Uj Magyarság, 1938. november (5. évfolyam, 247-272. szám)

1938-11-01 / 247. szám

ft \ · , i . t ‚ ’ ' ' ’ ’ * V ■ ’ ■ ■ • Ám képesme/!éj›lefy:10Mér ELŐFIZETÉSI A KAK: EG* HÓNAPRA FFT FI.fi«! SZFRKF«!7Tfi • --------- SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL* 1 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 9 PENGŐ. FEL- BUDAPEST. VH1, JÓZSEF-KÖRÚT 8. ÍVRE 18 PENGŐ. TUVES SZÁM­ARA MILI­ TAY Í^T\tYU . ) TELEFON: 1-464-20, 1-464 28, 1-464-29 ES KÖZNAPON 10 VASARNAP 20 FILLÉR 1TB ■ M ■ K 1 9 ■ 1-444-00. POSTACSEKKSZÁMLA 6500 1938 november ! KEDD V. évfolyam 247. szám „Megy a golyó a puskából, meg-megáll..." Ina: Rajniss Ferenc Az őszi verőfényes magyar katona­humor kapta szárnyra a régi jóvilág­nak nevezett múltban a kotyogócsövű, rossz fegyverekről ezt a más nyelvre lefordíthatatlan verssort, ezt a pusztu­lással tréfálkozó éneket, amely a sí­rást, a vad elkeseredést és a hiába­való halált is belebékéltette a fatális, keleti nevetésbe. Amióta elszakadt a csaták sorsa a lótól, kardtól és nyíl­vesszőtől, az otthon nevelt jószág s a magun­k készítette harci szerszámok ko­rától, azóta a magyar majd minden­kor a vérével egyenlítette ki az ember és a technika összebarátkoztatásának szörnyű hiányait! Sem az úri, sem a paraszti magyar kultúra nem tudott hozzásimulni mind a mai napig a technika korának szellemi követelmé­nyeihez, nem értjük és nem szíveljük a modern munkamegosztás törvényeit, nincs mérnökagyunk, nincs tervérzé­künk, nincs pontos végrehajtó akara­tunk, nem szoktunk még hozzá a rész­­cselekedetek vaslogikával egybekap­csolódó folyamatához, n­em látunk élet­adó csodát a gépben és a gépi kultúrá­ban, ezért bízzuk szükségből a nemzet életét a nagy hangra s a kontárság veszedelmes művészetére. A japán nép­nek idegenebb volt a népkorszak szel­leme, mint a magyarnak, a japán jobban benne élt a több évezredes múlt feltétlen tiszteletében, mint mi, de a nemzet vezető rétege a helyes út kivá­lasztása után irgalmatlan következe­tességgé­ ránevelte a tömegeket a jö­vendőre s új hősiséget teremtett a gyá­raik­, műhelyek, irodák, a társadalmi és politikai intézmények fegyelmezett tech­­nikai szelleméből. Ez a szellem győz most, évtizedek szürke, áldozatos mun­kája után Kínában s formálja át új évszázados rendbe a távolkeleti erő­viszonyokat. A német nemzeti szo­cializmusból sem ért meg semmit az olyan ember, aki csak a csillogó kül­színt féli, vagy irigyli, mert a meg­bámult parádék és masírozások mögött a technikai kultúra beteljesülése, a milliárdos számokban kifejezett mun­kaóratöbblet, a tökéletesebb szervezett­ség, a fizikai és szellemi munkának új ritmusa s a politikai cselekvések új szelleme a döntő tényező. A­­ nemzetek életében minden össze­függ mindennel! Ha a jobb vidéki ma­gyar szállodákban a villanykapcsoló gyújtáskor a vendég kezében marad s az ajtó erélyesebb becsukásánál ki­esik a tégla a szemöldökfa alól, ha a városi autotaxikon durván összebőg.­ Illís wore „A leányka" Csokonai sóhaja Lilla, felé szállt, Kis­faludy Sándor nyolcsoros, karcsú strófái­ban Róza bujkál. Berzsenyi Lollijának barna szemöldökét idézi, Vörösmarty re­mekéhez, a Merengőhez Laura állt mo­dellt, Petőfi a felesé­gele feleségét, Juliská­ját dalolja, de mindegyikük írt egy verset, amelynek ilyesféle címe van: „Egy leány­kához”, vagy „Sorok egy lrányka emlék­könyvébe”. Ez a „leányka“ nem Lolli, nem Róza, nem Laura,­­— nem a szárnyas, hal­hatatlan muzea; egyszerű, földi teremtés­e, kivel a költő valamely úriháznál, hol éppen szálláson volt, találkozott, néhány napig emlékezett a háziki­ssszery szemére, szemérmes, zavart mosolyára, és mielőtt végleg elfoszlott volna a kedves arc, a tűnő szépségből megragadott valamit egy rövid versben, vagy új oldalt nyitott az elé­je tolt emlékkönyvben. Múlt éjszaka