Új Magyarország, 1995. május (5. évfolyam, 101-126. szám)

1995-05-06 / 105. szám

V. ÉVFOLYAM, 105. SZÁMIMMROR,magazin 1995. MÁJUS 6., SZOMBAT 21 A Szilágyi György Una'Ma, ugyanott Nagy Áruházat. Az idő mindent betemet. A húszas évek végére szinte észrevétlenül „átment a köztudatba'', hogy az ezüstjubi­leumát ünneplő Párisi Nagy Áruház az Andrássy úton talál­ható. A második fénykép már az „áttelepült" új áruházakat ábrá­zolja. Kamaszkoromban magam is sokszor megfordultam benne. Mágnesként vonzott a sok látni­való, meg a bazári holmik töme­ge­ A Párisi Nagy Áruház „ro­mantikus" története nem végző­dött „happy end"-del. Épületét a Divatcsarnok „örökölte", amely Rákóczi úti törzshelyéről költö­zött át az Andrássy útra, átadva korábbi helyét az Otthon Áru­háznak. Az áruházak élete olyan, mint az embereké: „leég­nek", elköltöznek, helyet cserél­nek, újra kivirulnak, vagy mint a Párisi Nagy Áruház, kidőlnek a sorból... Történetem idején az And­rássy úti Párisi Nagy Áruház be-A már nem létező Párisi Nagy­­áruház eredetileg a Kerepesi út (m­a Rákóczi út) és Klauzál utca sarkán volt. A hangzatos elneve­­zés akkor még csak egy népszerű bazárnak volt a „fedőneve" .Tud­ta ezt alapítója, Goldberger S. G. is, aki már a múlt században fejé­be vette, hogy vállalkozását te­kintélyes, nagy áruházzá fejlesz­ti. Miután önkéntesi éveit leszol­gálta és a tiszti kardbojtot meg­szerezte, bejárta Németországot és Franciaországot, hogy a hely­színen tanulmányozza a nagy áruházak szervezetét és üzleti politikáját. Elképzelését tragikus esemény hiúsította meg. 1903. augusztus 24-én kigyul­ladt és leégett a Párisi Nagy Áru­ház! Irtózatos tűz tombolt a Kla­uzál utca sarkán álló bérházban, amelynek földszintjén és első emeletén rendezték be az áru­ház helyiségeit. Az épület felső emeletén lakók nem tudták megközelíteni a lépcsőházat, mert fojtó füsttel égett az is. Hosszú ideig az óriási tolólétrá­kat sem lehetett használni, mert az emeletek egész ablaksora lángtengerben állott. Ponyvákat feszítettek ki a tűzoltók a járda fölött, s néhány bennrekedt em­ Jper merészen levetette magát. A tragédia idején Ferenc József ép­pen Budapesten tartózkodott, s a megrázó katasztrófa utat tört szívéhez. Jelentős pénzado­mánnyal segítette az áldozato­kat és családjukat, a Rókus kór­házba menekített sebesülteket pedig felkereste betegágyuk mellett. Porrá égett áruházát látva, a porig sújtott Goldberger S. G. el­érkezettnek látta az időt, hogy megvalósítsa régi tervét. Telket keresett új áruháza felépítésé­hez. Telek helyett azonban az éppen eladó Andrássy út 39. alatti Petanovics-palota keltette fel figyelmét. A gyönyörű épület termeiben, kivált a Lotz Károly freskóival díszített teremben zaj­lottak le korábban a terézvárosi bálok. Goldberger egész vagyo­nát beleölte ebbe a vállalkozás­ba. Megvette az épületet és rög­tön meg is kezdték a hétemele­tes palotának, a legelső budapesti nagyáruháznak építését. A többit tudjuk. Később már csak a régi öregek emlékeztek a pusztító tűzvészre, amely el­emésztette a Rákóczi úti Párisi járata előtt tiszteletet parancsoló korú papagáj produkálta magát, illő honorárium fejében. Kétezer koronáért planétát húzott egy ládikóból, férfiaknak zöldet, höl­gyeknek rózsaszínűt. „A­zzza­­nyád!" - kiáltotta minden külö­nösebb indok nélkül a