Új Magyarország, 1997. május (7. évfolyam, 101-125. szám)

1997-05-06 / 104. szám

1997. MÁJUS 6., KEDD Budapestről nézve ez a világvé­ge; de hát Budapestről nézve minden az, ami - mondjuk! - a Kőbánya-Kispest metróállomá­son vagy - mondjuk! - az Örs ve­zér terén túl van. Indokolatlan gőggel igyekszünk úgy beren­dezni ezt az országot, mintha benne minden Pesthez képest volna mérhető: hja, persze, a null kilométerkő, akár egy túlmérete­zett, fenyegető mutatóujj, innen mutat az ég felé, mondogatjuk csak úgy, a magunk megnyuga­­tására. Amúgy - ha nem retteg­nénk attól, hogy kijelentéseink banálissá válhatnak - be kéne lát­nunk: a null kilométerkő áthe­lyezésével és a mérések megis­métlésével bizony a főváros ese­tében is bizonyíthatóvá válnék ez az egyébként megdönthetet­lennek tűnő kis magyar világvé­­ge-elmélet. Egyházashetye a Déli pálya­udvarról három óra vonaton. Ha Utazó szombat hajnalban ka­paszkodik fel valamelyik mocs­kos fülkébe, miután bevásárolt a peronok végén álló trafikban, ahol az eladó nem tudott vagy nem akart aprót visszaadni, s egyébként is némi keresgélés árán került elő, még szerencséje is lehet az utazással. A vagonok­ban elszórtan álmos utasok ül­dögélnek, csend van, csak a pe­ron egyik padján üldögélő, kissé kapatos öregúr vidám nótázását hallani. Az áhítatot egyvalami zavarhatja meg: a tizenéves kort épp maga mögött hagyó fiúkból és lányokból álló csoport, mely­nek tagjai befészkelik magukat Utazó mellé, s azonnal betöltik a rendelkezésükre álló teret. Rej­tő­ regényekről esik szó és az el­őző esti tévéadásról, néhány ha­ver viselt dolgairól. Utazó ilyen­kor hosszasan habozik, mitévő legyen, aztán legyint, megadja magát. Jan Patocka esszékötetét a hátizsákba csúsztatja, s me­rengve várja, hogy a szerelvény befusson végre Bobára, ahon­nan vendéglátói átszállítják He­­tyére. A falu Utazó nem hisz a szemének. Először azt hiszi, valaki meg akarja tréfálni, hol valamiféle filmforgatás díszletfalvába csöp­pent, festett utcák és terek közé. Hiába meresztgeti a szemét, a ma­gyar falu szocreál ihletésű, sátor­tetős, két frontablakos, pirosra fes­tett, zöld kerítéses kocsi házainak nemigen bukkan a nyomára. Me­szelt falakat lát, hatalmas udvaro­kat, alacsony ablakokat (persze, muskátlit is), imitt-amott zsin­delyt, a központban barokk han­gulatot érez. Itt majdnem mindent Berzse­nyi Dánielről neveztek el: utcát, teret, a termelőszövetkezetet; a költőnek szobrot állítottak a parkban, szülőházát múzeum­má alakították, a katolikus temp­lom falára Berzsenyi-idézetet pingáltak. Egyházashetye 457 la­kója évente két nagyobb ese­ményt ünnepelhet: a nyári mű­vészeti tábort, amelyet Sellyei Gábor és Sellyei Gáborné az idén hatodik alkalommal hirdet meg, s amely - amint azt Sellyeiné a Helyes Hírmondóban közzétett cikkében írja - egyre több láto­gatót vonz a településre, a szom­bathelyi Berzsen­y Dániel Tanár­képző Főiskola egyre több hall­gatóját ösztönzi a településsel kapcsolatos szakdolgozat meg­írására; és, természetesen, a Ber­zsenyiről elnevezett falunapot, melyet a Pro Énházashetye Egye­sület és a helyi önkormányzat 1990 óta rendez meg minden májusban, a költő születésnapjá­hoz legközelebb eső hétvégén. Utazó kényelmesen elhelyez­kedik egy árnyas udvar hatal­mas kerti asztalánál, arcátlanul elblicceli a hálaadó istentisztele­tet (mentsége csupán annyi, hogy nem katolikus), s élvezi, hogy