Új Magyarország, 1994. május (4. évfolyam, 101-125. szám)
1994-05-07 / 106. szám
Megmaradhat-e a mai határok övezte Szerbia legalább tartománynak 14. oldal Velünk mi lesz Hehiza? A háború viai Genfben területszerző háborúskodás adásvételét bonyolították volna 15. oldal IV. ÉVFOLYAM, 106. SZÁMmalazn 16. oldal 1994. MÁJUS 7., SZOMBAT 17. oldal EímgpüdísiNgiHiliz A22-iscsaitilla A következő néhány nemzedék nem lesz képes lemosni a szégyenfoltot Engedjék át a háborúzást a kormányok a magánkezdeményezésnek A BALKAN INNENSŐ FELE Egy ördöglakat összerakása és szétszedése Kr rllly volt az a föld, mely Boszna ma nemzete nyelvén. Sivár kérge alatt rejtve a gazdag ezüst; Arrafelé nincs messze határú zöld legelőség, Gabnavetés, mellyel bő uzsorát ad a föld; Ott csupa kőhegység, sziklái eget fenyegetnek, S rakva magas várak ormai legterein. Ezt az egész bevehetetlen erősség védte vidéket (Nem fogának azon - véled - a menny kövei). Ezt leigázta az elmúlt nyáron a vad szívű császár, S vert fejedelme fejét pallosa porba üté." Az a Csezmicei János verselte így meg (latinból Mészöly Gedeon magyarításával) a Bosna folyóról elnevezett korabeli Boszniát, alit Janus Pannoniusként tisztelünk, s aki Mátyás király kíséretében maga is bejárta e frissiben visszahódított vidéket. Az egyre fenyegetőbb török előrenyomulás idején a bánsági központ, Jajcza volt Bosznia hadászati kulcsa, melyet az 1463. évi hadjáratban II. Mohamed bevett, de a törököt addig is kordában tartó Mátyás már a következő évben - megkoronázása évében, éppen 530 esztendeje - visszafoglalt. Ekkortól lett a boszniai török pasa székhelye egy délnyugatabb „szeráj": Szarajevó. A jajczai bánság sorsa azután véglegesen a mohácsi csatával pecsételődött meg. A folyamatos európai keresztény hátrálás összképévé rendeződő nagy csatavesztések- 1389-ben a rigómezei (koszovói) ütközet, majd 1444-ben a várnai csata és 1453-ban Konstantinápoly eleste után, 1449-ben egyelőre még a magyar Országgyűlés előtt jelenik meg a boszniai király és a „rácz" despota a macsói bánság egyes részeinek hovatartozandóságát tisztázni - ám ez az Országgyűlés foglalkozik a törökkel kötendő fegyverszünet (később mindegyre égetőbb) kérdésével is, egyszerűen mert a külső segítség, amire számítottak, mindenhonnan elmaradt. Az úgyszólván ölébe hullott Bosznia - a majdani új „vilajet" - utolsó, gyámoltalan királyát, Tomasevics Istvánt (akinek elődje, első Tvrtko még a rigómezei összeomláskor a szerb királyi címre is jogot formált, ő maga pedig későn szánta rá magát a bosnyák bogumilizmus feladására az egyetemes kereszténység oltalmáért) ekképpen a szultán elfogta, és fejét vette. A várost, Jajcét ugyan a szultán évi adó fizetésére kötelezte, de megkímélte - a ferencesek például elérték, hogy megtűrte vallásgyakorlásukat. Ujlald Mikós „címzetes" bosnyák királyságát, s Mátyás későbbi próbálkozását, Corvin János bosnyák trónra ültetését sem kísérte szerencse. Banja Lukától délre, a Vrbas folyó mentén fekszik Zvecaj, melyet Mátyás hada 1463 őszén vett ostrom alá. Ötvenedmagával ejtette itt foglyul a helyőrség várnagyát, aki nyilván már csak ezért sem őrizte azután jó emlékezetében a magyarokat. Érdekessége a dolognak, hogy az illető szerb származású janicsár volt, s