Új Magyarország, 1997. június (7. évfolyam, 126-150. szám)
1997-06-03 / 127. szám
1997. JÚNIUS 3., KEDD KULTÚRA a Zenei kultúránk pincéjében" In memóriám Kodály Zoltán „Ha az európai kultúrába be akarunk illeszkedni, először a magunk kultúrájával kel megismerkednünk. S minél korábbi ez az ismerkedés, annál könnyebben megy, s nyomai ainnál maradandóbbak." (Kodály Zoltán) Kodályról írni egyszerre könnyű és roppant nehéz feladat. Környűt azért - mert bármennyire is elhallgatják, letagadják, mellőzik örökségét - munkássága olyan sokrétű, és olyan nagy jelentőségű a magyar zeneirodalomban, amely időtállónak bizonyult és maradandó értékeket képvisel a jövő számára is. Nehéz azért, mert éppen szerteágazó tevékenysége bemutatásához csak nagyon alapois kutatómunka után lehet vállalkozni, s azért is, mert emberi kivételessége, nagysága csak őszinte, „tiszta hang" megszólalásával közelíthető meg. Nem is vállalkozhatom tehát arra, hogy tudományos igénnyel, megközelítésben szóljak az ő hatalmas életművéről, amelyek mindegyikében. Inkább személyes gyermekkori élményekben és zeneművészek, irodalmárok szavaival emlékezem reá, halálának harmincadik évfordulóján. Gyermekként abban a szerencsében volt részem, hogy szüleim ének-zenei általános iskolába írattak be. Ahhoz is szerencse kellett, hogy az iskolában két olyan kitűnő zeneszerző és tehetséges pedagógus tanított minket, mint Takács László és Hamza Tiborné, akiknek a mércéje nem állt meg a kötelező iskolai tananyag átadásán, hanem rendületlen akarattal, hittel és szeretettel tanítottak bennünket az elérhető legmagasabb fokra. Szorgalmasan jártunk tanítás előtt az énekkari próbákra, amelyeken leginkább népdalokat és több szólamra írt Kodály-műveket tanultunk, természetesen Kodály-módszerrel. A Psalmus Hiugaricus (magyar zsoltár) - ennek révén vált először világhírűvé - és a Háry János lemezről való meghallgatása az énekóra feladata volt. Takács tanár úr pedagógiai habitusához hozzátartozott, hogy mindig szólt a mű keletkezésének körülményeiről, mondanivalójáról csakúgy, mint Kodály népdalgyűjtő tevékenységéről, amit egész tevékeny életében végzett. Kodály több ezer magyar népdal szövegét, dallamát örökítette meg fonográfjával - sokszor az utolsó átörökösítési lehetőségként -, arról azután kottára vetett. Ezek közül számtalan népdalt dolgozott fel több szólamban gyermekkórusok részére, így tanulhattunk, énekelhettünk mi is sok-sok népdalt és egy tucatra való Kodály-kórusművet. Vidékre jártunnk vendégszerepelni, többször léptünk fel a Zeneekadémián, és rádiós felvétel is készült velünk. A sors érdekes adománya, hogy egyszer - halála előtt nem sokkal - meglátogatta iskolánkat, s mivel a hír gyorsan elterjedt, néhányunknk lehetősége volt rá, hogy személyesen is megnézzük - gyermekként meglessük - a híres zenetudóst. Azt már csak felnőtt fejjel tudtam meg róla, hogy mennyire szívén viselte a gyermekek korai zenei oktatását. Ő maga a saját szavaival így Vedl erről: „Eleinte én is úgy éltem a magas zene régióban, mint minden más zenész: azzal a gondolattal, ami ezen kívül vagy alul van, ahhoz semmi közöm. A népdalgyűjtés feltárta előttem az óriási szakadékaikat az ideplántált nyugat-európai és sajátos magyar zeneélet között. Ennek áthidalását keresve jutottam el, mintegy huszonöt éve, az iskolai zenéhez. Mennél többet foglalkoztam az iskolai zenével, annál inkább láttam: már előbb kezdődnek a bajok, így jutottam az óvodába, zenei kultúránk pincéjébe. S láttam: ott a baj! Tele van mocsaras talajvízzel, alapfala nincs olyan, hogy rá szilárd épületet lehetne rakni. Rá kellett egyszer már mutatni a legkisebbek nevelésének országos kulturális jelentőségére. Ha nem ültetjük el a zenei szép magvát a legzsengébb korban, később hiába próbálkozunk vele, ellepte a lelkeket a gyom." Népzene és módszer A Kodály-módszerrel történő zeneoktatás a vitág számos pontján vált etalonná, többek között Japánban és az Egyesült Államokban. Kodály fáradozásának eredményeként indult meg a népzeneoktatás a Zeneművészeti