vendéglátói finom falato­kat hordanak elé. Utazó három jó kiállású fiatalemberrel regge­lizik, akikről később kiderül, hogy valójában huszárok. De ne vágjunk a dolgok elébe! Ünnep Valahogy kiszorult innen a giccs. Utazó aggódva tekint kö­rül a külekező sokaságon, hát­ha előbukkan egy gipszből ön­tött Berzsenyi-mellszobrokkal vigéckedő kereskedő, egy ügyes vállalkozó, aki jó pénzért Pola­­roidra fotózza a költő papírmasé figuráját karoló kuncsaftot, eset­leg egy lufi- vagy vattacukorá­rus, egy „népművész" a harma­dik ütésre elhangolódó cserép­dobjaival, műbőrből font karikás ostoraival - de nem. Az iskolaé­pület, a templom és a polgár­­mesteri hivatal határolta téren csak a helybeliek sorakoznak fel, a „jöttmentek", azaz a főváros­ból leköltöző értelmiségiek, akiknek amúgy mindez köszön­hető, és a huszárok. A négy lo­vas tiszteleg, a tömeg hirtelen­­Utazó csak kapkodja a fejét, ki adott itt jelt? - mert ő úgy ta­pasztalta, ilyenkor valakinek meg kell adnia a jelet) a Him­nuszt kezdi énekelni, s a zászló­­rúdra lassan felkúszik Egyházas­hetye saját lobogója. Néhány perccel később a lovasok zárt alakzatban elindulnak, a tömeg követi őket a néhány száz mé­terrel arrébb álló Berzsenyi Em­lékház elé, ahol a színpad áll. A programot Ambrus Lajos író, a Pro Egyházashetye Egyesület elnöke konferálja. Ambrus kariz­matikus egyéniség. Utazó, ha nem gyanakodna önnön befo­lyásoltságára, azt mondaná: sze­­mélyisége Berzsenyiét idézi. El­őször az általános iskola egy végzős diáklányát szólítja elő, aki (hát persze) Berzsenyi Bará­taimhoz című versét szavalja, je­lezvén, hogy itt valóban már­­már baráti közösség gy hilt össze. Eztán a drezdai Carl Maria von Weber Zeneművészeti Főiskola brá­csa tanszékének tagjai játszanak (ők ma még kétszer lépnek szín­padra, de ne vágjunk a dolgok elébe!). A műsort az iskola ének­kara, majd a Kemenesaljai Néptánc­együttes folytatja, meglehetős si­kerrel, majd újra vers követke­zik: Búcsúzás Kemenes­aljától. Az ünnepi beszéd a legvégén hangzik el, a koszorúzások előtt, melyen a hely- és környékbéli kulturális, szakmai és civil szer­vezetei emlékeznek a „dunántú­li Herkulesre". Dr. Szörényi László irodalomtörténész, az Antall­­kormány nagykövete Berzsen­ a világképéről beszél, arról a meg­szállott törekvésről, mely­­ a ko­rabeli megrovó kritikák ellenére is - sajátos látásmóddal és költői eszközökkel igyekezett megfo­galmazni a világ egészét, s mely arra figyelmeztetett, figyelmez­tet, hogy a művészet rendterem­­tő erő ebben az egészben Jól van, huszár! Utazó ismét csak kapkodja a fejét. Épp annyi ideje van, hogy egy pillantást vessen az elébe ka­­nyarított (egyébként kitűnő, de ne vágjunk a dolgok elébe!) mar­hapörkölt­j­ére, s hogy elgondol­kodjon, miért is nem tapasztal­hatni mostanában ilyen benső­séges, a falubelieknek a falubeli­ek által szervezett (bizony, ebbe a drezdaiakat is belevehetjük, mert kiderül: a tanszékvezető professzornak, Uta Vinczének há­za van itt­ ünnepségeket egyéb­ként, máris Majthényi László pol­gármester emelkedik szólásra. Utazó, mert gyanakvó természe­tű, csendes villázásra számított, diszkrét köhintésekre a terített asztal körül, és tessék. Majthé­nyi, aki nem kisebb karizma Ambrusnál (Utazó engedélyt kér megjegyezni: vérbeli polgármes­ter, jön-megy, intézkedik, mind a 457 embert ismeri, és mind a 457 ember ismeri, semmi rádió­­telefon, semmi öltöny­nyaklé­dő, magázódás, semmi