Uj Magyarság, 1944. május (11. évfolyam, 98-121. szám)
1944-05-02 / 98. szám
Portugália is visszautasította / Kedd, 1944 májusa az angolszász követeld XI. évfolyam 98. szám ^wm ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY HÓNAPRA SZERKESZTŐSÉG ÉS KIAndHTVATALI 5.60 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 16 PENGŐ FELELŐS SZERKESZTŐ: BUDAPEST, VTTI., JÓZSEF KÖRÚT 5. FÉLÉVRE 32 PENGŐ, EGYES SZÁM ARAk 11 flTaV SQTlJAN /I^Li l6) TELEFON: 14-64-20, 14-64-28, 14-64-29 ÉS KÖZNAPON 20, VASARNAP 40 FILLÉR ISI 3 L W ■ MI 19 I V A NI U' ' ”aV U-44-00. , POSTACSEKKSZAMLA 6500 ELFÚJTA A SZÉL... Irta: Vatta Ferenc Is ne emlékeznék Margaret Mitchel hasonló című regényére, amely oly megrázó őszinteséggel tárgyalta Észak és Dél tragikus küzdelmét. Bár a regény a nagy tömegek ízléséhez igazodott, történelmi szempontjai annyira tiszták és igazak voltak, hogy minden torzítás, ferdítés nélkül varázsolta elénk Amerika nagy lelki meghasonlásának páratlanul szomorú képét. A korrupt Észak, a minden becstelenségre és árulásra kész északiak társadalmi keresztmetszete persze ezernyi vitát váltott ki a világsajtóban s ha nem az amerikai toll művésze mondott volna kritikát az Egyesült Államok legviharosabb belpolitikai korszakáról, Margaret Mitchel már régesrég a Sing-Sing lakója lenne. Kegyetlen, könyörtelen volt népével szemben, de Amerikának mérhetetlen nagy szüksége volt erre az útmutatásra: éppen abban a pillanatban lépett a milliós tömegek elé, amikor Észak ismét legyőzte Délt s fullajtársai bevonultak a Fehér Házba. Bár csak választási küzdelemnek nevezték, valóságos forradalom játszódott le 1932-ben az Egyesült Államokban. Ezúttal még csak vér sem folyt, Dél becsületes, kitűnő, tiszta közéleti múltra visszatekintő politikusai azonban sokkal többet veszítettek, mint dédatyáik. Roosevelték uralma a keleti nagyvárosok erkölcseit szabadította rá az Egyesült Államok társadalmára s miután az elnök kilátástalannak tartotta a déliek, azaz a köztársasági párt vezetőivel való kiegyezést, munkatársai közé sem engedett be senkit, aki a „száraz, avult erkölcsöket képviselte“. Csak Cordel Hull volt az egyetlen, aki a régi gárda tagjai közül mégis bejutott Roosevelt baráti körébe. Kitűnő pozíciót, hatalmat is kapott, nem csoda tehát, hogy azt várta mindenki, majd jó útra vezeti az elnököt, semlegesíteni fogja baráti körét s a zsidókkal szemben az amerikai politikusok előtörését támogatja. Jóllehet semmi hivatalos feljegyzés sem igazolja azt a feltevésünket, hogy Roosevelt teljhatalmú államtitkára kezdetben mindent elkövetett az amerikai politikának hooveri színvonalon való megtartása érdekében, az államtitkár vidéki kirándulásai mégis azt bizonyítják, hogy kezdetben esküdt ellensége volt Baruchnak, Rosemannak s a Roosevelt köré összegyűlt gettózseniknek. Amikor ugyanis hazavetődött szülővárosába, egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy ne ostorozza kegyetlen gúnnyal, sokszor már vakmerő cinizmussal az amerikai „high life“ erkölcseit. Sokszor Roosevelt legszűkebb baráti körét is megsértette, Washingtonban azonban, úgy látszik, úgy vélekedtek: csak tombolja ki magát vidéki körútjai során az erkölcsök apostola, hirdessen, amit akar, a fontos csak az, hogy megmaradjon minél tovább tudásával s politikai készültségével Roosevelt szolgálatában. Úgy beszéltek Cordel Kullról, mint a vidéki purifikátorról s ki tudja, talán ki is nevették. Cordel Hullra azonban szükségük volt s miután az öregedő államtitkár élete delelőpontján beleszeretett a hatalomba, érdekeik keresztezték és kiegyenlítették egymást. Megrontani, magukhoz idomítani azonban csak nagysokára tudták. Ha az ember végig tanulmányozza régi beszédeit, ma már nagyrészt idejétmúlta politikai kijelentéseit, a tárgyilagosság nevében minden további nélkül el kell ismerni: a külügyi államtitkár szívósan ellenállt s Dél erkölcsei csak akkor törtek össze, színtelenedtek el benne, amikor Roosevelt harmadik elnöksége során már vezére leglehetetlenebb politikai elgondolásait is ki kellett