Új Művészet, 2019 (30. évfolyam, 1-11. szám)

2019-12-01 / 11. szám

Jankó Judit Horváth Lóczi Judit személyes érzéseit dolgozza bele absztrakt munkáiba, s miközben művészete bevallottan személyes, ő az, aki becsempészi a tudatosságot is karrierje építésébe. Művészi brandépítésről, a nemzetközi színtérre való kilépési lehetőségekről, az anyaság és a munka összeegyeztethetőségéről beszélgettünk vele a Faur Zsófi Galériában 2019. november 27-én nyílt kiállítása előtt. |Faur Zsófi Galéria, 2019. XI. 27. - XII. 2Q.| Sűrű volt a 2019-es éved. Jól látom, hogy tudatosan lépe­getsz a pályádon, vagy csak jól álltak a csillagok? Horváth Lóczi Jupit Igyekszem Sok ösztönös elem is van ebben, de megtanultam az évek során - leginkább a Budapest Art Mentor­program elvégzésekor -, hogy meg kell határoznom egy távlati célt, s azt mindig célkeresztben kell tartani magam előtt. Megkönnyíti a dönté­seimet, ha félig távolra nézek, félig pedig az előttem álló lépésre, így az ember nagyjából látja, hogy amit meglépni készül, beleilleszthető-e az útba vagy kilóg, esetleg egész másfelé visz. Az egymásra épülő lépések visznek el a célig. Egyre többen jelölik meg központi problémának a magyar szcéna elszigeteltségét, a nemzetközi világtól való izolált­ságát. Neked mennyire tudatos a kifelé tekintés? H. I. I.: Ez a része a pályámnak teljesen tudatos. Néhány éve már, hogy elkezdtem külföldi lehetősé­geket felkutatni, ami összefügg azzal is, hogy én nem a hagyományos művészeti iskolákba jártam, hanem több irányból tettem szert a tudá­somra. Legbelül mindig képzőmű­vésznek készültem, jó mesterektől tanultam, de kanyargósabb úton jutottam el valameddig, mint azok, akiket elsőre felvesznek a Képzőművészeti Egyetemre. Nagy vargabetűt tettem ugyanis a tájépítészet felé. Bajban vagyok, hogyan fogalmazzam meg ezt szépen, szándékom szerint nem félreérthetően. Magyarországon az első kérdés egy művész felé mindig az, hogy „a Képzőn végeztél vagy a MOME-n? Esetleg Pécsett? És ki volt a mestered?" Én más művészeti iskolákba jártam, és bár utólag mindegyik remek döntésnek bizonyult, mégis azt éreztem, magyarázkodnom kell. A magyar művészeti szcéna nagyon belterjes, és aki nem abban a három elfogadott intézményben végzett, kívülállónak érezheti magát. Magam is ezt éreztem, hogy hiába voltak szuper mestereim, mindig szembe találtam magam a kirekesztettség érzésével. Erre az lett a tudatos válaszom öt-hat évvel ezelőtt, hogy elindulok külföldi pályázatokon, ahol nem a nevem, a mesterem vagy az oktatási intézmény neve a döntő, hanem a munka, amit beküldök. Bekerültem jó pár helyre, így szerepeltem például Milánóban, Velencében csoportos kiállításokon. Londonban a Royal Academy of Arts nyári kiállításán idén harmadszor vehettem részt. Ezek nagyon fontos visszajelzések voltak nekem. Ha a nemzet­közi színtéren mindenfajta kapcsolat, összeköttetés nélkül beférek színvonalas tárlatok kiállítói közé, akkor nem érdekel, ha Magyarországon nem vesznek be bizonyos helyekre, nem kapok Derkovits­­ösztöndíjat, mert ezek nem feltétlen azt jelentik, hogy rossz, amit csinálok. Lehet, hogy mindössze annyit jelent, nem vagyok része annak a közegnek, amit ez a három iskola kinevel. A külföld felé fordulás tehát tudatos döntés volt, és egyik helyzet szépen hozta magával a másikat. Olasz területen rákerültem egy olyan listára, hogy rendszeresen küldenek információkat, pályázati felhívásokat, nem nekem kell utánamenni a lehetőségeknek. Kincset érő pozíció, meg is szoktam osztani ismerősökkel, barátokkal, mert meggyő­ződésem, hogy mindnyájunknak jobb, ha minél többen pályázunk külföldre. HORVÁTH LÓCZI JUDIT fotó: Mohos Angéla / iM december 28

Next