Új Magyarország, 1994. augusztus (4. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-16 / 191. szám
IV. ÉVFOLYAM, 191. SZÁM AIJN 1994. AUGUSZTUS 16., KEDD 17 INTERJÚ Törzsi magatartás és irodalom Pozsonyi beszélgetés Tozser Árpáddal Még a fordulat előtt jelent meg az Életünk című folyóiratben Lessing A bölcs Náthánjára utaló A pátriárka levele Szaladin szultánhoz című versed, amely a klasszikus német dráma közismert ellenszenves figurájának fiktív monológjával leplezi le az előítéletesség belső logikáját. A gondolkodó védtelensége korlátoltsággal szemben a gondolkodó ember mindig is az. A szövegértelmezés és nyelvhasználat egy másik vonatkozására hívod föl a figyelmet a Kalligram Kiadó gondozásában frissen megjelent, publicisztikai írásokat tartalmazó Pozsonyi páholy című kötetedben. A szlovák nép nemzetté válásának kapcsán említed egy helyen, hogy térségünk politikai nyelvében - a tudományos megközelítés helyett - egyfajta misztikus logika uralkodik. E misztikus logika az áttételes gondolkodás vagy a szimplifikáció terméke? - Természetesen a szimplifikálásé. Közép-Európa „fél-nemzetecskéi" - ahogy Ady mondta - pontosan úgy értelmezik a nemzeti mítoszaikat, ahogy az irodalmukat, szó szerint, a napi politikai szintjén. Ahelyett, hogy az általános és örök emberi magatartásra vonatkozó tanulságokat látnák bennük - például az élet, a család, a népközösség, a munka tiszteletét -, a mulandót, az egykori korkellékeket abszolutizálják. Következésképpen a románok például nem románok, hanem természetesen dákok, a szlovákok szlovének, sőt nagymorvák, s a magyarok hunok. S ezekre az egykori reáliákra úgy hivatkoznak a politikai életben, mintha ma is érvényes, sőt az idők sem küzd, ha megtámadják. A szomszéd nacionalizmusok előhívják, megteremtik egymást, hivatkozási alapot teremtenek egymás számára. A humanista pedig nem tudja (vagy nem akarja) megcáfolni a saját nemzete nacionalizmusának a logikáját. Annak mindig lesz érve: „...a Maticások azért látogatnak Csallóközbe..." Ez a gondolat óhatatlanul fölveti a hitleri fasizmus és a második világháború problémáját. Én nem hiszek abban, hogy Hitlert a két oldalról szervezett - szovjet és angol-amerikai - támadás roppantotta össze. Hitlert csak Sztálin tudta megsemmisíteni. Az egyik totalitarizmust csak a másik totalitarizmus döntheti meg. S elképzelhető egy olyan ideális állapot is, amelyben a nacionalizmusok fogják egymást felfalni, megsemmisíteni. De amíg ez bekövetkezne, addig természetesen számtalanszor megerőszakolnák nemcsak feleségeinket és lányainkat - gondoljunk Boszniára! -, hanem humanistáinkat is, minket is. Úgyhogy ez csekély vigasz. Azt hiszem, ilyen esetben csak konstatálni tudnánk a tényeket, gubancot, hogy a mi irodalmunknak egyszerűen évtizedekig nem volt önreflexiója. Egriéknek is, Ozsvaldéknak is csak a történelem és társadalom valóságáról (legtöbbször persze pszeudovalóságáról) volt mondanivalójuk, de az „irodalom valóságáról" (talán tudod, hogy 1970-ben ilyen címmel jelent meg egy tanulmánykötetem!) nem sokat tudtak. Akkori irodalmunk kezdetlegességét misem jellemzi jobban, mint ez a polarizálatlanság: a szlovákiai magyar irodalom az öntudatosodásnak még arra a primitív fokára sem jutott el, hogy a népi-urbánus sarkítottságban fogalmazza meg magát. Később viszont (a hetvenes években) a Grendel Lajos regényeivel jelentkező egyetemesebb érvényű irodalom már egyszerűen nem vette föl a népi irodalom kesztyűjét, jelezve, hogy