Új Művészet, 2018 (29. évfolyam, 1-11. szám)
Melléklet
történeti hátterével, a múltból hozott információival is hat rá. Megismerésük, közvetlen, in situ tanulmányozásuk és megrajzolásuk követeli a személyes jelenlétet. Vagyis Bodor Miklós évtizedeken át a következő alkotói korszakaiban (Móricgát, 1981-1984, Kiskunhalas, 1984-1992) szüntelenül vándorolt helységről helységre, motívumtól motívumig, megrajzolandótól új megrajzolandóig. Metódusa talán Nagy István festőművész vándoréletmódjához van legközelebb azzal a különbséggel, hogy Bodor már gyorsabb közlekedési eszközöket (például motorbiciklit) tudott igénybe venni, s így hatékonyabban dolgozhatott. A helyszínen jobbára vázlatokat, skicceket készített, majd otthon öntötte végleges formába azokat. Rajzai árnyalások és árnyékok, tónusértékek használata nélküli vonalas munkák. Ám nem csupán kontúrrajzok, nemcsak körbe zárják a formákat, hanem a belső szerkezetüket és arányaikat is hitelesen mutatják meg. Igaz, mindig csupán szűkre szabottan, a legszükségesebb formai egyszerűsítésben megjelenítve őket. Sehol sem ragozza túl a formákat, mindig igyekszik megkeresni felépítettségük konstruktív elemeit, a vázat. Megrajzolta a kiskunsági virágokat, és rátalált egy különös tűrőképességű növényre: „A fő motívum, a kék szamárkenyér úgy került a látókörömbe, hogy kint Bugacon ezeket a növényeket az ostorral hajtott rohanó állatok mindig kikerülték. Közelebbről megvizsgáltam, és rájöttem, hogy ezek a bugák a lehető legtökéletesebben tudják hasznosítani a Napból jövő és a kvarckristályok által szórt fényt. Rájöttem, hogy ezt csak tökéletes szerkezetükkel tudják elérni. Kb. féléves munkával sikerült a szerkesztését megoldanom. Ezután használtam föl mint motívumot a kompozícióimban. A kék szamárkenyér áttételesen arra is utalt, hogy annak idején az ide betelepült embereknek milyen szívós, kemény munkával lehetett a homokon megélni, megragadni. Ez a növény szimbolizálta részemre az itt élő emberek nehéz életét".5 Bodor szellemi önarcképéhez hozzátartozik az alföldi nagytáj, a két víz közének, a homokhátságnak, a Jászkunságnak nagyon részletes megismerése, minden szögletének otthonosként való átélése. Ehhez nagymértékben segítették őt irodalmi élményei. Petőfi Sándor gazdag Alföldképéből, annak táji hátteréből a saját koráéval ismerkedett: Petőfi kiskunsági lába nyomát, a költő szellemiségét hordozó - vagy legalább sejtető - épület- és tárgyi emlékeket ugyanúgy ismerte, mint a verseiben megidézett tájat. A királydinnyés homokon, a bugaci ősborókásban (engem ő kalauzolt benne otthonosan) ugyanúgy biztonsággal mozgott, mint az út menti keresztek, temetői fejfák, Fájdalmas Krisztusok és a jászsági vendelínusok világában vagy az építészeti örökség emlékanyagában. Szellemi tájékozódását segítette-bővítette Lükő Gábor néprajzkutató (kiskunfélegyházi múzeumigazgató) szellemisége, s talán A magyar lélek formái című főművének a szerző által készített vonalas rajzai is. Lükő Gábor nyugdíjazása (1971) után a Kiskun Múzeum igazgatója, Fazekas István időszakában megindult népművészeti kutatómunkában egyre nagyobb szerepet kapott az addig nem ismert és nem ismertetett szakrális emlékanyag feltárása. Ennek az úttörő munkának jelentős támogatója, segítője, BOBOR ÜHO.ÓS: Kút mely tej helyett arzént adott, 1981 BODOR MIKLÓS: Sárkányok Móriczgattya fölött, 1986 31uM —ja