Uj Magyarság, 1944. május (11. évfolyam, 98-121. szám)

1944-05-02 / 98. szám

Portugália is visszautasította /­­ Kedd, 1944 májusa az angolszász követeld XI. évfolyam 98. szám­­ ^wm ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY HÓNAPRA SZERKESZTŐSÉG ÉS KIAndHTVATALI 5.60 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 16 PENGŐ FELELŐS SZERKESZTŐ: BUDAPEST, VTTI., JÓZSEF­ KÖRÚT 5. FÉLÉVRE 32 PENGŐ, EGYES SZÁM ARA­­k­ 11 flTaV SQTlJAN /I^Li l6­) TELEFON: 14-64-20, 14-64-28, 14-64-29 ÉS KÖZNAPON 20, VASARNAP 40 FILLÉR ISI 3 L W ■ MI 19 I V A NI U' ' ”aV U-44-00. , POSTACSEKKSZAMLA 6500 ELFÚJTA A SZÉL... Irta: Vatta Ferenc Is ne emlékeznék Margaret Mitchel hasonló című regényére, amely oly meg­rázó őszinteséggel tárgyalta Észak és Dél tragikus küzdelmét. Bár a regény a nagy tömegek ízléséhez igazodott, történelmi szempontjai annyira tiszták és igazak voltak, hogy minden torzítás, ferdítés nélkül varázsolta elénk Amerika nagy lelki meghasonlásának páratlanul szomorú képét. A korrupt Észak, a minden becstelenségre és árulásra kész északiak társadalmi keresztmetszete persze ezernyi vitát váltott ki a világ­sajtóban s ha nem az amerikai toll művésze mondott volna kritikát az Egyesült Államok legviharosabb bel­politikai korszakáról, Margaret Mitchel már régesrég a Sing-Sing lakója lenne. Kegyetlen, könyörtelen volt népével szemben,­ de­­ Amerikának mérhetetlen nagy szüksége volt erre az útmutatásra: éppen abban a pillanatban lépett a milliós tömegek elé, amikor Észak ismét legyőzte Délt s fullajtársai bevonultak a Fehér Házba. Bár csak választási küzdelemnek ne­vezték, valóságos forradalom játszódott le 1932-ben az Egyesült Államokban. Ezúttal még csak vér sem folyt, Dél becsületes, kitűnő, tiszta közéleti múltra visszatekintő politikusai azonban sokkal többet veszítettek, mint dédatyáik. Roosevelték uralma a keleti nagyváro­sok erkölcseit szabadította rá az Egye­sült Államok társadalmára s miután az elnök kilátástalannak tartotta a déliek, azaz a köztársasági párt vezetőivel való kiegyezést, munkatársai közé sem en­gedett be senkit, aki a „száraz, avult erkölcsöket képviselte“. Csak Cordel Hull volt az egyetlen, aki a régi gárda tagjai közül mégis bejutott Roosevelt baráti körébe. Kitűnő pozíciót, hatal­mat is kapott, nem csoda tehát, hogy azt várta mindenki, majd jó útra vezeti az elnököt, semlegesíteni fogja baráti körét s a zsidókkal szemben az amerikai politikusok előtörését támogatja. Jól­lehet semmi hivatalos feljegyzés sem igazolja azt a feltevésünket, hogy Roose­velt teljhatalmú államtitkára kezdet­ben mindent elkövetett az amerikai politikának hooveri színvonalon való megtartása érdekében, az államtitkár vidéki kirándulásai mégis azt bizonyít­ják, hogy kezdetben esküdt ellensége volt Baruchnak, Rosemannak s a Roose­velt köré összegyűlt gettózseniknek. Amikor ugyanis hazavetődött szülő­városába, egyetlen alkalmat sem­ mu­lasztott el, hogy ne ostorozza kegyetlen gúnnyal, sokszor már vakmerő ciniz­mussal az amerikai „high life“ erköl­cseit. Sokszor Roosevelt legszűkebb baráti körét is megsértette, Washing­tonban azonban, úgy látszik, úgy véle­kedtek: csak tombolja ki magát vidéki körútjai során az erkölcsök apostola, hirdessen, amit akar, a fontos csak az, hogy megmaradjon minél tovább tudá­sával s politikai készültségével Roose­velt szolgálatában. Úgy beszéltek Cordel Kullról, mint a vidéki purifiká­­torról s ki tudja, talán ki is nevették. Cordel Hullra azonban szükségük volt s miután az öregedő államtitkár élete delelőpontján beleszeretett a hatalomba, érdekeik keresztezték és kiegyenlítették egymást. Megrontani, magukhoz idomítani azonban csak nagysokára tudták. Ha az ember végig tanulmányozza régi be­szédeit, ma már nagyrészt idejétmúlta politikai kijelentéseit, a tárgyilagosság nevében minden további nélkül el kell ismerni: a külügyi államtitkár szívósan ellenállt s Dél erkölcsei csak akkor törtek össze, színtelen­edtek el benne, amikor Roosevelt harmadik elnöksége során már vezére leglehetetlenebb poli­tikai elgondolásait is ki kellett szol­gálnia. Cordel Hull politikája