Új Művészet, 1994 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1994-10-01 / 10. szám
tásait), így feltehetően oldott, levegős, de súlypontozott összkép keletkezett. Más kérdés, hogy az efféle benyomás némileg félrevezeti a nézőt. Ahogy a zsúfoltság, a mennyiségi dömping jórészt felfalja a minőséget, úgy fordított esetben pont a minőség látszata erősödik fel. De ne higgyünk a ravasz látszatoknak! Az idei bemutató egésze ugyanis gyengébb, erőtlenebb és egysíkúbb volt, mint a korábbi festészeti seregszemléké. Hogy minek tudható be e szellemi, művészi visszaesés? Nem nehéz belátni: képzőművészetünk bizonytalan, vajúdó és polarizált helyzete egyáltalán nem kedvez a kollektív rendezvények minőségének. De az sem mellékes, hogy a hazai festők egy része még szemlátomást most is neheztel a szegediekre. Mégpedig a közelmúltban elkövetett szervezési hibákért. Leginkább talán ebből adódott, hogy az idei tárlatra szokatlanul kevés művész jelentkezett (mindössze 156 mű érkezett be a korábbi négy-ötszázzal szemben). Ám itt se mondhatok sokkal többet, mint hogy: kár. Nem csoda hát, hogy a szegedi bemutató közel sem tudta felvillantani a kortárs festészet valódi gazdagságát, sokszínűségét. Elég, ha megemlítem: a posztmodern alkotók reprezentásabb képviselői ugyanúgy hiányoztak innen, akár a szentendrei Vajda Stúdió dadaista, popos és falfirkás szellemű művészei. A kiállított művek zöme inkább azokat a festőket reprezentálta, akik a maguk sajátos módján valamelyik avantgárd irányzat felfogásában munkálkodnak, és tematikailag is az élet, a történelem és a kultúra egy-egy immateriális, misztikus és kozmikus jelenségéhez kötődnek (például A düh, Kitörés, Csend, Kezdet, Atlasz, Harangszó, Hullámvonal). Kiderült itt: napjainkra a geometrizáló, konstruktivista tendenciák ugyancsak visszaszorultak (Aknay János, Hajdú László, Kovács Lajos). Annál terebélyesebb rá- 14