Új Magyarország, 1994. december (4. évfolyam, 282-307. szám)

1994-12-29 / 305. szám

1 o 3 '^sj 0 _v5 l-1 : 3 C5 2-■V /pf Zn^ hni;^ Tauc Hangfogó nélkül Laudamus Te! Tudjuk-e vajon, ki is igazából Kistétényi Melinda? Ha sorolni kezdem, hányféle hivatást űz, leginkább a reneszánsz kor kései, valamilyen tévedésből a 20. századba csöppent gyermekének tűnhet föl, hiszen ő egy személyben muzsikus (orgonaművész, zeneszerző, karmester), képzőművész (grafikus, festő, kavicsképíró), költő (versek, műfordítások, dalszövegek alkotója) és tudós (esztéta, pedagógus, egyetemi tanár). Molnár/40 ffl/véleménye szerint a klasszikus görög kultúrában egy sziget királynője lett volna - márpedig Tóni bácsi, nemzeti zenetörténetünk szent prófétája nem szokott tévedni. De az a Kistétényi Melinda, aki Lantos István és Sebestyén János orgona-zongora-csembalóestjén (december 21-én) lépett a Zeneakadémia pódiumára, talán még őt is meglepte volna tehetségének, művészi kommunikációs eszköztárának vadonatúj jelenségeivel. E hallatlanul változatos, rengeteg ritkaságot és különleges hangszertársításokat kínáló műsorban (melyet Karácsonyi Ajándékkosárnak keresztelt el a rendező Nemzeti Filharmónia és Zeneművészeti Főiskola) csupán közreműködőként volt föltüntetve, mesterhármasával - azaz három merőben eltérő jellegű produkciójával - azonban az egész koncert abszolút főszereplője lett. (Gyanítom, partnerei akarták így: a rektor úr és a tanszakvezető professzor titkos összeesküvést szőtt a szeretet jegyében.) Először Lantos Istvánnal közös improvizálása keltett boldog áhítatot az emberben, aztán Sebestyén János műsorvezetői bravúrja a jazz világában diáklányként nagyon is otthonos Kistétényi Melindát ültette a zongora mellé, bármikrofonba énekelni, blues-stílusban. Megvesztegető és magával ragadó volt, amit csinált, nem győztünk ámuldozni előadásának fordulatain, eleganciáján pedig a csoda még csak ezután jött. A tapsvihart elhárító mosolylyal, áttetsző ujjait magasba emelve vallomást tett a közönségnek a maga bensőséges módján Bachról, zenéjének kiapadhatatlan sugárzásáról, az éneklés öröméről, és belekezdett a „Laudamus Te"-áriába. Nem interpretáció volt, amit hallottunk, hanem szárnyaló ujjongás, jubiláció, az Istent dicsérő lélek elragadtatott himnusza. Karácsony örömhíre zenghetett így a betlehemi éjszakában, s mi is legszívesebben térdre borultunk volna, mint az angyali szózattól megérintett pásztorok. Laudamus Te, benedictmus Te, glorificamus Te, visszhangzik bennem most is az ének, Kistétényi Melinda hangján. S tudom, hogy ami árad belőle, nem egyszerűen tehetség, művészi erő; ez maga a karizma. Ugyancsak karácsonyi ajándéknak számító szép új magazinra hívom fel figyelmüket: megjelent Devich Márton szerkesztésében a Zene, Zene, Tánc. Tartalmas, szórakoztató, olvasmányos lap, rengeteg információval, sok képpel, levegősen tördelve. A rovatok a lapszélen végigfutó szalagon feltüntetve megkönnyítik a tájékozódást, a cikkek elején kiemelt „headline" gondos szakmai előkészítésre vall. Sokféle újságírói műfaj kapott helyet az első számban, az interjúk túlsúlya azonban feltűnő (még akkor is, ha ezek igen jó írások, sőt remeklések, mint például Pándi Marianne és Zsoldos Péter beszélgetése), s a riportok hiánya úgyszintén. A szerzői névsor máris rangos, de még nem elég népes; kellemesen érintett, hogy zene és tánc közös fóruma kíván lenni ez a színes kéthavi folyóirat. Csalódott csak azért vagyok, mert erősen reméltem, hogy a komolyzene mellől végre nem marad le ismét a könnyűzene. Vukán, Presser, Dés és a terület többi