Új Magyarország, 1994. május (4. évfolyam, 101-125. szám)

1994-05-14 / 112. szám

Szabad volt e Klitusan vallott Ismét hatalomhoz jutottak a A lengyel oltár újja­­háttérbe szorított lihegők teremtésére remény sem volt 14. oldal 15. oldal IV. ÉVFOLYAM, 112. SZÁMmagazii Töridnolod­ Az atlasz igenis ott volt Párizsban 17. oldal 1994. MÁJUS 14., SZOMBAT ----V*­ Aríkíktiiilidk­ettbe az Élnek Árán tízmillió holló ücsörögne sajttal a szájában 19. oldal / <19. Oldal j . (Folytatása a 14. oldalon) Panek Zoltán: DSIDAIADA a tiszta hűség tovább megmarad, mint a keserűség s a kemény harag." (Dsida Jenő: Csokonai sírjánál) Dsida Jenő-műsort sugárzott a Bartók­­rádió 1993. december 5-én. Ami abban elhangzott, szép és tiszta munka. Kár, hogy túlságosan idilli és meglehetősen tény­hiányos képet rajzolt az utóéleté­ben is tragikus sorsú költőről (1907- 1938). Többek között ezt írtam Albert Zsuzsának küldött levelemben - ő szer­kesztette a műsort. Voltaképpen immár diadalmas költő is Dsida Jenő. A szer­kesztő nagyjából egyetértett megjegy­zéseimmel. A tragikus és a diadalmas jelzővel is. Felkért egy későbbi időpont­ban elkészítendő újabb Dsida-műsor­­ban való közreműködésre. Ennek azon­ban - bármily megtisztelő - szerintem számtalan akadálya van. Vagy inkább sokféle? Mindenekelőtt e költői sors és életmű eddig nem eléggé ismert történéseit­­mozzanatait - a fontosakat és kevésbé fontosakat is - kellene „költőnk és ko­rában" és az azt követő, világfelfordu­lásokat is magába foglaló korokban el­­igazítóan elétárni. Ennek - szerintem - eljött az ideje. Hogy ne az a meglehe­tősen hamis kép rögzüljön olvasóiban, miszerint Dsida Jenő csupán afféle „áj­­tatos manó", „imádkozó sáska", avagy „sekrestyés költő" volt, aki angyali tü­relemmel angyalok citeráján játszott! (Lásd Nemes Nagy Ágnes többnyire vallásilag elfogult, költőnkben csakis az „égi másolását" vizslató tanulmányát.) Az sem egészen helytálló, amit a ki­váló Rónay György, a költőtárs írt róla: „Arcán valami csöndes, hontalan jóság látszik". Dsida Jenő így írta volt: embe­rek barátja vagyok, „közöttük élek, és szívem kézről-kézre jár". Pedig a szó szoros értelmében „hontalan" is volt! Trianon gyógyíthatatlan sebet ütött szí­vén. Erről szól a Tükör előtt döbbenetes apa-arckép, erről, a Psalmus Hungaricus, a Csokonai sírjánál. A nem-múló fájda­lom helyszíni közvetítései! És immár örök­ idejűek. A magyaroktól a vérziva­taros századok folyamán szinte min­den elvehetőt elvettek már - ennek el­lenére még mindig működik a titkos fé­­regfogas, mindjobban begerjed és terjed a hazafias cinizmus, napirenden van a nyelv­rontás, anyanyelvünk szétrombolása, önér­zetes nemzettudatunk kiüldözése maradék­maradék lelkületünkből - amíg csak kellő mértékben szégyellni nem fogjuk, hogy va­laha magyarok voltunk! Ezért is élő költő Dsida Jenő. Rónay Györgynek leginkább az a mo­dern meghatározása közelíti meg köl­tőnk lényét, miszerint ő volt „Az egyet­len Erdélyben, aki előzmények és hatá­sok nélkül kialakította a maga gyön­géd, illékony szürrealizmusát". Világa „rezedaillatú csillagok" és „piros vad­­szőlőlevelek közé akadó szerelmes gondolat" is­­ valóban. Rónay György bölcs biztonsággal így ír végül: „Na­gyobb költő volt annál, semhogy mé­ricskéljük, milyen nagy volt". Már éle­tében „megcélozta" a közelítő halhatat­lanságot, ám halála után alig tizennyolc esztendővel­­ több irányból rárontottak ronda férgek. Nem­ romló szellemére! Kikezdték makulátlan emberi becsüle­tét is, miközben, egyúttal, megkísérel­ték költészetét is kirekeszteni az élő iro­dalmi folyamatból. Az újabb felszabdaló dúlások idején sorra elárvult, rajongva szeretett bará­­tai-költő-írótársai gyávaságán, érthető, ám de fel nem menthető hallgatásán felbátorodva zord ember- és irodalom­ellenes idők megpróbálták még az em­léket is eltörölni! Nem sikerült! Mosta­nában szerintem az utolsó lehetőség következett el, amikor még meg lehet­ne szólaltatni néhány élő, egykori ta­nút: hogyan látja ma az 1956 őszén ki­robbant kolozsvári Dsida-vitát. Igen­­ám, de például Kiss Jenő Kolozsvárott, Méliusz József Bukarestben, Gömöri György Cambridge-ben, Láng Gusztáv pedig Szombathelyen él. Nem szólal­hat már meg Kuncz Aladár, Reményik Sándor, Tompa László Kós Károly, Áp­rily Lajos, Sipos Domokos, Nyírő Jó­zsef, Tamási Áron, Molter Károly, Ta­­béry Géza, Berde Mária, Bartalis János, Kemény János, Szemlér Ferenc, Bözödi György, Szabédi László, Varró Dezső, Szenczei László. (Wass Albert, ha jól tu­dom, Amerikában él. Elnézést a hosszú felsorolásért!) 1956 szeptemberében még sokan éltek közülük: majdnem mindegyikük a mellőzöttség, a kire­kesztettség, a letiltás keserű kenyerét ette. Kemény János báró (akiről mint Dsida megírta „Báró ugyan, de abba­hagyta régen") mészégető munkás volt - én akként ismerkedtem meg vele. Örültek, ha a jobb idők reményében meghúzódhattak esetleg meghagyott könyveik és immár megkeseredett em­lékeik zugában. Dsida Jenő megtáma­dásakor valamennyien hallgattak. Vagy a fenti okokból kifolyólag, vagy mert lecsatlakoztak a hatalomhoz. De: természetesen nem kelt Dsida Jenő védelmére diákköri testi-lelki jóbarátja. Bányai László sem! Bányai László Maj­­láth­ püspök ösztöndíjával Franciaor­szágban tanult volt, majd onnan meg­veszekedett kommunistaként tért haza. Valamikor - Dsida Jenő unszolására! - még közös verseskötet kiadását is ter­vezték. Ám a későbbi emberi és „költői" dilettantizmus égbekiáltó romániai ma­gyar példája „nem állt kötélnek". Az ak­kor még működő kolozsvári Bolyai ma­gyar egyetem rektoraként sunyított if­júkori barátja megtaposása láttán. Illyés Gyula közvetlenül a háború befejezése után találkozott vele, és szerinte ma­gyart, aki a magyarokat így gyűlölné, még nem látott! Bányai László emlék­irataiban - természetesen! -, jóval ké­sőbb, már bátran dicsekedett a Dsida Jenő valamikori barátságával: így megy ez! De hogy immár értsük is, mi történt a tragikus szellem vízvá­lasztó idején és körül. 1956. szeptember 21-én jelent meg az Utunk című kolozs­vári irodalmi hetilapban (amelynek Gaál Gábor meghívására akkoriban már négy esztendeje szerkesztője voltam) Dsida Jenő ébresztése című cikkecském. Közvetlen előzmény: a később, talán még abban az esztendőben Budapest­ről Nyugatra menekült Gömöri György, fiatal költőbarátunk elhozta (átcsempészte a határon) a Petőfi-kör jegyzőkönyvmásolatait, valamint két­­három, kötetben még nem publikált Dsida-verset. A versek kísérő soraiként közöltem a Dsida-ébresztőt. (Amelyről mellesleg később, sokáig nem kerülvén a kezembe, azt hittem, hogy egész lap oldalt betöltő, terjedelmes „esszé", amely szépen nydtja majd egy későbbi esszékötetemet. Mutatis mutandis: ha­sonlóképpen járt Babits Mihály a maga Vörösmarty-tanulmányával! (A Petőfi­­kör friss jegyzőkönyveit én a Maros­parti Kutyafalva határában olvastam. Közös irodalmi estre vittük volt Gömöri Györgyöt, aki azóta is megmaradván jó magyar költőnek, mellesleg több ame­rikai, illetve angol egyetemen lengyel irodalmat tanított-tanít. A bomba pedig az írásomat követő Lirvafc-lapszámban robbant. Szilágyi András válasza: dühödt és könyörtele­nül kirekesztő cikke Tévedtünk volna?! címmel. Ezzel - talán némi túlzással - elszabadult a helyi pokol. Sorra támad­ták meg halk és egyáltalán senkit ki nem rekesztő írásomat, nem töreked­tem kizárólagosságra sem, de mintha éppenséggel tonnányi ciánkálit öntöt­tem volna egyre proletkulturosabb, vi­déki irodalmi életünk állóvizébe! Én, el­mondván mindent, amit Dsida Jenő éb­resztése kapcsán akartam, a további vi­tában tehát, nem szólaltam meg. (Mel­lesleg - de nem sorsom további alaku­lása szempontából is mellesleg! - nem­sokára „ötvenhatos magatartásom" kö­vetkeztében ugyanis az utcára kerül­tem. Már írószövetségi tagként évekig nagyfeszültségű ipari áramot szereltem különféle építőtelepeken.) Dsida Jenő sorsát fürkészvén azonban nem külö­nösebben érdekes az, ami velem történt akkoriban. Természetesen csak annyi­ban, amennyiben megvilágítja vala­mely szegletét annak az új erdélyi iro­dalomnak, amiben Dsida Jenő méltó helyét némelyek oly ostobán elvitatták. Az útkereső bizonytalanodás gyermek­­betegségei mellett a kibontakozó új ma­gatartás irányát és esélyeit kell inkább vizsgálnunk. Vízválasztónak bizonyult - ha nem is annyira szellemi, mint inkább emberi és etikai szempontból - a hosszabb ideig és meglehetősen viharos hullámokat ve­rő, megbolydító Dsida-ébresztés. Volta­képpen elkezdődhetett az erdélyi ma­gyar irodalom újraértékelése, „hasznosít­ható" értékeinek felmutatása. Dsida Jenő Tükör előtt cmű versciklusának Tarka-bar­ka strófák alcímű részében így írt: „...előttetek most büszkén tiszteleg hegyes szuronyként villogó írónőm. A véletek való baráti lét avatta széppé életem felét. Nos, e „fiúk" közül 1956-57-ben még sokan életben voltak, ki-ki a maga kü­lön emberi-politikai-írói nyomorával. A fentebbi névsor felsoroltjai kivétel nél­kül nevükön szerepelnek Dsida Tarja­barka strófák­jában. Nincs az egész ma­gyar irodalomnak még egy ilyen, a pá­lyatársakat elismerő-serkentő szeretet­tel megáldott verse! Én, a kései gyászo­­ló-emlékező senkit sem róhatok meg tehát közülük név szerint,­­ vala­mennyien hallgattak! Bizony nem siettek Dsida Jenő védelmére. Pedig költőnk - nyiván nem erre a szégyenletesen be­következő alkalomra jósolta versében: „ez nem negédes jajgatás, finomkodó poéta-lárma, de fejem fölött penge leng, s fejem alatt kigyúlt a párna." A költő szelleme akkoriban a nagy­csütörtöki elhagyatást, a szeretet magá­­ramaradását, a magány rettenetét él­hette volna újra át! Dehát Dsida Jenő élő­ életében már világszínvonalra fej­lesztette a magában hordozott fájdal­mak - itt a többesszám fontos! - elvise­lését. Méliusz József, az egyik akkori költő-gyalázó reflexrendszere még 1989. december végén is ebben a szel­lemben működött. Hűséges régi hódo­lójának, Vári Attilának nyilatkozott a Magyar Tévében: „Ez tiszta fasizmus!" - mondta a rendszert szétverő, töme­gekre lövő securitátésokról. „Nem, Méli­usz elvtárs, ez most a tiszta kommuniz­mus!" 1956: Méliusz József, mintha csak az alkalomra várt volna, lehamisan gya­­lázta Dsida Jenőt. (Rajtam, mint fiatal írón, alaposan elvervén a port.) Bármilyen iszonyú gyakorlata volt is Dsida Jenőnek a szenvedések elviselé­sében, példája nem segített: Szilágyi András már-már eszelős gyűlöletét egyszerűen nem lehetett emberi ésszel felfogni! Méliusz József, aki mellesleg főleg azzal volt elfoglalva, hogy „fiatal írói rajongói" körét bővítse, még rólam is leírta később: angolból kellett volna fordítani egyik novellámat, hogy mél­tóképpen felfigyeljenek rá! Mellesleg ezt ugyanabban a cikkében írta volt, miszerint én is kávéházi udvartatásá­ban mutatkoztam volna! Ezt már írás­ban utasítottam vissza, mint közönsé­ges hazugságot - különös tekintettel ar­ra, hogy akkoriban már, mint a román írószövetség magyar alelnöke pöffesz­­kedett! Szilágyi András idült Dsida­­gyűlöletének okát csak jóval később, a Dsida-életművet egy monográfia meg­írása céljából kutatni kezdő Láng Gusz­távtól tudtam meg. ■ A történelmet szerintem nem szabad sűrű, egymásra torlódó századokban szemlélni, ember-térré kell alakítani (ha van hozzá varázs-szemünk). Újra kell álmodni minden érzékszervünkkel, tudván, mert kiderítvén, hogy mi ma­gunk akkoriban mikbe keveredtünk volna, annak ellenére, hogy nem hi­szünk az eleve elrendelés és a minden korban és