kalandos életpályáját később Lengyelhonban végezte. A XVI-XVIII. században cseh és lengyel nyelvű szövegváltozatokban forgott közkézen Egy janicsár emlékei, avagy török krónika című, 1500 körül íródott emlékirata. Érdemes az ostrovicai születésű Konsztantin Mihajlovics kalandos életpályája révén is betekintést nyernünk a számunkra sokszor érthetetlen balkáni világ innenső felébe. Konsztantin Mihajlovics emlékiratából kihámozható, hogy a szerzőt alighanem a magyarországi szerbség egyik nagy famíliája, a Jaksicsok vették valamiképp pártfogásba, s talán az ő segedelmükkel jutott el innen Csehországba, majd Lengyelországba. Amit a Hunyadiaknak szemére vet, abból kiviláglik részint a Jagellók iránti elkötelezettsége, részint pedig, hogy a magyar birtokosi meg a török vazallus mivoltával kétes politikai váltógazdálkodást űző Brankovics György szerb despotának volt híve. Kimutatható régebbi kapcsolatainak nyoma e családokkal, szerzőnk ugyanis, kénytelen-kelletlen, a török segéderők állítására kötelezett despota valamelyik falromboló bányászosztagába sorolva részt vett Konstantinápoly bevételében. (A történetírás egyébként nevét is megőrizte egy Gergely nevű erdélyi ágyúöntőnek, vagy a rigómezei ütközetben ugyancsak török oldalon szolgáló német tüzérnek, Haidernek.) Két év múltán az ezüstbányáiról híres koszovói Novo Brdo környéki szülőhelyéről hurcolták el Konsztantin Mihajlovicsot két fiútestvérével együtt, ezúttal már janicsárnak. Meg nem határozható, de nem alacsony tisztre tornászta fel magát, s (állítása szerint hitét mindvégig megtartva) szolgálta a szultánt 1456-ban Nándorfehérvár alatt, majd a Peloponnészoszon, az Eufrátesznél, az oláhországi hadjáraton, végül pedig Boszniában. Hogy az ekkoriban ellenállhatatlanul világtörténelmi szerepre emelkedő félhold jegyében folyó katonai és államszerveződés belső ismeretéből milyen erények kovácsolhatók, arra ékes példa a Castriota Györgyként ismert Szkander bég albán szabadsághősé, aki a szultáni udvarban nevelkedett. Ismereteit, írásos vonatkozásban, így kamatoztatja Konsztantin is. Hogy egyébként a legenda milyen fokú torzulást hajthat végre a tényeken, azt a szerb Králjevics Márkó alakja köré szövődött hősi eposzok bizonyítják. A törökverő, akit mi Márkó királyfinak ismerünk, a valóságban ugyancsak a törököt szolgáló szerb nemesúr volt. Sok pontatlanságával, torzításával emlékiratában Konsztantin Mihajlovics is elfogulatlan képet igyekszik festeni a törökről annak érdekében, hogy világossá tegye a veszélyt, mely ekkoriban a magyar-cseh-lengyel érdekösszeütközések határvidéke, Oláhország felől fenyeget. Teszi ezt lengyel érdekeltségektől csöppet sem mentesen (ezt talán szövegbetoldások is elmélyítik). Némely adatok szerint szerzőnknek még azt is megadta a sors, hogy lengyel követségben francia földön járhatott. Ezért rója fel nekünk, magyaroknak, az egyenetlenkedést. Mátyás nyugatra vetülő nagyhatalmi ambícióit, huszitaellenes fellépését, mely mind a kereszténységet gyöngíti. S erősíti a fölényesnek látott ellenséget - melynek ő emberöltőn át janicsárja volt. Előtte lebeghetett az al-dunai tartományok példája, melyeket a pápa a magyar királynak adott, a lengyel magáénak követelte, s a török elfoglalt - így ott teljesen