Uj Magyarság, 1943. április (10. évfolyam, 73-96. szám)

1943-04-04 / 76. szám

Vasárnap, 1943 április 4­­. évfolyam 76. szám A bolsevisták eddig 37.283 repülőgépet vesztettek ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY HÓNAPRA ____ SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: 4.­ PENGŐ, NEGYEDÉVRE 11.60 PENGŐ FELELŐS SZERKESZTŐ: BUDAPEST, VIII., JÓZSEF-KÖRÚT 5. FÉLÉVRE 23.20 PENGŐ, EGYES SZARM­ARA MN­ T IB V RCTftál­ ■&&''• ) TELEFON: 14-61-20, 14-64-28, 14-64-29 ÉS KÖZNAPON 16, VASÁRNAP 80 FILLÉR I¥l B L­­­ M 1 19 I VHN­ 14-44-00. POSTACSEKKSZAMLA 6500 Tuniszban a német légelhárító tüzérségi hadosztály ezernél több angolszász páncélost lőtt szét -------------- i imm—ihin­­­­ni Bimm mm—I—in NÉPI VÁLSÁG, NÉPI MAGYARORSZÁG Irta: JUd­otay István A szegénység és a tehetség útja (XIV.) Erdélyi József, Illyés Gyula, Sinka István életpályája, szegény sors­ból, parasztsorsból való fölemelkedése nem egyéni ügy. Mögötte és benne szinte az egész magyarság, a magyar népiség nagy sorskérdései tükröződnek. Társadalmi, nemzeti válság, betegség jele-e, hogy ilyen szegénységből, ala­­csonyságból, mostohaságból, ilyen küz­delmek árán kell ilyen tehetségeknek feltörniük, hogy onnan ilyen nyugtala­nító élményeket hozzanak? Válság jele-e, a felsőbb vezető osztályok gyen­gülésének, meddőségének jele-e, hogy ennyire a mélyből kell felfrissülnünk? Vagy az erő jele, hogy ilyen áron is és ilyen mélységből is ilyen értékek jön­nek? Mondjuk meg mindjárt: mindez válságra is mutathat, erő jele is lehet s mind a kettőt együtt is jelentheti. A negyvennyolcas nagy feltámadás­hoz, az arisztokráciát szinte túlszár­nyalva, még a nemesi középosztály adta a szellemi, politikai erők, tehetségek zö­mét és tömegét. Az irodalmi és politikai vonalon egyaránt. Egyrészt a jóbirtokú középosztály, másrészt a nemesi, a ho­­norációs réteg s végül a szegény fél­­paraszti, félpolgári sorban vegetáló kis­­nemesség. Ezekből a rétegekből jönnek Bessenyeyék, Kazinczyék, Berzsenyi, a Kisfaludyak, Kölcsey, Vörösmarty, a kisebb csillagok nagy sokaságáról nem is beszélve. Innen jönnek a regényírók, köztük erősen arisztokrata túlsúlyt je­lentve: Jósika, Eötvös, Kemény s innen jön Jókai. Viszont Csokonai, Petőfi, Arany, Tompa, a költészetben a népies irány megteremtői, már messzebbről ér­keznek. Petőfi apja nemes ember, de egyszerű mészáros, Arany Jánosé sza­­lontai szegény hajdúgazda. A reform­korszak, a szabadságharc politikai ve­zérkara, Széchenyin, Wesselényin, a Dessewffyeken túl, ugyaninnen, a köz­nemesség, birtokos és értelmiségi réte­geiből érkezik. Negyvennyolc után még félszázadon, szinte egy századon át a középosztályból jön, most már más nemzetiségekből, fő­leg német eredetű értelmiségből is rek­­rutálódva, azokkal megszínesedve, egy egész irodalmi nemzedék (Rákosi, Her­­czeg stb.) a zsidó beérkezettek nagy tö­­megét nem is említve. Az elmúlt világ­háború előtt feltörő írói generáció már a népi mélységekből hozza Móriczot, a kurtanemesség ivadékaiból Ady Endrét. A magyar középosztály, se a birtokos, a régi dzsentri maradéka, se a városi ér­telmiség, az új század elején már nem ad erős, markáns egyéniségeket: Csathó Kálmánt, Zilahy Lajost adja, vagy Má­­rai Sándort s velük az új polgári világ íróit, élményeit, irodalmát. örök nagy kérdés, amely Erdélyiek, Illyések munkája, életpályájuk, küzdel­meik nyomán felvetődik: milyen vi­szonyban van a szegénység és a tehetség sorsa egymáshoz ? A mélység, a mostoha sors-e a jobb termőtalaja a szellem, a lélek kiválóságának, vagy a jóléttel, gondtalansággal kipárnázott nagyúri, vagy polgári sors? És mi jelenti a jobb, a kedvezőbb, a kialakulásra, a kiérlelő­­désre, a nagyságig-növésre kedvezőbb életfeltételeket: a szegénység, a gyer­mek- és ifjúkori