Uj Magyarság, 1943. május (10. évfolyam, 97-122. szám)

1943-05-08 / 103. szám

SZOMBAT, 1943 MAU­S 8/. ipari nagyvállalat k­eres berlini irodája részére azonnali belépésre lehetőleg perfekt magyar-német több évi gyakorlattal bíró tisztviselői Műszaki képzettséggel rendelkezők anyag­megrendelői munkakörben jártassággal bírók előnyben részesülnek. Ajánlatokat „Berlin“ jeligére Balogh hirdetőse Szt. István-krt­­. 5 W magyar stu Almásy L Rommel seregénél Líbiában író, sivatagkutató, afrika vadász, repülő és autós, felfedező, régész és a kaland szífilmesa — ez Almásy László, Líbia, Kirenai­a, Szudán, és Egyiptom rejtelmes oázisainak, sivatagjainak világhírű ma­gyar kutatója. Almásy László úgy márfél évtizeddel ezelőtt ismerkedett össze Északafrikával, az ismerkedésből rövidesen­­barátság, am­ajd fanatikus imádat lett. A fiatal ma­gyar tudós a sivatag­tudomány egyik leg­kiválóbb művelője lett, nevét mindenütt ismerik, ahol az egyiptomi vagy a szudáni vagy akár a líbiai sivatagok múltjába és jelenébe lapoz bele bárki is. Almásy László segített az egyiptomi kormánynak és különösen a nagykultúrája, alig egy­két évvel ezelőtt elhunyt Kemal Ed Din hercegnek, amikor arról volt szó, hogy az egyiptomi homokpuszták múltjára fény derüljön. Bejárta terepjáró autóival Szu­dánt, ahol azelőtt legfeljebb csak a ván­­d­ormadarak szó..,-rí el és az olasz kor­mány megbízásából felkutatta Líbia titok­zatos, elveszett, de még mindig létező oázisait, a vándorló sivatagi népek rejtel­mes táborait és feltárt olyan barlangokat, amelyeknek mélyén hatalmas freskókat fedezett fel és ezekkel felállított­a mara­dandó elméletét az északafrikai népek, no­mádok és földművesek évezredekkel ez­előtti vándorlásáról ... Az utóbbi években Almásy Lászlóról a közvélemény nem hallott semmit. Eltűnt Budapestről, eltűnt Magyarországról és mindössze csak egy-két bizalmas barátja tudta, hogy a csendes, szófukar ,,Teddy“ Afrikában van — Rommel tábornagy sere­gében szolgál. Hauptmann Almásy a német African Corps tagja! Most már tudjuk, hogy a sivatag ma­gyar rajongója értékes és szinte egyedül­álló tapasztalataival milyen segítségére volt Rommel tábornagy hadseregének. Úgy eligazodik terepjáró autóival vagy a repülőgép magasságából Északafrika beláthatatlan homoktengerében, hogy nincs az az arab vezető, aki nála job­ban ismerné Kuf­rátát, a rejtelmes Zar­zur a oázison keresztül az egyiptomi Nílus part­jáig a sivatagot! Almásy Teddy most újból bebizonyította, hogy helyén van a szíve és a háborús sivatag éppen úgy érdekli, mint a béke sivataga! A béke sivataga? A sivatag, az afrikai ho­moktenger embere sohasem volt békés. Almásy Lászlótól tudjuk, hogy hány és hány esetben tűntek el örökre a világ szeme elől azok, akik megkíséreltek behatolni a sivatag mélységébe. Almásy László is (nem egyszer, hanem nagyon sokszor) ott állt a válaszút előtt: élet vagy halál! Szí­vósságával, rendíthetetlen bátorságával, tettre készségével és zsenialitásával mindig győzedelmeskedett a sivatag felett. Nem egyszer eltévedt terepjáró kocsijaival, nem egyszer kényszerleszállást hajtott végre a repülőgépével, szörnyű homokviharok ölel­ték körül, de mindig megmenekült. Elsza­kadhatott a sivatagtól egy ilyen kitűnő ember, amikor ott a háború dúl? Nem, Almásy László felvette a trópusi egyen­ruhát és beállt Rommel tábornagy sere­gébe. Nemrég jött vissza az afrikai had­sereg őrnagyaként és megírta valóban le­nyűgözően érdekes beszámolóját, élményei­nek összefoglalását „Rommel seregénél Líbiában“ címmel, amelyet a Stádium könyvkiadóvállalat jelentetett meg igen Szép kiállításban. Ez a könyv méltóan so­rakozik a legfrissebb háborús irodalom legkiválóbb munkái közé. Ezúttal nem a felfedező Almásy László szól az olvasóhoz, nem a sportember és nem a tudós, hanem a katona: egy az afrikai harctér sok kato­nája közül! A H. 111 és a kisérőgép Ahogy olvassuk é3 fejezetről-fejezetre izgalommal követjük 1941 húsvétjától 1942 júniusáig az afrikai eseményeket, úgy adunk mindig inkább igazat a kitűnő magyar kutatónak, aki könyvének elősza­vában többek között ezeket mondja: „Utai­­mon most nem kísért a fenkölt csend, nem csodálhattam a határtalan mozdulatlansá­got és már nem volt körülöttem tiszta érintetlenség. Mégis többet, szebbet, na­gyobbat találtam a sivatagban, mint ku­tató munkám legeredményesebb eveiben. Azt, ami tán éppen a halál birodalmában jelent a legtöbbet, ami a perzselő homok­vihar zúgásában és a dermesztő csillag­­fényes éjszakában egyaránt felüle­melt pa­rányi emberi mivoltunk kishitű csnggedé­­sén, ami hitet, akaraterőt és tántoríthatat­lan bizalmat ébreszt bennünk: a bajtár­siasságot!“ .. . Igen, ebből az egyetlen szó­ból (bajtársiasság) tudjuk és ismerjük meg Rommel hadainak titkát. Megkapósan nagy és ugyancsak megkopőan egyszerű, de nagyságukban és egyszerűségükben is felemelő emberi történetek bontakoznak ki az olvasó előtt, ahogy beletemetkezik a könyvbe, követi Almásy Lászlót a homo­kon vagy az afrikai levegőben. Nézzük csak azt a történetet, amelynek a hőse az egyik jó öreg H. 111-es, a gép személy­zete és Almásy László százados. A repülő­gép megkapta a parancsot: éjszaka indul, maga mellé veszi a csatlakozó vadász­gépet és elvégzi feladatát... A gép repül az éjszakában és az utasítás az, hogy még a pilótafülkét se szabad kivilágítani, sőt a H. 111-es és a vadászgép rádión se válthat egymással „szót“, nehogy az angolok eset­­leg így vegyék észre közeledésüket, így rendelkezik Almásy László, a vállalkozás parancsnoka. Szállnak, szállnak, azután a szürkésfekete mélységből jelenti a gép­puskalövést : — Százados úr, csatlakozott a kísérőgép. Múlik az idő, majd a kísérőgép felől kü­lönös fényeket vesznek észre. A megbeszé­lés ellenére is égnek a kísérőgép lámpái, a piros és a zöld úgynevezett ,,helyzetlám­pák“. Időnként a kísérőgép pisloghat a lámpáival, mintha morzézna, Almány ki is fakad: a kísérőgép megérdemelné, hogy belelőjjenek! így szállnak, ilyen izgalmak között Marsa Matruh felé, majd egyszerre a kísérőgép eltűnik és többet nem is lát­ják. Eljutnak Szollumig: Szóltam ég! Innen az utasítás szerint visszafordulnak állomáshelyük felé és amikor ott leszáll­­nak, a gép személyzete rátámad a kísérő­gép embereire. „Szép kivilágítást rendez­tetek a Tom­mynak valahol Marsa Matruh környékén!