az egzisztenciát alapanyagként kezelő létirodalom számára a népi-urbánus ellentét nem létezik. így történhetett meg, hogy a kilencvenes években a népi-urbánus szembenállás aktivizálására nálunk már magyarországi ihletésben került sor. De ez' 3' szembenállás itt ma sem annyira szenvedélyes, mint Magyarországon. S alapjában véve azért nem, mert nálunk nincs társadalmi-gazdasági bázisa. Határok nélkül A Pozsonyi páholy másik jegyzete szerint a Magyar Rádió Határok nélkül című rovatának érdeklődése és ízlése nem terjed túl a „magyar glóbuszon ". Összefoglalnád röviden, mennyiben hibásak a „magyar-magyar kultúrkapcsolatok" magyarországi szempontjai? - Az említett jegyzetben a Határok nélkül című rovatról írtam, de azt hiszem, a tanulságok általánosabb érvényűek. A „magyar-magyar kultúrkapcsolatok" mai gyakorlata főleg két körülmény miatt nem lehet eredményes. Ez a gyakorlat egyrészt valami rosszul felfogott és az irodalom természetétől idegen magyar egység érdekében nem vesz tudomást a határon túli irodalmi iskolák másságáról, másrészt - talán hasonló indítékokból - nem vesz tudomást arról sem, hogy mi itt más nyelvű kultúrák, irodalmak érintkezési mezsgyéjén élünk, s hogy minket szinte nem lehet anélkül szemlélni, hogy a szemlélő közben a szlovák (s persze a román, a szerb, a horvát stb.) kultúrát is ne látná. Más szóval: ma sem tudok okosabbat mondani erről a problémáról, mint amit a Pozsonyi páholybeli jegyzetemben mondtam. Pontosabban nem is én mondtam, hanem Mészöly Miklós. Én csak beidéztem Mészöly véleményét a szövegembe - egyetértéssel - az író egy 1988-ban készült interjúból: „Egyre inkább úgy érzem, hogy csak úgy beszélhetünk és írhatunk magunkról hitelesen, ha egyúttal az egész térség világáról írunk és beszélünk - vagy legalább is bevonjuk a látókörünkbe ezt a tágasabb mégis nagyon egy atmoszférájú világot. Magyarán Kelet-Közép-Európát kellene megfogalmazzunk... Egy ilyen tablón mi is élesebben, kevésbé provinciálisan, egyetemesebben rajzolódunk ki." Filep Tamás Gusztáv A láthatatlan gárda lettivé vált, misztikus erők lennének. Könyved egyik, 1993-as naplóEzzel a verssel történt meg Budapesten, hogy - egyébként emelkedett gondolkodású emberek - szó szerint értelmezték, egyszerűen lefordították a köznyelvre, s megszületett az álláspont: a vers antiszemita. Hangsúlyoznom kell: szerintem az irodalom téves dekódolása bármilyen irányban elképzelhető, s engem nem e konkrét vers konkrét félreértelmezése érdekel, hanem a gondolkodó védtelensége - Van-e egyáltalán esélye az irodalom nyelvének arra, hogy híven közvetítse a szerző álláspontját, s eligazítson a világ dolgaiban? Van-e fegyver a szövegek félreértelmezésével szemben? - Az mindig az olvasón múlik, hogy milyen hullámhosszon veszi a szerző mondandóját. Ha azok a bizonyos budapesti „emelkedett gondolkodású" urak ismernék Lessing Náthánját, akkor nem valószínű, hogy az én versemet Náthán elmarasztalásaként értelmeznék. De az idéző alkotás és az idézett mű között még akkor is furcsa, rejtélyes feszültség van, ha az olvasó mindkettőt ismeri. A szerző a két szöveget ugyanis tulajdonképpen csak egymás mellé helyezi, s ez az egymásmellettiség az ő részéről szükségszerűség, de a szövegek között a működő viszonyt a véletlen teremti meg, s ezt a véletlent olvasónak hívjuk. A szerző ugyan a szövegek, a nyelv alakításával igyekszik irányítani ezt a vélt magyarországi jobboldal többször hangoztatta azt a vádat, hogy a magyar társadalom