Új Művészet, 2019 (30. évfolyam, 1-11. szám)
2019-12-01 / 11. szám
Jankó Judit Horváth Lóczi Judit személyes érzéseit dolgozza bele absztrakt munkáiba, s miközben művészete bevallottan személyes, ő az, aki becsempészi a tudatosságot is karrierje építésébe. Művészi brandépítésről, a nemzetközi színtérre való kilépési lehetőségekről, az anyaság és a munka összeegyeztethetőségéről beszélgettünk vele a Faur Zsófi Galériában 2019. november 27-én nyílt kiállítása előtt. |Faur Zsófi Galéria, 2019. XI. 27. - XII. 2Q.| Sűrű volt a 2019-es éved. Jól látom, hogy tudatosan lépegetsz a pályádon, vagy csak jól álltak a csillagok? Horváth Lóczi Jupit Igyekszem Sok ösztönös elem is van ebben, de megtanultam az évek során - leginkább a Budapest Art Mentorprogram elvégzésekor -, hogy meg kell határoznom egy távlati célt, s azt mindig célkeresztben kell tartani magam előtt. Megkönnyíti a döntéseimet, ha félig távolra nézek, félig pedig az előttem álló lépésre, így az ember nagyjából látja, hogy amit meglépni készül, beleilleszthető-e az útba vagy kilóg, esetleg egész másfelé visz. Az egymásra épülő lépések visznek el a célig. Egyre többen jelölik meg központi problémának a magyar szcéna elszigeteltségét, a nemzetközi világtól való izoláltságát. Neked mennyire tudatos a kifelé tekintés? H. I. I.: Ez a része a pályámnak teljesen tudatos. Néhány éve már, hogy elkezdtem külföldi lehetőségeket felkutatni, ami összefügg azzal is, hogy én nem a hagyományos művészeti iskolákba jártam, hanem több irányból tettem szert a tudásomra. Legbelül mindig képzőművésznek készültem, jó mesterektől tanultam, de kanyargósabb úton jutottam el valameddig, mint azok, akiket elsőre felvesznek a Képzőművészeti Egyetemre. Nagy vargabetűt tettem ugyanis a tájépítészet felé. Bajban vagyok, hogyan fogalmazzam meg ezt szépen, szándékom szerint nem félreérthetően. Magyarországon az első kérdés egy művész felé mindig az, hogy „a Képzőn végeztél vagy a MOME-n? Esetleg Pécsett? És ki volt a mestered?" Én más művészeti iskolákba jártam, és bár utólag mindegyik remek döntésnek bizonyult, mégis azt éreztem, magyarázkodnom kell. A magyar művészeti szcéna nagyon belterjes, és aki nem abban a három elfogadott intézményben végzett, kívülállónak érezheti magát. Magam is ezt éreztem, hogy hiába voltak szuper mestereim, mindig szembe találtam magam a kirekesztettség érzésével. Erre az lett a tudatos válaszom öt-hat évvel ezelőtt, hogy elindulok külföldi pályázatokon, ahol nem a nevem, a mesterem vagy az oktatási intézmény neve a döntő, hanem a munka, amit beküldök. Bekerültem jó pár helyre, így szerepeltem például Milánóban, Velencében csoportos kiállításokon. Londonban a Royal Academy of Arts nyári kiállításán idén harmadszor vehettem részt. Ezek nagyon fontos visszajelzések voltak nekem. Ha a nemzetközi színtéren mindenfajta kapcsolat, összeköttetés nélkül beférek színvonalas tárlatok kiállítói közé, akkor nem érdekel, ha Magyarországon nem vesznek be bizonyos helyekre, nem kapok Derkovitsösztöndíjat, mert ezek nem feltétlen azt jelentik, hogy rossz, amit csinálok. Lehet, hogy mindössze annyit jelent, nem vagyok része annak a közegnek, amit ez a három iskola kinevel. A külföld felé fordulás tehát tudatos döntés volt, és egyik helyzet szépen hozta magával a másikat. Olasz területen rákerültem egy olyan listára, hogy rendszeresen küldenek információkat, pályázati felhívásokat, nem nekem kell utánamenni a lehetőségeknek. Kincset érő pozíció, meg is szoktam osztani ismerősökkel, barátokkal, mert meggyőződésem, hogy mindnyájunknak jobb, ha minél többen pályázunk külföldre. HORVÁTH LÓCZI JUDIT fotó: Mohos Angéla / iM december 28