korra érvényes, még nem lé­tező elevenné­ rendelés tanában. Mi­után mindenki, aki később születik, az előző korok terhét is kénytelen, ha nem is a hátára, de a szellemére venni, így állván a dolgok, a századok mindig n­dltva hagyott és felkutatandó résein át kell visszapillantani hosszú napjainkra, mert ekkor - és csakis ebben az esetben - megjelenhet a később a történelem valamikor szabad­ volt térségei elé-fölé húzott kerítések mögött a szenvedő, azaz az éppen élő ember arca. Aki oly­annyira testvérünk e földi kalandban, hogy sajnálhatjuk: ő nem tud olyan mértékben együtt érezni és cselekedni immár velünk, mint mi ővele. Az éppen élő azonban mindenkor „botorka hangulatok" között botorkál! A Dsida-vita idején oly korban éltünk, amikor az állapotok uralkodtak. A szel­lem fölött is, sőt elsősorban, nem is hall­gatván meg a jóformán a teljes engedel­mességre, mindenesetre a tömeges en­gedékenységre hajló „megértést-belá­­tást". Aldcornban elterjedt nézet volt, hogy akibe a menyke vág, azt nem csípi meg a csalán. Meglehet, én már akko­riban megértem a megbocsátásra, meg­lehet, máig sem. Mert ma is vallom és vállalom, hogy a képtelenségek ellen csak képességekkel lehet küzdeni! De­hát akkoriban a hátrálva haladás volt a divat. És: győzelemről győzelemre buk­dácsoltunk - mint utóbb kiderült. Máig sem értem az akkoriban felnőtt fejjel behódolókat. Aminthogy a velem egyívásúak - magamat sem kivéve! - kezdeti lelkesedését, majd spekuláló helyezkedését sem! Volt ott másfajta irodalom is korábban - de micsoda iro­dalom, irodalom a javából! -, lett aztán a szomorú proletkult, ami éppen sivár­ságában próbált derűlátó lenni. Senki sem mert szólni?! Az író - nézem a mind fényesebb, világosabb múltat - amikor ír, a szükséges, a nélkülözhetet­len folyamat; még abban az esetben is, ha „szívünk egyre fulladtabb zuhaná­sát" ábrázolja. Felelőtlenül sétálgattunk át a legalacsonyabbra állított mérce alatt. Szégyen. Csodák csodája, és egy­ben természetes is! - hogy időtálló ér­tékek is születtek akkoriban. „Egyszer megtalálnak.­­Meg kell ta­láljanak", így reménykedett valamikor Dsida Jenő. Nos, jóslata valóra vált. És a Dsida-életmű a tisztulás-tisztítás irá­nyába hatott ezúttal is, aminthogy min­den sora ezt kívánta szolgálni. Én ugyan eltúloztam, amikor azt írtam róla bátor ifjonti hevületemben, hogy alap­vonásaiban mindig haladó. Hiszen ő csak valami affélét bátorkodott világgá kiál­tani, hogy mások minél magasabbra törnek, ő annál mélyebbre ás. Joss Jenő mesélte, hogy egy alkalommal Dsidáék lakása előtt bandukolt hazafelé a piac­ról, Dsida Jenő éppen a nyitott ablak­ban állt, és tréfásan jegyezte meg a Kiss Jenő nyakában lógó hagymakoszorú láttán:„Ezt kapjuk, ezt kapja minden költő!" Talán tíz év sem telt belé, Méli­usz József - tartozunk ennek megemlí­tésével az igazságnak! - írásban vonta vissza a hamis angyal bélyeget! Valami tíz év múltán a Sztálin elvtárs nagy ke­zét versben csókolgató és 1956-ban ugyancsak néma Szemlér Ferenc Dsida Jenő összes versét rendezte sajtó alá és előszavazta. Így megy ez! Még Józsi bá­csi életében Szemlér Ferenc írta volt versbe: „Megcsókolom Sztálin Elvtárs nagy kezét!" Egyszer valamikor csak megjelenik,­­ha ugyan már meg nem jelent!) az immár legalább két évtizedes készülő és igényességében alapműnek ígérkező Dsida Jenő monográfia! Láng Gusztáv irodalomtörténész, a szerző, ugyanabban a szatmári, Pázmány Péter által az 1630-as években alapított római katolikus (jezsuita), gimnáziumban végzett, ahol jómagam - és­ legkivá­lóbb elődünk: Dsida Jenő. Mégis át alakult - micsoda idők! -, hogy költőn Psalmus Hungaricus-és mindketten Maj­­tényi Erik - extra Hungáriám - bukaresti könyvtárában olvastuk először. (A bu­karesti házigazda egyébként minden estéli imádság gyanánt mondta ezt a

Next