Új Magyarország, 1994. március (4. évfolyam, 50-75. szám)

1994-03-24 / 69. szám

12 IV. ÉVFOLYAM, 69. SZÁM 1994. MÁRCIUS 24., CSÜTÖRTÖK RIPORT A csepeli gyorsvasút szerelvé­nyein időről időre megjele­nik egy nyomorék fiatalem­ber, aki famankókra fenyerelve négykézláb vonszolja magát. Egyik kezében, néha a szájában műanyag poharat szorongatva aprópénzt csörget. Meg-megáll ­­már amennyire csonka lábai mi­att ezt a hason csúszó testtartást annak lehet mondani -, s a poha­rat odatartja a HEV-en utazók elé. Nem tolakodóan, nem erő­szakosan, csupán néhány má­sodperc az egész. Ha eredmény­telen a próbálkozása, már cso­szog is tovább. Egy alkalommal a végállomá­son megvárpm, s próbálom szó­ra bírni. O azonban csupán egj^etlen szót ismételget: - Ro­mani, románi. - Ennél többre nem hajlandó. Nem így az a sorstársa, aki a Boráros téren az utóbbi hónapokban lassan törzs­vendéggé lesz. Kora meghatá­rozhatatlan, kis kordéban még télen, a legnagyobb hidegben is órák hosszat üldögélve, lilára fa­gyott, csonkolt lábait kitárva kol­dul.- Hogy került ide? - szólítom me^-Erdélyből érkeztem, mert ott bizony nagyon nagy a nyomo­rúság.- Itt jobb szívüek az emberek?- A szívvel nem volt baj oda­haza se, de hát a szegénység miatt nekünk, nyomorékoknak, szinte semmi nem jut.- Honan jött át, ki hozta, hiszen egyedül megmozdulni is képtelen? tolldzsekijén hatalmas felirat: Packers. Reebock cipőiének zöld színe egyezik a dzsekijével, fe­hér farmerja is legalább tízezret ér. Idegesen fel-aía járkál, időn­ként nagyokat köp, s bár látszó­lag a villamosra var, úgy helyez­kedik el, hogy szemmel tudja tartani a manKÓs fiút. Mikor fél­órás várakozás ufán sem jön fel a szerenc.séflen, a digó pedig egyre idegesebb, visszamegyek hozzá.- Meddig kell itt lenned? - kér­dem tőle, mert a hűvös időben szemmel láthatóan vacog.- Tíz órát.- Naponta?- Igen.- Mennyit kell összegyűjtened?- Nem tudom. Sokat. Moldá­via. Nincs enni, ha nincs sok pénz - nyöszörgi sírósan, s a vál­tam fölött többször felnéz a vil­lamosmegállóba. Elindulok, de ellenkező irányba, le az aluljáró felé. A felső lépcsőről még jól lá­tom, hogy a kis mankós futólé­pésben - már amennyire a két pótláb engedi - követi a digót. Felugranak az első villamosra, s eltűnnek a helyszínről. Sokáig nem látom viszont a fiút, egy­szer, vagy két hét múlva a fővá­ros másik pontján tűnik fel, a di­gó most nem őrzi. Viszont egy sötét bőrű hústorony strázsái a közelben. Már nem is gyanak­szom, tudom, hogy a bűnözők újabb rétege kezd kialakulni itt a flaszteren. Koldusok és vámsze­dőik. A megfélemlítettek és az üzletelők. Utóbbiak védelmet ígérnek, fedélt a fejük fölé, némi Koldusok és vámszedőik- A fiammal jöttünk - mondja, s miközben készségesen vála­­szolgat, gyakran körbenéz. Pisti - mert csak ennyit volt hajlandó nevéből elárulni -, 17 éves fia, szintén beteg, mozgás­­sérült, bár ő nincs rászorulva senkire, így apja segítségére le­het. Erre különösen azóta van szükség, amióta Pisti felesége meghalt. Ezért is lettek koldu­sokká, mondja az „öreg", mert úgy gondolták, így egyszerűbb. - Szeretetszolgmat, Vöröske­reszt szóba sem jöhet - mondja -, amit azok adnak, csak egy napra elég. - Márpedig minden­nap ott sem látják szívesen a hozzá hasonlókat. Mikor meg­adom neki az egyik szeretetszol­fálat címét, készségesen ingad­ozik, elmennek, segítséget kér­nek, de hetek múlva sem érkez­nek meg... Várom a fiút, ki apja szerint csak egy kis harapnivalóért ug­rott be a közeli büfébe, de csak nem akar jönni. Ellenben egy tagbaszakadt, sötét bőrű férfi kezd idegesen körözni mellet­tünk. Amikor két rendőr tűnik fel a téren, sietősen távozik, s nem is jön vissza, amíg ott van­nak. A Petőfi hídra felfelé haladva, a lépcsőfordulónál, egy fiatal fiú két mankóra támaszkodva tartja a járókelők orra elé a műanyag poharat. Rongyos ruháit fázósan összehúzza, nagy barna szemei­vel szomorúan feli, vajon kerül-e valami az edénybe.