felbomlott a jogrend. Nem árt eszünkbe idézni: Kolumbusz Kristóf ekkoriban fedezte föl Amerikát. Csontváry Kosztka Tivadar: Jajcei vízesés (részlet) „Folyó hó 6-án a bosnyák-hercegovinai országos múzeumtól ideérkezett dr. Trudelka, aki tudatta velem, hogy Jajcza történetét, valamint a történelmi emlékeket illetőleg (katakombák, temetkezési helyek stb.) Jajcza környékén több helyet fog megtekinteni és hogy az utolsó bosnyák király, az 1463-ban kivégzett Tomasevics István állítólagos sírhelyén, az úgynevezett Kraljevski sírban ásatásokat fog végeztetni. A temetkezési helyen egy nagy négyszögletes csiszolt kőlap fekszik, amelyen még homályosan elmosódott jelek láthatók. Valószínű, hogy a kőbe egy kereszt volt bevésve. Másfél méternyire egyszerre csak koponyacsontokra bukkantunk. Most már természetesen a legnagyobb óvatossággal dolgoztunk tovább és Trudelkának sikerült késével egy emberi koponyát kikaparni, amely azonban egészen meg volt töltve földdel. 8-án hajnalhasadáskor ismét folytattuk a munkát, amely alkalommal az egész csontvázat úgyszólván hiánytalanul találtuk meg. Megállapítottuk, hogy a csontváz nyugatról kelet felé feküdt, a fej a törzstől el volt választva és a mellre téve. A fej alatt két kicsiny ezüstérmet találtunk, amelyek Trudelka szerint Nagy Lajos (Anjou) idejéből valók.Ugy a mohamedánok, valamint a katolikusok, főleg a franciskánusok körében a hagyomány ezt a helyet jelöli meg az utolsó bosnyák király sírhelyéül és Kraljevski sírnak mondja." Jajcza, 1888. június 11. (Barcsay Géza járási főnök leveléből) „A balkáni politikus elvet, hitet nem ismer. Rögtön eláll szándékától, ha érzi, hogy ellenfele erősebb nálánál. Barátságra azonnal kész ma még halálos ellenfelével, hízeleg neki, de mihelyt alkalma nyílik, ha nem lehet másként, titokban (de mikor alkalma nyílik, egyenesen) ellene fordul. Szomszédaival ünnepélyes szerződést köt, de alattomban viszontbiztosítja magát szövetségese ellenfelével. Az igazság erkölcsi tekintetben ismeretlen fogalom előtte, csak az erőnek enged. Csak egy a célja, hogy mentős hatalmasabb, mentős gazdagabb legyen. Eljárásában csak az a következetesség, hogy következetlen. Ezt a paradoxont csak az érti meg, aki ismeri a Balkán fejedelmeit. A középkorban csak a török értette meg ellenfeleit, mert rájuk szállott Bizánc lelke. Az európai nyugat nem ismerte a keletet, nem ismerte a pápaság sem, mely ugyan egyetemes álláspontra helyezkedett, de részleges sikereknél egyebet nem ért el a Balkánon. A pillanatnyi sikert tartva szem előtt, gyakran félrevezették. Két főember azonban ismerte: Cillct Ulrik, aki nem érhette el célját (a horvát bánság örökletessé tételét) és Mátyás király. Őt nem csaphatta be balkáni uralkodó, mert belátott a lelkébe. Oly tulajdonsága ez, melyre nem taníthatta őt semmiféle reneszánsz tudós, mert vele született: a Hunyadiak a Balkánról származott magyar nemzetséggé váltak." (1915- Thallóczy Lajos nyomán) Janicsárkrónika (Szemelvények) (XXIII.) Ulászló királyt hét évre szóló béke kötelezte Murát szultán előtt. Hanem az egyházi hatalmasságok, a pápa és a bíborosok, valamint a világiak, látván első szerencsés erőpróbáját a pogányokkal, rávették, hogy a törökkel való békekötést ne tartsa meg. Ulászló király