kiválósága végtére is ugyanúgy a zeneélet Erkel-díjasa, mint Petrovics, Vajda, Sáry és mások - miért, hogy még mindig mesterséges választóvonalat húzunk közéjük? Kerényi Mária „Ha a Schlemmer-csoport (színpadi tanítványai) lerohant, vagy a kantinban ült az asztalnál, kétszer kellett őket megnézni: először a színházukat, csak azután itták meg a tejet a megszokott poharakból. De Schlemmert sosem láttam kétszer ugyanolyannak... Mindig, ha ült és beszélt, evett vagy ivott, állt, sietett vagy mutatott valamit, olyan gyors volt, mintha egyik képéről szabadságolta volna magát. Úgy tűnt nekem, mindegyik mester közül Schlemmer volt az, akire leginkább a diákoktól körülvéve lehetett rátalálni" - emlékezett Hans Fischli egy negyedszázaddal ezelőtti zürichi kiállítás kapcsán a Bauhaus egyik legnagyobb hatású mesterére, Ostarr Schemmerre. A január végéig a bécsi Kunsthalléban látható bemutató is az alkotó mester teoretikus, sokoldalú személyiségét idézi meg, elsősorban azonban, ahogyan a tárlat címe is jelzi, a tánc, a színház, a színpad művészetén keresztül. Az 1888-ban Stuttgartban született művész munkásságának kétségtelenül az volt a legizgalmasabb időszaka, amelyet a Bauhausban töltött, bár első táncjátékterveit már 1912-ben elkészítette, s az is ő volt, aki egy évvel később a sajtó támadásaitól kísérve az első avantgárdista kiállítást megszervezte. Walter Gropius 1920-ban hívta meg a weimari Bauhausba, ahol kezdetben a kőszobrászati és falfestészeti osztályt vezette. A monumentális festészet iránti igénye mindvégig megmaradt, kísérletei azonban elsősorban a Bauhaus színházát tették gazdagabbá. „Felfedezni a színházi alkotás és design alapelemeit: a teret, a formát, a színt, hangot, mozgást, fényt" - írta elképzeléseiről 1925-ben, s kísérletei során olyan furcsa nevű produkciók születtek, mint a formatánc, gesztustánc, tértánc, bottánc, díszlettánc, abroncstánc. Különös, a törzsi művészetet idéző maszkok, a Kelet hangulatát árasztó jelmezek és a XIX. század technikai világát előlegező szerkezetek keverednek e táncokban, ahogyan a mozgásanyag is a legkülönbözőbb forrásokból táplálkozik, pontosabban a különböző stílusrétegeket képviselő motívumokat elemzi. A Kunsthalle tárlata részben az eredeti jelmezek, maszkok bemutatásával, részben forgatókönyvekkel, korabeli fotókkal, harmadrészben pedig rekonstruált, filmre, videóra vett előadásokkal szemlélteti Schlemmer táncszínházának törekvéseit. Ahogyan Karin Maur fogalmaz: Schlemmer elérte az ember és a marionett szintézisét, a természetes és a mesterséges figuráét, amelyben a kifejezés teljes skáláját tudta alkalmazni: az éteri kecsességtől a monumentális súlyig, a groteszk ornamentikától a hieratikus tökéletességig. Kísérleti műhelyként képes volt közönségsiker elérésére is: csoportjával 1929-ben nagy sikerű turnéra indult német és svájci városokba. Az évtized közepe óta Dessauba áttelepült Bauhaus helyett ettől az évtől kezdve már a breslaui akadémia tanára, a politikai élet elsötétülésével azonban egyre inkább a perifériára kerül. 1930-ban megsemmisítik a weimari Bauhausba készült falfestményeit, 1933-ban egyrészt elbocsátják állásából, másrészt betiltják Stuttgartba tervezett retrospektív kiállítását. 