magatartásában sok olyan vonást őriz, amelyet a kommunizmus oltott belé. Könyvedben van egy érdekes jelenet: az egyik szlovák nacionalista tüntetésen megnyilatkozó tömegállapotot a hitlerista és a moszkvai szerveződésű demonstrációkéhoz hasonlítod. Lehet, hogy a nemzeti intolerancia mindenütt egyformán működik, hogy a nemzetekben éppen a letlent, de ez csak bizonyos keretek nemzeti türelmetlenség a közös, tehát között sikerülhet neki, mert a véletlen (az olvasó) saját lényegét tekintve szintén szükségszerűség, s így végül is az idéző mű, az idézett alkotás és az olvasók között valamiféle végtelen párbeszéd alakul ki, s a mű mindenkori mondanivalója ebben a párbeszédben formálódik meg s formálódik mindig újjá. Az alkotó viszont az alkotásnak ezzel a paradoxális természetével már rég tisztában van, számol vele, vállalja a kockázatot, sőt a félreértelmezhetőségre néha egyenesen rájátszik. Azaz nem hiszem, hogy a mai szerzők már nagyon komolyan vennék a „világ dolgaiban való eligazítás" funkcióját, s pontosan azért nem, mert tudják, hogy a nyelv közvetítésével ez csaknem lehetetlen. Sokkal inkább érdekli őket a nyelv, a beszédmód természetéből következő többértelműség, rejtélyes feszültség. Ami persze nem jelenti azt, hogy a szerzőnek nincs „eligazító" indulata, s hogy ezzel az indulatával ő maga nincs tisztában. Csak éppen tudja, hogy a mű összetevőinek az összjátékában nem ennek a magánszükségszerűségnek jut majd a főszerep. A pátriárka levele című versemben az én „eligazító" indulatom a társadalmi pluralizmus igazát célozza (Náthán gyűrűmeséjének a kapcsán), s természetesen nem hiszem, hogy az értelmezhetősége keretébe holmi antiszemitizmus is belefér, de hát a mű színjátékában időlegesen az olvasó rosszindulatú ostobasága is kaphat szerepet. S ezzel az ostobasággal szemben a szerző és műve védtelen. Mint ahogy a bárgyúsággal, a valójában ez az igazi „nemzetköziség"? - Érdekes gondolat. Én még megfejelném azzal, hogy talán maga a humanizmusellenesség is nemzetközibb a humanizmusnál. Simándy Pál, a szlovákiai magyar publicista és vallásfilozófus nevezi a két háború között valamelyik írásában a humanistákat „láthatatlan gárdának". S ezzel a (Győri Dezsőtől átvett) metaforával azt akarja kifejezni, hogy a humánum azért marad igen gyakran alul az ahumánummal szemben, mert hiányzik a természetből a szervezkedés képessége. Az agresszív nacionalizmusok azt az ősközösségbeli, törzsi magatartást testesítik meg, amely szerint annak a törzsnek, amely már lelegeltette legelőjét, ha nem akart éhen pusztulni, el kellett vennie a szomszéd törzs legelőjét. Azaz tulajdonképpen minden ilyen nacionalizmus a tulajdonviszonyokra vezethető vissza. Aki például más népekben ellenségképet keres, az is idegen tulajdonosra spekulál. A támadó nacionalizmusok viszonya végső soron a miénk-tietek viszony kifejeződése. Hallottam már olyan Maticásokról, akik azért látogattak az északi megyékből Csallóközbe, hogy körülnézzenek, hol fognak majd lakni, ha már a magyarok nem lesznek itt. Ebben a nagyon konkrét anyagi törekvésben szerveződik a nacionalizmus „internacionalizmussá", azaz a nacionalizmusok hálózatává. A humanista számára - aki mindig individuum, egyéniség is, azaz nem akar kondába állni - ezek a kérdések idegenek. A humanista azonban még akkor folyamán valamiféle természetfő jegyzetében írod, hogy az utóbbi időben ide is beszűrődött Magyarországról a népi-urbánus vita. Ez azt jelenti, hogy korábban itt nem