Új Művészet, 1992 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1992-04-01 / 4. szám
NŐMŰVÉSZEK „A SZEGÉNYEK VÁNKOSA"BUENOS AIRESBEN Vértessy Sándor Székely Mária nevével a nemrég kiadott Argentína útikönyvben találkoztam először, ahol a magyar származású művészekről 26 soros méltatás olvasható. A művész Buenos Aires egyik kertes külvárosában él, San Isidróban, ahonnan 1825-ben harminchárom emigrációban élő uruguayi hazafi indult el, hogy hazája függetlenségét kiharcolja. A tágas műteremház külsőre avítt; belépve egy modern művész szellemisége és keze vonása fogadja a látogatót. Atmoszféra és látvány egyszerre hat rám, míg ismerkedünk: ő maga törékeny, nyílt szívű, kedves ember... Hadd kezdjem a bemutatását egy Passuth Lászlótól vett pár soros idézettel: „...ismeretlen magyar festőművész, fiatal lány írt nagyon kedvesen: Székely Mária elküldte egy nagy munkájának, az általa készített barátoknak, falfestményeknek néhány fényképét. Már maga az arány is meghökkentő volt, érezni lehetett a monumentalitás varázsát; itt éppen 12 mű fordult felém, egy újonnan épült templom különös, falra varázsolt bennszülött szegényei..., avagy ahogy az egyik címe mondja, a »szegények vánkosa«, amint az utcán fekvő nő hulladékbálát gyömöszöl feje alá... ez a szürke alapú, gomolygó, különös tonalitású színharmónia, meleg okkerek, sárgák, vörösek, majd tiszta fehér, amúgy meghökkentőek, kontrasztként, vagy éppen hogy a hűvös világos falakkal harmóniát formáljon...” — Mit mond el önmagáról, életútjáról? — Édesapám vidéki tanító volt, aki azt vallotta, hogy a nő legyen jó feleség. Nem akarta, hogy én festőművész legyek, valamiképp erkölcstelen pályának tartotta, hogy aktokat fessek, bohém életet éljek. Az 56-os forradalom után elszántam magamat, mégis festő leszek, és kijöttem Argentínába. Bejártam Dél-Amerikát, főképp az indián kultúrák érdekeltek. Eljutottam Polinéziába, a Húsvétszigetekre is, és tanulmányokat küldtem haza, a magyar szaklapoknak. 1966-ban a budapesti Néprajzi Múzeumban tartottam előadást, ezután számos szerkesztőségtől érkezett felkérés: Élet és Tudomány, Delta, Nők Lapja, Föld és Ég, Vigilia, Ország-Világ. Vagy ötven dolgozatot írtam haza... Muralista festő vagyok, és nem csupán kedvtelésből veszem kézbe az ecsetet, mint oly sokan mások. Nekem mindig van mondanivalóm, amazok pedig azt hiszik, hogy léteznek , mert festenek. Az a fontos számomra, hogy az emberek, megértsék a képeimet, hiszen csak azt veszik meg, amit befogadni képesek. Minden művész persze individuális, és nem igazán érdekli, hogy megértsék, pedig csak az marad fönn az utókor számára, ami érthető. Amikor a vászon elé lépünk, csak az a fontos, amit a bensőnk diktál. — Köszönöm az ars poétikát. Mi volt az első munkája Argentínában? — Az első munkáim közül való az a tizenkét részes templomi freskó, amelyről Passuth is írt, és a szenvedés változatairól készült. Egy modern templomba vitt el egy ifjú szerzetes, amelynek hajójában tizenkét hiperbola árválkodott üresen. Ez a rend testi és szellemi fogyatékosok felkarolását végzi az egész világon. A menhelyen tett látogatásom döbbenetes élményét nem tudtam elfelejteni... Eleinte arról volt szó, hogy készítenék egy falképet a templomnak. A számomra legmegkapóbb témát választottam: a mentálisan sérült embereket. Úgy kezdtem a munkához, hogy biztos voltam benne, a szerzetesek nem fogadják el, mert mégsem lehet egy templomban állandó látvány a szörnyű emberi deviancia. Én mégis nekiláttam. Akkor végeztem el a főiskolát, tele voltam ambícióval. Sajátos technikát dolgoztam ki: a színeket belekevertem a malterba. Beköltöztem a templomba, létrákat, állványokat, spaknit szereztem, és elszántam magamat, hogy mind a tizenkét felületen ábrázolni fogom az emberiség legelesettebbjeinek életérzését. Hónapokig dolgoztam a képeimen, amelyek inkább reliefek. Kezemmel rakosgattam föl a maltert, majd ugyancsak kőműves módszerrel hordtam fel rá a következő réteget. Keserves volt, megtanultam a szerszámok kezelését, mert gyorsan kellett haladnom, hogy a két réteg egyszerre kössön. Külön nehézséget okozott, hogy a cement hirtelen kötött, hamar megkeményedett, és ha egy részlet nem sikerült, kalapáccsal le kellett vernem. Lázas sietséggel csináltam ezeket a félig festmény, félig szobor alkotásokat, mert féltem, hogy a szerzetesek egyszer csak nem engednek tovább munkálkodni. Hat hét alatt készültem el száz négyzetméterrel. Ott aludtam, ott étkeztem a parókián, napkeltétől napnyugtáig az állványokon voltam. Már a munkám közben vitáznom kellett néhány idős szerzetessel, akik túlságosan lehangolónak találták képeimet. Megmondtam, hogy minden egyes modellem az ő 30