Uj Magyarság, 1943. április (10. évfolyam, 73-96. szám)
1943-04-04 / 76. szám
Vasárnap, 1943 április 4. évfolyam 76. szám A bolsevisták eddig 37.283 repülőgépet vesztettek ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY HÓNAPRA ____ SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: 4. PENGŐ, NEGYEDÉVRE 11.60 PENGŐ FELELŐS SZERKESZTŐ: BUDAPEST, VIII., JÓZSEF-KÖRÚT 5. FÉLÉVRE 23.20 PENGŐ, EGYES SZARMARA MN T IB V RCTftál ■&&''• ) TELEFON: 14-61-20, 14-64-28, 14-64-29 ÉS KÖZNAPON 16, VASÁRNAP 80 FILLÉR I¥l B L M 1 19 I VHN 14-44-00. POSTACSEKKSZAMLA 6500 Tuniszban a német légelhárító tüzérségi hadosztály ezernél több angolszász páncélost lőtt szét -------------- i imm—ihinni Bimm mm—I—in NÉPI VÁLSÁG, NÉPI MAGYARORSZÁG Irta: JUdotay István A szegénység és a tehetség útja (XIV.) Erdélyi József, Illyés Gyula, Sinka István életpályája, szegény sorsból, parasztsorsból való fölemelkedése nem egyéni ügy. Mögötte és benne szinte az egész magyarság, a magyar népiség nagy sorskérdései tükröződnek. Társadalmi, nemzeti válság, betegség jele-e, hogy ilyen szegénységből, alacsonyságból, mostohaságból, ilyen küzdelmek árán kell ilyen tehetségeknek feltörniük, hogy onnan ilyen nyugtalanító élményeket hozzanak? Válság jele-e, a felsőbb vezető osztályok gyengülésének, meddőségének jele-e, hogy ennyire a mélyből kell felfrissülnünk? Vagy az erő jele, hogy ilyen áron is és ilyen mélységből is ilyen értékek jönnek? Mondjuk meg mindjárt: mindez válságra is mutathat, erő jele is lehet s mind a kettőt együtt is jelentheti. A negyvennyolcas nagy feltámadáshoz, az arisztokráciát szinte túlszárnyalva, még a nemesi középosztály adta a szellemi, politikai erők, tehetségek zömét és tömegét. Az irodalmi és politikai vonalon egyaránt. Egyrészt a jóbirtokú középosztály, másrészt a nemesi, a honorációs réteg s végül a szegény félparaszti, félpolgári sorban vegetáló kisnemesség. Ezekből a rétegekből jönnek Bessenyeyék, Kazinczyék, Berzsenyi, a Kisfaludyak, Kölcsey, Vörösmarty, a kisebb csillagok nagy sokaságáról nem is beszélve. Innen jönnek a regényírók, köztük erősen arisztokrata túlsúlyt jelentve: Jósika, Eötvös, Kemény s innen jön Jókai. Viszont Csokonai, Petőfi, Arany, Tompa, a költészetben a népies irány megteremtői, már messzebbről érkeznek. Petőfi apja nemes ember, de egyszerű mészáros, Arany Jánosé szalontai szegény hajdúgazda. A reformkorszak, a szabadságharc politikai vezérkara, Széchenyin, Wesselényin, a Dessewffyeken túl, ugyaninnen, a köznemesség, birtokos és értelmiségi rétegeiből érkezik. Negyvennyolc után még félszázadon, szinte egy századon át a középosztályból jön, most már más nemzetiségekből, főleg német eredetű értelmiségből is rekrutálódva, azokkal megszínesedve, egy egész irodalmi nemzedék (Rákosi, Herczeg stb.) a zsidó beérkezettek nagy tömegét nem is említve. Az elmúlt világháború előtt feltörő írói generáció már a népi mélységekből hozza Móriczot, a kurtanemesség ivadékaiból Ady Endrét. A magyar középosztály, se a birtokos, a régi dzsentri maradéka, se a városi értelmiség, az új század elején már nem ad erős, markáns egyéniségeket: Csathó Kálmánt, Zilahy Lajost adja, vagy Márai Sándort s velük az új polgári világ íróit, élményeit, irodalmát. örök nagy kérdés, amely Erdélyiek, Illyések munkája, életpályájuk, küzdelmeik nyomán felvetődik: milyen viszonyban van a szegénység és a tehetség sorsa egymáshoz ? A mélység, a mostoha sors-e a jobb termőtalaja a szellem, a lélek kiválóságának, vagy a jóléttel, gondtalansággal kipárnázott nagyúri, vagy polgári sors? És mi jelenti a jobb, a kedvezőbb, a kialakulásra, a kiérlelődésre, a nagyságig-növésre kedvezőbb életfeltételeket: a szegénység, a gyermek- és ifjúkori szegénység