Új Magyarország, 1994. március (4. évfolyam, 50-75. szám)
1994-03-11 / 59. szám
Gyötrelmes idejét éli a vajdasági magyar értelmiség, mely létalapja lassú sorvadásával fizetett szemhunyás fejében tágítgatni engedett mozgásteréért. Az enyhe tengeri betegséggel mieit légüres térből a mai nagy földindulás egyszeriben végveszedelme küszöbére vetette, ugyanúgy, mint a fölébe terpeszkedő Iktatom üldözöttjeit, a baranyai magyarokat Talajvesztettségről utoljára értesült a léggyökereivel Megtisztulása nélkül innen föl nem kelhet Már nem segítenek a helyzeti előnyétől fakadó, ép helyzetelismerőt dicsérő változatos taktikák a hangyaszorgalmú részfoglalatoskodástól a partizántodó balosságon át az avantgárdba való előremenekülésig nem használ az oly sokszor a durcáskodva riszálásra pazarolt tagadhatatlan életerő: választani kell Érti is, nem is az ember az értelmiség egy részének makacs ódzkodását attól hogy a vajdasági magyarság autonómiája jegyében megreformáltan vegye kezébe szellemi talpraállásának eszközeit a neki hagyható (mindig is sokallott) szigetnek legalább az el nem sodort tttarnáikán. Mint ahogy nem lehet nem érteni, ha akad, aki nem tud kitérni ennek vállalása elől Azzal együtt érthető, hogy mindig támad hatalomvágy, mely e huzakodás hozadékára számít talán. Aki tudta, mire kell számítani, eddig is számított. Már nem ahhoz kell, mérni a kisebb rosszat, hogy azért mégse menjen fejjel a falnak az ember. A kérdés most már tényleg csak az, egymással szót tud-e végre érteni maroknyi magyar a Vajdaságban, melynek szellemi produktuma törésvonalaiban volt igazán gazdag. Fordulván a világ atomizáltsága lett Achilles-sarka. A költészetnél „mint olyannál", de még az anyanyelvűnél is prózaibb dolgok ezek. Megvitatásukat a Tótfaluban február 24-26-án félszáznyi felszólalóval tartott értelmiségi kerekasztallal indította el a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség. Húzsvár László bánáti püspök és Ács Károly költő mondandója olvasóinkat is eligazítja e sorskérdésekben. B. A. Az utóbbi hetek „értelmiségi vitái" közepette, a sok elhangzott, leírt, egymásnak szegezett, egymás fejéhez vágott érv, bizonyíték, üres, de kellő hangerővel nyomósított állítás közül csupán két halk megjegyzés hatolt tudatos lényem legmélyéig, rázott meg elemi erővel, késztetett állásfoglalásra, saját írói létem, magatartásom újragondolására. Az egyik Harmath Károly páteré, aki az értelmiségi küldetés hitét szegezte szembe a kételkedéssel és csüggedéssel, mindennek ellenére szellemi táplálékot kell adnunk a népnek. A másik egy ismeretlen felszólalóé egy másik ülésen, aki egyszerű munkásként mutatkozott be, és valami olyasmit mondott, hogy a „csúcsértelmiség nem lehet független, mert a nép felnéz rá". Persze, hogy nem új, forradalmi gondolatok ezek, más kontextusban bizonyára közhelyként is hathanának (a közhely: saját gondolatunk, amit más szájából hallunk, de mi magunk nem mernénk kimondani), de ezúttal, mai félelmeink és nyomorunk szorongatásában, a rádöbbenés, a megfellebbezhetetlen igazság villámfényével világított be abba a jéghideg, éjsötét barlangba, amelynek mélyén megalázott emberi tudatom kuporog vacogva. Igen, milyen szép és magasztos hivatás volna kiállni a nép elé, amely felnéz ránk, és szellemi táplálékot osztani neki, lehetőleg a földi kenyér mellé... Kérem, ne a gúnyt olyan korban élünk, amikor a körülöttünk tomboló szörnyűségek valamiképpen meghirdetik Isten halálát. Ezrek