szegénység légköre, an­nak mostoha viszonyai, gátlásai, társa­dalmi, anyagi, gazdasági akadályai, vagy a kezdettől fogva szabad, akadály­nélküli, jól kikövezett országút? Az jobb-e, ha minél több, minél nagyobb a kiválasztott tehetség magánossága, ha csak lassan, nehezen ismerik fel, vagy sokáig félreismerik s ha sokáig küzde­nie kell az anyagi akadályok mellett az elfogultsággal, előítéletekkel, meg nem­­értéssel, vagy az a jobb, ha mindjárt tárt karokkal fogadják? A magánosság, mely az egyedülvalóság érzése mellett, szinte annak nyomása, munkája alatt a kü­lönvalóság, az egyéniség magaérzetét ébreszti fel, fejleszti ki és erősíti, rop­pant nevelő erő. Minden igazi tehetség­nek, akárhonnan jön, el kell negyven napra a pusztába mennie, hogy a teljes egyedüliségben magába nézzen, számot vessen önmagával és számot vessen a kí­sértésekkel, amelyek a tehetséget is csá­bítják, megtántorítják és számot vessen a megpróbáltatásokkal, amelyek a hiva­tásra megedzik, előkészítik.­­A jómódú, jósorsú írói, költői vagy művészi tehet­ségnek is lehetnek lelki, erkölcsi meg­próbáltatásai. Tolsztojt ezek vitték késő öreg korában a szociális apostolság út­jára. De ezek viszont nem érintik az egzisztencia, az önfenntartás kérdését. Szegény fiatal Justh Zsigmond a nemesi középosztályból hozta a néppel való azo­nosulás ösztönét, finom, gyötrő érzéseit, hogy ezek forrásai legyenek egy új szo­ciális, új erkölcsi irányzatot érvényesítő, korán sírjába hanyatlott tehetségnek.) De, ha edz is, gazdagít is, emel is a szegénység, hányan hullanak el viszon­tagságaival küzdve, erkölcsi, fizikai, anyagi, lelki megpróbáltatásai közben, akik egyébként könnyebb viszonyok kö­zött egészen virágba borulhattak volna. Viszont a puhaság, a testi, lelki, anyagi kényelem ernyesztő biztonságában, gondtalanságában hányan sekélyesednek, hányan feszülnek el, akik küzdelmektől, gondoktól, akadályoktól megpróbálva más tehetséggé izmosodtak volna, más, új képességeket hoztak volna felszínre?! És melyiknek élményvilága lesz gazda­gabb, emberibb? Azé-e, aki felülről, aki a napfényről jön, vagy azé, aki alulról, egy másik élet szintjéről? Tolsztojé, vagy Gorkij Maximé, Keményé, Jókaié, vagy Móricz Zsigmondé, Kodolányié? Aki látta­ a már „beérkezett” Arany Já­nos egykori tanárkodásának nagykőrösi emlékeit, az egyszerű, szegényes paraszt­házat, amelyben éveken át lakott, a pri­mitív­, nyers deszkából tákolt, festett­­kopott íróasztalát s aki visszaidézi az ak­kori nagy alföldi faluvárosnak a maga­sabb szellemiséget lehúzó, elkedvetlenítő környezetét, a lélekben is levett kalappal kell megállnia ez előtt a sze­rénység előtt. A magyar szegénység és mostohaság sorsa volt az övé is, de mi­csoda mostohaság ez a Sinka István vagy Illyés Gyula proletár életélményei mellett! És mégis milyen csodálatos, vagy el­lenkezőleg, milyen természetes dolog, hogy azok, akik a szegénységből jöttek, akiknek gyermekségét, vagy ifjú korát az elhagyatottság, a nélkülözés, az ezzel járó lelki, erkölcsi vagy fizikai szenve­dések emlékei felhőzik be, ha még annyi keserűséget éreznek, is ezekre vissza­gondolva, h­ogy se akadna közöttük, aki felcserélné életpályájának ezt a még olyan küzdelmes korszakát egy másik­kal, egy gondtalanabb ifjúsággal. Senki se akadna, mert mindegyik úgy érzi, hogy ezeken a küzdelmeken, nélkülözése­ken keresztül lett azzá, ami. Hogy ezek annyi szépséget, annyi lelki, erkölcsi kincset, annyi fogékonyságot, annyi el­mélyülést, a szenvedésekben annyi erőt, a mostohaságban is annyi gazdagságot jelentettek, amit semmi más nem pótol­hat. Mert azt adták nekik, a­mi a legtöbb, a legnagyobb és a legdrágább: lelkük tehetségét, mélységét, ízét, színeit, volta­képpeni önmagukat és rájuk nézve az élet minden magasabb célját és