Uj Magyarság, 1943. október (10. évfolyam, 222-247. szám)

1943-10-03 / 224. szám

A MAGYARSÁG VASÁRNAP, 1943 OKTÓBER 3 Az első esztendő gyönyörű volt. Egész színpadi pályám legszebb éve. Éreztem, hogy szerepről szerepre emelkedem. Nem­csak a­ közönség kegyében. A magam sze­mében is. Pedig — pályatársaimhoz mér­ten — elég szigorú szemlélője voltam ön­­magamnak. A sikereim nem részegítettek meg. De éreztem, hogy jó úton vagyok. Jött vendégszerepelni Somló Emma. A „Tanítónő“-ben lépett fel. A címszerepet játszotta. Nagy sikere volt. A lapok szinte áradozva írtak róla. Mindjárt le is szer­ződtették. Én ifjú Nagy Istvánt játszottam. Ezút­tal először. — Magával élvezet játszani — mondta Somló Emma. — Nagyon igaz hangjai vannak. Ez az ifjú Nagy István aféle dúsgazdag félúr-félparaszt. Magabízó, keménykötésű koponya. Udvarol a tanítónőnek. És minden reg­gel nagy virágcsokrot küld neki. Nagyon vágott nekem ez a szerep. Sze­rettem játszani. Könnyű is volt. Szinte a kabátom ujjából kirázhattam. Csak ter­mészetes hát, hogy a lapok is elismeréssel írtak rólam. Sőt az egyik lap szerint játé­komnak nem egy részlete művészi színvo­nalon állott. Az apámat, az öreg Nagy Istvánt Szentgyörgyi játszotta. Az anyámat Laczkó Aranka. A plébánost Dezséry Gyula. Mindhárman remekeltek. Nemsokára újabb vendégünk érkezett. Egy szép fiatal asszony. Elvégezte a színi­­akadémiát. De aztán férjhez ment és le­mondott a színipályáról. Kolozsvári úri­lány volt. Pesten laktak, de nyáron haza­látogattak Kolozsvárra. Ilyenkor a fiatal­asszony néha fel is lépett. Ezúttal a „Taní­tónő“ címszerepét játszotta. Közvetlen az előadás előtti Gálosi Zol­tánnal beszélgettem, amikor az öltözőbe bekopog egy hófehér hajú elegáns úr. — Betegh Péter vagyok — szólt udva­riasan bemutatkozva. — Előadás után a vendégművésznő tiszteletére szerény va­csora lesz a „Nyehó“-ban. Megtisztelve éreznék magunkat, ha eljönnétek. Az öregúr szmokingban volt. Mi is haza­­küldtünk hát Zolival a szmokingjainkért és megköszönve a szíves meghívást, elő­adás után elmentünk a „Nyehó“-ba. Biz az nem szerény vacsora volt, hanem kétfogásos lakoma kitűnő borokkal és finom pezsgővel fűszerezve. Úgy emlék­szem, hogy a színháztól csak mi ketten voltunk ott Zolival. Nagyon kellemes úri társaság volt. Nők és férfiak. Lehettünk tán húszan vagy huszonöten is. S bizony jóval elmúlt éjfél, mikor készülődni kezdtünk. — Hölgyeim és uraim! — szólalt meg Betegh Péter. — Nem megyünk haza! A főtéren az összes kocsik rendelkezésiekre állanak. A kocsisok már tudják, hova kell hajtaniok. Beültünk hát a kocsikba. Azaz, hogy csak a nők ültek be. A kocsi kevés volt. A férfiak hát a kocsisok mellételepedtek. Vagy ki hova tudott. Én a felhágón állva s két kezemmel a hintó két oldalába ka­paszkodva határoztam. Mindenki tudta, hogy Betegh Péter há­zába megyünk. Néhány perc alatt ott is voltunk. Hát — uramfia — a nagy ebédlőterem­ben gazdagon felterített úri asztal várt bennünket. Kezdődött az újabb lakoma korhely­­levessel és folytatódott finom hideg sül­tekkel, tortákkal és mindenféle jóval. A hosszú asztalon rengeteg