gc­sertepertélés) Somogyi Győző fes­tőművészt, a huszárok vezetőjét szólítja. Utazónak itt meg kell tudnia, hogy akiket ma a főtéren látott tisztelegni, s akikkel béké­sen szalonnázott a reggeli kert­vendéglőben, a Balatonfelvidéki Radetzky Huszáregyesület tagjai. A győri csatában Radetzky oldalán Napóleon ellen harcoló huszá­rok egyenruháját viselik, az ő hagyományaikat ápolják (Somo­gyinak kiváló könyve jelent meg a témában), s emberemlékezet óta (vagyis amióta Berzsenyi­nap van) járnak Hetyére. A polgármester kitüntetést nyújt át a Radetzky egyesület vezetőjének és két tagjának. Va­lóban kitüntetésekről van szó: mindhárman világháborús (vagy korábbi) katonai emlékér­meket vehetnek át­­ Majthényi gyűjteményéből. Utazó, aki zenés nőnapi ün­nepségek hivatalos szónokainak hozzászólásain és vállalati ren­dezvények rövid, színtelen be­szédein volt kénytelen nevel­kedni, még soha nem hallott ennyi rögtönzött pohárköszön­tőt. A polgármestert követve tósztet mond Somogyi Győző, az ugyancsak kitüntetett dr. Bor­sos Zoltán nyugalmazott főer­dész, „amatőr" Berzsenyi-kuta­tó, aki a lelkészi pályára készült valaha, valamint Gábor atya, a fa­lu plébánosa és a Radetzky csa­pat tábori lelkésze, aki - saját be­vallása szerint - erdész lett vol­na, ha az Úr nem hívja őt a papi pályára. A szemtanúk szerint Gábor atya időnként lovon vág­tat végig a falun, s kissé felhevül­­ten érkezik az iskolába, ahol ze­nét tanít. Utazónak bizony ügyelnie kell, hogy a sűrű pohár­emelgetések és reformkori he­­vületű tapsok ideje alatt ki ne hűljön a marhapörköltje. Száz bicikli Utazó választás elé kerül, dön­tenie kell a műsoros délután és a meccs között. A kulturális prog­ramban a drezdaiak koncertje, dr. Borsos Zoltán Berzsenyi utolsó négy, Egyházashetyen töltött évé­ről szóló előadása, a szombathelyi nyugdíjasklub előadása és a Senloi színpad előadása szerepel. Utazó évtizedek óta nem hajlandó mér­kőzést nézni, most rövid habozás után elindul a pálya felé. Az erdőn kell keresztülhalad­ni, átsétálni a mozdulatlanná dermedt patak ácsolt fahídján, s átvágni egy elgazosodott réten. Utazó vendéglátója és kalauza a korábbi „összecsapásokról" be­szél, amelyek rendszerint a pá­lyán kezdődtek, s a pálya szélén, a réten meg a kocsmában folyta­tódtak Mikor Utazóék megérkez­nek, a huszonkét játékos már ker­geti a labdát, a kispadról, az oldal- és alapvonaltól nem messze kife­szített kötélkordon mögül pedig már javában kiáltoznak a drukke­rek. Utazónak az a benyomása tá­mad, hogy egy Mándy-novellát olvas, ha mégsem, az öreg mindig kifogástalanul öltözködő író azonnal előlép valamelyik fa mö­gül, s derűs, békebeli időkből itt maradt mosollyal integet: nézzé­tek! A két csapat csapnivaló, mondhatná bárki, aki ért a futball­hoz. A helyesek például a legutol­só megyei liga legutolsó helyén állnak, ott, ahonnan már nem le­het kiesni - nincs hová. (Hát igen, a pénz, meg minden, ezt Farkas Fe­renc, a sportegyesület elnöke le is írja hírmondóbeli beszámolójá­ban. A játékosok az izzó napsütés­ben kétpercenként futnak le­­nni, de a kispadon ülők kegyetlenek: itt még a műanyag kannákban langyosodó vízzel is spórolni kell, csak annyit osztanak, amennyi - szerintük - jár. Farkas Ferenc egyébként villanyszerelő, Ambru­sék szomszédja, már ha ez most számít valamit. Az esti bál bevéte­lét pedig a szervezők a sportegye­sület javára fordítják, de ne