1937-ben ő is abban a „szerencsében" részesül, hogy műveit elrettentésül bemutatják az Entartete Kunst müncheni kiállításán, ötven festményének látványától pedig lefoglalással „mentik meg" a nyilvánosságot. Életrajza szerint 1939-ben gyárak, laktanyák álcázó kifestését tervezte. Különös, hogy láthatóan meg sem próbált emigrálni. Úgy gondolta talán, hogy a színpad igazi művészetéhez az is hozzátartozik, ha belülről éli meg ezt a furcsa komédiát is? A színjátéknak Schlemmer korai, 1943-ban bekövetkezett halála vetett véget. P. Szabó Ernő Tánc, színház, pódium Egy mester a Bauhausból A Madách Színház, úgy tetszik, nem szabadul a vörös színtől. Minap Stendhal Vörös és feketéjét mutatta be, most meg a Vörös malom premierjére készül. Molnár Ferenc kevésbé ismert darabját Miklós Tibor átdolgozásában Kocsák Tibor zenésítette meg, merthogy a körúti színház lassacskán musicaltársulattá avanzsál (?). Javában dúlnak a finis előtti próbák, amikor rendezője, Kerényi Imre tájékoztatóra invitálja a sajtó munkatársait. A nyitott színpadon kvázi lángnyelvek nyaldossák a díszlet távolba vesző tornyos kastélyait, s a háttérfalon fölrajzolt vasvillás ördögfiút. A nézőtéren szétszórtan a pokolfajzatnak beöltözött színészek üldögélnek, köztük, teljes démoni ornátusban, a fekete palástos Psota Irén, aki Vikidál Gyulával váltva játssza a Rex Infernust. A „pokol mélységes fenekének" színpadi környezetét, ahol szerzői utasításra a darab játszódik, Horesnyi Balázs díszlettervező teremtette meg. Ezen a helyszínen értesülünk a szilveszteri bemutatónak szánt előadás utáni show-ról, melyet a darabbeli Magister, azaz Huszti Péter celebrál. Az éjfélt megelőző percekben amolyan házi rítust rendeznek, családtagokkal és fehér ruhás „saját" gyerekek kórusával, akik éjfélkor a Himnuszt éneklik el, a bőségesen kínált pezsgős koccintások kíséretében. Időközben leszáll az angyal is, majd kisorsolják a Bábolna Rt. ajándékaként kapott 12 sült malacot a nézőtéren ülő 1100 ember között. Gondolom, akad munkája Krámer Györgynek is a show kibontásánál, aki egyébként az ördögi opera koreográfiáját készítette, reményeink szerint, invenciózusan. Nem mondtak nemet a fölkeresett szponzorok sem, így a Nemzeti Kulturális Alap támogatását kiegészítendő, a Kaszinó Vigadó tulajdonosa, a Frank család háromszázezer forintos rulettasztalt ajánlott föl az előadás számára a rulettjelenetet megoldandó, máshonnan meg egy villamos vontató targoncát kaptak, a légiparádé alkalmából egy különleges szerelvényen szeli át a Madách légterét Psota Irén, mint a Pokol Fejedelme. Kerényi János pedig hatalmas grafikákat készített az ördögi atmoszféra sugallása végett. A Dantéba oltott Molnár Ferenc-játék háttere előtt ízelítőt kapunk a direktortól az évad második felének repertoárjáról is. Január végén kerül sor James Goldman világhírű, virtuóz szócsatákkal tűzdelt színjátékának bemutatójára. Az oroszlán télen rendezője Ruszt József, a két parádés királyi szerepet Gálffi László és Almási Éva játssza mint vendég. A Madách Kamara két bemutatóval rukkol elő a szezon második felében. Anouilh Becketjét Kolos István rendezi, a meztelenül (sic!) játszó Hirtling Istvánnal az egyik főszerepben, a másikat Mácsai Pál alakítja. (Bemutató február 3-án.) A március végi Ray Coney-vígjáték premierjén pedig Szirtes Tamás rendezésében többek között Gálvölgyi János és Szerednyei Béla lép föl. A nyári szezonban ismét légkondicionált teremben hűsölhet a néző, ha megtekinti a majdani vállalkozásban készülő produkciót. S hogy ne feledjük, az új év első napjaiban, pontosabban, január hatodikén ünnepükt a Macskák nyolcszázadik előadását, amikor is valahány valamikor volt cicus alakítója. Almási Évától Haumann Péterig, összesereglik a színpadon. Ürítsük poharunkat az egészségükre! (metz) Macskák, ördögök - vörös és feketében Angyal, sült malac ".i HOuyf^aU^a^c- \^t^^v^at I 000 Y^] ^i^iat chinCihbeAi ^v-e^ IV. ÉVFOLYAM, 305. SZÁM 