Uj Nemzedék, 1920. május (2. évfolyam, 105-128. szám)
1920-05-23 / 123. szám
20) Nemzedék 1920 v. 23. ■-------' ..........y ■' rodtak, raig azelőtt a polgármester hivatalnok volt, bár első hivatalnok, most ő már nem hivatalnok (ezért van 3 alpolgármester), hanem a város feje, gazdája, szóval: hatalom. A tanácsnokok azáltal, hogy mindenféle dolguk a polgármestertől függött, (áthelyezés, kocsi, autó, a fővárosi üzemekben való mellékjövedelem, stb.), teljesen függő helyzetbe kerültek a polgármesterrel szemben. Ezenkívül azonban tudták, hogy Bárczy a közgyűlési választásokra is tudott magának befolyást biztosítani. Azáltal, hogy a közgyűlésen nyilvánosan csak kevés ügyet tárgyaltak, s az ügyek nagy részét a tanács intézte el, a közgyűlésnek, mint egésznek, befolyása csökkent, de annál fontosabbá vált az egyéni befolyás. Azzal, hogy a polgármester nyomán szívességeket tehetett, a bizottsági tagok keresték a polgármester kegyét, s nem a polgármester a bizottsági tagokét. Bárczy hatalma így hamar megnőtt, s nem úgy volt, mint Halmos alatt, hogy a bizottsági tagok tartották kezükben a polgármestert, hanem megfordítva. Nehéz munka volt ez, sok fáradságot és ügyességet kívánt De éppen ez ébresztette föl a klikkvezérek féltékenységét. Ez vitte Heltait arra, hogy főpolgármesterségre törekedjék, így akarta Bárczy hatalmát ellensúlyozni. Vázsonyi sem nézte jó szemmel ezeket a törekvéseket, s Bárczynak nem egyszer volt nehéz a helyzete. De az ő bámulatos taktikai képessége megtalálta a módját, hogyan lehet a féltékeny Vázsonyi támogatását adott esetben biztosítani. Bárczy ahhoz is jól értett, hogyan kell a közgyűlést a minisztériummal szemben, s a minisztériumot a közgyűléssel szemben az általa helyesnek vélt ügy érdekében latba vetni. Nem tagadható, hogy ily módon erősen emelte a polgármesteri állás jelentőségét, hatalmát, tekintélyét. Bárczy mint ideálist® indult fel, ki a maga hatalmát és tekintélyét a klikkekkel szemben a város érdekében akarta 'fölhasználni Mikor bítta, hogy ez mily nehezen megy, próbálta azt, amit lehetett Elindulása jó volt s mindeniki a város nagy föllendülését várta tőle. Ámde nagy baj volt hogy azokat a munkatársakét és tanácsadókat, akik kezdetben mellette álltak, mint becsületes harcosai ideális eszméknek, lassanként elszigetelték mellőle. Ehelyett körülvették őt tömör falanx gyanánt egyrészről közgyűlésben barátai, akik az anyagi ügyekben voltak tanácsadói, másrészről aHuszadik Század tábora, mely a szellemi ügyekben volt reá nagyon erős halással. Ezek lassanként kiszorították mindazokat, kik az ő szemükben nem voltak elég progresszívek, Bárczy maga többször nevezte magát impreszszionistának, ami azt jelenti, hogy mások hatása alatt, néha a pillanat hatása alatt cselekedett, így tehát kétszeresen fontos, kik veszik körül s kiknek a hatása alatt állt. A tanácsnokok közül Wildner Ödön és Harrer Ferenc álltak hozzá legközelebb. .Wildner éveken át szerkesztette a Huszadik Századot s Jászi Oszkárhoz a legmelegebb baráti sziták fűzik. Harrer Wildner testi-lelki jóbarátja s mindig a progresszív eszméknek volt híve. Mindketten kétségkívül jóhiszeműek, de kétségtelenül sokat ártottak a progresszív elemeknek túlzó pártolásával. Ebben az érában kerültek a városhoz: Szabó Ervin, a könyvtár iagzgatója, Madzsar József, a könyvtár h. igazgatója, Ignotus, Pásztor Mihály, Balázs Béla, Czóbel Ernő, Fáber Oszkár, Bolgár Elek, Somogyi Béla, Dengyel, Fogarasi stb. Ezek nem a Vázsonyi pártfogásával vagy bizottsági tagok ajánlatával jutottak be, hanem a progresszív körök erős agitációja alapján, kik őket kiváló értékek gyanánt portálták. Íme, így két tényező gyakorolt káros befolyást: egyik a városi bizottság, a másik a Huszadik Század tábora. , Bárczy utóda, Bódy nagyon ügyesen alkalmazkodott mindenféle hatalomhoz és kurzushoz. Bárczy őt a közigazgatás művészének nevezte, ami annyit jelent a beavatottak nyelvén, hogy érti az összes taktikai fogásokat. Határozott iránya, koncepciója, terve úgy látszik nincs. De ő is ugyanazoknak a bizottsági tagoknak a választottja, kik Bárczyt választották.udjuk, hogy Vázsonyival, Sándor Pállal épp úgy barátkozott, mint Bokányival. Tudjuk, hogy a városháza ügyét ma is ugyanazok intézik, akik azt közvetlenül a bolsevizmus előtt is intézték. Általános az a baj, hogy ez megváltozzék. Az ország megrontásának és megrothasztásának folyamata a fővárosból indult ki. Aki gyógyítani akar, a műtő késével oda kell