pezsgősüveg. Betegh Péter nagyon figyelmes házi­gazda volt. Odajött hozzám. — Te nem szereted a pezsgőt! .. Nem iszol! — Szeretem, de ... — kezdtem volna a mondókámba. — De jobban szereted a bort! Ugy­e? — vágott a szavamba. — Én is jobban szeretem. Na gyere velem. Levitt a pincéjébe. Magával hozta az inasát is. — Melyik évben születtél? — Megmondtam. Akkor még meg mer­tem mondani. Sőt hencegtem vele. Az öregúr szétnézett a sok hordó közt s hamarosan rámutatott az egyikre. — Ez is abból az esztendőből való. Mi ketten ebből fogunk inni. Azután az inasának szólt. — Ebből hozzál fel! A kedves öregúrral mi hát azt a bort ittuk, amelyik egyidős volt velem. De jó bor is volt, mondhatom! Bornak ő talán még jobb volt, mint én színésznek. Az idő repült. Egyszer csak azt vettem észre, hogy az óramutató nyolc felé jár. — Hiszen nekem nyolc órakor próbám van! Engedj meg bátyám, mennem kell! — mondtam az öreg Betegh Péternek. Alig akart elengedni. Meg kellett ígér­nem, hogy a próba után visszajövök. Vissza is mentem. Még mindig együtt volt a társaság. Éppen hozták a villásreg­­gelit. Hát ilyen volt a vendégszeretet a kin­cses városban! Már ekkor bent jártunk a nyárban. Kö­zeledett a színházi szünet. Hatheti szünet teljes gázsival! Boldogan indultam a vakációra. A zse­bemben volt néhány nagy szerep. Köztük az „Ember tragédiájá"-ból Ádám, to­vábbá Othellóból és Bánk bán­ból a cím­szerep. Őszre való csemegék. Azért adták ide, hogy már a nyáron ízlelgessem őket. A vakáció alatt felléptem Marosvásár­­helyt a „Kuruc Feja Dávid“-ban és „Ocs­­kay Brigadéros“-ban. Ekkortájt jelent meg a kolozsvári „Szín­házi Hét“-ben a következő kis tréfa: Szereposztás. A szerepekben előírt in­strukciók szerint a kolozsvári Nemzeti Színházban a szereposztások így történnek: Szürke, jelentéktelen, elhagyott szegény lány: Dezséry Emma. — Ezüst kacagású tudatlan bakfis: Berlányi Vanda. — Ter­mészetes, öntudatos, modern asszony: Somló Emma. — Félvilági, kacér, feslett erkölcsű némber: Horváth Paula. — Mé­lyen kivágott, arrogáns, gőgös: Hettyey Aranka. — Táncokat fejedelmileg lejtő, gyönyörűen beszélő és keveset éneklő szubrett: Berky Lili. — Mindenes: Simon Marcsa. — Női imitátor: Bernáth Margit és Mészáros Aranka. — Paraszt apa: Szentgyörgyi István. — Jókedvű bohém: Dezséry Gyula. — Világfi: Fehér Gyula. — Öntudatos, szép megjelenésű szalon­betyár: Pajor Ödön. — A bősz magyar: Pataki József. — Nyálas zsidó: Mátrai Kálmán. (Keresztény volt.) — A drótem­ber: Hetényi Elemér. — Buta fiú: Gálosi Zoli. — Szocialista: Körmendy Kálmán. — Humorember: Nagy Gyula. — Megcsalt szerető: Kardos Andor. Ezért a tréfás, de legnagyobb részt igen találó „szereposztás“-ért nem haragudha­­tik senki. Még Hettyey Aranka sem. Hi­szen éppen az ő — azóta elhalt — testvé­rének a tollából került ki az! A vakáció után megérkeztem Kolozs­várra. Reggel nyolc óra volt... Egyene­sen a színházhoz mentem. Aláírtam a je­lentkezési ívet. Próbám nem volt. Kiállot­tam hát a színház elé a színészekkel be­szélgetni. Egyszer csak jön Gergely Lajos, a nagy­erejű székely ügyvédbojtár Móric­cal, a