Új Misszió, 2004 (16. évfolyam, 1-12. szám)

2004-01-01 / 1. szám

­ Pál fordulása Krisztus feltámadása után néhány évvel egy fiatal diakónust, az apostolok segítőtár­sát feldühödött csoport taszigálta a városka­pun kívülre, hogy megkövezzék. A város­ban ugyanis nem volt szabad megölni bárkit is. A városfalon túl hátulról lerántották, és amikor a földön feküdt, megkövezték. Meg­halt. De az utolsó pillanatok­ban is gyilkosaiért imádko­zott. Ő volt az első vértanú, aki Jézus örömhíréért vérét ontotta. Amikor a gyilkosok neki­vetkőztek és lerakták ruhái­kat, egy fiatal fiút bíztak meg ruháik őrzésével. Ez az ifjú Gamaliel rabbi tanítványa volt, aki rajongó lelkesedés­sel csüggött faján és vallá­sán, de annál izzóbb gyűlölet lobogott benne Jézus Krisz­tus és a kereszténység ellen. Saul - mert így nevezték - a főpaphoz ment, megbízólevelet kért, hogy a Damaszkusz­­ban lévő keresztényeket összefogdoshassa, és megkötözve Jeruzsálembe hozhassa. Ezen az útján történt megtérése. A város közelében az égből hirtelen vilá­gosság csapott le, és őt lováról a földre sújtot­ta, miközben ez a szózat hallatszott: „Saul, Saul! Miért üldözöl engem?” „Ki vagy, Uram?”-kérdezte. „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl” - hangzott a felelet. Erre Saul resz­ketve és álmélkodva tovább kérdezett: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” „Kelj fel, menj be a városba, és ott meg­mondják neked, hogy mit cselekedjél. ” Föl­kelt, de nem látott. Bevezették a városba. Ez­alatt az Úr látomásban utasítást adott egy Ananiás nevű kereszténynek, hogy menjen Saulhoz. Ananiás nem akart menni, mert hal­lott Saul keresztényüldöző tevékenységéről. „Menj csak - mondta az Úr -, mert eszközül választottam, hogy megismertesse nevemet a pogányok, a királyok és Izrael fiai előtt. ” Ananiás megkereste Sault, fejére tette kezét, és így szólt: „Saul testvér! Az Úr Jézus küldött engem, ki megjelent neked az úton, hogy láss és beszélj a Szentlé­lekkel.” Ezekre a szavakra Saul visszanyerte látását, és megkeresztelkedett. Amilyen ádáz volt eddig gyűlölete a kereszténység ellen, éppen olyan lángoló volt ezek után a szeretete Krisztus iránt, és fáradhatat­lan buzgalma a keresztény­ség terjesztésében. Bejárta az egész Római Birodalmat, és térítette a benne élő népeket. Ezért neve­zik a nemzetek apostolának, tanítójának. Mondják, hogy ha nem lett volna Saul, azaz Pál apostol, akkor talán a kereszténység nem tudott volna gyökeret verni az európai pogány világban. Mi tehát neki köszönhet­jük, hogy eljutott hozzánk is Krisztus örömhíre, amely minden emberhez szól. A gondviselés így irányította a keresztény­séget. Ezért nem szabad kishitűeknek lenni a mostani eltávolodások miatt sem. Nem is­merjük Isten terveit. Az Ő gondolatai nem a mi gondolataink. Egy biztos! A vértanúk minden kiontott csepp vére a kereszténység vetése. Erre tanít Szent István vértanúsága és Szent Pál élete. Szabó István

Next