- Hogy hívnak? - kérdem tőle, mire riadtan elfordul. Másodszor is próbálkozom, válasz semmi, majd kissé hal­kabban ennyit mond: - Moldá­via.- Te tudsz magyarul, mert az előbb hallottam, hogy eléggé érthető­en kércgettéU- Nem szabad, nem szabad! ^ hadarja, s hátrébb lép.- Hol vannak a szüleid?- Moldávia - kapom ismét a választ.- Hány éves vagy?- Tizenkettő - csúszik ki a szá­ján önkéntelenül, majd ijedten teszi hozzá: - nem szabad, nem szabadi- Hol az útleveled, kivel jöttél?- Nem szabad, menjen el - es­­dekel, s szemeiből könnyek szöknek elő.- Figyelj csak. Felmegyek a hídra, s ott varok egy kicsit. Ha tudsz, gye­re oda, adok en címet, ahol tudnak segíteni neked - mondom, s elin­dulok. Mikor felérek a lépcsőn, akkor jövök rá, miért e nagy ria­dalom. A villamosmegállóban egy talán húszéves, zömök, di­vatosan öltözött fiú áll. Digófri­­zurája hajzselével fixálva, menő élelmet annak fejében, hogy na­pi nyolc-tíz órán át az utcán áll­nak a nyomorékok. A Blaha Lujza téren már szi­gorú rendje van a kéregetésnek. Az Emke felőli oldal lépcsője egy idősebb nő törzshelye. Legtöbb­ször aprócska kislányt szorongat karjaiban, s jó messzire kirak maga elé egy cumisüveget; hadd lássa, aki arra jár, hogy a gyerek­nek kell a pénz. A pici némán. bódult tekintettel mered maga elé, mint akit gyógyszerrel, ne­tán alkohollal csöndesítettek le. Az aluljáróban legfeljebb al­kalmi koldusok állhatnak, bár hosszabb ideig nem tűrik a törzsvendégek. Itt minden lép­csőfeljárónak van gazdája. A Csemege Áruháznál legtöbbször egy fekete ruhás, testes asszony üldögél. Ha túl hideg van, a Moszkva téri metróaluljáróba te­szi át törzshelyét. Most is itt ta­lálom. Bal kezében gyűrött re­cepteket szorongat. Jobbjában egy kétforintost tart, s egy bű­vész gyorsaságával süllyeszti zsebébe a kapott forintokat úgy, hogy az újabb adományozó mindig csak a kettest lássa.- Hogy került ide, az utcára?- Úgy, hogy beteg vagyok, or­vosság kell - válaszolja sírós hangon.- De hiszen, ha annyira szegény, kérheti, hogy térítésmentesen kapjon gyógyszereket és ne kelljen koldul­nia.- Hajléktalan vagyok, honnan várjak segítséget? - kérdez vissza.- Akkor ki adja a nógyszereket?- tudakolom, s a kezeben szo­rongatott vényeken a Vili. kerü­let 25-ös számú körorvosi bé­lyegzőjét vélem felfedezni. Az egyiken orrcsepp, a másikon va­lamilyen kenocsféle olvasható, ám az asszony gyorsan zsebébe rejti, ne kíváncsiskodjak tovább.- Súlyos szívbeteg vagyok ­­hadarja -, ha nem kapok orvos­ságot, végem.- Ha ilyen beteg, ki kezeli?