veszítették el hitüket századunk borzalmas történései miatt, ezrek lelkéből aludt ki a reménykedés minden kínon átsegítő érzése, s ami legfájóbb, ugyancsak sokezer ember vált a gyűlölködés rabszolgájává. Mindezzel párhuzamosan századunk egyben a vértanúk és a szentek százada is: a hitleri-sztálini őrület, csakúgy mint napjainkban a bosnyákországi borzalmak sokak életéből csodálatos tanúvallomást építettek számunkra az élő Isten mellett. Sokezer vértanú és hitvalló élete-halála fénysugárként előremutat; nemcsak napjaink emberét tölti be világossággal, hanem az eljövendő századokhoz is szól, amelyek, reméljük, éppen e század vajúdásaiból levonják a tanulságot, és szebbek-boldogabbak lesznek a mostanitól. Gondoljunk csak a sokat emlegetett Maximilián Kolbe atyára, aki önként vállalta az éhségbunker halálbüntetését többgyermekes börtöntársa helyett, amikor a Gestapo tizedelte a büntetőtábor lakóit. Idézhetjük a katolikus bosnyák nővérek tragédiáját: nem egy helyen ablakokon át vetették ki magukat a szerzetesnővérek a mélységbe, hogy megmeneküljenek meggyalázóiktól. Irodalmi berkeinkben közismert a több évtizede papírra írt és szállóigévé vált két szóból álló gondolat, amely így hangzik: írástudók felelőssége. Igen, az értelmiségiekre gondolok, köztük különösképpen a katolikus a gőgös fintort érezzék ki szavaimból, hanem a tehetetlenség kétségbeesését, az értelmiség nyomorát. Mert ha megengedik, én éppen erről a túlsó oldalról, értelmiségi nyomorunk felől próbálom megközelíteni a témát, megmagyarázni, miért hatott rám a katarzis erejével a fent idézett két egyszerűnek, természetesnek látszó megállapítás, a szellemi küldetés hite és követelése. A nyomor nemcsak szűkölködés, nincstelenség, bár abban is van jócskán részünk - fölösleges beszélni róla. Talán épp az értelmiség érzi, tapasztalja fokozottabban az anyagi romlás következményeit, az élet minőségének kétségbeejtő süllyedését, a bezártságot és kiszolgáltatottságot; jobban, mint a termelő munkás, a kétkezi dolgozó, hogy ne is beszéljek az ügyeskedő, tcupeckodó, szemfüles balkáni-levantei „üzletember"-rétegről, amely egyenesen virul ebben a kaotikus, anarchikus, skrupulus nélküli, rabló-fosztogató világban... Nem, most a nyomor „magasabb" fokáról akarok szólni, a szellemi nyomorról, ami már-már kérdésessé teszi, hogy egyáltalán értelmiségieknek nevezhetjük-e még magunkat: a könyvek, folyóiratok, információk, kapcsolatok, utazások hiányáról, lehetetlenségéről, arról a mérhetetlen nyomorúságról, amely bénává teszi, megbéklyóz, szólás- és cselekvésképtelenné változtat, a sivár hétköznapok megélhetési gondjai közé sulykol le bennünket. És ami szerintem a legsúlyosabb intellektuális nyomor jele: helyzetünk fel nem ismerése, az a hamis tudat, hogy mi igenis végezzük a dolgunkat, lám, ma is megírtunk egy magasröptű értekezést, egy magvas verset, megtartottunk egy előadást, kiállítást nyitunk, színházat ünneplünk, díjat osztunk - csupacsupa pótcselekvés, elhallgatás, másról szólás, melyben az egyedüli indulat a kicsinyes, önző értelmiségiekre. Mielőtt azonban külön szólnék a katolikus értelmiségiekhez, engedtessék meg, hogy általánosságban kimondjam, mintegy testvéri üzenetképpen odaforduljak eszmélődésem minden hallgatójához: az értelmiségieknek a mostani sorsdöntő hónapokban ki kell lépniük önmagukból, akaratuk kell többnek lenni önmaguknál, egyszóval szentté lenni. Egyfelől a nagyobbá tevés igényét kell érezniük magukban