szeren­cséjére kíváncsi delikvens képé­be, aki megértő mosollyal nyugtázta a „madárlátta" becsü­letsértést. A papagáj gazdája, egy töpörödött anyóka, a millen­nium óta járta a várost Lórival, korábban az édesanyja dolgo­zott vele, tőle örökölte az előre­haladott korú kenyérkereső ma­darat. Lóri, mint a legtöbb, mo­narchiában született papagáj, tö­kéletesen beszélt németül. - Wie alt bist du. Lóri? - kér­dezte tőle az anyóka. - Ich wurde im Jahre Acht­zehnhundert vierundvierzig­ge­FOTÓ: SZILÁGYI STEFÁNIA borén! - rikácsolta a papagáj hi­bátlan hochdeutsch Idejtéssel. Félelmetes belegondolni, hogy az 1844-ben született Lóri már a szabadságharc idején pla­nétát húzott! Végigplanétázta a '67-es kiegyezést, a boszniai ok­­kupációt, az első világháborút, a proletárdiktatúrát, Horthy Mik­lós bevonulását, közben két csa­ládot tartott el a csőrével... Ami­kor a Párisi Nagy Áruház előtt „dolgozott", 1925-öt mutatott a naptár. Manapság a politikai „papa­gájok" divatját éljük. Ezek a ta­nulékony „madarak" azt mon­dogatják, amire betanították őket. És szorgalmasan húzzák a planétákat. Nem az utcán, ha­nem a Parlamentben. Némelyi­kük már évtizedek óta. Sokak­ban felvetődik a kérdés: meddig húzzák még...? Madárszakértők szerint nincs annyi idejük, mint Lórinak volt... Párisi nagy áruház Akkoriban Ácsára jártunk. Idebenn, a bűnös városban a kelleténél több módunk volt LE­GENERÁLÓDNI, hisz' tudják: politika meg minden; elszánt, maroknyi harcok új tárgyi­­asságért, nyelvkritikáért, identitásért meg autonómiáért (hogy csak a legvonzóbbakat ássam ki a műszavak közül, IN SITU, ama tőzeglápból, mely büdös volt inkább, sem­mint gyúlékony), s szentül hittük... Szóval generálódni jártunk Ácsára (re), MV-sek az LV szocialista kastélyába, ami - ó, sanda fonéma! - születésétől szocisabb volt, mint szocis [valahogy akként építette anno, föltörekvőben, az iparbáró, ahogyan kései jog(brrr)utódai a sorompókkal, MINDEN OLDALRÓL BEHAJTANI TILOS táb­lákkal titkosított vadászlakokat, sebtiben, talmi luxussal, hamari használatra]. Fennségesen elhanyagolt, pimpós vizű tavacskában szúnyogszigettel ékes angol park kellős szélén állt a robusztus pa­­tyomkim-erőd, s a korszerű kultúra eme hegylábra épített fellegka­­kukkvárában kevéssé szorgos munkaerők próbáltak a méteres külső s a belső rabbófalak közé gipszből meg miegyébből súlyos boltíveket varázsolni. Nekünk szép volt, legalább... Ennyi kis csalás, ennyi esendő kel­lett is, hogy úgy érezzük, visszatérvén egy-két centivel messzibbre hajíthatjuk a kalapácsot, a sarlót. Fecó számos dologban volt nagy: pingpongban, sakkban etc., de bolond grófban volt a legnagyobb. (Mellesleg egyszer ebben is, ab­ban is levertem, de hát tanú sehol, ő meg persze letagadta. Egy­­érintőben meg különösen szánalmasat produkált, 11:0-nál akkorát bikázott a kapufába, hogy nem fért a cipója a cipőjébe, de másnapra az is lelohadt: naná, hogy máig az ellenkezőjét állítja.) Azon az estén (SKÓCIA ÉSZAKI PARTJAINÁL, de ez törté­netünk szempontjából mellékes) hatalmas vihar tombolt, s a szél összeakasztotta a drótokat: jön is sötétség. Egyedül valánk a kas­télyban ketten, s nem látánk. Tapogatónk csak, s hívánk egymást, miszerint ízibe' lelnénk föl a villanyszekrényt, megtalpalandó a biz­tosítékot. Én találok (v. ö. találékony!) gyertyát, így