Uj Magyarság, 1938. november (5. évfolyam, 247-272. szám)
1938-11-01 / 247. szám
ft \ · , i . t ‚ ’ ' ' ’ ’ * V ■ ’ ■ ■ • Ám képesme/!éj›lefy:10Mér ELŐFIZETÉSI A KAK: EG* HÓNAPRA FFT FI.fi«! SZFRKF«!7Tfi • --------- SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL* 1 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 9 PENGŐ. FEL- BUDAPEST. VH1, JÓZSEF-KÖRÚT 8. ÍVRE 18 PENGŐ. TUVES SZÁMARA MILI TAY Í^T\tYU . ) TELEFON: 1-464-20, 1-464 28, 1-464-29 ES KÖZNAPON 10 VASARNAP 20 FILLÉR 1TB ■ M ■ K 1 9 ■ 1-444-00. POSTACSEKKSZÁMLA 6500 1938 november ! KEDD V. évfolyam 247. szám „Megy a golyó a puskából, meg-megáll..." Ina: Rajniss Ferenc Az őszi verőfényes magyar katonahumor kapta szárnyra a régi jóvilágnak nevezett múltban a kotyogócsövű, rossz fegyverekről ezt a más nyelvre lefordíthatatlan verssort, ezt a pusztulással tréfálkozó éneket, amely a sírást, a vad elkeseredést és a hiábavaló halált is belebékéltette a fatális, keleti nevetésbe. Amióta elszakadt a csaták sorsa a lótól, kardtól és nyílvesszőtől, az otthon nevelt jószág s a magunk készítette harci szerszámok korától, azóta a magyar majd mindenkor a vérével egyenlítette ki az ember és a technika összebarátkoztatásának szörnyű hiányait! Sem az úri, sem a paraszti magyar kultúra nem tudott hozzásimulni mind a mai napig a technika korának szellemi követelményeihez, nem értjük és nem szíveljük a modern munkamegosztás törvényeit, nincs mérnökagyunk, nincs tervérzékünk, nincs pontos végrehajtó akaratunk, nem szoktunk még hozzá a részcselekedetek vaslogikával egybekapcsolódó folyamatához, nem látunk életadó csodát a gépben és a gépi kultúrában, ezért bízzuk szükségből a nemzet életét a nagy hangra s a kontárság veszedelmes művészetére. A japán népnek idegenebb volt a népkorszak szelleme, mint a magyarnak, a japán jobban benne élt a több évezredes múlt feltétlen tiszteletében, mint mi, de a nemzet vezető rétege a helyes út kiválasztása után irgalmatlan következetességgé ránevelte a tömegeket a jövendőre s új hősiséget teremtett a gyáraik, műhelyek, irodák, a társadalmi és politikai intézmények fegyelmezett technikai szelleméből. Ez a szellem győz most, évtizedek szürke, áldozatos munkája után Kínában s formálja át új évszázados rendbe a távolkeleti erőviszonyokat. A német nemzeti szocializmusból sem ért meg semmit az olyan ember, aki csak a csillogó külszínt féli, vagy irigyli, mert a megbámult parádék és masírozások mögött a technikai kultúra beteljesülése, a milliárdos számokban kifejezett munkaóratöbblet, a tökéletesebb szervezettség, a fizikai és szellemi munkának új ritmusa s a politikai cselekvések új szelleme a döntő tényező. A nemzetek életében minden összefügg mindennel! Ha a jobb vidéki magyar szállodákban a villanykapcsoló gyújtáskor a vendég kezében marad s az ajtó erélyesebb becsukásánál kiesik a tégla a szemöldökfa alól, ha a városi autotaxikon durván összebőg. Illís wore „A leányka" Csokonai sóhaja Lilla, felé szállt, Kisfaludy Sándor nyolcsoros, karcsú strófáiban Róza bujkál. Berzsenyi Lollijának barna szemöldökét idézi, Vörösmarty remekéhez, a Merengőhez Laura állt modellt, Petőfi a feleségele feleségét, Juliskáját dalolja, de mindegyikük írt egy verset, amelynek ilyesféle címe van: „Egy leánykához”, vagy „Sorok egy lrányka emlékkönyvébe”. Ez a „leányka“ nem Lolli, nem Róza, nem Laura,— nem a szárnyas, halhatatlan muzea; egyszerű, földi teremtése, kivel a költő valamely úriháznál, hol éppen szálláson volt, találkozott, néhány napig emlékezett a házikissszery szemére, szemérmes, zavart mosolyára, és mielőtt végleg elfoszlott volna a kedves arc, a tűnő szépségből megragadott valamit egy rövid versben, vagy új oldalt nyitott az eléje tolt emlékkönyvben. Múlt éjszaka egy száz éve írt lánynaplót olvastam s már a második oldalán megéreztem: ő az az ismeretlen „leányka” vagy „leányka”, akihez a költők egy-egy verset írtak, akit néhány napra láttak valahol, akinek nevét nem tudják, emlékét csupánkét-három fakuló rím őrzi. Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi nem látták őt soha, de ha látták volna, talán egy verssel többet írnak. Neve: Kölcsey Antónia. .Unokahuga a Himnusz költőjének, Kölcsey Ferencnek. Szép lány, kényeztetett, gazdag. Sokat olvas, németül, franciául beszél. Egy titkolt, nagy szerelem szorongatja évekig, — ez a férfi az „árvízi hajós”. Wesselényi Miklós báró, akiről önmagénak sem mer őszintén beszélni. De amikor a báró mást vesz el, a szerelem párává s finom, kesernyés méreggé válik. Később maga is férjhez megy, egy egyházkerületi főgendnok felesége lesz, földbirtokosné; előbb azonban kikosaraz egy jelentéktelen, szegény, nem nemes származású költőt, Pap Endrét Sziveket fájdított meg, s az ő szíve is sajgott. A biedermeyer romatika úgy lengte be életét, mint egy kellemes, enyhe, de idővel főfájdító női illatszer. S amikor elmúlt az álmodozással és versekkel fűtött fiatalság, oly kevés emlék maradt utána, hogy azt sem tudjuk, mikor halt meg. Ő vett a „leányka”, az ő emlékkönyvébe Írtak emléksorokat Kölcsey Antonia Szatmárcsekén élt, azon a földön, amelyhez annyi emlék és annyi por kötötte a Kölcseyeket. A fiatal lány naplója majdnem évenként rátér ezekre a pörökre. Ilyeneket olvashatunk: „Már látom, hogy Mihály bácsiékkal nyolcévi harag után is nem hogy összebékülnének szüleim, de még távolabb esnek ismét... Mihály bácsi nagyon ingerli testvéreit a haragra. Most valamelly földúten már harmadszor akar perlekedni apámmal.” Pedig egy ilyen per nagy zavart, nagy elfoglaltságot, súlyos erőfeszítéseket jelent. Máshelyütt ezt jegyzi naplójába Antonia: „Egy hete, mióta mindég előkészületek tétetnek a’ Mihály bácsival való per eldöntésére, sok tanuk hallgattatnak naponként ki... Ezek az emberek sokat kivannak azon egy-két szóért, mivel ők az igazságnak áldoznak, igen szives elfogadást és vendéglést kívánnak, meg, s ezen felül gyakran még nekem is órákig kell olly beszélgetéseket töltök hallani, mikből a sok czifraszók miatt sokszor semmit sem értek.” De Szatmárcneke mégis szép, nagyon szép, ha el is hangzik ellene időnként egykét zsörtölődő szó. „Apám gyakran — mikor terveiben megcsalatkozik —, igen bosszankodik elődeire, miért választanak e rossz vidéken két folyó közt lakást. De én mindég mentem a szegény öreg urakat ... Kiesebb lapályt, mint kivált Cseke És Kölese tája, alig választhattak. Mindennel bír ez, mi egy vidéket széppé teszen ... Mit csinál egy fiatal lány a „kies” tájon? Télen természetesen farsangol. Kedves, amit a farsangról ír. ..Mikor haza jöttünk a bálból, Nagyanyánk kérdá tőlünk: fáj-e a lábunk, s szennyes a ruhánk dereka? s midőn mondánk, hogy ez mind meg van, ő örvendve mondá, úgy nincs hát semmi bajotok. S Valóban panaszkodni sem igen mertünk a lábfájásról, a legnagyobb megadással tűrtük azt.” Mint az őszi nagy szunyograjok, úgy hemzsegnek ebben a naplóban az érdekes adatok, jellemző epizódok: hogyan élt száz évvel ezelőtt egy vidéki magyar úrilány. Fiatalemberek látogatják, akik közül a költői hajlandóságúak felolvassák a folyóiratokban megjelent novellákat. Ezek a fiatalurak néha ajándékokat is hoznak. Mit? Például „két aranyszélű papírt.” A naplóbeli széljegyzet: „Milly örömet szerez a legcsekélyebb ajándék is, ha szerényen nyújtatik át.” A szerény ifjú különben Pap Endre, a költő, Pap Endre később megkéri Antonia kezét is, ugyanilyen szerényen, de apa is, leánya is határozottan visszautasítják. A legtöbb ifjú különben nem ilyen érzelmes természetű, ők rendszerint jó társalgók, kellemes