tehát hadjáratot indított a török ellen az Úrnak 1444. esztendejében, s küldönc által fegyverbe szólította a despotát. Brankovics György despota az üzenetet hallván fölötte elkeseredett. (XXV.) Atyja, Murát örökében Mohamed szerencsével uralkodott. Nagy agyafúrtsággal békekötőként orránál fogva vezette, akit csak ért. A hittel nem törődött. Harci erényekben azonban jeleskedett. Adott szavát soha meg nem tartotta. Ha pedig valaki ezt szemére vetette, dühbe gurult. Hazabocsátotta a despotához atyja, Murát feleségét, az ő mostohaanyját, Marát. Adott neki tisztességgel két tartományt, Toplicát és Dubocskcát, s eskü alatt fogadta a despotának, hogy míg csak az él, meg a fia, Lázár, nem háborgatja őket. (XXVII.) Adott szavát addig tartotta meg, amíg el nem foglalta Konstantinápolyt. Mihelyt azt elfoglalta, már a következő évben, a békét fel nem mondván, a despotára és Rácországra tört egész hadával. (XXVIII.) Szendrő vára pedig, a despota és fia, Lázár meghalván a bosnyák Tomas király kezére szállt, aki a despota lányának kezét birta. Hanem ez a megvédésére gyönge volt, félt is a szultántól. A rácok pedig a kormányzó (Hunyadi) becstelensége miatt inkább adták Szendrőt a töröknek, mint a magyaroknak, hogyha pedig minden rendjén haladt volna, Szendrő sohase lesz a pogányé, mivel minden uraság hamarabb hajlít a maga pártjára jósággal, mintsem gonosz fenyegetéssel. (XXXIII.) Drágul oláh vajdának két fia volt: Vlad az idősebbik, meg az öccse, Radul. Mindkettőt Mohamed udvarába adta. Mikor a vajda meghalt, a szultán mindjárt ellátta a bátyot pénzzel, jószággal, köntösökkel és díszes sátorokkal, ahogy ülik, s nagy tisztességgel elbocsátotta Oláhországba, hogy atyja után uralkodjon, azzal a kikötéssel, évente járuljon elébe, s adja meg a szokásos adót. Öccsét pedig magánál tartotta. Mikor ebben hiba esett, küldöttet menesztett hozzá, Hamzsabég nevűt, ám azt minden kíséretével egyetemben Vlad karóba húzatta, így hát a szultán Radult küldte ellene sereggel. Mikor az oláhok vesztüket látták, elpártoltak Vladtól. Ő Magyarországon, Mátyás királynál keresett menedéket, Mátyás pedig gonosztettei miatt tömlöcbe vetette. A szultán az öccsére bízta Oláhföldet.(...) A szultán hadjáratából megtérvén Edimébe, küldöttséget menesztett Mátyáshoz, aki akkor még nem volt megkoronázva, hogy békekötésre bírja, mert tőle félt legjobban. Mikor pedig békét kötöttek, az albán hercegek ellen fordult, s egymás után könnyen leigázta őket, mivel egy csak nézte, míg a másikkal elbánt. Csak egy dacolt vele: Szkender Ivanovics. Az még fiatalon került janicsárnak Murát alá, és a szultán minden dolgát hagyta, hogy aztán honába térhessen szultáni engedéllyel. Elfoglalván az egész albán földet és levervén minden hercegéit az egy Szkender kivételével, Mohamed megért Edirnébe, s elébe járultak a bosnyák király küldöttei békekövetségben. (XXXIV.) Tomas király tizenöt évre szóló békét kért a szultántól. A szultán pedig szerteküldött az embereiért, hogy mind készenlétben álljanak és Edirnébe induljanak, nem tudván egyikük sem, merrefelé kell majd onnan indulniuk. A bosnyák küldöttek egyre csak várhatták a választ, semmit sem tudván, miközben az egész sereg fölállt. (XXXIV.) S mi aztán meg sem álltunk Boszniáig.