Főiskolán. Az iskolai énekkarokat általánossá és magas színvonalúvá kell tenni - mondotta, s ezért igen sokat tett egész életében. Ottlik Pálma erről így ír: „Sohasem vált még ennyire nyilvánvalóvá, milyen nagy lépéssel vitte előre Kodály a magyar zene fejlődését azzal, hogy megalkotta a magyar gyermekkórust... Megmérhetetlen az a hatás, amit ezek a kórusok a gyermek lelkére, s ezzel a jövő nemzedék zenei kultúrájára gyakorolnak. Nem csupán azért, mert ez a fejlődés nemzeti irányú lesz, hanem azért is, mert a tanuló ifjúság ezekkel az ő számára alkotott, pompásan énekelhető, neki tetsző dalokkal könnyen és játszva tanulja meg a számára szokatlan ritmikájú zenét." (Megjegyzem, hogy itthon legújabban egyes „modern tanítók" már azon a véleményen vannak, hogy a Kodály-módszer elavult... Meggyőződésem, hogy ezeket az áltudományos liberás tanokat ugyanazok terjesztik, akik a történelmet a kötelező érettségi vizsgák közül szeretnék kiiktatni.)’ Kodályról köztudott volt, hogy fáradhatatlannul küzdött a helyes magyar nyelv és általában a nemzeti tradíciók megőrzéséért. Megkapta ugyan a legmagasabb állami kitüntetéseket - a Kossuth-díjat háromszor is -, de a magyar nép iránti szeretete, elkötelezettsége mindvégig szálka maradt az akkori hatalom szemében, ezért ahogy csak lehetett, mellőzte a Mester tevékenységét. Kevesen tudják róla, hogy mélyen vallásos, Istenben hívő lélek volt. Az is csak az utóbbi években vált ismertté, hogy 1956-ban a magyar forradalom és szabadságharc idején levelet írt a Szovjet Zeneművészeti Szövetségnek, felkérve őket, hogy járjanak közben annak érdekében, hogy a szovjet csapatok ne támadják meg Magyarországot. A beavatott kevesek között számos anekdota kering róla. Az egyik üyen szerint egyszer magához kérette Rákosi Mátyás, és olyasvalamit kért tőle, amit megtagadott. Rákosi erre Bartók Bélát említette, mondván: ha élne, bizonyára itt lenne közöttünk... Kodály erre úgy felelt, hogy ha Bartók most élne, bizonyára el se jött volna... Bartók Béla, aki zeneszerzőként kortársa, munkatársa és barátja volt, ezt írta róla: „Ha azt kérdezik tőlem, mely művekben ölt testet legtökéletesebben a magyar szellem, azt kell rá felelnem, hogy Kodály műveiben. Ezek a művek: hitvallás a magyar lélek mellett. Külső magyarázata ennek az, hogy Kodály zeneszerzői tevékenysége kizárólag a magyar népzene talajában gyökerezik. Belső oka pedig Kodály rendíthetetlen hite és bizalma népének építő erejében és jövőjében." Kodály barátsága, elismerése sem volt kevesebb Bartók iránt: „...valahányszor előadják egy művét, egy percre Magyarországra is gondolnak, ha nem többet, annyit: mégsem lehet utolsó ország, ahol ilyesmi megterem" - mondotta. Amikor 1958 novemberében szeretett élettársa meghalt, hónapokra munkaképtelenné vált. Évente gregorián éneket kért felesége gyászmiséjére. Ahogy kifejezte: „Semmiféle zenei izmus ne legyen ott a liturgiában, hanem csak az Egyház ősi éneke. Kösse össze ez az intelit az időtlennel." 1959 decemberében feleségül veszi hűséges berrátai 19 éves leányát, a zeneakadémista Péczely Saroltát. Mellette újból erőre kap, öröm számára a minka, kaland az utazás. 1966-ban Pannonhalmára látogatva, mindent tüzetesen megnézve ezt mondta köszönetül: „A világ sok táján jártam. De ma érzem, hogy teljesebbé lettem Pannonhalmával. Hazánknak kultúrával és művészettel megszentelt legősibb földjén meghatottan járok. Ott, ahol elsőként hangzott fel minden zenei stílus őse, a gregorián. És ha rólam is megemlékeznek valaha, így tegyék..." A nemzet adóssága Gyermekkórusait már évek óta nem lehet hallató a Magyar Rádióban. Ha ritkán műsorra tűzik műveit, azt csak a kevésbé hallgatott csatornán, késő este lehet hallani. Újból megtesznek mindent azért, hogy elhallgassák művészi és emberi nagyságát. Nemeskürty István a közelmúltban így fakadt ki: „Amitől tartottam, bekövetkezett. A kormány tudatosan törekszik internacionalista, kozmopolita világszemléletének és erkölcsének érvényesítésére. Kapitalizmust épít, és ennek során nem támogatja azt, amit kultúrának nevezünk. Nem szívesen mondom, mert ingerült, és ezért elfogult politizálásnak tűnik, de a magyar történelemben ilyen katasztrofális helyzet még nem volt. Ma, amikor Nyugatról, főleg a tengerentúlról jövő zene, film, könyv, reklámok elárasztják a médiákat, ,befalják" a hazai kultúrát, emésztik történelmi vallásunkat, hagyományainkat, rombolják alapelveinket, erkölcseinket, családi kötelékeinket, féltő gonddal kellene óvni kultúránkat, hitünket, történelmi öntudatunkat. Kodály emberi kivételességében csodálatosan ötvöződtek a nemzet megtartásának e fontos tényezői, ezért ma különösen figyelemre méltó a népzenekutató Olsvai Imre gondolatai. Kodálynak a ma élő fiatalok és a jövő nemzedékei számára is van üzenete. Nagyon sokágú, sokszólamú, de mégis harmóniában egyesülő üzenete, mert egyfelől Kodálynak volt egy olyan meggyőződése is, hogy a jó zenével való megismerkedés és a jó zenének a lefogadása a szívbe és az észbe, az erkölcsileg is kihat az emberi lélekre, tehát tökéletesebb, fegyelmezettebb, emberibb ember nevelődik ezáltal, másfelől bizakodást és jogos büszkeséget ad a kisebb népnek is, hogy a saját hagyománya az nem eldobnivaló vagy szégyellnivaló korát, hanem igenis nemzedékek hosszú sorának kollektív önvallomása, önkifejezése." Reinitz Béla zeneszerző, zenekritikus máig tartó aktualitással fordul felénk: „Nem Kodály tartozik a nemzetnek, a nemzetnek van adóssága Kodállyal szemben, mégpedig igen nagy. Mit adott a magyarság Kodály Zoltánnak azokért a nagyszerű értékekért, amelyekkel zeneirodalmunkat gazdagította? Megadta neki az őt joggal megillető, méltó elismerést és méltánylást, amit nála sokkal kisebbektől sohasem tagadott meg? Megadta neki azt a helyet művészi életünkben, amely számára kijárt volna?" Talán még sokan vagyunk itthon, akik szeretnénk megadva neki - az Ő emlékének - mindazt, ami jár, és megadni az ifjúságnak, a nemzetnek Kodály művészi és szellemi hagyatékát... Szokolay Sándor így ír erről: „Ma nemcsak meg-megfeledkezünk róla, hanem abban az önhittségben élünk, hogy túljutottunk rajta, pedig utol sem értük! Kodály szellemi óriás volt, akik vele vitatkoznak, nem partnerei. Kodály Zoltán nevét szimbólumnak érzem. Ő a magyar kultúra szimbóluma. És a magyar szellemi felemelkedés szimbóluma. Egy műveltebb és igazabb Magyarország szimbóluma. Ettől a Kodálytól mi nem fordulhatunk el: maguunkhoz kel szorítani őt." Ilyen jót tenne a lelkiismeretünknek, saját lelki tisztulásunknak, ha a Pannonhalmán évenként megszólaló - reá emlékező - gregorián legősibb, tiszta hangjai valamenynyiünkhöz eljuthatna. Milyen jó lett volna, ha május 13-án a Zeneekadémián megtartott Éneklő Ifjúság című gyermekkórushangversenyt - Kodály Zoltánra emlékezve - a rádió is közvetítette volna, az Ő gondolatainak szellemében, úgy, ahogy írta, és számos alkalommal mondotta: „Eredeti műveket kell írni: szövegben, dallamban, szinte a gyermeklélekből kiindulókat. Mutassuk meg a városinak a zengő Magyarországot. Hisz alig tudja, hogy itt él. Hadd érezze meg: a haza nem az a néhány, neki semmitmondó frázis, amit vele daloltatnak, szavaltatnak, hanem pezsgő élet, gyógyító melegség, színpompás őserdő, amibe ezer csáppal kapaszkodhatik. Akkor lesz majd csak igazán itthon." Művünk: a hazánk A mindent tudó, nemrég „elköltözött" Benedek István professzor úr így üzen felénk: „Történelmünket nem azért kell ismerni, hogy büszkék legyünk, hanem azért, hogy öntudatosak legyünk. A történelem nem csupán csaták, forradalmak, vereségek és győzelmek fölemlegetése, hanem minden alkotásunk ismerete. Közös alkotásunk a mű, az országunk. Üzenem minden magyarnak, határainkon belül és kívül, hogy ez a mű a dolguk, az otthonuk, az értelmük. Tenni érte valamit, bár egy téglát a helyére, ez a feladat. Fordítsanak gondot a műveltségre. Szegény és kirabolt ország a miénk, egyetlen vagyona a műveltség, őrizni és gyarapítani kell." Barabás Géza Csak ritkán hallhatjuk gyermekkórusait A legkisebbek nevelése országos jelentőségű 11