Uj Magyarság, 1939. június (6. évfolyam, 123-143. szám)

1939-06-01 / 123. szám

Á/a képes melléklettelfl0fillér ELŐFIZETÉSI ÁRAK: ÉGI HÓNAPRA mmilS­­57FRKFWTfi. ^x SZERKESZTŐSÉG ÉS KI­ADÓHIVATAL: 1 PENGŐ NEGYEDÉVRE 9 PENGŐ, FÉL- IÍ-WX«» » EÍMVEOZXO: BUDAPEST, VUL, JÓZSEF­ KÖRÚT 5. ÉVRE 18 PENGŐ. EGYES SZÁM­ÁRA MILHTAY ISTVÁN (** ■­­ TELEFON: 1-464-20, 1-464-28, 1-464-29 ÉS KÖZNAPON 10, VASARNAP 20 FILLÉR ■TllfcW ■ ■ In I VHi­ 1-444-00. POSTACSEKKSZÁMLA 6500 1939 juniu­s ! CSÜTÖRTÖK VI. évfolyam 123. szám A szovjet elégtelennek minősítette az angol-francia szövetségi ajánlatot — ^mmmmmmm­m­­m­^. ---------------------­MAGYAR UT Irta: TELEKI PÁL GRÓF m. kir. miniszterelnök Amikor a miniszterelnökséget és ezzel az ország vezetését elvállaltam, tisztában voltam azzal, hogy ilyen nehéz időkben erre csak úgy vállalkoz­hatok valaki, ha minden melléktekintet és megalkuvás nélkül saját lelki formá­ját éli meg a munkában, amelyet ön­magában meggyőződése szerint legjobb­ként kitermel, azt adja a köznek, nem­zetének,­­ annak jegyében ad gondo­latokat, irányt és hitet. Erőt adott nekem a vállalkozáshoz az, hogy a napi politikától távol állva, a nemzet széles rétegeivel érintkeztem és ezen éreztem gazdagodni lelkem tar­talmát; erőt adott az, hogy például háromnegyed éve Tokajban való meg­választásomkor is úgy éreztem, hogy a nemzet szívének mélyén a falusi em­bernél visszhangra, megértésre találok, amidőn ígéretekben szegény prédiká­cióimra azt mondották egymás között: de megbecsült a jelöltünk, hogy sem­mit sem ígért, de igazat beszélt. És ma azt látom, hogy sokkal szélesebb kör­ben sem csalódtam és a nemzet meg­értett. Megértette a magyar becsület­ből származó ígéret nélküli őszintesé­get, megértette ennek fokozott jelentő­ségét ezekben a nehéz időkben, a világ­nak és Európának mai kínos gazda­sági, társadalmi és politikai kiforrásra törekvő küzdelmeiben. Hálásan és jól­­esőn éreztem, hogy a magyar meg­értette a magyart, a komoly magyar beszédet. Megértette, úgy érzem, a tapasztala­tokat is, amelyeket egy immáron elég hosszú és változatos élet gyűjtött. Sokféle foglalkozásban itthon és szerte a világban sokféle emberek, bölcsek és gyermekek és mások között. Tapaszta­latokat, amelyek különösen első minisz­terelnökségem óta szélesebb látókörrel gazdagították azokat az érzéseket, ame­lyeket csak az ősi föld és az ősi vér teljessége adhat meg mindegyikünknek. Sokan tudták és talán még sokkal többen megérezték azt, hogy jó és bal­sorsban mindig hittem erőnkben és a nemzet jövőjében, hogy előre láttam a feladatokat, amelyek következni fog­nak s ha nem is csináltam és hirdettem programot, törekedtem arra, hogy ké­szen legyünk. Mindenkor, mindenre! Talán megérezték azt is, hogy ez a hit nem egy magányos életnek észbeli logikája volt, nem egyéni programokba vetett önbizalom, hanem hit a nemzet­ben, földünk és népünk erejében és hit népünk józanságában és tehetségében. Hit tehát abban is, hogy a mi népünk programszerű útmutatások nélkül a maga erejéből és lelki mélységeiből mindig meg fogja találni az utat, amely a maga és országának fennmaradását és fejlődését biztosítja,­­ abból a lelki mélységből, amelyet lélektanilag vagy természetrajzilag öröklött egyensúly­érzetnek nevezhetünk, politikailag és társadalmilag pedig magyar alkot­mánynak és magyar életformának is­merünk