már persze könnyű volt lengedezni a szöszsötétben. Imbolyogtunk. „Én leszek a bolond gróf", húzta hirtelen a szemeibe a rosseb tud­ja, honnan kerített svájcisapkát Fecó, „te meg legyél a lakáj!", ver­­diktálta, s szolgalelkem mentén mozdult: tartottam a faggyút, ho­noltam a gazdát, s hallgattam tisztelettel a zöhögős, hüppeteg me­sét... A tesóról, aki mentős volt '56-ban, orvos­­tanhallgató, s szedegette föl akkurátusán, ki­csit golyószórásban, kicsit életveszélyben a sebesülteket. Egy szép gyomorlövés, egy-egy jól eltalált váll, fej, tüdő,ne lazsálhassanak a sebészek a Péterffyben. Aztán (EGY ÖRÖK­­KÉVALÓSÁG!) után a hon újólag fölszaba­dult a szabadság és a demokrácia minden nyűge alól, a börtönök kapuját kitárták: „Jöj­jenek hát a gaz, alávaló stb. ellenforradalmá­rok stb. fegyvercsempész mentősök stb. stb. stb.!" És a bátyó meg is jelent - két hétre rá, hogy a tankok megszavatolták a tartós békét - OTTHON a családi portán, tíz egész kilométerre Pesttől. Ennyi kellett, hogy bolond grófnak öltözve elbotozhasson hazáig. Kétoldali konzervatív volt, istenkém... Akkor már égett a villany. Nem mi talpaltunk... Talán valami ismeretlen kárókatona odakint a jeges árban, talán más intézkedett. „Gyere, kajáljunk", mondta Fecó, „van lecsóm!", és előszedett a re­­zervből egy jóforma dunsztos üveget. Kiporciózta. Volt benne pa­radicsom, paprika, hagyma. Slussz-passz. Hogy egy kis kolbász? Jó, ne essünk a falánkság bűnébe! De hogy egy-két karika szafaládé, vékonka virsli SE? Vagy legalább rezzenésnyi zsír, abból a pirosas­ból... „Nyerslecsó", mondta (esküszöm, gőggel), „de van hamis fa­­sírt is". Üvegesebben nézhettem, mint a hagyma, ami MINIMUM ki­maradt a lecsóból, mert Fecó hirtelen az éjjeliszekrénybe nyúlt, s egy nájlonzacskónyi főtt tojást rakott az asztalra. Ahogy tekintetem tanácstalanul ugrált tojásról „lecsóra", s megint a tojásra, megér­tette abban a dilemmát. „Ez erkölcsi kérdés", szögezte le. „Amit az állat önként ad, az oké." LESÜTÖTTEM akkor a szemem. Láttam magam harcban a disznóval, ahogy csülökfölszedéssel próbálom böllérgyilok alá dön­teni. Vagy amint vágóhidak cinkosaként a pult előtt vacillálok: me­lyik cupák passzolna jobban az ínyemhez? S tovább sújtva láttam Fecó lábán a borjúboksz cipőt, selymesen simulót, puhát, kényeset. Aznap éjjel VELE álmodtam, a növendékmarhával, ahogy kérve­­kéretlen gombolja le magáról a bőrét. Gondosan összehajtogatja, nájlonszatyorba csomagolja, s nyújtja át mosolyogva. Álmomban már értettem magunkat. Fölébredvén pedig sajná­lom. Mányoki Endre Léfán Sájáén Nyerslecsó Énekeljük együtt! poccr nuJbaXa y­ tO.^MOa^ lUdlJtl^ j lUJflI fo- ' áO- ' -i'-i..& m Ah /»o- - -Aft. -Cl - I sM­..M £tx. . U­, - X - rKiMi cl' - , Édesanyám rózsafája, édesanyám rózsafája, Én vagyok a legszebb ága, én vagyok a legszebb ága. Haragszik a rózsám anyja, haragszik a rózsám anyja. Mert szeret engem a fia, mert szeret engem a fia. Ha haragszik, tegyen róla, ha haragszik, tegyen róla. Kössön láncot a lábára, kössön láncot a lábára. Kössön láncot a lábára, kössön láncot a lábára. Úgy eressze az utcára, úgy eressze az utcára. Ha az utcára ereszti, ha az utcára ereszti. Rögtön nálam keresheti, rögtön nálam kerestheti. Énekeljük együtt! -1995. május 7., vasárnap, Kossuth rádió, 8.30. Népdalt tanít: Budai Ilona.

Next