parancsolóan, másfelől kicsinységüket, tehetetlenségüket kell elviselniük, anélkül, hogy belekeserednének a tehetetlenséggel járó lelki megfeszítettségbe. Így fogalmazott gondolatomat, kérem fogadják el és tegyék magukévé éppen azok, akik bármi okból távolállónak érzik magukat a keresztény gondolatiságtól. Ne riadjanak vissza szavaimtól, ha azt kérem tőlük: akarjanak szentté lenni. Biztos vagyok benne, hogy máris egy hullámhosszon beszélgetünk: nem a templomi oszlopokon díszelgő szoborszentek közé invitálom őket, hanem felelősségtudatukra kívánok apellálni. Édes anyanyelvünket beszélő népünknek, ahogyan a közelmúltban elhunyt Lőrincze Lajos mondaná, minden jajszava az értelmiségiek után kiált, és jaj ma annak a bánsági és bácskai részeken élő magyar értelmiséginek, akinek az érdeklődési köre nem terjed túl önmagán. Az értelmiségiekre igenis fokozottan vonatkozik, hogy mi, mindannyian őrzői vagyunk egymásnak, másrészt az önmagunkba zárkózás mindig a rosszul való cinkosságot jelenti. Akit napjainkban nem foglalkoztat a személyi, a kulturális és személyeskedés, a másként szólók, mást mondók, helyettünk beszélők és cselekvők ócsárlása, szapulása... Tipikus gyerekszoba-szindróma, hogyedvenc bibliai metaforámmal éljek: homokra épített ház, épphogy még nem dőlt a fejünkre. (Nemrég láttam egy különös orosz filmet, Nyikolaj Mihalkov alkotását, ha jól emlékszem, Raba ljubin - Szerelem rabja - a címe. Egy filmező csoport a polgárháború kellős közepén valahol a Fekete-tenger partján forgat, s éli a maga külön, „idillikus" szerelmi kalandokkal, féltékenységekkel, intrikákkal tűzdelt „művészéletét" játszanak, mint a gyerekszobába zárt gyerekek, csak néha egyik vagy a másik hadakozó fél katonái törik rájuk az ajtót. Ilyenkor egy pillanatra mintha ráeszmélnének a valóságra, de aztán, a veszély feltételezett múltával, visszasüppednek boldog-tudatlan játékaikba, amíg végképp el nem söpri őket a történelem vihara.) Úgy érzem (és remélem, nem csak én!), hogy végső ideje fölébredni ebből a Csipkerózsikaálomból, fölfogni a veszélyhelyzetet, népünk tragikus fogyatkozását, létalapjának, életterének szétmorzsolását, a rossz szándékú hatalom hol ravasz, hol erőszakos kisebbségellenes húzásait, melyekkel megvonja a levegőt a tüdőnktől, elfedi a kilátást szemünk elöl, fegyverdörgéssel tompítja hallásunkat. Tehát cselekednünk kell, mentenünk a menthetőt, tennünk a végromlás ellen... Ehhez pedig tiszta elmékre, nagy elszánásra és közös akaratra van szükség, szellemi erőink és népünk szívének együttdobbanására. (Most veszem észre, hogy már negyedszer fut a tollamra a „nép" szó, amelyet éppen homályos vagy túl általános jelentése miatt mindig kerültem, mint például az „Isten" szót is, és most mégis mind a kettő gazdag értelemmel telve tér vissza gondolataimba és szótáramba.) No de nem is akartam én politikai szónoklatot tartani (eméterületi autonómia gondolatköre, továbbá, aki napjainkban igyekszik jótékonykodó tevékenységet kifejteni a neki legmegelelőbb helyen és módon, elsősorban éleslátású tudományosság önművelése síkján, az még mindig annak az önző anyagelvűségnek a terében botorkál, amely sajnos nem bukott meg együtt az elméleti materializmus Marx Károly által fabrikált társadalompolitikájával. Végső ideje, hogy az értelmiségiek felülvizsgálják saját életmódjukat és megkérdezzék maguktól, mi a jellemző magatartásukra: vajon csak a fogyasztói társadalom tagjainak érzik-e magukat és szívük bánatát egyedül