igazi amerikai politika volt. Nemcsak a há­borútól, de minden más nemzetközi bonyodalomtól is távol akarta tartani hazáját s miután nagyszerűen ismerte az Egyesült Államok fiatal tásadalmi rendjének egyre növekvő hézagait, olyan gazdasági vállalkozásokat sem engedélyezett, amelyek felforgatták volna az amerikai életet. Ha nem sze­rette volna annyira a hatalmat s nem ragaszkodott volna az aggastyánok csökönyösségével bársonyszékéhez, ta­lán többet tett volna az amerikai jövő érdekében. Amikor eljött a pillanat s döntenie kellett, hogy mit akar: a hatalmat vagy a becsületet, Cordel Hullnak már annyi lelki ellenálló erejé­tem­ volt,­ hogy szem­beszáll­­hatott volna a magánéletében is érvé­nyesülő külső befolyásokkal. 1939 őszén már nem ő, hanem a Roosevelt dolgozó­­szobájában székelő agytröszt irányí­totta a külpolitikát s neki legfeljebb csak a végrehajtás sovány szerepe jutott. E téren azonban legalább olyan ügyesnek bizonyult, mint az amerikai politika elveinek meghatározásában. Nagyszerűen tudta mozgatni a csillagos lobogó diplomatáit s miután esztendők óta Európa minden kulissza mögötti titkáról is értesült, Roosevelték akkor sem bocsáthatták el, amikor a külügyi államtitkár, kénytelen-kelletlen saját politikájának megtagadására kény­szerült. Nem veti a kis nemzeteknek na­gyobb, lelkesebb barátja. Beszédei valóságos szónoki remekműnek számí­tottak s miután egyetlen egyszer sem felejtkezett meg a kis nemzetek sorsá­ról, Európában is egyre nagyobb nép­­szerűség övente alakját. Szépen, a déliek színes stílusával beszélt, a szívhez s nem az észhez apellált, csoda-e, hogy az Amerikánál sokkal romantikusabb Európa meghajtotta előtte az elismerés zászlaját s töle várták mindenütt, az európai külügyminisztériumokban s az európai fővárosok utcáin egyaránt, hogy megmenti a békét. Cordel Hull beszédei és cselekedetei között azonban már­­százszázalékos ellentét mutat­kozott, amikor Amerika 1941 decembe­rében háborút üzent. Régi politikáját, déli szülővárosának emlékét is elfújta a szél... * Legutóbbi szerepléséről, a semleges államoknak küldött, könyörtelen, rideg diplomáciai jegyzékéről, már meg­emlékeztünk ezeken a hasábokon s most sem azért térünk vissza a Hull­­féle külpolitika problémájára, hogy tetemre hívjuk különböző p­álfordu­lásait. Gyakorlati, reális embereit va­gyunk s megszoktuk, hogy úgy lássuk a világot, ahogyan annak emberei, tör­vényei és igazságai előttünk jelentkez­nek. ő nem, s nem sajnáljuk Cordel Hullt, az érzelemnek semmi helye­­sincs a világpolitika é­s annak intézői­nek megítélésében. Ha kitartott Roose­velt mellett s mindvégig nevével is jegyezte a Fehér Ház politikáját, most vállalnia kell azt az általános meg­vetést is, amellyel világszerte emlegetik nevét. Múltja, külpolitikája bennünket tisztán és k­izárólag az Egyesült Álla­mok legnagyobb kérdése, a küszöbön álló elnökválasztások szempontjából érdekel. Mert, legyünk mindvégig tárgyilago­sak, még a semlegeseknek küldött eré­lyes hangú diplomáciai jegyzék is össze­köttetésben áll, mint az amerikai kül­politika minden más kicsiny vagy nagy rezdülése az elnökválasztással. Miután Cordel Hull a nagyhatalmakkal való párviadalban sehol sem tudott , ered­ményt felmutatni s miután Anglia nyo­mán az Egyesült Államok is elveszítette egyenrangúságát a szovjetunióval szem­ben, a Fehér Ház könnyű és gyors kül­politikai sikereket akart elérni. Be akar­ták bizonyítani hazafelé: az Egyesült Államok túltesz az egykori, Anglián is, mert ime az amerikai külügyminiszter csak jegyzéket meneszt az­ európai álla­mokhoz s máris megváltozik az egész világpolitikai helyzet. Hzígy ez a szem­pont is vezető szerepet játszott az euró­pai semlegeseknek küldött jegyzék fo­galmazásánál, ahhoz vita sem férhet. „Meg kell tanítani Európát -”- írta ápri­lis 22-én a Newyork Times -­, hogy Amerika nem játszik szavával s ha vala­mit akar, azt rendszerint el is éri. Ha­tározottan unjuk az európai államok örökös ingadozásait: be kell látniok, mi vagyunk az urak, mi parancsolunk, bennünket kell követni. Tizenkét esz­tendő keserves harcának eredményeiről van