bomlasztotta ketté az irodalmi életet? S ha létezett, voltak-e,vannak-i szociológiai alapjai? - Az ötvenes években újraszerveződő szlovákiai magyar irodalom csaknem kizárólagosan népi gyökerekből táplálkozott. S nemcsak úgy, hogy Dénes Györgytől Ozsvaldig és Ozsvaldtól Bábi Tiborig majdnem minden írónk faluról származott, hanem úgy is, hogy a bevallott, a zászlóra írt ősök is mind népiek voltak. E mellől a szociális és részben formai szempontok szerint szűkítő irodalmi iskola mellől hiányzott az az urbánus irodalom, amely ezt a szűkítést felróhatta volna a népieknek. A polgári származású íróink (Egri Viktor, Szabó Béla stb.), akik ezt a szerepet felvállalhatták volna, egy szélsőségesen szervilis etatista irodalmat műveltek, s ha valamiben reagáltak a „népi" irodalmunkra, akkor csak abban, hogy a szervilizmusban versenyeztek vele. (Azt hiszem, nem véletlen, hogy az 1982- ben meghalt Egri Viktor volt az egyetlen szlovákiai magyar Állami Díjas, a Közös út című drámájáért kapta a díjat; művében végtelenül sematikus formában hirdette meg a szlovák-magyar kiegyezést.) Ezek az íróink szolgalelkűségüktől vezéreltetve még az esetleges polgári példaképeiket sem merték nyilvánosan vállalni, s így nálunk végül is nem a népi irodalom hiányzott, hanem az a polgári/urbánus irodalom, amely a kizáró ellentétesség alapján láthatóvá tette volna ezt a népi irodalmat. Nálunk az ötvenes években csak népi irodalom létezett s mellette egy visszataszító irodalmi etatizmus. Azt a kifejezést, hogy „polgári irodalom", a mi szerzőink közül talán Sződy Viktor ejtette ki először a száján (Sződy ma Magyarországon él), aki kassai volt, s a hatvanas évek végén azzal állított be egyszer az Irodalmi Szemlébe (én akkoriban kezdtem a Szemle-beli pályafutásomat), hogy miért rekesztjük ki a Szemléből a „kassai polgárokat". Én akkor azt mondtam neki, hogy írja meg ezeket a polgárokat, s akkor tárt karokkal fogadjuk őket. De azt hiszem, egyszerűbben úgy is meg lehetne fogalmazni ezt a szlovákiai magyar népi-urbánus Létirodalom FOTÓ: PETHŐ BERTALAN \^^^oshegyi Péter - a művészetről Enyém a vár, tied a... „Minden politika, de a politika nem minden"-jut eszébe az embernek Siposhegyi Péter drámaíró - a drámaírás világrekordere - Kié a vár? című színművét látva. Cselekménye egy vár tulajdonjogának tisztázása körül forog; igényt tart arra polgármester, jogutód, egy kft, különböző személyek és vállalkozók. Az érdekek ütközése már dráma téma? Ha a polgármester szemberöhögheti a demokráciát, ha a pályázók a várért egymást akár följelenthetik, ha egy boszorkány hülyét csinálhat azokból, akik egyébként sem teljesen normálisak, ha a joghézagokat morális hézaggal pótolni lehet - miért ne? A kérdés - kié a vár? - megválaszolatlan marad. Senki nem kap semmit, mégis mindenki elégedett, s ez már elég ok az elégedetlenségre: a groteszk drámájára. Mintha csak a nép követelése - kenyeret és cirkuszt! - teljesülne. De még hogy! Nézőtér nincs, csak porond. Mindenki mázos bohócot alakít. Ilyen tragikomédia lenne a közéletünk? Hallgassuk a szerző véleményét. -Az a benyomásom támadt az előadást látva, hogy a művészet a politika árucikkévé vált. - A politikát és művészetet nem tudom kettéválasztani. A ,polisz", a szó eredeti értelmében társadalmat, polgárságot, városiasságot takar. Ezek egyik formája a művészet. Nem hiszek a politizáló és az esztétizáló ember jó értelemben vett különbségében. Mindkettő gondolkodó, morális lény. Ha hazánk legjelentősebb