Új Magyarország, 1994. május (4. évfolyam, 101-125. szám)
1994-05-14 / 112. szám
Szabad volt e Klitusan vallott Ismét hatalomhoz jutottak a A lengyel oltár újjaháttérbe szorított lihegők teremtésére remény sem volt 14. oldal 15. oldal IV. ÉVFOLYAM, 112. SZÁMmagazii Töridnolod Az atlasz igenis ott volt Párizsban 17. oldal 1994. MÁJUS 14., SZOMBAT ----V* Aríkíktiiilidkettbe az Élnek Árán tízmillió holló ücsörögne sajttal a szájában 19. oldal / <19. Oldal j . (Folytatása a 14. oldalon) Panek Zoltán: DSIDAIADA a tiszta hűség tovább megmarad, mint a keserűség s a kemény harag." (Dsida Jenő: Csokonai sírjánál) Dsida Jenő-műsort sugárzott a Bartókrádió 1993. december 5-én. Ami abban elhangzott, szép és tiszta munka. Kár, hogy túlságosan idilli és meglehetősen tényhiányos képet rajzolt az utóéletében is tragikus sorsú költőről (1907- 1938). Többek között ezt írtam Albert Zsuzsának küldött levelemben - ő szerkesztette a műsort. Voltaképpen immár diadalmas költő is Dsida Jenő. A szerkesztő nagyjából egyetértett megjegyzéseimmel. A tragikus és a diadalmas jelzővel is. Felkért egy későbbi időpontban elkészítendő újabb Dsida-műsorban való közreműködésre. Ennek azonban - bármily megtisztelő - szerintem számtalan akadálya van. Vagy inkább sokféle? Mindenekelőtt e költői sors és életmű eddig nem eléggé ismert történéseitmozzanatait - a fontosakat és kevésbé fontosakat is - kellene „költőnk és korában" és az azt követő, világfelfordulásokat is magába foglaló korokban eligazítóan elétárni. Ennek - szerintem - eljött az ideje. Hogy ne az a meglehetősen hamis kép rögzüljön olvasóiban, miszerint Dsida Jenő csupán afféle „ájtatos manó", „imádkozó sáska", avagy „sekrestyés költő" volt, aki angyali türelemmel angyalok citeráján játszott! (Lásd Nemes Nagy Ágnes többnyire vallásilag elfogult, költőnkben csakis az „égi másolását" vizslató tanulmányát.) Az sem egészen helytálló, amit a kiváló Rónay György, a költőtárs írt róla: „Arcán valami csöndes, hontalan jóság látszik". Dsida Jenő így írta volt: emberek barátja vagyok, „közöttük élek, és szívem kézről-kézre jár". Pedig a szó szoros értelmében „hontalan" is volt! Trianon gyógyíthatatlan sebet ütött szívén. Erről szól a Tükör előtt döbbenetes apa-arckép, erről, a Psalmus Hungaricus, a Csokonai sírjánál. A nem-múló fájdalom helyszíni közvetítései! És immár örök idejűek. A magyaroktól a vérzivataros századok folyamán szinte minden elvehetőt elvettek már - ennek ellenére még mindig működik a titkos féregfogas, mindjobban begerjed és terjed a hazafias cinizmus, napirenden van a nyelvrontás, anyanyelvünk szétrombolása, önérzetes nemzettudatunk kiüldözése maradékmaradék lelkületünkből - amíg csak kellő mértékben szégyellni nem fogjuk, hogy valaha magyarok voltunk! Ezért is élő költő Dsida Jenő. Rónay Györgynek leginkább az a modern meghatározása közelíti meg költőnk lényét, miszerint ő volt „Az egyetlen Erdélyben, aki előzmények és hatások nélkül kialakította a maga gyöngéd, illékony szürrealizmusát". Világa „rezedaillatú csillagok" és „piros vadszőlőlevelek közé akadó szerelmes gondolat" is valóban. Rónay György bölcs biztonsággal így ír végül: „Nagyobb költő volt annál, semhogy méricskéljük, milyen nagy volt". Már életében „megcélozta" a közelítő halhatatlanságot, ám halála után alig tizennyolc esztendővel több irányból rárontottak ronda férgek. Nem romló szellemére! Kikezdték makulátlan emberi becsületét is, miközben, egyúttal, megkísérelték költészetét is kirekeszteni az élő irodalmi folyamatból. Az újabb felszabdaló dúlások idején sorra elárvult, rajongva szeretett barátai-költő-írótársai gyávaságán, érthető, ám de fel nem menthető hallgatásán felbátorodva zord ember- és irodalomellenes idők megpróbálták még az emléket is eltörölni! Nem sikerült! Mostanában szerintem az utolsó lehetőség következett el, amikor még meg lehetne szólaltatni néhány élő, egykori tanút: hogyan látja ma az 1956 őszén kirobbant kolozsvári Dsida-vitát. Igenám, de például Kiss Jenő Kolozsvárott, Méliusz József Bukarestben, Gömöri György Cambridge-ben, Láng Gusztáv pedig Szombathelyen él. Nem szólalhat már meg Kuncz Aladár, Reményik Sándor, Tompa László Kós Károly, Áprily Lajos, Sipos Domokos, Nyírő József, Tamási Áron, Molter Károly, Tabéry Géza, Berde Mária, Bartalis János, Kemény János, Szemlér Ferenc, Bözödi György, Szabédi László, Varró Dezső, Szenczei László. (Wass Albert, ha jól tudom, Amerikában él. Elnézést a hosszú felsorolásért!) 1956 szeptemberében még sokan éltek közülük: majdnem mindegyikük a mellőzöttség, a kirekesztettség, a letiltás keserű kenyerét ette. Kemény János báró (akiről mint Dsida megírta „Báró ugyan, de abbahagyta régen") mészégető munkás volt - én akként ismerkedtem meg vele. Örültek, ha a jobb idők reményében meghúzódhattak esetleg meghagyott könyveik és immár megkeseredett emlékeik zugában. Dsida Jenő megtámadásakor valamennyien hallgattak. Vagy a fenti okokból kifolyólag, vagy mert lecsatlakoztak a hatalomhoz. De: természetesen nem kelt Dsida Jenő védelmére diákköri testi-lelki jóbarátja. Bányai László sem! Bányai László Majláth püspök ösztöndíjával Franciaországban tanult volt, majd onnan megveszekedett kommunistaként tért haza. Valamikor - Dsida Jenő unszolására! - még közös verseskötet kiadását is tervezték. Ám a későbbi emberi és „költői" dilettantizmus égbekiáltó romániai magyar példája „nem állt kötélnek". Az akkor még működő kolozsvári Bolyai magyar egyetem rektoraként sunyított ifjúkori barátja megtaposása láttán. Illyés Gyula közvetlenül a háború befejezése után találkozott vele, és szerinte magyart, aki a magyarokat így gyűlölné, még nem látott! Bányai László emlékirataiban - természetesen! -, jóval később, már bátran dicsekedett a Dsida Jenő valamikori barátságával: így megy ez! De hogy immár értsük is, mi történt a tragikus szellem vízválasztó idején és körül. 1956. szeptember 21-én jelent meg az Utunk című kolozsvári irodalmi hetilapban (amelynek Gaál Gábor meghívására akkoriban már négy esztendeje szerkesztője voltam) Dsida Jenő ébresztése című cikkecském. Közvetlen előzmény: a később, talán még abban az esztendőben Budapestről Nyugatra menekült Gömöri György, fiatal költőbarátunk elhozta (átcsempészte a határon) a Petőfi-kör jegyzőkönyvmásolatait, valamint kéthárom, kötetben még nem publikált Dsida-verset. A versek kísérő soraiként közöltem a Dsida-ébresztőt. (Amelyről mellesleg később, sokáig nem kerülvén a kezembe, azt hittem, hogy egész lap oldalt betöltő, terjedelmes „esszé", amely szépen nydtja majd egy későbbi esszékötetemet. Mutatis mutandis: hasonlóképpen járt Babits Mihály a maga Vörösmarty-tanulmányával! (A Petőfikör friss jegyzőkönyveit én a Marosparti Kutyafalva határában olvastam. Közös irodalmi estre vittük volt Gömöri Györgyöt, aki azóta is megmaradván jó magyar költőnek, mellesleg több amerikai, illetve angol egyetemen lengyel irodalmat tanított-tanít. A bomba pedig az írásomat követő Lirvafc-lapszámban robbant. Szilágyi András válasza: dühödt és könyörtelenül kirekesztő cikke Tévedtünk volna?! címmel. Ezzel - talán némi túlzással - elszabadult a helyi pokol. Sorra támadták meg halk és egyáltalán senkit ki nem rekesztő írásomat, nem törekedtem kizárólagosságra sem, de mintha éppenséggel tonnányi ciánkálit öntöttem volna egyre proletkulturosabb, vidéki irodalmi életünk állóvizébe! Én, elmondván mindent, amit Dsida Jenő ébresztése kapcsán akartam, a további vitában tehát, nem szólaltam meg. (Mellesleg - de nem sorsom további alakulása szempontából is mellesleg! - nemsokára „ötvenhatos magatartásom" következtében ugyanis az utcára kerültem. Már írószövetségi tagként évekig nagyfeszültségű ipari áramot szereltem különféle építőtelepeken.) Dsida Jenő sorsát fürkészvén azonban nem különösebben érdekes az, ami velem történt akkoriban. Természetesen csak annyiban, amennyiben megvilágítja valamely szegletét annak az új erdélyi irodalomnak, amiben Dsida Jenő méltó helyét némelyek oly ostobán elvitatták. Az útkereső bizonytalanodás gyermekbetegségei mellett a kibontakozó új magatartás irányát és esélyeit kell inkább vizsgálnunk. Vízválasztónak bizonyult - ha nem is annyira szellemi, mint inkább emberi és etikai szempontból - a hosszabb ideig és meglehetősen viharos hullámokat verő, megbolydító Dsida-ébresztés. Voltaképpen elkezdődhetett az erdélyi magyar irodalom újraértékelése, „hasznosítható" értékeinek felmutatása. Dsida Jenő Tükör előtt cmű versciklusának Tarka-barka strófák alcímű részében így írt: „...előttetek most büszkén tiszteleg hegyes szuronyként villogó írónőm. A véletek való baráti lét avatta széppé életem felét. Nos, e „fiúk" közül 1956-57-ben még sokan életben voltak, ki-ki a maga külön emberi-politikai-írói nyomorával. A fentebbi névsor felsoroltjai kivétel nélkül nevükön szerepelnek Dsida Tarjabarka strófákjában. Nincs az egész magyar irodalomnak még egy ilyen, a pályatársakat elismerő-serkentő szeretettel megáldott verse! Én, a kései gyászoló-emlékező senkit sem róhatok meg tehát közülük név szerint, valamennyien hallgattak! Bizony nem siettek Dsida Jenő védelmére. Pedig költőnk - nyiván nem erre a szégyenletesen bekövetkező alkalomra jósolta versében: „ez nem negédes jajgatás, finomkodó poéta-lárma, de fejem fölött penge leng, s fejem alatt kigyúlt a párna." A költő szelleme akkoriban a nagycsütörtöki elhagyatást, a szeretet magáramaradását, a magány rettenetét élhette volna újra át! Dehát Dsida Jenő élő életében már világszínvonalra fejlesztette a magában hordozott fájdalmak - itt a többesszám fontos! - elviselését. Méliusz József, az egyik akkori költő-gyalázó reflexrendszere még 1989. december végén is ebben a szellemben működött. Hűséges régi hódolójának, Vári Attilának nyilatkozott a Magyar Tévében: „Ez tiszta fasizmus!" - mondta a rendszert szétverő, tömegekre lövő securitátésokról. „Nem, Méliusz elvtárs, ez most a tiszta kommunizmus!" 1956: Méliusz József, mintha csak az alkalomra várt volna, lehamisan gyalázta Dsida Jenőt. (Rajtam, mint fiatal írón, alaposan elvervén a port.) Bármilyen iszonyú gyakorlata volt is Dsida Jenőnek a szenvedések elviselésében, példája nem segített: Szilágyi András már-már eszelős gyűlöletét egyszerűen nem lehetett emberi ésszel felfogni! Méliusz József, aki mellesleg főleg azzal volt elfoglalva, hogy „fiatal írói rajongói" körét bővítse, még rólam is leírta később: angolból kellett volna fordítani egyik novellámat, hogy méltóképpen felfigyeljenek rá! Mellesleg ezt ugyanabban a cikkében írta volt, miszerint én is kávéházi udvartatásában mutatkoztam volna! Ezt már írásban utasítottam vissza, mint közönséges hazugságot - különös tekintettel arra, hogy akkoriban már, mint a román írószövetség magyar alelnöke pöffeszkedett! Szilágyi András idült Dsidagyűlöletének okát csak jóval később, a Dsida-életművet egy monográfia megírása céljából kutatni kezdő Láng Gusztávtól tudtam meg. ■ A történelmet szerintem nem szabad sűrű, egymásra torlódó századokban szemlélni, ember-térré kell alakítani (ha van hozzá varázs-szemünk). Újra kell álmodni minden érzékszervünkkel, tudván, mert kiderítvén, hogy mi magunk akkoriban mikbe keveredtünk volna, annak ellenére, hogy nem hiszünk az eleve elrendelés és a minden korban és korra