egy száz éve írt lánynaplót olvastam s már a második oldalán meg­­éreztem: ő az az ismeretlen „leányka” vagy „leány­ka”, akihez a­­ költők egy-egy verset írtak, akit néhány napra láttak va­lahol, akinek nevét nem tudják, emlékét csupán­­két-három fakuló rím őrzi. Ber­zsenyi, Vörösmarty, Petőfi nem látták őt soha, de ha látták volna, talán egy vers­sel többet írnak. Neve: Kölcsey Antónia. .Unokahuga a Himnusz költőjének, Kölcsey Ferencnek. Szép lány, kényeztetett, gaz­dag. Sokat olvas, németül, franciául be­szél. Egy titkolt, nagy szerelem szoron­gatja évekig, — ez a férfi az „árvízi ha­jós”. Wesselényi Miklós báró, akiről ön­magénak sem mer őszintén beszélni. De amikor a báró mást vesz el, a szerelem párává s finom, kesernyés méreggé válik. Később maga is férjhez megy, egy egyház­kerületi főgendnok felesége lesz, földbirto­­kosné; előbb azonban kikosaraz egy jelen­téktelen, szegény, nem nemes származású költőt, Pap Endrét Sziveket fájdított meg, s az ő szíve is sajgott. A biedermeyer ro­­ma­tika úgy lengte be életét, mint egy kellemes, enyhe, de idővel főfájdító női illatszer. S amikor elmúlt az álmodozással és versekkel fűtött fiatalság, oly kevés emlék maradt utána, hogy azt sem­ tudjuk, mikor halt meg. Ő vett a „leányka”, az ő emlékkönyvébe Írtak emléksorokat Kölcsey Antonia Szatmárcsekén élt, azon a földön, amelyhez annyi emlék és annyi por kötötte a Kölcseyeket. A fiatal lány naplója majdnem évenként rátér ezekre a pörökre. Ilyeneket olvashatunk: „Már látom, hogy Mihály bácsiékkal nyolcévi harag után is nem hogy össze­­békülnének szüleim, de még távolabb es­nek ismét... Mihály bácsi nagyon ingerli testvéreit a haragra. Most valamelly földúten már harmadszor akar perlekedni apámmal.” Pedig egy ilyen per nagy za­vart, nagy elfoglaltságot, súlyos erőfeszí­téseket jelent. Máshelyü­tt ezt jegyzi napló­jába Antonia: „Egy hete, mió­ta mindég előkészületek tétetnek a’ Mihály bácsival való per eldöntésére, sok tanuk hallgattat­nak naponként ki... Ezek az emberek sokat kivannak azon egy-két szóért, mi­vel ők az igazságnak áldoznak, igen szives elfogadást és vendéglést kívánnak, meg, s ezen felül gyakran még nekem is órákig kell olly beszélgetéseket töltök hallani, mikből a sok czifra­­szók miatt sokszor semmit sem értek.” De Szatmárcneke mégis szép, nagyon szép, ha el is hangzik ellene időnként egy­két zsörtölődő szó. „Apám gyakran — mikor terveiben megcsalatkozik —, igen bosszankodik elődeire, miért választanak e rossz vidéken két folyó közt lakást. De én mindég mentem a szegény öreg ura­kat ... Kiesebb lapályt, mint kivált Cseke És Kölese tája, alig választhattak. Min­dennel bír ez, mi egy vidéket széppé te­szen ... Mit csinál egy fiatal lány a „kies” tá­jon? Télen természetesen farsangol. Ked­ves,­ amit a farsangról ír. ..Mikor haza jöttünk a bálból, Nagyanyánk kérdá tő­lünk: fáj-e a lábunk, s szennyes a ru­hánk dereka? s midőn mondánk, hogy ez mind meg van, ő örvendve mondá, úgy nincs hát semmi bajotok. S Valóban pa­naszkodni sem igen mertünk a lábfájásról, a legnagyobb megadással tűrtük azt.” Mint az őszi nagy sz­unyograjok, úgy hemzsegnek ebben a naplóban az érdekes adatok, jellemző epizódok: hogyan élt száz évvel ezelőtt egy vidéki magyar úrilány. Fiatalemberek látogatják, akik közül a költői hajlandóságúak felolvassák a folyó­iratokban megjelent novellákat. Ezek a fiatalurak néha ajándékokat is hoznak. Mit? Például „két aranyszélű papírt.” A naplóbeli széljegyzet: „Milly örömet sze­rez a legcsekélyebb ajándék is, ha szeré­nyen nyújtatik­ át.” A szerény ifjú kü­lönben Pap Endre, a költő, Pap Endre később megkéri Antonia kezét is, ugyan­ilyen szerényen, de apa is, leánya is ha­tározottan visszautasítják. A legtöbb ifjú különben nem ilyen érzelmes természetű, ők rendszerint jó társalgók, kellemes