1994. DECEMBER 29., CSÜTÖRTÖK — KULTÚRA — .j -IV '■ 107 - Tavaly nyáron az Atilla ősbemutatóját olyan kritikák érték, hogy az ön részvételétől politikai töltetet kapott a mű. Mi a véleménye erről? - kérdeztük Lezsák Sándort, az Atilla versszövegíróját. - Bármelyik korszakban fogják bemutatni az Atillát, mindenképpen kap politikai töltést is. Sokan azt feltételezték, - főként politikai ellenfeleink -, hogy az Atillával valamiféle kampánydarab készül. Ám maga a zenemű, Szörényi Levente alkotása, nem aktuáldarab. Atilla képes volt egy hatalmas világbirodalmat úgy összetartani, hogy a krónikák ne jegyezzenek fel olyan belső viharokat, amelyek a sok kis nép egymás mellett élését, boldogulását veszélyeztették volna. Ettől időszerű évtizedekig ez a darab. - Lesz-e akkora sikere a mostani előadássorozatnak, mint annak idején az István a királynak? - Nehéz a két darabot egymáshoz mérni. Az István a király felhajtóereje nyilván az a történelmi korszak volt, amelyben született. Túl az újszerűségén, gyönyörű muzsika volt. Nagyon hiányzott már azzal a történelmi mondandóval, ami megjelent a nyolcvanas években. Az elmúlt esztendőben az Atilla elsősorban a látvánnyal hatott. Úgy érzem, itt az Erkel Színházban a tartalom jobban előtérbe kerül. - Ön egész vezér az utóbbi időben eltűnt a képernyőről. Mit csinál, mit csinálhat? - faggattuk Nagy Ferót. - Nem eltűntem, eltüntettek. A televízióban teljesen diszkriminálták, csak a rádióban dolgozhatok. Készül az új zenekarom, hogy újabb „csapásokat mérjünk" a hazai kapitalista imperializmusra. - Mit jelent az énekes számára az Atilla? - Végre először egy darab szabadon gondolkodhat Attiláról. - Elnök úr, ennyire szereti a rockoperákat, vagy valami más oka is van annak, hogy eljött az Atilla premierjére? - érdeklődtünk Torgyán Józseftől, az FKgP elnökétől. - Én a magyarságot jobban szeretem, mint a rockoperát. Ám ha a magyarság eszméje közelebb kerülhet a fiatalsághoz a rockoperán keresztül, akkor ez hallatlanul jelentős kezdeményezés. - Tetszik az előadás? - Kifejezetten jó. Köszönet érte a szerzőknek, és a színésziénekesi gárdának. - A tavalyi siker után mit vár a mostani előadssorozattól? - kérdeztük Koltay Gábor rendező-producert az előadás szünetében. - Nehéz mit mondani a premier kellős közepén. Az ember persze feszültséggel és izgalommal várja ezt a sorozatot, különösképpen a szigeti előadás után, aminek óriási közönségsikere volt. Azt már tudjuk, hogy a mostani négy előadást roskadásig telt ház előtt játsszuk. A közönség érdeklődése nem lankad. Szeretnénk megfelelni a várakozásnak. Itt az Erkel Színházban minden talpalatnyi helyet - a zenekari árok befedésétől kezdve a földszinti nézőtéri folyosókig - kihasználtunk. Úgy gondolom, ha siker lesz, az alapvetően a zseniális színészeken, énekeseken fog múlni, akik a műfajnak első számú reprezentásai, és akik másfél éve is sikerre vitték a darabot. - Mi következik az István a király és az Atilla után? - Nem lehet nem beszélni a honfoglalásról, pontosabban a Honfoglalás című kétrészes kosztümös történelmi játékfilmről, amit 1996 nyarán szeretnénk bemutatni. Bízom abban, hogy sikerül úgy megvalósítani a művet, ahogy az lelki szemeim előtt megjelenik, hatalmas statisztagárdával, nagyformátumú magyar színészekkel és külföldi világsztárokkal. - Említene néhány nevet? - Árpád szerepét Franco Nero játssza. Álmos pedig Anthony Quinn lesz. Az a történelmi ív, ami '83-ban az István a királlyal elkezdődött, majd tavaly és idén az Atillával folytatódott, '96-ban a Honfoglalás című kosztümös történelmi játékfilmmel