látogatók, s némelyiknél nem is lehet eldönteni: fellépésében nincs-e valami szemtelenség vagy szélhámosság. Ilyen esetek akadnak: „Ma, amint a gyümölcsösből haza jöttünk, egy ismeretlen úr jött élőnkbe az udvarra. Egy királyi mérnök vala Budáról, ki mint mondja, engem Pesten ismert s most meglátogatott. Én nem emlékezem, hogy láttam volna valaha, de ő még a helyt is megnevező, hol beszélt és táncolt velem__Furcsa volna, ha mindketten csak sejdítenék, hogy láttuk egymást, s csak később jutna eszünkbe, hogy csalódunk.” A nagy szerelmet mégsem ezek a fiatalurak hozzák el: a szorongást és a vágyat Wesselényi Miklós oltja Antonia szívébe. Wesselényi ekkor már negyvenhárom éves, a lány meg tizennyolc. Mennyit gondol Antonia a híres férfira, aggódik érte, amikor három évre elítélik, s hogyan tud karmolni, amikor a fogságból Wesselényi fiatal feleséggel jön haza! A fiatalasszony, — a kortársak feljegyzései szerint, — „gyönyörűszép”, egyetlen fogyatkozása: egy szegény takács lánya. Hogyan ír erről Antónia? Igazán nem lovagiasan . . . „Ma azt hallottam, hogy Wesselényi Miklós megházasodott. Igen különösen hatott rám a hír, minthogy most különben is ingerlékeny vagyok, és gyenge . . . öten dicsőítem, mint valamely prófétát . . . Nem tartottam földi nőt méltónak hozzá s mindég azt hittem, hogy ezért nem házasodik meg. És most, megházasodott, és elvette a „ szobalyányát! Mily váratlan”. — Szegény Lux Anna, — a szatmárcsekei naplóban szobalány lett! S még a szépségét is elvitatják tőle ... Mert következő napi kell Európa feszült figyelemmel várja a bécsi igazságtétel! (Tudósítás a 3-ik oldalon) zott drótok biztosítják a motor és a kormánykerék összefüggését, ha mindenütt ránk ijeszt a technikai gyarlóság, a pontos munka és a rendszeretet hiánya, akkor bizonyos, hogy a bürokrácia és a politikai élet síkján is Csak a slendrianizmus kultuszával találkozhatunk ... Nincs, mert nem lehet kétféle életritmus egyazon országban. Nem a szegénység, hanem a szellem kérdése ez, amelyen a legkiválóbb egyéneik sem tudnak segíteni, amíg él a rendszer, amely a jelenségeket szüli! Senki sem hibás és mindenki az. Senki sem tud segíteni, csak mindenki. Bávatagon szalad a taxi, szalmát csépel a hivatal, szidják egymást a politikusok, leszakad a drótkötélről a komp, megrepedeznek az újonnan épített falak, nem gyullad ki a villany, fára vágyó ember, ezer munka kezdetlenül pocsolyásodik munkanélküliségbe s gyűjtőíveket engedélyeznek az állástalan diplomások koldus-megsegítésére, új hivatalok létesülnek, de a régi problémák is zajosan megmaradnak, a diplomaták tűnődnek, rég nem hallott államférfiak nagyhirtelen nyilatkoznak, mindenki valami újat vár, de minden a régiben marad s a türelmetlen idő lassan alámossa a szilárdnak hitt partokat alattunk. Micsoda csodálatos, mély értelme van ilyen időkben a technikai lehetetlenségbe kacagó katonadalnak: „Megy a golyó a puskából, meg-megáll...” Hát lehet jobban jellemezni siralmas helyzetünket? . . . * A müncheni egyezmény egyedül a magyarságot kényszerítette céltalan, hoszszú várakozásra. A lengyelek segítettek magukon s jól tették, mert időt, pénzt, izgalmakat takarítottak meg erélyes cselekedetükkel önmaguknak, Európának, sőt Csehországnak is . . . Mindig célszerűbb gyorsan túlesni a válságos időkön. Az európai nagyhatalmak által megengedett s Magyarország részéről eltűrt cseh taktikázás hármas következményeképpen a magyar nemzet anyagi terhei megszaporodtak, a Felvidék cseh kirablásának lehetősége megnagyobbodott, s Csehország előnyösebben elhelyezkedett nemzetközileg a végső tárgyalásokra... A Prágából kinevezett szlovák kormány csak a Felvidéken kikiáltott magyar nemzeti tanács egyenértékű tárgyalófele lehetett volna s Magyarország a