és élünk. Megértették, úgy éreztem, azt, hogy, amit mondok, nem én találtam ki, ha­nem megpróbálom azt kifejezni, amit úgy hiszem, azért érzek, mert a magyar nép érzi. Az a magyar nép, amely túl a mai nemzedéken, ezer éve él e földön és fog még századokig élni. És talán ezért vették szívesen a tanító bácsinak, mint amilyennek az országgyűlésen bemutatkoztam, tanítá­sait és hallgatták talán legnagyobb érdeklődéssel programbeszédeimnek éppen azokat a részeit, amelyektől magam is féltem, hogy talán kissé túl bölcselkedők és elvontak. Beszédeim vége felé úgy éreztem, hogy nem hiány­zott hallgatóimnak a programok és az ígéretek hangzatossága, de megérezték a lelki ígéretet, amely az általánosítás­ban rejlik. Honfitársaink minden nagy és kis bajában való elmélyedésnek kötelességérzetét. Megérezték azt, hogy mikor a reformok útján kívánok ha­ladni, soha nem tudom a gazdasági reformokat a szociálistól elválasztani, megértették talán azt, hogy sokszor azért nem mentem részletekbe, hogy senki se érezze magát elfeledettnek , hogy az ősi magyar földön jobb életet szeretnék teremteni mindenkinek, mél­tányos vagyon- és tehermegosztást, megelégedettséget, de egyformán ke­mény kötelességet mindenkinek. Jobb életet, mindenképpen magyar életet,­­ magyar életet, azaz szabadságot e föl­dön és függetlenséget mindenkitől. Megértették bizonyára azt is, hogy amikor azt mondottam, hogy a leg­szebb jog a kötelesség gyakorlásának joga, ez kölcsönös kötelességet jelent mindnyájunk között,­­ tehát szere­tetek Megértették, úgy érzem, azt is, hogy kevésbé jogszabályoktól, mint sze­retettől függ mindnyájunknak és mind­egyikünknek boldogulása, mint össze­tartásunk és azzal erőnk és ősi szabad­ságunk fenntartása magunk és utó­daink részére. Bizonyára azért nem értették félre, hogy amikor gyors reformokat kívánok keresztülvinni, azt is megmondottam, hogy azok meggondoltak kell, hogy legyenek. De nem szabad elvesznünk, szétforgácsolódnunk túl aprólékos tör­vények minden vélt lehetőséget tekin­tetbe vevő részleteibe. Mert a túl apró­lékos törvény mégis csak a ma látott igényeket, a máról-holnapra élők érde­keit szolgálja és rövid időn belül mó­dosításra szorul. Rövidség és világos­ság a törvényhozásban az, ami a refor­mok gyorsaságát és egyben józanságát biztosítja,­­ azt a józanságot, amely megfelel örök irányt mutató, de alkal­mazkodni képes alkotmányunknak. Bizonyára mindezekért válaszolt a nemzet felém, aki minden beszédemben a magyar jogfolytonosságot és az ősi magyar alkotmányhoz való ragaszkodá­sunkat hirdettem és a magyar élet pártja felé oly hatalmas IGEN-nél. Ez komoly kötelességet is ró az ország­­gyűlési pártra. Mert ennek a most lefolyt választás­nak, az első titkosnak, amelyet nem én, a nyílt magyar szembenézést szívem mélyéig becsülő és hirdető, alkottam, de amelyet alkotmányhűen igyekeztem végrehajtani, — ennek a választásnak két jellemvonása van. Amellett, amit minden színezetű ember és sajtó úgy fejez ki, hogy ,,a jobboldal győzött”, az is és főleg az, hogy az ősi magyar alkotmányos jogfolytonosság akarata győzött. Igen, minden „jobbra tolódott”. Jobbra tolódott egy lendületből, amely világszerte hol erősebben, hol gyen­gébben, a XIX. század anyagias társa­dalmi, gazdasági és politikai felfogásai­ból utat keres, ellentétes vagy egysze­rűen más irány felé. Minden és