Uj Magyarság, 1944. június (11. évfolyam, 122-145. szám)

1944-06-29 / 145. szám

s/b- f0 CsStärtSh, 1914 junius 29 Kedden 24 bombézót „ 9/)/­*"V XI. évfolyam 14­. szám lőttek le Budapest fölött *­*¥€*. 1%!/ ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY HÓNAPRA . SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: 3.60 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 16 PENGŐ FELELŐS SZERKESZTŐ. . .) BUDAPEST, VIII., JÓZSEF-KÖRÚT 5. FÉLÉVRE 82 PENGŐ, EGYES SZÁM­ARA Mill fITAV ICTIJÁ £1 TELEFON: 14-64-20, 14-64-28, 14-64-29 ÉS KÖZNAPON 20, VASARNAP 40 FILLÉR ■« *LU I RI 19 I tllli 14-44-00. POSTACSEKKSZÁMLA 6500 akiket igazolt­ az idő... Írta: Vajta Ferenc Hányszor kerültünk szembe a tova­tűnt téli hónapokban a Kállay-rezsim sajtócenzúrájával! Még most is itt őriz­zük íróasztalunk fiókjában azokat a külpolitikai cikkeket, amelyek „túlzó hangjuk” miatt sosem láttak napvilá­got, s amelyekben a Kállay-féle sajtó­politika minden „tárgyilagos megállapí­tása” ellenére is csak annyi volt a túl­zás: tárgyilagosak voltak. Miután tud­tuk, hogy egyéni meggyőződésünk hangját úgysem szólaltathatjuk meg, mindenkor megmaradtunk a tárgyila­gosság szűk, szigorú korlátai között, a tovatűnt rezsim azonban az igazságot sem bírta sokszor elviselni s néha aztán, amikor össze-vissza húzogatott cikkeink visszakerültek hozzánk, önként mond­tunk le a közlésükről. A végén már a szovjetorosz veszély igazi méreteiről sem volt szabad szólni, s nem üzenhet­tünk északi testvéreinknek sem, hogy tartsanak ki, állják a harcot, mert az ő harcuk a mi harcunk is. Bár hivatalo­san sosem közölték velünk e furcsa sajtópolitika igazi indítóokait, a liberá­lis rezsim azóta felszámolt berkeiben­yiltan suttogtak róla: mi is béke­tárgyalásokat kezdünk a szovjetunió­val, s a finnek példája nyomán „ki­­ugrunk a háborúból”. Egyesek már azt is tudni vélték, hogy ígéretet tettünk Sztálinnak, átvonulhat Magyarországon s mi egyetlen szalmaszálat se fektetünk az útjába. A Kállay-klikk, mint a magyar sajtó kétségbevonhatatlan bizonyítékokra tá­maszkodva már többször is megállapí­totta, tényleg hitt az oroszokkal való megegyezésben. Azért tűrték a népfront veszélyes játékát, azért hunytak szemet mindenre. A Magyar Nemzet és társai nyíltan lázíthattak, uszíthattak a há­ború ellen, s a Helsinkiből keltezett „tudósítások” azt is sejtetni engedték, hogyan, milyen diplomáciai köntörfala­zással „ugorhatunk ki” a legbiztosab­ban. Viipuri mostani drámai órái aztán mindenki számára bebizonyították, hogy a finn nemzet vezetőinek eszük ágában sem volt lefeküdni a vörös kolosszus előtt, hogy Finnország márciusban is ugyanígy helytállott volna. A finnek tudták, hogy életüket és jövőjüket csakis a nemzet legjobbjainak áldozatvállalása biztosíthatja,­­ nos, őket igazolta is az idő. A bolsevista kegyetlenkedések­ről szóló megrázó jelentések mindenki­nek elárulhatják, milyen békét s milyen barátságot vitt volna a vörös cár Helsinkibe. De nézzünk utána az arra legilletéke­sebb sajtóban, a „nagy lelki szövetsé­ges” , Anglia lapjaiban, hogyan igazolta a Kállay-klikket az idő, mit írnak, mit mondanak róla azok, akiknek kedvéért a „nemzetmentő apostolok“ az ezeréves Magyarországot is kockára tették. * A legkeményebb vádiratot éppen az a Seaton Watson szerkesztette a liberális rezsim ellen, akit Szegfű Gyulától kezdve minden liberális tollforgató meg­próbált tisztára mosni. A Magyar Szemle több cikkben is foglalkozott a magyarfaló publicista „megtérésével”, s a tovatűnt rezsim, úgy látszik, tény­leg elhitte, amit fizetett tollnokai jósol­gattak, mert elvárták volna, hogy Seaton Watson cserben, hagyja a csehe­ket, a románokat s nyílt sisakrostéllyal kiáll mellettük. Miután elhitették ma­gukkal, hogy Seaton Watson tényleg megtért, nem is törődtek Benes ked­vencének gyalázkodó cikkeivel. Azt mondogatták, mindez csak taktika, Anglia nem akarja idő előtt elárulni igazi érzelmeit... „Kállayék legnagyobb hibája az volt, — mondja most ki róluk Seaton