szolgálnia. Cordel Hull politikája igazi amerikai politika volt. Nemcsak a háborútól, de minden más nemzetközi bonyodalomtól is távol akarta tartani hazáját s miután nagyszerűen ismerte az Egyesült Államok fiatal tásadalmi rendjének egyre növekvő hézagait, olyan gazdasági vállalkozásokat sem engedélyezett, amelyek felforgatták volna az amerikai életet. Ha nem szerette volna annyira a hatalmat s nem ragaszkodott volna az aggastyánok csökönyösségével bársonyszékéhez, talán többet tett volna az amerikai jövő érdekében. Amikor eljött a pillanat s döntenie kellett, hogy mit akar: a hatalmat vagy a becsületet, Cordel Hullnak már annyi lelki ellenálló erejétem volt, hogy szembeszállhatott volna a magánéletében is érvényesülő külső befolyásokkal. 1939 őszén már nem ő, hanem a Roosevelt dolgozószobájában székelő agytröszt irányította a külpolitikát s neki legfeljebb csak a végrehajtás sovány szerepe jutott. E téren azonban legalább olyan ügyesnek bizonyult, mint az amerikai politika elveinek meghatározásában. Nagyszerűen tudta mozgatni a csillagos lobogó diplomatáit s miután esztendők óta Európa minden kulissza mögötti titkáról is értesült, Roosevelték akkor sem bocsáthatták el, amikor a külügyi államtitkár, kénytelen-kelletlen saját politikájának megtagadására kényszerült. Nem veti a kis nemzeteknek nagyobb, lelkesebb barátja. Beszédei valóságos szónoki remekműnek számítottak s miután egyetlen egyszer sem felejtkezett meg a kis nemzetek sorsáról, Európában is egyre nagyobb népszerűség övente alakját. Szépen, a déliek színes stílusával beszélt, a szívhez s nem az észhez apellált, csoda-e, hogy az Amerikánál sokkal romantikusabb Európa meghajtotta előtte az elismerés zászlaját s töle várták mindenütt, az európai külügyminisztériumokban s az európai fővárosok utcáin egyaránt, hogy megmenti a békét. Cordel Hull beszédei és cselekedetei között azonban márszázszázalékos ellentét mutatkozott, amikor Amerika 1941 decemberében háborút üzent. Régi politikáját, déli szülővárosának emlékét is elfújta a szél... * Legutóbbi szerepléséről, a semleges államoknak küldött, könyörtelen, rideg diplomáciai jegyzékéről, már megemlékeztünk ezeken a hasábokon s most sem azért térünk vissza a Hullféle külpolitika problémájára, hogy tetemre hívjuk különböző pálfordulásait. Gyakorlati, reális embereit vagyunk s megszoktuk, hogy úgy lássuk a világot, ahogyan annak emberei, törvényei és igazságai előttünk jelentkeznek. ő nem, s nem sajnáljuk Cordel Hullt, az érzelemnek semmi helyesincs a világpolitika és annak intézőinek megítélésében. Ha kitartott Roosevelt mellett s mindvégig nevével is jegyezte a Fehér Ház politikáját, most vállalnia kell azt az általános megvetést is, amellyel világszerte emlegetik nevét. Múltja, külpolitikája bennünket tisztán és kizárólag az Egyesült Államok legnagyobb kérdése, a küszöbön álló elnökválasztások szempontjából érdekel. Mert, legyünk mindvégig tárgyilagosak, még a semlegeseknek küldött erélyes hangú diplomáciai jegyzék is összeköttetésben áll, mint az amerikai külpolitika minden más kicsiny vagy nagy rezdülése az elnökválasztással. Miután Cordel Hull a nagyhatalmakkal való párviadalban sehol sem tudott , eredményt felmutatni s miután Anglia nyomán az Egyesült Államok is elveszítette egyenrangúságát a szovjetunióval szemben, a Fehér Ház könnyű és gyors külpolitikai sikereket akart elérni. Be akarták bizonyítani hazafelé: az Egyesült Államok túltesz az egykori, Anglián is, mert ime az amerikai külügyminiszter csak jegyzéket meneszt az európai államokhoz s máris megváltozik az egész világpolitikai helyzet. Hzígy ez a szempont is vezető szerepet játszott az európai semlegeseknek küldött jegyzék fogalmazásánál, ahhoz vita sem férhet. „Meg kell tanítani Európát -”- írta április 22-én a Newyork Times -, hogy Amerika nem játszik szavával s ha valamit akar, azt rendszerint el is éri. Határozottan unjuk az európai államok örökös ingadozásait: be kell látniok, mi vagyunk az urak, mi parancsolunk, bennünket kell követni. Tizenkét esztendő keserves harcának