vág­junk a dolgok elébe!). A helybéli csapat játékát Utazó már-már a magyar történelem modelljeként fogja fel: rengeteg elpuskázott le­hetőség ügyes, szellemes felveze­tések, dinamikus támadások, összjáték és látványos hibák, anarchia a kapu előtt. A mersevá­­tiak jobbak. Úgy a harmincadik perc körül rúgnak egy gólt, amitől elszabadulnak az indulatok, fő­képp a kordon mentén. Dühödt megjegyzések, „szakmai" viták, Farkas Ferenc egyre nehezebben türtőzteti önmagát. Berzsenyi-nap ide vagy oda, a hetyesek kikapnak. A füvön he­­verésző Utazót mégis valami fur­csa érzés keríti hatalmába. Szó ami szó, jól érzi magát, élvezi a felröp­penő hrabali dialógusokat, s alá­merülve ebben a „világvégi" han­gulatban, végre van ideje átgon­dolni s kimondani, csak úgy, ön­magának: igen, Hrabalnak igaza volt, mégiscsak van élet a földön. A végeredmény: Egyházashetye- Mersevát­ 0-1. Utolzó és kalauza a kocsma előtt halad el. A kerítésnek támasz­tott, járdára fektetett kerékpárok tömkelege jelzi, hogy a nap a futballrajongók számára még­sem ért véget. Utazó elhatároz­za, ha majd mindezt le kell írnia, azt írja: legalább száz biciklit lá­tott. Az ilyesféle megállapításo­kat az arab történetírók szövege­inek elemzői afféle költői túlzás­nak tekintik. Irodalmárok, festők És végül az este. Ambrusék kertjében nagyobb társaság gyű­lik össze. Sanyi bácsi, aki délelőtt már tiszteletét tette, azaz elfoga­dott néhány pohár bort, ismét előkerül. Irodalmárok, festők, zenészek, az Új Magyarország munkatársai zsibongnak a fák alatt. Sanyi bácsit Ambrus­­ka Utazó jól rakja össze a mozaik­ A Kis-Somlyó arany színei Nyolcadik alkalommal rendeztek Berzsenyi-napot Egyházashetyen Huszárok az emlékház előtt. Egy mozgalmas pillanat­, és egy nyugodtabb­ csendélet Ambrusék kertjében Ha Berzsenyi Bobán születik... - Milyen célokat tűzött maga elé a Pro Egyházashetye Egyesület? Ambrus Lajos író, az egyesület elnöke: - Berzsenyi-emlék­napot a rendszerváltás előtt is rendeztek Hetyén, ezek az ün­nepek azonban idővel nem csak valódi tartalmukat vesztették el: egyre hamisabb képet festettek a költő Berzsenyi Dánielről. A falu akkori vezetésében általánossá vált az a nézet, hogy jobb lett volna, ha Berzsenyi a szomszédos Bobán születik, akkor nem itt kellene emléknapot rendezni. A költőről szóló elemzé­sek, beszédek pedig egyre hevesebben igyekeztek bizonygatni, hogy a Berzsenyi-verseket valójában Dukai Takách Judit írta, maga Berzsenyi pedig nem volt más, mint egy minduntalan asszonyok és bor után sóvárgó bősz magyar férfi. 1990-ben ala­pítottuk meg az egyesületet azért, hogy az állami kézből kive­gyük az értelmetlenné vált Berzsenyi-nap szervezésének gya­korlatát, s az ünnepet igazi tartalommal töltsük meg. 1992-től jelentetjük meg időszakos kiadványunkat, a Hetyes Hírmondót is, amelynek - csakúgy, mint a rendezvényeknek - az egyesü­lettel együtt az önkormányzat a támogatója. - Mekkora vonzerőt jelent az „új típusú" Berzsenyi-ünnepség? - Évente láthatóan növekszik a Berzsenyi-nap és a kéthetes művészet tábor és fesztivál iránt érdeklődők száma. A faluban a fővárosból érkező értelmiségiek és külföldiek vásárolnak há­zat, egyre mélyül a betelepülők és a helybéliek közötti kapcso­lat. Mindez talán azt bizonyítja, hogy sikerült Berzsenyinek olyan emléket állítanunk, ami méltó hozzá, s ami a falubeliek megelégedésére is szolgál. KULTÚRA m\mm n darabkákat) P. S.