fejeződne be. - Hogy mit várok a mostani bemutatótól? - tűnődött el egy pillanatra Szörényi Levente, a darab szerzője. Egyrészt a művészeknek sok tapsot, másrészt azt, hogy nyíljanak a szemek és a tudatok! Bartal Csaba Bemutató - telt ház előttit/üjVan Isten kardja az Erkel Színházban Az Atilla című rockopera másfél év után ismét színen, újra teltház előtt - most a Köztársaság téri színház nézőterén. S hogy tavaly nyáron sikert aratott a bemutató, annak mi sem volt nagyobb bizonyítéka, hogy számos illusztris vendég jelent meg az előadáson. Ott voltak természetesen a szerzők, közreműködők is. ENY • Petőfi Sándor születésének évfordulóját ezúttal is két város ünnepli Bács-Kiskunban. Kiskunfélegyházán az óesztendő utolsó napján rendezik a koszorúzási ünnepséget a Petőfi-szobornál, majd a városi könyvtárban Petőfi és a képzőművészet címmel előadást hallgathatnak meg az érdeklődők. Kiskőrösön az evangélikus templomban az éjféli istentisztelet után emlékeznek a város szülöttére. A szülőház előtti téren hajnali fél egykor kezdődő, fáklyás emlékünnepségen a Petőfi Társaság és az önkormányzat képviselői megkoszorúzzák a költő szobrát. • Karácsony első napjának estéjén, pontosan 123 évvel a kairói ősbemutató után, óriási sikerrel játszották 8000 ember előtt a zsúfolásig telt müncheni Olimpiai Csarnokban Verdi remekművét, az Aidát. A világ eddigi legnagyobb szabású operaelőadásán a zenekari árokkal együtt ötemeletes, 1500 négyzetméteres színpadon ezernél több szereplő tette felejthetetlenné a látványt. • II. János Pál pápát tüntették ki elsőként Róma város most alapított békedíjával. A „Róma díja a békéért és a humanitárius tevékenységért" elnevezésű kitüntetést minden évben olyan személyiségnek ítélik oda, aki különleges érdemeket szerzett a béke megteremtésében. A városi vezetés közleménye szerint II. János Pál pápa „fáradhatatlanul küzd az emberi méltóság tiszteletben tartásáért, s az öt földrészen tett zarándoklataival, a szeretetet és testvériséget hirdető déséhez Elhunyt Nagy Gyula néprajzkutató Nyolcvanhárom éves korában elhunyt Nagy Gyula néprajzkutató, az orosházi Szántó Kovács Múzeum nyugdíjas igazgatója. Nagy Gyula, aki 1911-ben Orosházán született, 1945-től vezette az orosházi múzeumot, s 1972- ben történt nyugdíjba vonulása után nyolcvanéves koráig dolgozott tovább a magyar néprajztudomány javára. Elsősorban a Vásárhelyipuszta néprajzáról írt könyveivel vált ismertté. Munkái közül kiemelkedik még az „Orosháza története és néprajza" című monográfia, amelynek szerkesztője s egyik szerzője volt. A jeles orosházi néprajzos városa díszpolgára volt, s elnyerte a legmagasabb muzeológuskitüntetést, a Móra Ferenc-emlékérmet. Nagy Gyula temetése 1994. december 30-án, pénteken délután két órakor lesz Orosházán, az Alvégi temetőben. Meghalt Elisabeth Neumann-Viertel A bécsi származású színésznő, Elisabeth Neumann-Viertel, Berthold Viertel író özvegye december 24-én egy bécsi szanatóriumban 94 éves korában elhunyt. Elisabeth Neumann csak az emigrációban, New Yorkban ismerte meg Berthold Viertel írót és rendezőt. A színésznő pályafutása müncheni kamaraszínházakban kezdődött, majd később Max Reinhardt Berlinbe hívta őt, ahol több nagysikerű dráma főszerepét alakította. Emigrálása után fellépett a New York-i Broadway-n, és filmszerepeket vállalt Hollywoodyban. Férjével együtt csak 1949-ben tért vissza Európába, ahol többek közt játszott a bécsi Burgtheaterben, ismét szerepelt müncheni kamaraszínházakban, majd leszerződött a düsseldorfi Schauspielhausba és fellépett a Salzburgi Ünnepi Játékokon is.