eredményeiről van szó — nem tágíthatunk, nem engedhetünk . .. “ Hogy egyszer már három hónappal ezelőtt ugyancsak, ilyen erélyes hangú diplomáciai jegyzékkel súlyos erkölcsi csorbát szenvedett el az Egyesült Államok tekintélye, arról úgy látszik megfeledkeztek. Akkor Finnországot szólította fel Roosevelt külügyminisztere az amerikai intelmek megszívlelésére, de mint most a semlegesek esetében, Finnország ügyében sem tudtak eredményt elérni. Hiábavaló ,volt minden, Finnország nem tágított, S Cki' ’ megmaradt a maga utján s a jenkik dühösen döbbentek rá, hogy úgy látszik mégsem igaz, amit Roosevelték odahaza hirdetnek, mert lám, még Európa legkisebb nemzete sem követi a Fehér Ház parancsát. A semlegesek elég „puhának“ látszottak, puhábbnak a finneknél, Cordel Hull tehát kipróbálta ezt a lehetőséget is. Azt hitték, a szovjetoffenzíva árnyékában Amerika parancsai elől sincs kitérés s ha Európa engedelmeskedni fog, a beavatkozás politikáját olyan mértékben igazolhatják, hogy nem lesz többé egyetlen ellenfelük sem. Mert ugye, ha Svédország, Spanyolország, Svájc és Portugália kórusban helyeseltek volna, a Roosevelt mellett álló amerikai zsidó sajtó már rég megírhatta volna: a nácik elveszítették európai tekintélyüket s már az óhaza is Roosevelttől várja a legújabb útmutatásokat. Micsoda népünnepély lehetett volna szervezni ebből az apró sikerből, milyen igazolást Roosevelték minden későbbi terve számára! A semlegesek nem mozdultak, de nem mozdult meg Európa lelke sem. Ha valami reakció mégis támadt bennünk, az legfeljebb abban a határtalan megvetésben mutatkozik, amellyel Cordel Hullek e legújabb fogását visszautasítottuk. Most már igazán nincsenek kételyeink, most már mindannyian tudjuk és érezzük: Roosevelt vagy Cordel Hull, zsidóbarát demokrata népboldogítók, vagy konzervatívok, tökéletesen egyre megy. Amerika minden tradícióját megtagadta, múltja minden értékét felszámolta s miután velünk szemben Cordel Hullal egyetemben az egykori konzervatívok is véleményt változtattak, mi sem tehetünk mást, mint rögzítjük, tudomásul vessünk a tényeket: Amerika elveszett, méghozzá mindörökre, a béke, a kibontakozás számára. Je sais ma guerre —mondotta Clémenceau. Roosevelték is érzik: az emberi, erkölcsi szempontok nem számítanak többé, a háborúval állnak vagy buknak. Ezért térnek ki a realitás törvényei elöl s ezért fognak háborúskodni még akkor is, amikor a háború már nekik sem lesz olyan üzlet, mint amilyennek hitték. 10 A németek keleten szilárdan kezükben tartják a kezdeményezést A Dnyeszter felső folyásától délre és Köveitől délnyugatra kemény harcok során további teret nyertek Berlig, május 1. A keleti front harcairól kiadott vasárnapi hadi jelentés így szólott: Szebasztopol előtt és a Dnyeszter alsó folyásánál az ellenség helyi támadásai szombaton eredménytelenek maradtak. Egy német tengeralattjáró a Fekete-tengeren erősen biztosított kíséretből elsülyesztett egy parti teherhajót és két nagy vontatóhajót. A haditengerészet egyik biztosító járműve Szebasetopoltól nyugatra megsemmisített egy bolsevista gyorsnaszádot. Csapataink Jassi harc területén német és román csata repülőezredek kiváló támogatásával eredményes ellentámadásokat intéztek: 14 ellenséges páncélost ás 30 löveget, valamint számos egyéb fegyvert megsemmisítettünk, illetve zsákmányoltunk. Támadásunk a Kárpátok és a Dnyeszter felső folyása között további teret nyert, bár a szovjet szívós ellenállást tanúsított. Magyar kötelékek heves ellenségesellentámadásokat vertek vissza. Polozktól keletre meghiúsultak a bolsevisták ismételt helyi támadásai. A Kövestől délnyugatra folyt, támadó harcokban az elmúlt napok során különösen kitüntette, magát a római model vidéki 342-ik gyalogos hadosztály Wiekel vezérőrnagy vezetésével. Hétfőn délután 2 órakor a német távirati iroda a véderőfőparancsnokságnak a Führer főhadiszállásáról kiadott következő újabb hivatalos jelentését közölte: Szelisztopol előtt, valamint a Dnyeszter-torkolat és a Kárpátok közötti arcvonalon nagyobb hadműveletek nem történt