lá­togatók, s némelyiknél nem is lehet el­dönteni: fellépésében nincs-e valami szem­telenség vagy szélhámosság. Ilyen esetek akadnak: „Ma, a­mint a gyümölcsösből haza jöttünk, egy ismeretlen úr jött élőnkbe az udvarra. Egy királyi mérnök vala Budáról, ki mint mondja, engem Pesten ismert s most meglátogatott. Én nem emlékezem, hogy láttam volna va­laha, de ő még a helyt is megnevező, hol beszélt és táncolt velem__Furcsa volna, ha mindketten csak sejdítenék, hogy lát­tuk egymást, s csak később jutna eszünkbe, hogy csalódunk.” A nagy szerelmet mégsem ezek a fiatal­urak hozzák el: a szorongást és a vágyat Wesselényi Miklós oltja Antonia szívébe. Wesselényi ek­kor már negyvenhárom éves, a lány meg tizennyolc. Mennyit gondol Antonia a híres férfira, aggódik érte, ami­kor három évre elítélik, s hogyan tud karmolni, amikor a fogságból Wesselényi fiatal feleséggel jön haza! A fiatalasszony, — a kortársak feljegyzései szerint, — „gyönyörűszép”, egyetlen fogyatkozása: egy szegény takács lánya. Hogyan ír erről Antónia? Igazán nem lovagiasan . . . „Ma azt hallottam, hogy Wesselényi Miklós megházasodott. Igen különösen hatott rám a hír, minthogy most különben is inger­lékeny vagyok, és gyenge . . . öten dicsőí­tem, mint valamely prófétát . . . Nem tar­tottam földi nőt méltónak hozzá s mindég azt hittem, hogy ezért nem házasodik meg. És most, megházasodott, és elvette a „ szobalyányát! Mily váratlan”. — Szegény Lux Anna, — a szatmárcsekei naplóban szobalány lett! S még a szépségét is el­vitatják tőle ... Mert következő napi kell Európa feszült figyelemmel várja a bécsi igazságtétel! (Tudósítás a 3-ik oldalon) zott drótok biztosítják a motor és a kormánykerék összefüggését, ha min­denütt ránk ijeszt a technikai gyarló­ság, a pontos munka és a rendszere­tet hiánya, akkor bizonyos, hogy a bürokrácia és a politikai élet síkján is Csak a slendrianizmus kultuszával ta­lálkozhatunk ... Nincs, mert nem lehet kétféle életritmus egyazon országban. Nem a szegénység, hanem a szellem kérdése ez, amelyen a legkiválóbb egyé­neik sem tudnak segíteni, amíg él a rendszer, amely a jelenségeket szüli! Senki sem hibás és mindenki az. Senki sem tud segíteni, csak mindenki. Bávatagon szalad a taxi, szalmát csé­pel a hivatal, szidják egymást a poli­tikusok, leszakad a drótkötélről a komp, megrepedeznek az újonnan épí­tett falak, nem gyullad ki a villany, fára vágyó ember, ezer munka kezdetlenül pocsolyásodi­k mun­kanélküliségbe s gyűjtőíveket engedé­lyeznek az állástalan diplomások kol­­dus-megsegítésére, új hivatalok létesül­nek, de a régi problémák is zajosan megmaradnak, a diplomaták tűnődnek, rég nem hallott államférfiak nagy­­hirtelen nyilatkoznak, mindenki valami újat vár, de minden a régiben marad s a türelmetlen idő lassan alámossa a szilárdna­k hitt partokat alattunk. Micsoda csodálatos, mély értelme van ilyen időkben a technikai lehetetlenségbe kacagó katonadalnak: „Megy a golyó a puskából, meg-megáll...” Hát lehet jobban jellemezni siralmas helyzetün­ket? . . . * A müncheni egyezmény egyedül a ma­gyarságot kényszerítette céltalan, hosz­­szú várakozásra. A lengyelek segítet­tek magukon s jól tették, mert időt, pénzt, izgalmakat takarítottak meg erélyes cselekedetükkel önmaguknak, Európának, sőt Csehországnak is . . . Mindig célszerűbb gyorsan túlesni a válságos időkön. Az európai nagyhatal­mak által megengedett s Magyar­­ország részéről eltűrt cseh taktikázás hármas következményeképpen a ma­gyar nemzet anyagi terhei megszapo­rodtak, a Felvidék cseh kirablásának lehetősége megnagyobbodott, s Cseh­ország előnyösebben elhelyezkedett nemzetközileg a végső tárgyalásokra... A Prágából kinevezett szlovák kormány csak a Felvidéken kikiáltott magyar nemzeti tanács egyenértékű tárgyaló­fele lehetett volna s Magyarország a

Next