értelmét. És mindezt nemcsak a múltnak, a távol­ságnak az a „megszépítő messzesége“ teszi ilyen kedvessé, ilyen pótolhatat­lanná, amiről Ady énekel. Nem. Mindaz, amiért most is annyira ragaszkodnak hozzá és amiért olyan fájdalmas büszke­séggel, szinte visszavágyódással gondol­nak rá, mindaz, mint valódi szépség már ott élt akkor is bennük, a szurtos, ma­­szatos, vadóc gyermekekben, ha nem is a világos tudat, de az annál is szebb, mert boldogítóbb ösztön sejtésével, cso­dálatos, erőt adó álmaival, örömeivel. Hogy mennyien kallódnak el odalent az ismeretlen népi homályban, Illyés Gyula írja róla a következőket: „Aki a pusz­tán az olvasás mellett írt is, az legtöbb esetben komoly író volt. Nem tudom, hogy van ez másutt? — Tolna—Baranya minden pusztáján akad egy, néha két­­három költő, de különösen akad a falvak zsellérsorain, mert ott még több időt ál­dozhatnak az írásnak. Apró papírdarab­kákra írnak, ha van papírjuk, bár ehhez nem igen ragaszkodnak. Hírköl­tőknek nevezik magukat. Nem Hazafi- Verayak, nem járják az országot, leg­feljebb csak akkor, ha aratásra szegőd­nek. Csöndes emberek, rendesen dolgoz­nak, csak közben verseken törik a fejü­ket. Sok költőt ismertem, olyanokat is, akik írni nem tudtak, de rövid gondol­kozás után bármilyen feladott témát fordulatos kádenciába kerekítettek. Akárhány vers igazi költői tehetséget árult el. Gondolkozni kellett rajta, mi lehetett volna a szerzőből, mi lehetne ebből az egész népből, ha módja volna a fejlődésre? ők elevenítették fel, ők töltötték meg friss tartalommal az ősi népszokások már-már kiszikkadó ereit? Vagy ebben az alsó, meleg világban még az egész nép közvetlenül élte a művészetét? A múzsák hivatása az, hogy a szegénységet, az alja tömeget vigasztalják. A szépséggel való foglal­kozásra csak a gazdagok érnek rá és a koldusok, azok, akiket már szintén nem kínoznak a világi gondok... A rác­egresi pásztorok, mihelyt leülhettek, bicskát fogtak s két-három óra alatt kifaragtak egy-egy muzeális remeket. A béresek a határban a békésen ballagó ökrök között, a szekérrúd elejére ültek és ott vésték, cifrázták tündéri diadal­kapuvá a járomfa hajlatát. A módos parasztok házából a népművészet már rég kihurcolkodott, átengedve helyét a vásári portékának, mikor a pusztaiak még versengve faragták a ravasz szer­kezetű gyújtósdobozokat, kerek szem­mel lesték el egymás ostornyeléről a díszítő ábrákat, és futva gyűltek össze, ha valahol egy új nóta fölcsendült.. Hozzátehetjük: nincs minden érde­kesség nélkül, hogy a népi gondolat írói, költői között talán egyetlen jó­módú, nagygazda származású tehetség se akad. A gazdafiúkat, úgy látszik, nem szorítja a csizma és nem ihleti a sze­génység, ez a nagy képzeletfelgyújtó, hogy a múzsákkal társalogjanak, vagy velük éppen örök frigyre lépjenek. A népi gondolat íróinak, költőinek munkássága, ez az egész alulról feltörő szellemi érzékenység s az ugyanilyen művészi tehetség egyrészt mind arra figyelmeztet bennünket, mennyi hozzá­juk hasonló kallódhatik el ismeretlenül. Másrészt ugyanők azzal biztatnak, arra adnak reményt, hogy, íme, minden nyo­morúságunk dacára, mekkora erőtarta­lékunk van még mindig, amely szinte kimeríthetetlennek látszik. Munkájuk­­nak, életpályájuk ismeretének egyik nagy jelentősége, hogy a magyar nép felé fordíthatják az úgynevezett vezető osztályok figyelmét, megértését, szere­­tetét s ezzel talán könnyebbé tehetik az utánuk következők útját, magának az egész népnek útját a fölemelkedés küz­delmeiben. A költészet, az irodalom meghalhat, rokonszenvet gerjeszthet, sőt tettekre is ösztönözhet. De csak ezeken át az a válság, amelynek ezek az írók tudatos, vagy öntudatlan képviselői, meg nem oldódhat. Az utak arra a többre és egyébre, amire ők törnek, csak ezeken

Next