az képezi-e, hogy az energiák jóval kevesebb részét fogyaszthatják 1994-ben, mint tették ezt 1990-ban? (Nemrég olvastam valahol, hogy az északi félteke országaiban a 22 százalék ott élő népesség a világ energiáinak 70 százalékát használja fel. Egy svájci például e forrásokból negyvenszer annyit használ fel, mint egy tanzániai.) A vajdasági értelmiségieknek végre a termelői-fogyasztói társadalmiság szintje fölé kell emelkedniük, tudatosítaniuk kell magukban prófétai küldetésüket és messzemenően helytállni összefogásban, egységápolásban, egymás értékeinek megbecsülésében, és mindezt azért, hogy népük iránti szolgálatküldetésüket tudatosítsák. Bizonyosra mondható, hogy az utóbbi néhány évben eltávozottak száma sokkal kisebb lehetett volna, ha a fiatal értelmiségiek lelkét szolgálatküldetésük tudata hatja át. Ennek az építése azonban nagyon szerény keretekre zsugorodott, másrészt rést, ha az eddigi szövegem ilyesmire hasonlított!), hanem csak lehetőleg összefüggően eladni, hogyan regisztráltam le a magam urai-szubjektív módján ezt a feneketlen szellemi nyomorúságot, amelybe úgynevezett csúcsértelmiségünk sülylyedt, s amelyből - ha lehet, közösen - kiutat kell találnunk, hogy az írásom elején idézett szép hitek és elvárások ne tűnjenek fel merő ábrándnak, sőt gúnyképnek a valóság torzító tükrében. A magam „receptjét" tudom csak fölkínálni: a magamba szállást, az önvizsgálatot, valódi mivoltom, helyzetem, lehetőségeim őszinte, intellektuális gőg és hiúság nélküli számbavétét, és mindenek fölött: leszámolást - igenis leszámolást! - a múltammal, mindazzal, amit tettem, és amit talán tehettem volna, de nem tettem azért, hogy ne következzék be, ami bekövetkezett. És mennyi, de mennyi mindent mulasztottam el megtenni hosszú „pályafutásom" alatt: emberként, magyarként, íróként, szerkesztőként meg úgynevezett „közéleti személyként" - tudatlanságból, naivitásból, könnyelműségből, kényelemből, megszokásból, renyheségből, sőt, mi tagadás, megalkuvásból is évtizedeken át segítettem életben tartani (néha még éltettem is!) egy lényegében hazug, álhumanista, áldemokrata rendszert, mely végeredményben, következményeiben a vesztünket okozta, tízévenként megtizedelt, jogainkból kiforgatott, emberi és nemzeti azonosságtudatunktól megfosztott, félnyelvű, féléletű szellemi korcsoldcá degradált bennünket. Szó nélkül elfogadtam a nagyobb darab kenyeret, amit a kezembe adott, a „pozíciókat", amelyeket fölkínált, a szánalmas kis „privilégiumokat", amelyek a rezsim „kegyeltjének" kijártak és amelyek lehetővé tették, hogy időről időre a „világpolgár" szerepében is tetszeleghesse. Közben írtam és fordítottam a verseket (az egyetlen dolgot, amihez talán a gyakorló vallási élettől történő elszakadás, a népi valláshagyomány tudatos pusztítása is megtette a magáét. Az értelmiségiek komoly hányadát teljes lelki szikkadtságban érte a többségiek keményöklű és ferdeségekkel terhelt nemzetieskedése. Az eddig elmondottak ellenére kétségtelenül köztünk vannak mind a bánsági, mind a bácskai részeken a retorikus értelmiségiek is, akik Egyházunk ökumené-mozgalmi irányultságát is elfogadták. Bácskai-bánsági katolikusok és helvét hitvallású reformátusok nem érzik magukat egymástól távolinak, s áll ez annak ellenére, hogy a tudatos kapcsolatépítés még be sem indult köztük. Bizonyára nem tekintik megállapításomat sértő szándékúnak azok az értelmiségiek, akik a keresztény gondolatiságon kívülállónak tartják magukat, ha