Új Misszió, 2016 (28. évfolyam, 1-12. szám)
2016-01-01 / 1. szám
Ismeretlen szentjeink Noricumi Szent Szeverin Nemrég egy valóban idős szerzetessel beszélgettem. Ne törődjön a televízió, a sajtó híreivel úgyis az isteni akarat határozza meg a nemzet sorsát, életünk menetét. És mintha ugyanezt olvasnánk Noricumi Szent Szeverin szerzetes életrajzában, amit tanítványa készített róla. Sem származását, sem életkorát nem közli, ehelyett elmondja, hogy amikor egy tekintélyes presbiter egyszer a származása felől kérdezte, Szeverin Isten szolgája számára jelentéktelennek ítélte meg ezt a kérdést. Valószínűleg előkelő származású római volt, s miután előzően remeteként élt a Közel-Keleten, a hatvanas évek elején ment Noricumba, ahol a haláláig tevékenykedett. Noricumban kiépült egyházi szervezetet talált: templomok és kolostorok hálózták be a vidéket. A térítés lényegében lezárult, így Szeverin szűkebb értelemben vett missziós tevékenységéről nem lehet beszélni. Akkor hát miért vezérelte az isteni szándék az északi Alpok vidékére, hogy ő legyen Ausztria védőszentje? Mert éppen akkor érkezett 454-ben erre a vidékre, amikor ez a jól kiépített egyházi szervezet a népvándorlás hullámai következtében széthullóban lett. Szeverin életének hátterét a római birodalom összeomlásának és a germán törzsek dél felé nyomulásának viharos időszaka adja. Noricum helyzete vigasztalan volt: fosztogató és gyújtogató hordák pusztították, mindenre rátelepedett a rettegés, a szegénység és a reménytelenség. Véres harcokban osztoztak az Itália ellen vonuló germán törzsek Attila örökségén. A kegyetlen sarcolások nyomorúságában Isten angyalaként fogadták a későbbi Bécstől Passauig és Salzburgig. Jó előre megjelent a fenyegetett városok ban, s akik hallgattak rá, azokat biztosabb menedékhelyre vezette. Akadtak, akik kigúnyolták, s maradtak. Mikor azután rájuk tört a veszedelem, már késő volt a bánat, így jártak például a mai Salzburg lakói. Mikor egy barbár sereg ostrom alá fogta az egyik várost, Szeverin figyelmeztetésére böjttel, imádsággal és alamizsnával engesztelték Istent bűneikért, mire egy hirtelen jött földrengés megfutamította az ostromlókat. A természeti katasztrófa 456. szeptember 7-én következett be, ami a mai Magyarország területéről is a legkorábbi feljegyzett rengés. Pedig ő jobban szeretett volna a régebbi kolostorokban, vagy az általa alapított újabbakban elvonultan imádkozni, vagy a szomszédos germán fejedelmeknek békéltető tanácsokat osztogatni. Mint például Odoakemek, a Nyugatrómai Birodalom germán segédcsapatai hadvezérének megjósolta, hogy megszerezheti az itáliai királyi címet. Odoaker 476-ban azután elfoglalta Ravennát, ezzel megszüntette a császárságot, és helyette megalapította az első itáliai germán királyságot, melyet Nagy Theoderik gótjainak hódítása folytatott. Ezzel visszaszármaztatta a békét a Nyugatrómai Birodalom népei számára. Favianisi kolostorában halt meg 482. január 8-án, de később barbár támadások elől utódai kénytelenek voltak elmenteni holttestét, ma a Nápoly melletti Frattamaggioréban nyugszanak földi maradványai. Dobos Marianne É 5