szó — nem tágíthatunk, nem enged­hetünk . .. “ Hogy egyszer már három hónappal ezelőtt ugyancsak, ilyen eré­­lyes hangú diplomáciai jegyzékkel súlyos erkölcsi csorbát szenvedett el az Egyesült Államok tekintélye, arról úgy látszik megfeledkeztek. Akkor Finn­országot szólította fel Roosevelt kül­ügyminisztere az amerikai intelmek megszívlelésére, de mint most a semle­gesek esetében, Finnország­ ügyében sem tudtak eredményt elérni. Hiábavaló ,volt minden, Finnország nem tágított, S C­ki' ’ megmaradt a maga utján s a jenkik dühösen döbbentek rá, hogy úgy látszik mégsem igaz, amit Roosevelték odahaza hirdetnek, mert lám, még Európa leg­kisebb nemzete sem követi a Fehér Ház parancsát. A semlegesek elég „puhá­nak“ látszottak, puhábbnak a finnek­­nél, Cordel Hull tehát kipróbálta ezt a lehetőséget is. Azt hitték, a szovjet­­offenzíva árnyékában Amerika paran­csai elől sincs kitérés s ha Európa enge­delmeskedni fog, a beavatkozás politi­káját olyan mértékben igazolhatják, hogy nem lesz többé egyetlen ellenfelük sem. Mert ugy­e, ha Svédország, Spa­nyolország, Svájc és Portugália kórus­ban helyeseltek volna, a Roosevelt mel­lett álló amerikai zsidó sajtó már rég megírhatta volna: a nácik elveszítették európai tekintélyüket s már az óhaza is Roosevelttől várja a legújabb útmuta­tásokat. Micsoda népünnepély lehetett volna szervezni ebből az apró sikerből, milyen igazolást Roosevelték minden későbbi terve számára! A semlegesek nem mozdultak, de nem mozdult meg Európa lelke sem. Ha valami reakció mégis támadt bennünk, az legfeljebb abban a határtalan meg­vetésben mutatkozik, amellyel Cordel Hullek e legújabb fogását visszautasí­tottuk. Most már igazán nincsenek kételyeink, most már mindannyian tud­juk és érezzük: Roosevelt vagy Cordel Hull, zsidóbarát demokrata népboldo­gítók, vagy konzervatívok, tökéletesen egyre megy. Amerika minden tradíció­ját megtagadta, múltja minden értékét felszámolta s miután velünk szemben Cordel Hullal egyetemben az egykori konzervatívok is véleményt változtat­tak, mi sem tehetünk mást, mint rög­zítjük, tudomásul vessünk a tényeket: Amerika elveszett, méghozzá mind­örökre,­ a béke, a kibontakozás számára. Je sais ma guerre —mondotta Clé­­menceau. Roosevelték is érzik: az em­beri, erkölcsi szempontok nem számíta­nak többé, a háborúval állnak vagy buknak. Ezért térnek ki a realitás tör­vényei elöl s ezért fognak háborúskodni még akkor is, amikor a háború már nekik sem lesz olyan üzlet, mint ami­lyennek hitték. 1­0 A németek keleten szilárdan kezükben tartják a kezdeményezést A Dnyeszter felső folyásától délre és Köveitől délnyugatra kemény harcok során további teret nyertek Berlig, má­jus 1. A keleti front harcairól kiadott vasár­napi hadi jelentés így szólott: Szebasztopol előtt és a Dnyeszter alsó folyásánál az ellenség helyi támadásai szombaton eredménytelenek maradtak. Egy német tengeralattjáró a Fekete-ten­geren erősen biztosított kíséretből­­ elsü­­­lyesztett egy parti teherhajót és két nagy vontatóhajót. A haditengerészet egyik biztosító járműve Szebasetopoltól nyugatra megsemmisített egy bolsevista gyorsna­­szádot. Csapataink Jassi harc területén német és román csata­ repülőezredek kiváló támoga­tásával eredményes ellentámadásokat in­téztek: 14 ellenséges páncélost ás 30 löve­­get, valamint számos egyéb fegyvert meg­semmisítettünk, illetve zsákmányoltunk. Támadásunk a Kárpátok és a Dnyeszter felső folyása között további teret nyert, bár a szovjet szívós ellen­állást tanúsított. Magyar kötelékek heves ellenséges­­ellen­­támadásokat vertek vissza. Polozktól keletre meghiúsultak a bolse­visták ismételt helyi támadásai. A Kövestől délnyugatra folyt, támadó harcokban az elmúlt napok során különö­sen kitüntette, magát a róm­ai model vidéki 342-ik gyalogos hadosztály Wiekel vezér­őrnagy vezetésével. Hétfőn délután 2 órakor a német táv­irati iroda a véderőfőparancsnokságnak a Führer főhadiszállásáról kiadott követ­kező újabb hivatalos jelentését közölte: Szelisztopol előtt, valamint a Dnyesz­­ter-torkolat és a Kárpátok közötti arcvo­nalon nagyobb hadműveletek nem történ­t

Next