- Ne forgasson ki engem, tu­dom én, mire van szükségem! ­­formed rám, majd ismét sírósra fogja. - Könnyű kigúnyolni a magamfajta szegényt. A párom is azért halt meg, mert nem tö­rődtek vele. Aztán elmond egy zavaros történetet az élettarsáról, aki portás volt, de beteg lett és utcá­ra került. O is, aki hosszú évekig konyhán dolgozott, megbetege­dett, Otthonról elküldték, s ezért most hajléktalan. Az nem derült ki, hol a nyugdíja, hol lakik, ki gondozza. Ám az aluljáróban, kissé távolabb a pádon, több, szemmel láthatóan hasonló sors­ra ítéltetett férfit véltem felfe­dezni, akik többször tekingettek felénk. Odébb egy féllábú férfi már sokkal őszintébb. O kerek perec bevallja, lieki italra kell az ado­mány. Az alig negyvenéves em­ber húsz éve, italos életvitele mi­att, egy aratásnál veszítette el bal lábát. A Balaton környéki téesz ­­érhetően - nem vállalta a gon­dozását. A csekélyke rokkantsá­gi arra elég volt, hogy idős szülei segítségével eléldegéljen, de mert sokszor nézett a pohár fe­nekére, ezt már odahaza egyre kevesebbszer tűrték. Megunta anyja zsörtölődését és feljött Pestre. Most már fél éve lépcső­házakban húzza meg magát. Társa is akadt, kettesben még a nyomor is könnyebb.- Milyen érzés volt először kol­dulni? - kérdem tőle.- Hát, nem kívánom senkinek- sóhajt nagyot. - Mit mondjak, piszokul éreztem magam. Szeren­csére, nem ismer senki, meg nem is nézek fel, csak kirakom a sap­kát, aztán lehajtott fejjel ülök.- Meddig?- Amíg egy ezres össze nem jön. Van amikor tovább is.- Mennyi ideig kell várnia?- Általában két-három óra alatt együtt a pénz.- De hiszen sok családnak nem jut naponta ezer forint. Ma­gának mire elég?- Nem sokra. Vesz az ember egy kis ennivalót, egy üveg bort éjjelre, hogy ne fázzon, aztán ami marad, az pillanatok alatt elfogy a kocsmában. Társ is akad; ha valakinek nem ment jól aznap, mindig megszánja a má­sikat. Lehet, hogy holnap nekem lesz szükségem rá.- Van kitörés ebből a körből?- Nem hiszem, nem tudom. Néha hallani erről vagy amarról. Hogy ketten összeállnak, aztán megpróbálják. De nagyon nagy akarat kell ahhoz. Nekem mar nincs.- Akkor mi lesz?- Csinálom, amíg'fel nem d<a­­bom a talpam. Vagy ki tudja ­­tűnődik el -, talán nekem is akad még szerencsém ebben a rohadt életben. A hideg elől egy forró kávéra a Margit híd közelében a Sziget presszóba húzódom be. Lelkiis­­meret-furdalással kavargatom a finom kávét, mikor egy ula orrú, tízéves forma kislány nyit be. Egy marék pénzt rak a pultra, s a fel­­szolgálonőt kéri, számolja meg.- Te nem tudsz számolni? ­­néz rá csodálkozva, miközben rakosgatja az érméket.- Nem - vallja meg a kislány szégyenlősen. Pár perc, s megvan az ered­mény: majdnem kilencszáz fo­rint gyűlt össze.- Tessék mondani, mennyi kell még az ezerhatszázhoz? ­­kérdezi reszketve. A válasz hallatán kissé szomo­rúan megy vissza az utcára. Odakint megszólítom, miért nem evett vagy ivott valamit, hogy átmelegedjen? - Csodál­kozva néz rám, mintha talán nem is magyarul beszélnék. Az­tán elmondja, általában ennyi pénzt kell összeszednie, hogy elég legyen a családnak. A csa­lád, apa, anya, testvérek ebből élnek. Neki meg, ha szerencséje van, négy-öt óra alatt összejön. Továbbmenve két diákforma fiú fényképes igazolványt tol elém, s közben arra kér, vegyek a képeslapjaikból. A vakoknak gyűjtenek, állítják, de én már nem tudok hinni nekik sem. Ezen a napon tízesekben, húsza­sokban szétosztottam majd ezer forintot, de cseppet sem érzem, hogy jót cselekedtem volna. In­kább dühös vagyok, hogy mind­ez megtörténhet, hogy mindez büntetlenül lehetséges. A pénz, az alamizsna úgysem változtat semmin. Az éhezőt nem lehet megtanítani horgászni, a cápák pedig nem éheznek. Rpzgics Mária FOTO: PUSKI TIBOR ÉS TALUM ATTILA

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék