Új Művészet, 1994 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1994-10-01 / 10. szám

tásait), így feltehetően oldott, levegős, de súlypontozott összkép keletkezett. Más kérdés, hogy az efféle benyo­más némileg félrevezeti a nézőt. Ahogy a zsúfoltság, a mennyiségi dömping jórészt felfalja a minőséget, úgy fordított esetben pont a minőség látszata erősödik fel. De ne higgyünk a ravasz látszatoknak! Az idei bemutató egésze ugyanis gyengébb, erőtlenebb és egysíkúbb volt, mint a korábbi festészeti seregszemléké. Hogy minek tudható be e szellemi, művészi vissza­esés? Nem nehéz belátni: képzőművészetünk bizonyta­lan, vajúdó és polarizált helyzete egyáltalán nem ked­vez a kollektív rendezvények minőségének. De az sem mellékes, hogy a hazai festők egy része még szemláto­mást most is neheztel a szegediekre. Mégpedig a közel­múltban elkövetett szervezési hibákért. Leginkább talán ebből adódott, hogy az idei tárlatra szokatlanul kevés művész jelentkezett (mindössze 156 mű érkezett be a korábbi négy-ötszázzal szemben). Ám itt se mondhatok sokkal többet, mint hogy: kár. Nem csoda hát, hogy a szegedi bemutató közel sem tudta felvillantani a kortárs festészet valódi gazdagságát, sokszínűségét. Elég, ha megemlítem: a posztmodern al­kotók reprezentásabb képviselői ugyanúgy hiányoztak innen, akár a szentendrei Vajda Stúdió dadaista, popos és falfirkás szellemű művészei. A kiállított művek zöme in­kább azokat a festőket reprezentálta, akik a maguk sajá­tos módján valamelyik avantgárd irányzat felfogásában munkálkodnak, és tematikailag is az élet, a történelem és a kultúra egy-egy immateriális, misztikus és kozmikus jelenségéhez kötődnek (például A düh, Kitörés, Csend, Kezdet, Atlasz, Harangszó, Hullámvonal). Kiderült itt: napjainkra a geometrizáló, konstruktivista tendenciák ugyancsak visszaszorultak (Aknay János, Hajdú László, Kovács Lajos). Annál terebélyesebb rá- 14

Next