közös jóbaráttal. — Szervusz Jóska! Megjöttél? — Amint látjátok! Itt vagyok — Na akkor gyere! — Hova? — Ne kérdezd, csak gyere! Megindultunk a villanegyed felé. Útköz­ben hozzánk csatlakozott Benedek Laci, a kitűnő szigorló orvos. (Ma európai hírű orvostudós). Amintt egy villa előtt elhaladunk, utá­nunk kiált valaki. — Hova mentek? Gyertek be. Versényi Tibor volt. Szintén melegszívű jóbarát. Egyébiránt banktisztviselő és ki­tűnő vadász. Tiboréknál valami családi ünnep volt. Mindjárt ott is marasztottak ebéden. Ad­dig célbalövéssel és sörözéssel töltöttük az időt. Az ünnepi ebéd bizony eltartott estig! — Megérkeztem reggel és csak késő este mehettem haza a lakásomra. Ilyesmi is csak Kolozsvárt történhetik! Megismerkedtem az öreg Sámy László­val. Táblabíró volt. Kristálytiszta puritán jellem! Ilyenek lehettek a régi jó tábla­­bírák. Ő csak Józsi öcsémnek hitt, én meg Laci bácsinak. Szép úri háza volt a Magyar­ utca ele­jén. Ott lakott az édesanyja is. Az öreg Sámy néni Könyves Tóth Mi­hálynak, a régi híres református püspök­nek volt a leánya. Igazi nagyasszony volt. Már túl a nyolc­vanon, de még mindig jó erőben. Lakosztálya a kertre nézett. Gyönyörű két szobája volt. Antik bútorok, régi ké­pek. Mintha egy száz év előtti lakásba lé­pett volna az ember. A villanyt nem engedte bevezettetni Gyertyavilág mellett olvasott — pápaszem nélkül. Nagyműveltségű, okos asszony volt. So­kat tudott. Sokat látott. Mint fiatal lány személyesen ismerte Kossuthot, Petőfit, Aranyt, Jókait és a szabadságharc kimagasló alakjait, akik 1849-ben gyakran megfordultak Debre­cenben , édesapja házánál. Elbeszéléseit áhítattal hallgattam. Olyan jó előadó volt, hogy szinte látta az ember, amit elbeszélt. Laci bácsi sokszor kivitt szőlejébe is. A szőleje szomszédos volt a házigazdáméval. Jó barátok voltak. Egyikük se ment a má­sik nélkül a szőlőbe. De nem mentek nélkü­lem se. — Művész úr! — szólt a házigazdám. — Tessék kijönni. Ott lesz Laci bácsi is! — Józsikám gyere­ke is — szólt Laci bácsi. — Ezek az én szomszédaim nem isz­nak! Legalább lesz, akivel kocintsak! A színháznál hamar elkezdődtek az „Ember tragédiájáénak próbái. Évát Hettyey Aranka játszotta. Lucifert Szent­györgyi István, Péter apostolt Dezséry Gyula. Pista bácsin a jelmezes próbán valami denevérszárnyú régi jelmez volt. A darabot én rendeztem. Nem álltam meg hát szó nélkül. — Pista bátyám! Ez a jelmez nem jó! Az öreg rám néz.­­Egy pillanatig gon­dolkozik, végre megszólal. — Lehet, hogy nem jó, Jóska öcsém. De hát milyen a jó? Én soha életemben nem láttam ördögöt. Nem tudom, hogy szokott öltözni. — Nesze neked nagy képű rendező! — gondoltam magamban. Hát hiszen nem a jelmez teszi a színészt. Jó Lucifer volt Pista bácsi a denevér szár­nyakkal is Szép sikerünk volt. A lapok teljes elis­meréssel írtak rólam is. Nagy szó! Hiszen még élénk emlékezetünkben élt E. Kovács Gyula hatalmas Ádámja. Kényes volt a helyzetem a „Bánk mád­ban is. Kovács Gyula kitűnő Bánk bán volt. Mindjárt a nagy Lendvay után kö­vetkezett! S most játsszam el én! Hozzá még díszelőadáson, az országos tisztvise­lők