan kihasználta azt a fegyverét, hogy érettségi nélkül, „megfelelő" iskolai javaslat nélkül mindenki számára bezárul a továbbtanulás lehetősége. Így érkeztünk el 1959 tavaszához, amikor sor került a fényképezésre. Lesz tehát nekünk is tablónk - ma is megtekinthető a gimnázium folyosóján - ott leszünk rajta bizakodó arccal, a jövőbe nézőn és ott lesznek a tanáraink, az igazgató. Hogy volt nekünk egy tanárunk, akiért gondolkodás nélkül tűzbe mentek volna diákjai, egy osztályfőnök, akinek mi voltunk az első osztálya, az 1956-os Antall-osztály, hogy ő szerepeljen a tablónkon? Normális ez a társaság? A Munka Vörös Zászló Érdem-, renddel fetüntetett Eötvös József Gimnázium tablóján megjelenjen egy ellenforradalmár fényképe, alot 1959-ben végleg eltiltottak a tanári pályától? Hát persze, hogy nem szerepelt a tablón. De a „társaság" normális volt! Akkor találtuk ki teljes egyetértésben - hogy ki említette először nem tudom, de csodálatos ötlet volt - a külön tablót. Azt a tablót, ahol CSAKO van a középpontban, a diákjai körében. Mit tudtuk akkor, hogy mi az a szamizdat!? Egyetlen dolgot tudtunk: az egyedül méltó és igazságos módszer, ha megemlékezünk az együtt eltöltött megismételhetetlen időről. Ugye, azt senki nem gondolja, hogy ezzel a tettünkkel 1959-ben, Magyarország első szabadon választott miniszterelnökének akartunk hízelegni...?! A „nagy" tablóról készült kicsinyített másolat is, mindenki kapott belőle, az én példányomat nem találom. Talán anyám rakta el valahová a gyerekkori képeim közé. Az IGAZI tablót azonban bekeretezve a szobám falán őrzöm, így, nevek nélkül, hiszen a fiúk nevét fejből is tudom. Az égi tanáriban pedig Antall József azóta bizonyára találkozott Nemes Árpád tanár úrral, talán leült mellé és arról beszélgettek, milyen jó egy kicsit megpihenni. Pihenj, pihenj drága Osztályfőnök Úr. A Jó Isten áldjon meg életedért! KI György András A NÉVTELEN TABLÓ Tisztelt Osztákyfőnök Úr! En;^cdjc luc;^, ho^/ a kcj^i/cdt virágaiként Iwh ezzük ravatalára az emlékezés és a köszönet sorait. Hálával tartozunk a Teremtőnek, hogy 1957 tavaszán a tanítványai lehettünk. Akkor nem is gondoltuk, hogy az osztályunkba belépő és a Tohiy Cimnáziumban első óráját tartó ifjú tanárral örökre összefonódik életünk, és a harminchárom év múlva szabaddá váló Magyarország első miniszterelnöke áll előttünk. Ma is emlékezünk minden szavára, emberformáló tanítását a hazáról, a hazaszeretetről, a legnehezebb időkben is kötelező emberi magatartásról, a megpróbáltatást méltósággal viselni kötelező normákról. Szinte belénk szigerálta, hogy elmélyült tudás nélkül nem szolgálhatjuk nemzetünket, és egy átlag eredményt mutató osztályból, 1959 júniusára Budapest egyik legjobban érettségző közösségét formálta ki. Soha nem lépett fel a szigor eszközével, a meggyőzés csendes és higgadt szavaival győzött meg minket. Ma már tudjuk, hogy személyes szabadságát veszélyeztette, amikor a hatalom különböző politikai ügyek miatt fellépett ellenünk. Mindig mellettünk állt, amiért 1959 őszén leparancsolták a katedráról. Miattunk is vállalt megpróbáltatást, miattunk is élt megkülönböztetve. Köszönjük, hogy előttünk mindig nyitva állt ajtaja, később is segített tanácsaival, és figyelemmel kísérte életünket. Talán jobban ismert minket, mint mi önmagunkat. Sokszor a Tanár Úr fedezte fel kepességeinket, terelt arra az útra, amelyen haladunk. Fájó a búcsú, de köszönjük, hogy ismerhettük, és - ha rövid időre is - részesei lehettünk életének. A Toldy Ferenc gimnázium 1959-ben érettségizett IV/A osztálya