érvényes, még nem létező elevenné rendelés tanában. Miután mindenki, aki később születik, az előző korok terhét is kénytelen, ha nem is a hátára, de a szellemére venni, így állván a dolgok, a századok mindig ndltva hagyott és felkutatandó résein át kell visszapillantani hosszú napjainkra, mert ekkor - és csakis ebben az esetben - megjelenhet a később a történelem valamikor szabad volt térségei elé-fölé húzott kerítések mögött a szenvedő, azaz az éppen élő ember arca. Aki olyannyira testvérünk e földi kalandban, hogy sajnálhatjuk: ő nem tud olyan mértékben együtt érezni és cselekedni immár velünk, mint mi ővele. Az éppen élő azonban mindenkor „botorka hangulatok" között botorkál! A Dsida-vita idején oly korban éltünk, amikor az állapotok uralkodtak. A szellem fölött is, sőt elsősorban, nem is hallgatván meg a jóformán a teljes engedelmességre, mindenesetre a tömeges engedékenységre hajló „megértést-belátást". Aldcornban elterjedt nézet volt, hogy akibe a menyke vág, azt nem csípi meg a csalán. Meglehet, én már akkoriban megértem a megbocsátásra, meglehet, máig sem. Mert ma is vallom és vállalom, hogy a képtelenségek ellen csak képességekkel lehet küzdeni! Dehát akkoriban a hátrálva haladás volt a divat. És: győzelemről győzelemre bukdácsoltunk - mint utóbb kiderült. Máig sem értem az akkoriban felnőtt fejjel behódolókat. Aminthogy a velem egyívásúak - magamat sem kivéve! - kezdeti lelkesedését, majd spekuláló helyezkedését sem! Volt ott másfajta irodalom is korábban - de micsoda irodalom, irodalom a javából! -, lett aztán a szomorú proletkult, ami éppen sivárságában próbált derűlátó lenni. Senki sem mert szólni?! Az író - nézem a mind fényesebb, világosabb múltat - amikor ír, a szükséges, a nélkülözhetetlen folyamat; még abban az esetben is, ha „szívünk egyre fulladtabb zuhanását" ábrázolja. Felelőtlenül sétálgattunk át a legalacsonyabbra állított mérce alatt. Szégyen. Csodák csodája, és egyben természetes is! - hogy időtálló értékek is születtek akkoriban. „Egyszer megtalálnak.Meg kell találjanak", így reménykedett valamikor Dsida Jenő. Nos, jóslata valóra vált. És a Dsida-életmű a tisztulás-tisztítás irányába hatott ezúttal is, aminthogy minden sora ezt kívánta szolgálni. Én ugyan eltúloztam, amikor azt írtam róla bátor ifjonti hevületemben, hogy alapvonásaiban mindig haladó. Hiszen ő csak valami affélét bátorkodott világgá kiáltani, hogy mások minél magasabbra törnek, ő annál mélyebbre ás. Joss Jenő mesélte, hogy egy alkalommal Dsidáék lakása előtt bandukolt hazafelé a piacról, Dsida Jenő éppen a nyitott ablakban állt, és tréfásan jegyezte meg a Kiss Jenő nyakában lógó hagymakoszorú láttán:„Ezt kapjuk, ezt kapja minden költő!" Talán tíz év sem telt belé, Méliusz József - tartozunk ennek megemlítésével az igazságnak! - írásban vonta vissza a hamis angyal bélyeget! Valami tíz év múltán a Sztálin elvtárs nagy kezét versben csókolgató és 1956-ban ugyancsak néma Szemlér Ferenc Dsida Jenő összes versét rendezte sajtó alá és előszavazta. Így megy ez! Még Józsi bácsi életében Szemlér Ferenc írta volt versbe: „Megcsókolom Sztálin Elvtárs nagy kezét!" Egyszer valamikor csak megjelenik,ha ugyan már meg nem jelent!) az immár legalább két évtizedes készülő és igényességében alapműnek ígérkező Dsida Jenő monográfia! Láng Gusztáv irodalomtörténész, a szerző, ugyanabban a szatmári, Pázmány Péter által az 1630-as években alapított római katolikus (jezsuita), gimnáziumban végzett, ahol jómagam - és legkiválóbb elődünk: Dsida Jenő. Mégis át alakult - micsoda idők! -, hogy költőn Psalmus Hungaricus-és mindketten Majtényi Erik - extra Hungáriám - bukaresti könyvtárában olvastuk először. (A bukaresti házigazda egyébként minden estéli imádság gyanánt mondta ezt a