azt állítom, hogy a jézusi hit rádiuszán belüli értelmiségis értettem, és abban a tévhitben ringattam magam, hogy maradandó az, amit alkotok. Közben évről évre kevesebb kisiskolás iratkozott a magyar tannyelvű tagozatokra; évről évre fogyatkozott „maradandó műveim" potenciális olvasóinak száma... Fövenyre ,épített ház volt ez is, ahogy az írás mondja. Csodálatos kegyelemnek tartom, hogy azért mégsem vesztettem egészen a hitemet a költészet megtartó erejében. Csak egy életem van, annak is a vége idé járok, nem kezdhetek hát semmit újra, nem építhetem kősziklára házamat, de segíteni az újrakezdőknek, az új építőknek talán még tudok: tanáccsal legalább, tapasztalattal, ahogyan pont tizenöt éve írtam egy versemben (nagyon nem szeretem magamat idéni, de verset talán szabad, különösképp akkor, ha úgy érzem, másként, jobban nem is tudnám megfogalmazni): rímz ingyen, nem rabság-e, a legrosszabb? Véletlen szeszélyeid sodra van és kéretlen összevissza rohangáló véredben evickélsz, magad foglya, semmi őre, és így maradsz, de hátra, se előre, így maradhatsz. Felejtve. Egyelőre. Nem sokáig: az idő eljön érted, lángszórójával leolvasztja vérted. égieknek még inkább ébreszteniük kell magukban a nagyobbá evés igényét, másfelől még inább tapintaniuk kell magukban ácsinységüket és tehetetlenségket. Tudatosan az e két pólus közti megfeszítettségüket kell megélniük és a feszültséget az „Isten és én" kapcsolat és az „Atya-gyermek" kapcsolat eggyéválásában feloldaniuk. Jézus biztató szava hozzájuk szól, maga a mennyei Atya várja közreműködésüket, hogy népünk élén hitvallóként járjanak, vállalják népünkkel együtt és népünkért, a nincstelenség ugyan vér nélküli, de szenvedéssel és a hozzá kapcsolt lelki megaláztatottsággal járó tanúságtételét. És maradjanak, ne meneküljenek el e sajátos mártíromságtól. Mutassanak eligazodást a házasélet és a családtervezés síkján a széles néprétegeknek, gyakorló keresztény mivoltukkal valljanak hitük erejéről, őrizzék az őshonossági tudatot a kanyargó Tisza mindkét partján és reményből élve remélni tanítsák a reményvesztetteket a Szentlétekre hagyatkozva, így legyenek kenyérfalattá a rájuk éhező kisemberek számára, lángoszloppá téssz, mielőtt megérted, hogy másért voltál, nem magadért. Lázadj! Pereld vissza a gyűlölt csigaházat, vagy hajts főt és túrj. Rád fér az alázat. Szenvedsz, tehát vagy: ez vigasznak vajmi kevés, ámde egy biztos: hogy nem talmi... Tenni nem tudtál —tanulj tapasztalni!" Egyelőre csak ezt az alázatot ajánlhatom föl tapasztalatként értelmiségünk mai nagy nyomorában, és esetleg Luther Mártonnak egy intelmét, melyet a nagy reformátor önmagához intézett (én ugyan unitárius vagyok, de apám abból a városból származott, ahol a világon először mondták ki és iktatták törvénybe a teljes vallásszabadság, következésképp a gondolat szabadságának elvét, szemforgatás nélkül továbbíthatom hát, s tekintve, hogy ezt a szövegem felszólalásának is szántam a tóthfalusi értelmiségi kerekasztalra, hiszem, hogy ezen a kegyes helyen is értő fülekre talál: „...Te se tekintsd zsákmányodnak az Úr kegyelmét, mintha ez a személyes tulajdonod volna, és jobbnak tekintenéd magadat a többieknél... Felejtsd el önzésedet, légy velük, és fogadd el velük együtt a büntetést és a kegyelmet..." Küldetés most és itt 0-Ács Károly: Értelmiségi nyomor (ink- Drávaszög-ciklus - Tarts ki oszlop PÉTER LÁSZLÓ GRAFIKÁJA (9')32 M){ IV. ÉVFOLYAM, 59. SZÁM 1994. MÁRCIUS 11., FENTEK 13