Új Művészet, 1992 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1992-04-01 / 4. szám

NŐMŰVÉSZEK „A SZEGÉNYEK VÁNKOSA"­BUENOS AIRESBEN Vértessy Sándor Székely Mária nevével a nemrég kiadott Argentína úti­könyvben találkoztam először, ahol a magyar származású művészekről 26 soros méltatás olvasható. A művész Buenos Aires egyik kertes külvárosában él, San Isidróban, ahonnan 1825-ben harminchárom emig­rációban élő uruguayi hazafi indult el, hogy hazája füg­getlenségét kiharcolja. A tágas műteremház külsőre avítt; belépve egy modern művész szellemisége és keze vonása fogadja a látogatót. Atmoszféra és látvány egyszerre hat rám, míg ismerkedünk: ő maga törékeny, nyílt szívű, ked­ves ember... Hadd kezdjem a bemutatását egy Passuth Lászlótól vett pár soros idézettel: „...ismeretlen magyar festőművész, fiatal lány írt na­gyon kedvesen: Székely Mária elküldte egy nagy munká­jának, az általa készített barátoknak, falfestményeknek néhány fényképét. Már maga az arány is meghökkentő volt, érezni lehetett a monumentalitás varázsát; itt éppen 12 mű fordult felém, egy újonnan épült templom külö­nös, falra varázsolt bennszülött szegényei..., avagy ahogy az egyik címe mondja, a »szegények vánkosa«, amint az utcán fekvő nő hulladékbálát gyömöszöl feje alá... ez a szürke alapú, gomolygó, különös tonalitású színharmó­nia, meleg okkerek, sárgák, vörösek, majd tiszta fehér, amúgy meghökkentőek, kontrasztként, vagy éppen hogy a hűvös világos falakkal harmóniát formáljon...” — Mit mond el önmagáról, életútjáról? — Édesapám vidéki tanító volt, aki azt vallotta, hogy a nő legyen jó feleség. Nem akarta, hogy én festőművész legyek, valamiképp erkölcstelen pályának tartotta, hogy aktokat fessek, bohém életet éljek. Az 56-os forradalom után elszántam magamat, mégis festő leszek, és kijöttem Argentínába. Bejártam Dél-Amerikát, főképp az indián kultúrák érdekeltek. Eljutottam Polinéziába, a Húsvét­­szigetekre is, és tanulmányokat küldtem haza, a magyar szaklapoknak. 1966-ban a budapesti Néprajzi Múzeum­ban tartottam előadást, ezután számos szerkesztőségtől érkezett felkérés: Élet és Tudomány, Delta, Nők Lapja, Föld és Ég, Vigilia, Ország-Világ. Vagy ötven dolgozatot írtam­­ haza... Muralista festő vagyok, és nem csupán kedvtelésből veszem kézbe az ecsetet, mint oly sokan mások. Nekem mindig van mondanivalóm, amazok pedig azt hiszik, hogy léteznek , mert festenek. Az a fontos számomra, hogy az emberek, megértsék a képeimet, hiszen csak azt veszik meg, amit befogadni képesek. Minden művész persze individuális, és nem igazán érdekli, hogy megért­sék, pedig csak az marad fönn az utókor számára, ami ért­hető. Amikor a vászon elé lépünk, csak az a fontos, amit a bensőnk diktál. — Köszönöm az ars poétikát. Mi volt az első munkája Argentínában? — Az első munkáim közül való az a tizenkét részes templomi freskó, amelyről Passuth is írt, és a szenvedés változatairól készült. Egy modern templomba vitt el egy ifjú szerzetes, amelynek hajójában tizenkét hiperbola ár­válkodott üresen. Ez a rend testi és szellemi fogyatékosok felkarolását végzi az egész világon. A menhelyen tett láto­gatásom döbbenetes élményét nem tudtam elfelejteni... Eleinte arról volt szó, hogy készítenék egy falképet a templomnak. A számomra legmegkapóbb témát válasz­tottam: a mentálisan sérült embereket. Úgy kezdtem a munkához, hogy biztos voltam benne, a szerzetesek nem fogadják el, mert mégsem lehet egy templomban állandó látvány a szörnyű emberi deviancia. Én mégis nekilát­tam. Akkor végeztem el a főiskolát, tele voltam ambíció­val. Sajátos technikát dolgoztam ki: a színeket belekever­tem a malterba. Beköltöztem a templomba, létrákat, állványokat, spaknit szereztem, és elszántam magamat, hogy mind a tizenkét felületen ábrázolni fogom az embe­riség legelesettebbjeinek életérzését. Hónapokig dolgoz­tam a képeimen, amelyek inkább reliefek. Kezemmel ra­kosgattam föl a maltert, majd ugyancsak kőműves mód­szerrel hordtam fel rá a következő réteget. Keserves volt, megtanultam a szerszámok kezelését, mert gyorsan kel­lett haladnom, hogy a két réteg egyszerre kössön. Külön nehézséget okozott, hogy a cement hirtelen kötött, ha­mar megkeményedett, és ha egy részlet nem sikerült, ka­lapáccsal le kellett vernem. Lázas sietséggel csináltam ezeket a félig festmény, félig szobor alkotásokat, mert fél­tem, hogy a szerzetesek egyszer csak nem engednek to­vább munkálkodni. Hat hét alatt készültem el száz négy­zetméterrel. Ott aludtam, ott étkeztem a parókián, nap­keltétől napnyugtáig az állványokon voltam. Már a munkám közben vitáznom kellett néhány idős szerzetessel, akik túlságosan lehangolónak találták képei­met. Megmondtam, hogy minden egyes modellem az ő 30

Next