kongresszusa alkalmával! örökké feledhetetlen marad előttem Szentgyörgyi remek Tiborca. Mikor a har­madik felvonásban megláttam homlokán a régi sebhelyet, ő meg a féle meghatódott szeméremmel elmotyogta a hozzá fűződő emlékeket, egyszerre könny szökött a sze­membe! ... Odaléptem hozzá ... Megölel­tem .. És megcsókoltam a homlokát... így állottunk sokáig... A meghatottság­tól alig tudtam szóhoz jutni. Egyéni játék volt. A pillanat hatása alatt született. De hogy helyén­való volt, megmutatta a felharsanó tapsvihar, amely éppen úgy szólt nekem, mint Szentgyör­­gyinek. Eljátszottam még Kisfaludy Sándort is a „Himfy dalaiéban. Ezt a szerepet a házigazdám szőlejében tanulgattam, ahova szabad bejárásom volt. — Jóska öcsém! Igaz volt minden szava! — mondta az előadás után Dezséry­ Gyula. — Tudja-e, hogy megríkatott? A kiskésit neki! A színiakadémián apa szerepekkel traktáltak, itt meg szerelmes hősöket játszom! ... Bizony gyönyörű volt az én első kolozs­vári esztendőm! A szép kolozsvári napok írta: Pataki József ELSŐ ÉS UTOLSÓ Regény ❖ írta: 'lalsworthy ❖ fordította: Kéry László 12 Az út végén megpillantotta a vén templom kör­vonalait s azon túl magának a törvényszéknek a tete­jét. Egy tűzoltókocsi csengője szólalt meg, a lovak vágtatva jöttek, ragyogó szerszámban, körmük csat­togott, az emberek kiáltoztak. íme, egy szenzáció! Ártatlan, becsületes, megszokott esemény. Az utcasarkon egy cifra nő a szemébe nézett, kacsin­tott: „Jóestét!“ Még ez is megszokott, tűrhető. Két rendőr egy részeget támogatott. Megnyugtató, kö­zönséges látván­y. Csupán múló rosszérzést, érdeklő­dést és utálatot ébreszt. Esni kezdett. Keith bol­dogan vette tudomásul az arcába csapódó esőcsep­peket. Ez is olyan valóságízű dolog, nem excen­trikus, olyasvalami, ami naponta megtörténik. Át akart menni az úttesten. Most, hogy már az utolsó omnibusz is elment, csak kocsik robogtak eszeveszett gyorsasággal. Keithnek jólesett ez a szokásos kockázat is, amit az úton való átkelés je­lent. Amíg átment — mellette kocsik suhantak, ar­cába eső csapódott —, végre visszanyerte bizton­ságát, sikerült lerázni azt az érzést, hogy valami­nek a karmaiba került. Határozottan lépkedett affelé a sarok felé, amelyről az ő utcája kanyaro­dott be. De amikor letért a sötét utcára, újra meg­állt. Egy rendőr is befordult a másik oldalon. Nem... biztosan nem! ... Lehetetlen! Mind egy­formák, így ránézve ... ezek a rendőrök. Lehetet­len! Gyorsan tovább sietett, belépett a házába. De amint felment a lépcsőn, nem tudta megállani, ha az életébe kerül is, hogy ki ne lessen a lépcsőház ablakán a függöny mögül. A rendőr, mintegy hu­szonöt yardnyira, méltóságteljesen lépkedett és lát­szólag nem igen ügyelt semmire. IV. Keith szokása szerint öt órakor ébredt. Nem emlékezett semmire. De amint a dolgozószobájába lépett, újra feltámadt a rémítő árnyék. A lámpa­fényes szobában égett a tűz, a kávé már készen volt az asztalon, épúgy, mint tegnap délután, mi­kor Larry ott állt a fal mellett. Egy pillanatig küz­dött önmagával, kiitta a kávéját és leült az író­asztalhoz, hogy áttanulmányozza az