Watson a végső szentenciát, — hogy szenti­mentálisak voltak, s nem ismerték az európai politika reális összefüggését. Ők még Asquith, Newmarket Angliájá­ban hittek, s nem akarták belátni, hogy Churchill Angliája már csak azért sem állhat az oldalukra, mert szerződési kötelezettségeink nemcsak a szovjet­unióval, hanem a kisantanttal kapcso­latban sem teszik ezt lehetővé. Nép­frontot alapítottak, szociális reformok­ról beszéltek, s azt hitték, ilyen trükkök­kel átmenthetik a magyar feudaliz­must a holnap Európájába. Ben­nünket persze egyszer sem csaltak meg a Budapesten elhangzott beszédek, nagyon jól tudtuk, hogyan szeretne be­illeszkedni a Kállay-klikk a demokrata Európába ... De már azért is lehetetlen volt Kállayék politikája, mert Anglia semmi kezességet sem vállalhatott Ma­gyarország határaiért, erőszakos határ­­kiigazításaiért.“ Ami Szovjetorosz­­országot illeti, e tekintetben Seaton Watson különösen is sajnálatosnak mondja Kállayék hiszékenységét. „A Kállay-klikk azt remélte, — folytatja az angolszász közíró, — hogy vala­milyen angol garanciával a szovjetunió közvetlen szomszédságában is fenn­tarthatja a XIX. századból visszarekedt feudalista uralmat.“ Kemény, rideg megállapítások ezek s a magunk részéről legfeljebb csak any­­nyit tehetünk hozzá, hogy miközben mi százszázalékos helytállást követeltünk, s Középeurópa geopolitikai adottságaira hivatkoztunk, tehát a való életből merí­tettük minden elvünket és célunkat, a liberálisok tényleg a felhők között jár­tak, de ugyanekkor éppen ők hirdették mélységes megvetéssel rólunk: elszakad­tunk a valóságtól, fogalmunk sincsen az igazi életről! Hogy mennyire téved­tek, könnyen igazolhatja a The Tablet című angol folyóirat cikke is, amely részletesen megírja, hogyan akartak Kállayék a Tito felé való átvonulást illetően Sztálin hadaival megegyezni. Az előkelő angol folyóirat, amely egyébként az angol katolikusok hivata­los lapja, többek között arról is hírt ad, hogy a kulisszák mögött már az át­vonulás napjában is megegyeztek. Kos­suth Lajos halálának ötvenedik évfor­dulóján, március 20-án kellett volna át­adni az országunk fölötti uralmat Sztálinéknak. A Tablet elég tárgyilagos és beismeri: ha a németek nem húzzák keresztül Kállayék számításait, a nem­zet a bolsevista veszély tudatában egy­maga is visszautasította volna ezt az akciót. „Magyarország ugyanis nem feledkezett meg Kun Béla rémuralmá­ról, s nyilvánvaló, hogy rögtön szembe­szállt volna minden olyan próbálkozás­sal, amely a bolsevizmust ismét rá­szabadította volna, — írja a Tablet. — Magyarország már csak azért sem egyezhetett volna bele ilyen rózsaszín megoldásba, mert ez együttjárt volna azonnali megcsonkításával”. Bár hitet Berlin, június 28. Az angolszász hatalmak ellen folyó in­­váziós hadműveletekről a német távirati iroda szerdán délután a véderőfőparancs­nokságnak a Führer főhadiszállásáról ki­adott következő hivatalos jelentését kö­zölte : " Normandiában a harcok súlypontja a Tillytől délkeletre levő térségben volt. Erős ellenséges gyalogsági és páncélos kötelékek a legnehezebb hajótüzérség tá­mogatásával egész napon át támadták arcvonalunkat. Rohamuk összeomlott vitéz hadosztályaink szívós ellentállásán, ame­lyek ellentámadásokkal egyes helyeken ismét elragadták az ellenségtől az előző napon elveszett terepet. Az ellenség ke­mény, ide-oda hullámzó harc után csak egy szakaszon tudta némileg kibővíteni betö­rési térségét. Az ellenség súlyos vérvesz­teségeket szenvedett és jóval több, mint ötven páncélost vesztett. Az Ornetól keletre teljesen megsemmisí­tettünk egy ellenséges rohamcsoportot. Cherbourg térségében a hadsereg, a haditengerészet és a légi fegyvernem szá­mos támaszpontja még mindig vitézül és tesz a zsidók mellett, s antiszemita intéz­kedéseink miatt városaink széjjelbom­­bázásával fenyeget, végeredményben ugyanerre a tárgyilagos következtetésre jut a Daily Telegraph is, amely cinikus fölénnyel azt írja: „A magyar össze­esküvők rendkívül naivak voltak. Azt