légköre, annak mostoha viszonyai, gátlásai, társadalmi, anyagi, gazdasági akadályai, vagy a kezdettől fogva szabad, akadálynélküli, jól kikövezett országút? Az jobb-e, ha minél több, minél nagyobb a kiválasztott tehetség magánossága, ha csak lassan, nehezen ismerik fel, vagy sokáig félreismerik s ha sokáig küzdenie kell az anyagi akadályok mellett az elfogultsággal, előítéletekkel, meg nemértéssel, vagy az a jobb, ha mindjárt tárt karokkal fogadják? A magánosság, mely az egyedülvalóság érzése mellett, szinte annak nyomása, munkája alatt a különvalóság, az egyéniség magaérzetét ébreszti fel, fejleszti ki és erősíti, roppant nevelő erő. Minden igazi tehetségnek, akárhonnan jön, el kell negyven napra a pusztába mennie, hogy a teljes egyedüliségben magába nézzen, számot vessen önmagával és számot vessen a kísértésekkel, amelyek a tehetséget is csábítják, megtántorítják és számot vessen a megpróbáltatásokkal, amelyek a hivatásra megedzik, előkészítik.A jómódú, jósorsú írói, költői vagy művészi tehetségnek is lehetnek lelki, erkölcsi megpróbáltatásai. Tolsztojt ezek vitték késő öreg korában a szociális apostolság útjára. De ezek viszont nem érintik az egzisztencia, az önfenntartás kérdését. Szegény fiatal Justh Zsigmond a nemesi középosztályból hozta a néppel való azonosulás ösztönét, finom, gyötrő érzéseit, hogy ezek forrásai legyenek egy új szociális, új erkölcsi irányzatot érvényesítő, korán sírjába hanyatlott tehetségnek.) De, ha edz is, gazdagít is, emel is a szegénység, hányan hullanak el viszontagságaival küzdve, erkölcsi, fizikai, anyagi, lelki megpróbáltatásai közben, akik egyébként könnyebb viszonyok között egészen virágba borulhattak volna. Viszont a puhaság, a testi, lelki, anyagi kényelem ernyesztő biztonságában, gondtalanságában hányan sekélyesednek, hányan feszülnek el, akik küzdelmektől, gondoktól, akadályoktól megpróbálva más tehetséggé izmosodtak volna, más, új képességeket hoztak volna felszínre?! És melyiknek élményvilága lesz gazdagabb, emberibb? Azé-e, aki felülről, aki a napfényről jön, vagy azé, aki alulról, egy másik élet szintjéről? Tolsztojé, vagy Gorkij Maximé, Keményé, Jókaié, vagy Móricz Zsigmondé, Kodolányié? Aki látta a már „beérkezett” Arany János egykori tanárkodásának nagykőrösi emlékeit, az egyszerű, szegényes parasztházat, amelyben éveken át lakott, a primitív, nyers deszkából tákolt, festettkopott íróasztalát s aki visszaidézi az akkori nagy alföldi faluvárosnak a magasabb szellemiséget lehúzó, elkedvetlenítő környezetét, a lélekben is levett kalappal kell megállnia ez előtt a szerénység előtt. A magyar szegénység és mostohaság sorsa volt az övé is, de micsoda mostohaság ez a Sinka István vagy Illyés Gyula proletár életélményei mellett! És mégis milyen csodálatos, vagy ellenkezőleg, milyen természetes dolog, hogy azok, akik a szegénységből jöttek, akiknek gyermekségét, vagy ifjú korát az elhagyatottság, a nélkülözés, az ezzel járó lelki, erkölcsi vagy fizikai szenvedések emlékei felhőzik be, ha még annyi keserűséget éreznek, is ezekre visszagondolva, hogy se akadna közöttük, aki felcserélné életpályájának ezt a még olyan küzdelmes korszakát egy másikkal, egy gondtalanabb ifjúsággal. Senki se akadna, mert mindegyik úgy érzi, hogy ezeken a küzdelmeken, nélkülözéseken keresztül lett azzá, ami. Hogy ezek annyi szépséget, annyi lelki, erkölcsi kincset, annyi fogékonyságot, annyi elmélyülést, a szenvedésekben annyi erőt, a mostohaságban is annyi gazdagságot jelentettek, amit semmi más nem pótolhat. Mert azt adták nekik, ami a legtöbb, a legnagyobb és a legdrágább: lelkük tehetségét, mélységét, ízét, színeit, voltaképpeni önmagukat és rájuk nézve az élet minden magasabb célját és értelmét. És mindezt nemcsak a múltnak, a távolságnak az a „megszépítő messzesége“ teszi ilyen kedvessé, ilyen pótolhatatlanná, amiről Ady énekel. Nem. Mindaz, amiért most is annyira ragaszkodnak hozzá és amiért olyan fájdalmas büszkeséggel, szinte visszavágyódással gondolnak rá, mindaz, mint valódi szépség már ott élt akkor is bennük, a szurtos, maszatos, vadóc gyermekekben, ha nem is a világos tudat, de az annál is szebb, mert boldogítóbb ösztön sejtésével, csodálatos, erőt adó álmaival, örömeivel. Hogy mennyien kallódnak el odalent az ismeretlen népi homályban, Illyés Gyula írja róla a következőket: „Aki a pusztán az olvasás mellett írt is, az legtöbb esetben komoly író volt. Nem tudom, hogy van ez másutt? — Tolna—Baranya minden pusztáján akad egy, néha kéthárom költő, de különösen akad a falvak zsellérsorain, mert ott még több időt áldozhatnak az írásnak. Apró papírdarabkákra írnak, ha van papírjuk, bár ehhez nem igen ragaszkodnak. Hírköltőknek nevezik magukat. Nem Hazafi- Verayak, nem járják az országot, legfeljebb csak akkor, ha aratásra szegődnek. Csöndes emberek, rendesen dolgoznak, csak közben verseken törik a fejüket. Sok költőt ismertem, olyanokat is, akik írni nem tudtak, de rövid gondolkozás után bármilyen feladott témát fordulatos kádenciába kerekítettek. Akárhány vers igazi költői tehetséget árult el. Gondolkozni kellett rajta, mi lehetett volna a szerzőből, mi lehetne ebből az egész népből, ha módja volna a fejlődésre? ők elevenítették fel, ők töltötték meg friss tartalommal az ősi népszokások már-már kiszikkadó ereit? Vagy ebben az alsó, meleg világban még az egész nép közvetlenül élte a művészetét? A múzsák hivatása az, hogy a szegénységet, az alja tömeget vigasztalják. A szépséggel való foglalkozásra csak a gazdagok érnek rá és a koldusok, azok, akiket már szintén nem kínoznak a világi gondok... A rácegresi pásztorok, mihelyt leülhettek, bicskát fogtak s két-három óra alatt kifaragtak egy-egy muzeális remeket. A béresek a határban a békésen ballagó ökrök között, a szekérrúd elejére ültek és ott vésték, cifrázták tündéri diadalkapuvá a járomfa hajlatát. A módos parasztok házából a népművészet már rég kihurcolkodott, átengedve helyét a vásári portékának, mikor a pusztaiak még versengve faragták a ravasz szerkezetű gyújtósdobozokat, kerek szemmel lesték el egymás ostornyeléről a díszítő ábrákat, és futva gyűltek össze, ha valahol egy új nóta fölcsendült.. Hozzátehetjük: nincs minden érdekesség nélkül, hogy a népi gondolat írói, költői között talán egyetlen jómódú, nagygazda származású tehetség se akad. A gazdafiúkat, úgy látszik, nem szorítja a csizma és nem ihleti a szegénység, ez a nagy képzeletfelgyújtó, hogy a múzsákkal társalogjanak, vagy velük éppen örök frigyre lépjenek. A népi gondolat íróinak, költőinek munkássága, ez az egész alulról feltörő szellemi érzékenység s az ugyanilyen művészi tehetség egyrészt mind arra figyelmeztet bennünket, mennyi hozzájuk hasonló kallódhatik el ismeretlenül. Másrészt ugyanők azzal biztatnak, arra adnak reményt, hogy, íme, minden nyomorúságunk dacára, mekkora erőtartalékunk van még mindig, amely szinte kimeríthetetlennek látszik. Munkájuknak, életpályájuk ismeretének egyik nagy jelentősége, hogy a magyar nép felé fordíthatják az úgynevezett vezető osztályok figyelmét, megértését, szeretetét s ezzel talán könnyebbé tehetik az utánuk következők útját, magának az egész népnek útját a fölemelkedés küzdelmeiben. A költészet, az irodalom meghalhat, rokonszenvet gerjeszthet, sőt tettekre is ösztönözhet. De csak ezeken át az a válság, amelynek ezek az írók tudatos, vagy öntudatlan képviselői, meg nem oldódhat. Az utak arra a többre és egyébre, amire ők törnek, csak ezeken