művészeit nézzük, mind csatlakozott valamilyen politikai irányzathoz, de a szélsőséget kerülték. Nem is olyan rég, volt valaki, aki művészetét Aczél Györggyel azonosította, s nem úgy határozta meg, hogy a politikus befolyásolta volna őt, vagy instrukciókat adott volna alkotó munkájára nézve. Hogy valaki érvényes választ tudjon adni korának, olyan ember kell legyen, aki hiteles politikai feleletre is képes. A színház mindig aznap történik, tehát adekvátabb, konkrétabb, nem olyan elvont, mint a költészet. - Ennyire direkt, mint a Kié a vár?? - Szeretem az olyan színdarabokat, mint Erdmann öngyilkosa, Szratijev autóbusza, vagy Majakovszkij gőzfürdője. Markáns, éles, olykor kíméletlenül durva vígjátékok, szatírák ezek! A Kié a vár?, hasonló jellegű,a politikai szatírát '9211 nyarán írtam a gyulai várjátékokra. Tudatosan szól ennyyre direkte a máról. Két év múlva talán már nem időszerű, de ezt egyrészt vállalni kell, másrészt valóban talán... - Politika és művészet a klasszikus drámákban mégsem fonódik össze ilyen erősen. - Ne higgye! Annak a Shakespearenek, akinek Szentivánéji álmát azért játszák, mert ugyanaz a szerző írta, aki a Hamletet, vagy a III. Richardot, az utóbbi ugyanolyan történelem volt, mint ma a Kádár-korszak. Vagy Moliere, például, királyi udvari szerző volt. Szatíra. Amin az ember az előadás alatt nevet, az a valóságban dühítő, siralmas. Reméli, hogy a következő négy év nem inspirálja szatíraírásra? - Nem. Reméltem a kormány megalakulásáig, ugyanis alapvetően baloldali értelmiség vagyok valamiféle plebejus érzéssel. Bár az elmúlt négy évről igen lesújtó a véleményem, az a gyanúm, hogy a következőről is az lesz. Valamit magára adó országban ugyanis a tömegeknek nyomorogni tilos! Három és fél millió koldus országa lettünk. Ez Európában megengedhetetlen. - Sikerülhetett volna ezt a problémát megoldani? - Nem, de sikerülhetett volna jobban. Az előző kormány a választásokat mindenképp elveszítette volna, de lehet vereséget szenvedni szebb meccsen is. A mostani kormánynal pedig úgy vélem, nem képviseli azt a szakértelmet, amit hangoztatott. Azt reméltem, hogy minden területre az ország legjobb szakemberét helyezik, akinek az előélete nincs bemocskolva. Teller Edéről - ha ötven éves lenne - inkább el tudnám képzelni, hogy alkalmas az MTA vezetésére, mint valakiről, akinek a vidéki adjunktusság jelentette pályája csúcsát. A politikai, vagy a gazdasági helyzeten való kesergésben - bármilyen abszurd is - vigasztalók voltak Siposhegyi Péter, a július végi Magyar Népfőiskolai Collegium balatonszárszói konferenciáján elhangzott gondolatai: „Nevezzünk meg egy dán, vagy egy belga művészt! Nem ismerünk ilyet? Nem, mert nincs is. Egy gazdaságilag, politikailag stabil, boldog ország, boldog kor gyenge művészeket szül. A gazdaság éppen a kultúra ellentéte: az előbbi gyakorlati kérdés, a művészet a vallással függ össze. '94 az az esztendő, mikor az emberek hitetlenül csodára várnak. Keskeny úton kell haladnunk, ahol a művészet családtag, segít a szélsőségek elkerülésében. Tanulnunk kell, hogy addig érünk valamit, amíg elhisszük: tudunk tisztességesebbek lenni, mint akik föntről igazgatnak, irányítanak. Egy család vagyunk, aminek minden tagja azonos értékeket képvisel, ugyanakkor a maga számára él önző módon. Ebben a szituációban hangzik a valamikor kulturális nagyhatalomnak számító Magyarország figyelmeztetése: művészet nélkül lehet élni, de ebben a régióban életveszélyes. (czövek) Hl