“ Általános csodálkozás és vi­haros tiltakozás. Kitűnik, hogy a kísérő­gép soha nem is emelkedett Almásyék ma­gasságába, délibb kurzuson tért el és az a gép, amely közel fél órán keresztül csatla­kozva kisérte az öreg H. 111-et, — ellen­séges gép volt! „Valószínűleg Marsa Mat­ruh felé tartott, — írja Almásy László, — azért gyújtotta fel ott leszállás előtt pozí­ciós lámpáit. Kezdő lehetett, állapítjuk meg nagy derültséggel, mert szép szabá­lyosan állandóan valamivel magasabban, előírásosan csatlakozva repült mögöttünk. (Néha alig száz méternyire.) Ha csak né­hány pillanatra lejjebb ereszkedik, a csilla­gos égbolt felé pillantva hátulról okvetlen felismerte volna gépünk körvonalait — úgy-e mondtam magának,­­— fordulok a géppuskalövészhez, — hogy lőjje le!“ Szemben Rommellel — Itt Afrikában keveset eszünk, még kevesebbet iszunk, csak rövid ideig alka­tunk és ritkán mosakszunk, de a mi főnö­künk se nem eszik, se nem iszik és soha nem alszik. Csak azt nem értjük, hogy miért olyan tiszta és borotvált mindig... így jellemezték Rommel főhadiszállásán az új jövevény, Almásy László előtt a zseniális német tábornokot, Almásy László Bd­gáziban találkozott először Rommellel. Egy porlepte terepjárókocsi gördült be a főhadiszállás udvarára és az ablakon át azonnal megismerte a kocsiból kiszálló fő­parancsnok daliás alakját. Az első talál­kozásról így ír a német Afrika-hadsereg magyar tagja: „Azt hiszem, más is így van vele, hogy különös érzés fogja el, amikor szemben áll az afrikai harctér legnagyobb hadvezérével. Rommel vezér­tábornagy középmagas, egyenestartású, izmos férfi. Borotvált arca mindig ko­moly, tekintete majdnem szigorú. Megjele­nése, 50 éves korát tekintve, inkább fia­talos, mozdulatai határozottak, hangja acél. Nem látszik rajta a szinte ember­feletti munka fáradalma és az óriási fele­lősség súlya. Nyugodtan, szenvedélytele­­nü­l beszél, de csak ritkán suhan át férfias vonásain derűs mosoly. Katonáival élce­­lődik, tisztjeivel szemben mindig komoly. Hosszú porköpenyt visel, a nyaka körül színes, könnyű sál. Fején tisztisapka, az ellenző fölé tolt automobil-szemüveggel. Erősen szemembe nézve fogadja jelent­kezésemet és röviden kezet szorít. Meg­kérdezi, mikorra végezhetek előkészüle­teimmel, azután megköszöni jelentésemet és gyors mozdulattal viszonozza tisztelgé­semet. Néhány perc volt csak az egész, de ismét bűvkörében vagyok annak az erő­nek, amely Rommel személyéből kisugár­zik seregére­. A sivatagi háború Azt mondja Almásy László, hogy­ furcsa ez a sivatagi háború. Mindkét had­sereg egyik szárnyával a tengerpartra tá­maszkodik, onnan nyúlik az arcvonal dél­nek, a sivatag belsejébe, de valóságos jobb­­szárny Rommeléknél éppen úgy nincsen, mint ahogyan a „Tom­mynak“ nem volt balszárnya. A sivatag végtelen, aki akarja és ért hozzá, elroboghat délnek párszáz kilométer távolságra, aztán előrehaladhat akadálytalanul (így volt ez 1941-ben és 1942-ben), míg ismét északnak fordulva az ellenség hátába kerülhet. Ilyen vállal­kozásokra szervezték meg úgy a németek, mint az angolok a „hosszútávú sivatagi járőröket“, amelyeknek teljesítőképessége kizárólag járműveiktől függ. Almásy László zsákmányolt amerikai kocsikból alkotta meg különítményét, a hí­res „hosszútávú sivatagi járőrt“. Ezekkel a zsákmányolt gépekkel végezték azután 1942 márciusától felderítéseiket és rajta­ütéseiket. Az egyik éjszaka „távmondat“ érkezik Almásy századoshoz: „Ellenséges, könnyű üteg tegnap éjjel ”. repülőteret 20 percig lőtte. Megállapítandó honnan jött, hol jutott át vonalainkon. Járőrével jelentkezzék D­isione Bologna törzsénél.“ Almásyék leszámolnak azzal, hogy négy­napi autózásra indulnak a sivatagba, haj­nalban startolnak és estére ott lesznek az olasz hadosztálynál. Az erődöt maguk mö­gött hagyják és körülöleli őket a puha futóhomok. A­ terv az, hogy nappal vala­hol „elbújnak“, azután az éjszaka folya­mán visszamennek B. községig, hogy elér­­­jék a Via Balbiát. A sivatagban nem taná­csos éjjel autózni, mert a nyomnélküli érintetlen terepen az ember bármely pilla­natban futóhomokra kerül vagy összetöri a kocsi alját valami kiálló szikladarabon. Esetleg más meglepetés is érheti, mint azt Telkek Dunafereden szészletfizetésr­e is! Eskü-tértél harmadik MFTR-állomás, a telep központjában (hajó naponta indul 12.30-kor). Ezenkívül vonatösszeköttetés is. Jelentős közmunkák, építési kölcsön. Tájékoztatás: Magyar Tisztviselők Taka­rékpénztára R.-T.-nál, IX. Ferenc-krt 14. Telefon: 188-878, mindjárt látni fogjuk Almásyék esetéből. Elmúlt egy-két óra, — Almásy a csen­des döcögés közben egyik katonájának há­zasodási problémáját is megoldotta, — amikor messze előttük az éjszakában fel­tűnik egy magányos gépkocsi. A gépkocsi megáll. Almásyék olasz felderítő páncélos­nak nézik ... Szépen „odasétálnak“ az is­meretlen közelébe. Az ismeretlen kinyitja páncélajtaját és egy hosszú köpenybe burkolt alak kiszáll. Almásy is kiszáll és már olaszul akarja üdvözölni az éjszakai kollégát, amikor torkán akad a szó! Az idegen egy pillanattal előbb szólalt meg — franciául, de hamisítatlan angol kiej­téssel. A lélekzet is elakad egy pillanatra, hi­szen angol páncélkocsi az ismeretlen! Al­másy László nem tétovázik, visszafordulni nem lehet, előrántja pisztolyát és ameri­kai gangszter-kifejezést használva, sut­togja : — Stick'em, up! (Rakd fel őket! Már­mint a kezeket.) — Mi az ördögöt akar? — kérdezi az angol. Az angol degaulleistáknak nézte Rom­mel embereit, hiszen a franciák is ezeket a terepjáró Ford-kocsikat használják. Előkerül az egyik német katona is, gép­pisztollyal a kezében. A hosszes angol csendesen káromkodik, de eleget tesz Al­másy utasításának: — Szóljon be a kocsiba, állítsák le a motort és jöjjenek ki egyenként felemelt kézzel! A sivatagi történet szabályosan leját­szódik és az angol kapitány legénysé­gével, sőt a terepjáróval együtt fogságba kerül. A történet kedves része az, hogy a töp­rengő angol másnap így szólt Almásyhoz: — Szeretnék öntől kérdezni valamit. Folyton az jár az eszemben, hogy az éjjel valami hibát követtem el. Igaz, francia kocsinak tartottam az önét, de mégis, hogyan történhetett, hogy Ön oly átkozot­tul gyors volt a pisztolyával? — Szívesen, de meg fog sértődni. Őszintén mondom: az ön rémes francia kiejtése adta kezembe a pisztolyt! — vá­laszolta Almásy. Az angol valóban megsértődött és hosz­­szú időn keresztül franciául magyarázott Almásynak, hogy bebizonyítsa kifogásta­lan francia tudását. * Megkapóan színes Almásy László leg­újabb munkája: napló Afrikáról, a siva­tagról és az afrikai bajtársakról. Lenyű­gözően érdekes epizódok sokasága, ame­lyek nem férnek be a hadi jelentésekbe. Dékány András rif i i ■ ■h—iiitii —nw— ■miiiwnriTTirrr HADI1 ^mÓSIÍÓ kiállítás a pesti vigadóban m3 in május í­ rs/s ■ rmrrji.piít rs éti*

Next