ügyeket. Ez három órát szokott igénybe venni minden nap. Egy szót sem tudott tisztán kivenni az iratok­ból. Minden összekeveredett előtte, homályos képek villantak meg előtte, félelem szállta meg. Egy tel­jes félóráig nem tudott mozdulni szellemi tehetet­lenségéből. Aztán elővette azt az ügydarabot, ame­lyik délelőtt féltizenegykor először fog sorra­­kerülni, ezzel feltétlenül tisztába kell jönnie vala­mennyire. Erőt vett magán, próbálta koncentrálni gondolatait, de csak nagy nehezen tudott felülkere­kedni a szívére nehezedő gondon. Mégis, mikor fél­­kilenckor felállt és átment a fürdőszobába, kimond­hatatlan nagy elégtételt érzett, hogy győzött az akaratereje. Fél tíz körül Larrynál kell lenni. Hol­nap indul egy hajó Argentínába. Ha Larrynak azonnal el kell tűnni, akkor még pénzről is kell gon­doskodni. Aztán reggelinél elolvasta az újságból a tudósítást: „Gyilkosság a Soho-ban. A rendőrség ki­derítette a Soho-beli gyilkosság áldozatának sze­mélyazonosságát. Mint emlékezetes, a megfojtott férfi holttestére tegnap reggel bukkantak rá egy Glove Lane-i átjárózugban. Egy embert letartóztat­tak“. Szerencsére túl volt már a reggelin. A hír való­sággal beteggé tette. Lehet, hogy Larry már rács­­mögött ül ebben a pillanatban s várja, hogy ítélkez­zenek felette. Lehet, hogy még előbb letartóztatták, mint ő a lányt meglátogatta. Ha Larryt elfogták, akkor a nőt is belekeverik a dologba. És mi lesz akkor az ő, a Keith helyzete? Hülyeség volt az át­járóhoz menni és a lányt meglátogatni! Tényleg őt követte az a rendőr hazáig? Bűnrészes! Keith Dari­rant, királyi tanácsos, közéleti férfi! Erőszakkal, szinte heroikus elszántsággal kényszerítette magát, hogy megszabaduljon ettől a remegtető érzéstől. A pánik sohasem használ. Szembe kell nézni a helyzett­­el. Még sietni sem volt hajlandó. Lassan szedte ősz-e­sze az aznapi iratokat, egy-két levélbe is belenézett, aztán kocsiba ült és a Fitzroy Streetre hajtatott. Amint ott állt a szürke reggelben és várt, hogy csengetésére kijöjjön valaki, szobra lehetett volna a határozott embernek, annak a férfinak, aki min­dig tudja, mit akar. Pedig minden erejére szüksége volt, hogy ne remegjen a hangja, mikor megkérdezi: — Darrant úr itthon van? — és hogy nyugodt arccal várja meg a feleletet.­­-Nem kelt még fel, kérem. — Nem baj, bemegyek azért. Majd én felköt­­tem. Keith Darrant vagyok. Míg Laurence hálószobája felé haladt, végtelen megkönnyebbülést érzett de volt annyi önuralma, hogy erre gondoljon: „Ennél a letartóztatásnál job­bat nem is kívánhattunk volna. Legalább rossz irányba terelik a szimatjukat, míg Larry el nem menekül. A lányt is el kell tüntetni valahová, de semmiesetre sem Larryval“. A pánik elmúlt, Keith teljesen megerősödött elhatározásában. Amit a hálószobában látott, felbosszantotta, Larry hanyatt feküdt, kezét összekulcsolta a feje alatt, cigarettázott. Mellette egy széken nagy halom cigarettavég füstölgött, befertőzve az egész szobát­­, az a halvány arc, kiugró pofacsontok, beesett hús, mélyen ülő kék szemek — micsoda pusztulás képét tükrözték! (Folytatjuk.) —18___

Next