min­denki jobbra tolódott, a megfontolt és meggondolatlan, az építően (konstruk­tiven) és a rombolóan (destruktiven) gondolkozó, a szocialista és konzerva­tív, a liberális, sőt nem egy kommu­nista is, az öreg és a fiatal, a művelt és a műveletlen, az önmagában elvon­tan tervezgető és a nemzedékről-nem­­zedékre való lelki öröklést érző egy­aránt. Jobbra! Egy általános más irányba, amely egészében ellentmondás, szaba­dulás, megújhodás a XIX. század gon­dolatvilágával, cselekvéseivel, rend­szerével, világrendjével szemben. Tág fogalom, amelynek keretében az embe­reknek meg kell keresniök a helyes utat, nekünk pedig magunknak meg kell találnunk a sebes rohanásban köny­­nyen szem elől veszthető magyar utat, é­s rajta kell maradnunk, megvonva az éles határt, különben nemzetietle­nekké lennénk. Mert a jelen idő nem egyszerűen egy új, a mai nappal kezdődő s talán a mai naphoz hasonló korszak hajnala. Nem! Nem egyszer hirdettem politikai beszé­deimben és tudományos írásokban egy­aránt, hogy a mai kor egy forrásnak, egy sok tekintetben még tétova és bi­zonytalan, szertelen és szélsőségekre is hajló keresésnek korszaka, — úttalan utakon jobb jövő felé utat kereső kere­sésnek korszaka, mely általános emberi szempontból nemzet és államközi vonat­kozásokban, a társadalmi és családi életben úgy, mint a gazdaságiban és politikaiban egy megértőbb, lelkileg kiegyensúlyozottabb korszak felé vezet. Erős hitem, hogy vezet, és enélkü­l ma­gam sem tudnék embereket, és országot vezetni, de tudom, hogy lassan vezet és nem csodákon, hanem a dolgok és az egyes népek, nemzetek természetes rendjén keresztül. Az emberiség életében a nyugalom­nak és a különböző fokú feszültségek­nek és megrázkódtatásoknak korszakai változnak. Mi magyarok a világnak és Európának több iyen korszakát éltük meg e földön, több ilyen korszakon ve­zetett át a magunk sajátos életformája. Ebben bízom, amikor a félénkekkel szemben hiszem és vallom, hogy jobb az eszméket nyíltan átvitatni, áttisztítani, mint véka alá szorítani. Ha voltak is a megpróbáltatásoknak vagy megtéve­­lyedéseknek korszakai, mindenkor újra talpra állított szabadságunkhoz és füg­getlenségünkhöz mindenekfölött álló ragaszkodásunk. Európa sok népéhez képest kisszámú nemzetünk ereje a ma­gunk nemzeti sajátosságainak fenntar­tásában és féltékeny védelmében, ide­gen eszmeáramlatok meggondolatlan átvételétől óvakodó jog- és alkotmány­folytonosságában van. Több helyütt, de legvilágosabban deb­receni beszédemben megmondottam, hogy ez a magyar út! Hogy ennek az útnak, amelyet egyedül követhetünk, a tartalma és jellemvolása az, hogy ma­gyar, nemzeti és keresztény. Mert ez a két eszme, ez a kettős meggyőződés, és annak szolgálata adott tartalmat életünknek, szabadságot hazánknak és függetlenséget lelkünknek és politikai cselekvésünknek. Ez az a két eszme, amelyet Szent István az íratlan magyar alkotmánynak immáron kilencszáz év óta irányt szabó eszméjévé egybe­forrasztott. Ettől semmiféle irányban el nem tévelyedhetünk, ez a magyar út, enélkü­l megszűnünk magyarok és sza­badok maradni. Boldog vagyok, mert úgy érzem, hogy a nemzet, vagy legalább is túl­nyomó többsége ezen az úton jár, attól el nem tévelyedik ma sem,­­ ezen az úton követ. Ez büszkeséggel tölt el és erőt merítek belőle, nemcsak mint mi­niszterelnök, hanem mint magyar em­ber.

Next