-ként említi egy esszéjében, s az utolsó magyar betyárnak tekinti, indokoltan. P. S.-ből dől a szó, anekdotázik, ér­tekezik, még a drezdaiakat is el­szórakoztatja, pedig egy kukkot nem ért németül, mi több, a mu­zsikusok sem tudnak magyarul. Borral teli poharak járnak körbe, aztán ismét (ma utoljára) meg­szólalnak a brácsák. Utazó ismét boldognak érezheti magát, mert életében először lehet tanúja a „plan air kiállításmegnyitónak": a kiállításon egyetlen festmény, egy arckép látható - az alkotót Hús Zoltánnak hívják (Utazó másnap vele együtt próbál majd feljutni a tömött vonatra, de ne vágjunk a dolgok elébe!). A port­ré Berzsenyi Lajost mintázza. Berzsenyi Lajos amúgy a költő apja volt, de ez itt Ambrus Lajos­ra hasonlít kísértetiesen. A lelep­,­lezett képet taps, derültség kö­­­szönti, majd megkezdődik a nap­­pot záró igazi mulatság, egyszer­re több helyszínen. A művelődé­si házban a falu fiataljai bálozó. Külföldiek és fővárosiak - Egyházashetye kis lélekszámú falu, és egyre több a betelepülő. Nem félő, hogy hamar megválto­zik a település arculata? Majthényi László polgár­­mester (független): - Igaz, Hetyén is, mint a magyar fal­vak legtöbbjében, kiüresedés tapasztalható. A fiatalok a vá­rosokba vándorolnak, az öre­gek magukra maradnak, há­zak válink gazdátlanná. Ez a tendencia főképp a Hetye közigazgatásába tartozó szomszédos Borgátán figyel­hető meg: ott gyorsabb iramú az elvándorlás, a telekárak zu­hannak. Mindez főképp a kül­földi érdeklődők számára kedvező. Az utóbbi években megnőtt az érdeklődő a hely­béli ingatlanok iránt. Én a ma­gam részéről sokkal jobban örülnék annak, ha a kiürült vagy eladó házakat inkább hazaiak vásárolnák meg, de mint polgármesternek, nincs olyan jogosítványom, amivel lapíthatnám a telkek értékesí­tésének ütemét, vagy megka­­dályozhatnám azt. Félő az is, hogy a borgátai megüresedett házakba esetleg önkényes foglalók költöznek, ami ugyancsak rosszul hatna a fa­lu fejlődésére. - Akkor milyen eszközökkel tud fellépni az ingatlanok kül­földi tulajdonba kerülése ellen? - Itthon népszerűsítem, il­letve népszerűsítjük a falut. Igyekszünk szorgalmazni, hogy olyan értelmiségiek költözzenek ide, akik fe­lelősséget éreznek lakóhe­lyük iránt, s akik nem csu­pán üdülőfalunak tekintik Egyházashetyét. A tapaszta­lat azt mutatja, hogy próbál­kozásaink nem hiábavalóak­­nak, a Treff együttes zenéje messzire hallatszik a tekervényes utcákon. A „jöttmentek" itt a kert­ben pihennek meg. Persze bort isznak, bablevest meg hideg sülte­ket vacsorálnak, és úgy beszélget­nek, mintha nélkülük nem forog­na a világ kereke. Utazó kénytelen elismerni: beszélgetni tényleg csak úgy érdemes, mintha anélkül nem forogna a v­ág kereke. Vasárnap délután van, utasok özönlik el a bobai állomást. Uta­zó, akinek zsebében ott a lepe­csételt jegy, s aki lemondóan te­kint körül a tömegen, hogy hát akkor most három óra ácsingó­zás következik, tülekedés, lök­dösődés meg állott cigarettafüst belélegzése a vagon folyosóján, nyűgösen emeli fel csomagját. Az utolsó gondolat, am­­ely átfut elméjén, mielőtt magával sodor­nák őt az izgatott utazni vágyók, akik fel-­s leszállásnál egyaránt elsőként igyekeznek kitűnni, ez­ másfél napig otthon voltam. És elképzeli, hogy a null kilométer­követ már maga mögött hagyta. Az oldalt írta: Kerékgyártó György Fotók: Mányoki Endre

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék