Új Magyarország, 1994. március (4. évfolyam, 50-75. szám)
1994-03-24 / 69. szám
12 IV. ÉVFOLYAM, 69. SZÁM 1994. MÁRCIUS 24., CSÜTÖRTÖK RIPORT A csepeli gyorsvasút szerelvényein időről időre megjelenik egy nyomorék fiatalember, aki famankókra tenyerelve négykézláb vonszolja magát. Egyik kezében, néha a szájában műanyag poharat szorongatva aprópénzt csörget. Meg-megáll - már amennyire csonka lábai miatt ezt a hason csúszó testtartást annak lehet mondani, s a poharat odatartja a HÉV-en utazók elé. Nem tolakodóan, nem erőszakosan, csupán néhány másodperc az egész. Ha eredménytelen a próbálkozása, már csoszog is tovább. Egy alkalommal a végállomáson megvárom, s próbálom szóra bírni. Ő azonban csupán egyetlen szót ismételget: - Romani, románi. - Ennél többre nem hajlandó. Nem így az a sorstársa, aki a Boráros téren az utóbbi hónapokban lassan törzsvendéggé lesz. Kora meghatározhatatlan, kis kordéban még télen, a legnagyobb hidegben is órák hosszat üldögélve, lilára fagyott, csonkolt lábait kitárva koldul. - Hogy került ide? - szólítom meg -Erdélyből érkeztem, mert ott bizony nagyon nagy a nyomorúság. - Itt jobb szívűek az emberek? - A szívvel nem volt baj odahaza se, de hát a szegénység miatt nekünk, nyomorékoknak, szinte semmi nem jut. - Honan jött át, ki hozta, hiszen egyedül megmozdulni is képtelen? - A fiammal jöttünk - mondja, s miközben készségesen válaszolgat, gyakran körbenéz. Pisti - mert csak ennyit volt hajlandó nevéből elárulni -, 17 éves fia, szintén beteg, mozgássérült, bár ő nincs rászorulva senkire, így apja segítségére lehet. Erre különösen azóta van szükség, amióta Pisti felesége meghalt. Ezért is lettek koldusokká, mondja az „öreg", mert úgy gondolták, így egyszerűbb. - Szeretetszolgat, Vöröskereszt szóba sem jöhet - mondja -, amit azok adnak, csak egy napra elég. - Márpedig mindennap ott sem látják szívesen a hozzá hasonlókat. Mikor megadom neki az egyik szeretetszolgálat címét, készségesen ingadozik, elmennek, segítséget kérnek, de hetek múlva sem érkeznek meg... Várom a fiút, ki apja szerint csak egy kis harapnivalóért ugrott be a közeli büfébe, de csak nem akar jönni. Ellenben egy tagbaszakadt, sötét bőrű férfi kezd idegesen körözni mellettünk. Amikor két rendőr tűnik fel a téren, sietősen távozik, s nem is jön vissza, amíg ott vannak. A Petőfi hídra felfelé haladva, a lépcsőfordulónál, egy fiatal fiú két mankóra támaszkodva tartja a járókelők orra elé a műanyag poharat. Rongyos ruháit fázósan összehúzza, nagy barna szemeivel szomorúan feli, vajon kerül-e valami az edénybe. - Hogy hívnak? - kérdem tőle, mire riadtan elfordul. Másodszor is próbálkozom, válasz semmi, majd kissé halkabban ennyit mond: - Moldávia. - Te tudsz magyarul, mert az előbb hallottam, hogy eléggé érthetően kéregette. - Nem szabad, nem szabad! - hadarja, s hátrébb lép. - Hol vannak a szüleid? - Moldávia - kapom ismét a választ. - Hány éves vagy? - Tizenkettő - csúszik ki a száján önkéntelenül, majd ijedten teszi hozzá: - nem szabad, nem szabad. - Hol az útleveled, kivel jöttél? - Nem szabad, menjen el - esdekel, s szemeiből könnyek szöknek elő. - Figyelj csak. Felmegyek a hídra, s ott várok egy kicsit. Ha tudsz, gyere oda, adok én címet, ahol tudnak segíteni neked - mondom, s elindulok. Mikor felérek a lépcsőn, akkor jövök rá, miért e nagy riadalom. A villamosmegállóban egy talán húszéves, zömök, divatosan öltözött fiú áll. Digófrizurája hajzselével fixálva, menő tolldzsekijén hatalmas felirat: Packers. Reebock cipőjének zöld színe egyezik a dzsekijével, fehér farmerja is legalább tízezret ér. Idegesen fel-alá járkál, időnként nagyokat köp, s bár látszólag a villamosra vár, úgy helyezkedik el, hogy szemmel tudja tartani a mankós fiút. Mikor félórás várakozás után sem jön fel a szerencsétlen, a digó pedig egyre idegesebb, visszamegyek hozzá. - Meddig kell itt lenned? - kérdem tőle, mert a hűvös időben szemmel láthatóan vacog. - Tíz órát. - Naponta? - Igen. - Mennyit kell összegyűjtened? - Nem tudom. Sokat. Moldávia. Nincs enni, ha nincs sok pénz - nyöszörgi sírósan, s a vállam fölött többször felnéz a villamosmegállóba. Elindulok, de ellenkező irányba, le az aluljáró felé. A felső lépcsőről még jól látom, hogy a kis mankós futólépésben - már amennyire a két pótláb engedi - követi a digót. Felugranak az első villamosra, s eltűnnek a helyszínről. Sokáig nem látom viszont a fiút, egyszer, vagy két hét múlva a főváros másik pontján tűnik fel, a digó most nem őrzi. Viszont egy sötét bőrű hústorony strázsál a közelben. Már nem is gyanakszom, tudom, hogy a bűnözők újabb rétege kezd kialakulni itt a flaszteren. Koldusok és vámszedőik. A megfélemlítettek és az üzletelők. Utóbbiak védelmet ígérnek, fedélt a fejük fölé, némi élelmet annak fejében, hogy napi nyolc-tíz órán át az utcán állnak a nyomorékok. A Blaha Lujza téren már szigorú rendje van a kéregetésnek. Az Emke felőli oldal lépcsője egy idősebb nő törzshelye. Legtöbbször aprócska kislányt szorongat karjaiban, s jó messzire kirak maga elé egy cumisüveget; hadd lássa, aki arra jár, hogy a gyereknek kell a pénz. A pici némán, bódult tekintettel mered maga elé, mint akit gyógyszerrel, netán alkohollal csöndesítettek le. Az aluljáróban legfeljebb alkalmi koldusok állhatnak, bár hosszabb ideig nem tűrik a törzsvendégek. Itt minden lépcsőfeljárónak van gazdája. A Csemege Áruháznál legtöbbször egy fekete ruhás, testes asszony üldögél. Ha túl hideg van, a Moszkva téri metróaluljáróba teszi át törzshelyét. Most is itt találom. Bal kezében gyűrött recepteket szorongat. Jobbjában egy kétforintost tart, s egy bűvész gyorsaságával süllyeszti zsebébe a kapott forintokat úgy, hogy az újabb adományozó mindig csak a kettest lássa. - Hogy került ide, az utcára? - Úgy, hogy beteg vagyok, orvosság kell - válaszolja sírós hangon. - De hiszen, ha annyira szegény, kérheti, hogy térítésmentesen kapjon gyógyszereket és ne kelljen koldulnia. - Hajléktalan vagyok, honnan várjak segítséget? - kérdez vissza. - Akkor ki adja a nógyszereket? - tudakolom, s a kezében szorongatott vényeken a VIIl. kerület 25-ös számú körorvosi bélyegzőjét vélem felfedezni. Az egyiken orrcsepp, a másikon valamilyen kenőcsféle olvasható, ám az asszony gyorsan zsebébe rejti, ne kíváncsiskodjak tovább. - Súlyos szívbeteg vagyok - hadarja -, ha nem kapok orvosságot, végem. - Ha ilyen beteg, ki kezeli? - Ne forgasson ki engem, tudom én, mire van szükségem! - förmed rám, majd ismét sírósra fogja. - Könnyű kigúnyolni a magamfajta szegényt. A párom is azért halt meg, mert nem törődtek vele. Aztán elmond egy zavaros történetet az élettársáról, aki portás volt, de beteg lett és utcára került. Ő is, aki hosszú évekig konyhán dolgozott, megbetegedett. otthonról elküldték, s ezért most hajléktalan. Az nem derült ki, hol a nyugdíja, hol lakik, ki gondozza. Ám az aluljáróban, kissé távolabb a padon, több, szemmel láthatóan hasonló sorsra ítéltetett férfit véltem felfedezni, akik többször tekingettek felénk. Odébb egy féllábú férfi már sokkal őszintébb. A kerek perec bevallja, keki italra kell az adomány. Az alig negyvenéves ember húsz éve, italos életvitele miatt, egy aratásnál veszítette el bal lábát. A Balaton környéki téesz - érhetően - nem vállalta a gondozását. A csekélyke rokkantsági arra elég volt, hogy idős szülei segítségével eléldegéljen, de mert sokszor nézett a pohár fenekére, ezt már odahaza egyre kevesebbszer tűrték. Megunta anyja zsörtölődését és feljött Pestre. Most már fél éve lépcsőházakban húzza meg magát. Társa is akadt, kettesben még a nyomor is könnyebb. - Milyen érzés volt először koldulni? - kérdem tőle. - Hát, nem kívánom senkinek - sóhajt nagyot. - Mit mondjak, piszokul éreztem magam. Szerencsére, nem ismer senki, meg nem is nézek fel, csak kirakom a sapkát, aztán lehajtott fejjel ülök. - Meddig? - Amíg egy ezres össze nem jön. Van amikor tovább is. - Mennyi ideig kell várnia? - Általában két-három óra alatt együtt a pénz. - De hiszen sok családnak nem jut naponta ezer forint. Magának mire elég? - Nem sokra. Vesz az ember egy kis ennivalót, egy üveg bort éjjelre, hogy ne fázzon, aztán ami marad, az pillanatok alatt elfogy a kocsmában. Társ is akad; ha valakinek nem ment jól aznap, mindig megszánja a másikat. Lehet, hogy holnap nekem lesz szükségem rá. - Van kitörés ebből a körből? - Nem hiszem, nem tudom. Néha hallani erről vagy amarról. Hogy ketten összeállnak, aztán megpróbálják. De nagyon nagy akarat kell ahhoz. Nekem már nincs. - Akkor mi lesz? - Csinálom, amíg fel nem dabom a talpam. Vagy ki tudja - tűnődik el -, talán nekem is akad még szerencsém ebben a rohadt életben. A hideg elől egy forró kávéra a Margit híd közelében a Sziget presszóba húzódom be. Lelkiismeret-furdalással kavargatom a finom kávét, mikor egy ura orrú, tízéves forma kislány nyit be. Egy marék pénzt rak a pultra, s a felszolgálónőt kéri, számolja meg. - Te nem tudsz számolni? - néz rá csodálkozva, miközben rakosgatja az érméket. - Nem - vallja meg a kislány szégyenlősen. Pár perc, s megvan az eredmény: majdnem kilencszáz forint gyűlt össze. - Tessék mondani, mennyi kell még az ezerhatszázhoz? - kérdezi reszketve. A válasz hallatán kissé szomorúan megy vissza az utcára. Odakint megszólítom, miért nem evett vagy ivott valamit, hogy átmelegedjen? - Csodálkozva néz rám, mintha talán nem is magyarul beszélnék. Aztán elmondja, általában ennyi pénzt kell összeszednie, hogy elég legyen a családnak. A család, apa, anya, testvérek ebből élnek. Neki meg, ha szerencséje van, négy-öt óra alatt összejön. Továbbmenve két diákforma fiú fényképes igazolványt tol elém, s közben arra kér, vegyek a képeslapjaikból. A vakoknak gyűjtenek, állítják, de én már nem tudok hinni nekik sem. Ezen a napon tízesekben, húszasokban szétosztottam majd ezer forintot, de cseppet sem érzem, hogy jót cselekedtem volna. Inkább dühös vagyok, hogy mindez megtörténhet, hogy mindez büntetlenül lehetséges. A pénz, az alamizsna úgysem változtat semmin. Az éhezőt nem lehet megtanítani horgászni, a cápák pedig nem éheznek. Rozgics Mária FOTÓ: PÜSKI TIBOR ÉS TALUM ATTILA Koldusok és vámszedőik