hitték, hogy amire vállalkoznak, titok­ban maradhat, s kijátszhatják a szövet­ségeseiket. Politikájuk azonban már eleve halálra volt ítélve, hiszen a bácskai perrel kapcsolatban is kitűnt, hogy Budapesten semmi sem maradhat titok­ban. **De tévedtek Kállayék azért is, mert sosem számíthattak volna Anglia totális támogatására,­­ az angol poli­tika egyszer s mindenkorra elkötelezte magát a kisantant oldalán” ... Jellemző, hogy az angol sajtó éppen abban a pillanatban használja ezt a tárgyilagos, kegyetlen, cinikus hangot a Kállay-klikkel szemben, amikor a „ma­gyarországi zsidóüldözésekről” szóló rémhírek a zsidó befolyás alatt álló lon­doni sajtó indulatkitöréseit szinte nap mint nap ellenünk tüzelik. A „zsidó bárók” sorsa fölött sűrű könnyeket hullat minden angol lap, a dicstelen klikkel azonban nem törődik senki. Azt hisszük, joggal teheti fel az egész nemzet a kérdést: ha ilyen naivak, ha igen hiszékenyek s főleg ha ilyen meg­rögzött álmodozók voltak, hogyan mer­tek felelősségről beszélni? Bűnüket semmi se enyhítheti, semmi se feledteti, a politikájuk pedig nem­csak a nemzet lelkiismeretében, ha­nem az angolszászok megítélésében sem talál semmi igazolást. Ha egy-két angol kötelességéhez híven védekezik. Ennek kö­vetkeztében az ellenfél továbbra is meg van akadályozva abban, hogy Cherbourg kikötőjébe bejusson, bár a város romjai az ellenség birtokában vannak. Cherbourg félszigetének északkeleti és északnyugati részében szintén tartják meg magukat támaszpontjaink rendületlen kitartással. Nehéz harci repülőgépek az elmúlt éjjel a normandiai tengerpart előtt ellenséges hajógyülekezéseket támadtak. Egy külön­leges partraszállító hajót felgyújtottunk, robbanások keletkeztek. A York tengerészeti parti üteg elfor­dulásra kényszerített egy ellenséges rom­bolót és egy gyorsnaszád-köteléket, amely Cherbourg kikötőjébe be akart nyomulni. Előörsnaszádok a holland partvidék előtt és a Csatornában megrongáltak több brit gyorsnaszádot. London térsége szakadatlanul nehéz tűz alatt áll. Berlin, június 26. Martin Ho­llenslebent a német távirati iroda katonai tudósítója szerint a második világháború most döntő szakaszába érke­zett. Amit azelőtt csak durva körvonalak­la, elismeréssel szólt volna róluk, itt­hon maradt bizalmas híveik most csend­ben elsuttoghatnák: íme, nem rajtunk mállott, Anglia is segített volna, — dehát, közbeszólt az az átkozott bal­sors. Ő, minden bizonnyal mentegetnék is magukat, ha politikájuk csak egyet­len ezrelékben is igazolást talált volna angol részről. — Anglia azonban nem­csak beugratta, hanem meg is vetette őket. Ugyanolyan ócska, hitvány játék­szerként használta díszes társaságukat, mint Beck ezredest, Daladiert, vagy Badogl­ot. A pesti lakájok pedig­ büsz­­kén tetszelegtek „történelmi szerepük­ben“ s meg sem várták, hogy az idő ítéljen fölöttük. Éjjel-nappal, folyton­­folyvást azt üzengették a nemzetnek: a történelem máris igazolta minden kis cselekedetüket! Ha az történik, amit ők akartak, ha Sztálin gyilkosai 1944 március 20-ának hajnalán bevonultak volna Budapestre, igen, még akkor sem, hazaáruló politi­kájuk diadala pillanatában sem tetsze­leghettek volna a győző szerepében. Sem a bolsevizmus, sem az angolszász nagyhatalmak nem tárgyaltak volna velük, hiszen elég őszinte Seaton. Watson, amikor azt írja: „E klikknek a stratégiai változások pilanatában természetesen mindörökre el kellett volna tűnni a középeurópai sülyesztő­­ben”... Reméljük, e tények tudatában most már a demokrácia legtitkosabb s leg­ádázabb hazai szövetségesei is felhagy­nak az örökös „mi történt volna, ha” ... ostoba meséjével. Hősiesen tartják magukat a Cherbourg­ kikötőerőd védői A város romjainak birtokában sem tudnak a kikötőbe jutni Elkeseredett harcok dúlnak a fegyvertárban és a külső erődítményekben —Súlyos amerikai páncélosvesztesé­gek Tillynél — Fokozódik az új német fegyver bevetése i­ Tormandiában összeomlottak az ellen­séges rohamok, a németek több helysé­get visszafoglaltak

Next