férkőznie, ahonnan a fertőzés kezdődött. A keresztény és nemzeti gondolat impériumát itt kell erős, valóságos, anyagi alapokra építeni s szellemével meg kell töltenie a városház minden zugát és minden hivatalát. Mert inkább pusztuljon el ez a gyönyörű város s ne maradjon belőle kő kövön, mintsem még egyszer nyegldsértse s tönkretegye az országot, amelynek népe a saját képére és dicsőségére emelte s nem arra, hogy keleti és bizantinus erkölcsével megmételyezze és ropilásba döntse a magyarságot. hiába, az új emberek már nem vették szigorúan a régi erkölcsöket Pedig csak a régi erkölcsökkel lehet háborút nyerni. Szelezsán is elment Kézcsókkal búcsúzott urától és keresztet vetett a császár képe alatt. Mert megtanulta: egy az Úr és egy a császár, mind a kettőnek egy hűséggel tartozik. Az ezredes tiz ezüstforintot csúsztatott markába és megilletődötten nézett utána: — Der geht auch um Österreichs Wohl... Aztán teltek az évek. Volt idő, amikor csak az újságból hallotta a háborút, de volt idő, hogy az ágyuk szava megremegtette az ablakát. Ilyenkor furcsa változás esett az embereken. A magyarok szeme kezdett el szikrázni és az oláh kocsmák voltak hangosak, csak a magyar urak barátkoztak a katonákkal, az oláh papok kikerülték őket. Az ezredes mindent számba vett és mindent megjegyzett. — A háború után rendet csinálunk a magyarokkal, — mondogatta, mert hiába, aki egyszer megtéved, megtéved máskor is. Nem tetszett neki, hogy a császár háborúját a magukénak is nézték, amikor pedig nem is ők kezdték. Milyen mások az oláhok : ja, die Rumäner ! Egyszer egy öreg oláh asszony jött be hozzá sírva. Nagy nehezen megértette, hogy Szelezsánról van szó, aki elveszett. Eltűnt, elnyelte a vihar, amely szaggatja és legázolja az embereket. Az öregasszony céraszálhangon visongott, de amikor az ezredes pénzt csúsztatott neki, megnyugodott. Mert az asszonyok sohasem olyan erősek, mint a férfiak, akik elesnek a császárért. Az öreg katona nem tudott rá haragudni, hiszen a fiát adta oda. Maga is megkönnyezte titokban, azóta, hogy elment, felfordult a ház. Nincs, aki olyan engedelmes tudna lenni, nincs, aki úgy meg tudná érteni . . . Hosszú esztendő telt el ezután. Sokszor gonágtt brekeág is, fílert maraolt magában, snnepelte a császárt. Az öreget, aki elment és aki után ő is el fog menni, mint Szelezsán. Nem is volt érdemes élni, mert minden elveszett. Az utcán zsidógyerekek kezdtek hangoskodni és a rongyos katonák letépték sapkájukról a császár rózsáját. Az öreg nem tudta, hogy mi lesz, még sohasem volt így egyedül. Nem volt, akit megkérdezzen, a magyarok eltűntek, a németek elhúzódtak, az oláhok hangosak lettek. Ha kikerült az utcára, meglökdösték, valami nagy baj volt készülőben. Nem hitt az újságnak, elhajította. Meg volt győződve, hogy egy napon bemasíroznak a régi atonák, Ja, die Truppen, akik majd rendbe hoznak mindent. Szétverik ezt a csőcseléket, a zsidókat, meg az oláh szemetet. Mert rájött, hogy az oláhok árulták el elsőnek a császárt, az a nép, melyet hűnek tudott. Szinte csodálkozott, hogy egy hit volt köztük, de az is elesett, eltűnt, elpusztult. A Szelezsán. — Szegény, — gondolta, — talán azért ment el, hogy ne lássa, mit tett a többi . . . A magyarok, akiket került, esténként belopództak hozzá és megmondták, hogy menjen, meneküljön. De az öreg maradt. — Én nem félek, — mondotta, — egyszer meg kell úgyis halni . . . Hiszen úgy sem érdemes élni, amikor minden elvesz, amiben az ember hisz és amit igaznak tartott. Egy este leeresztette a szalonszobában a függönyöket, meggyújtotta a császár képe alatt a gyertyát, megtöltötte a poharat borral és ráköszöntötte :• — Isten hozzád, öreg uram, irigyellek, hogy előttem mentél! Nem merte kisóhajtani a régi üdvözlést, tudta, hogy Österreich nincsen többé. Aztán arra gondolt, hogy hová is tartozik ő. Kihez, kikhez, melyik lesz hazája? Nem tudott megfelelni magának, csak töltögette a bort, mely. "" .............................. "■ ■ív 1 iw~ia tek tűzzel, szive pedig emlékezéssel. Régi dolgok jutottak eszébe, látta magát délcegen, keményen, mint fiatal kapitányt a század élén, hallotta a kürtök a dobok a parancspattogást A zene is szólt indulóra és dobogtak a századok. — Nem.«lehet, — gondolta — hogy min-« den elvesszen!.Gondolatai a mámoron keresztül a valóságba ringatództak állal és egyszerre csakugyan hallotta a kürtök Az országúton, az ablak,alatt, kissé zavaros volt, de recseged, a lábak is dobogtak. Felujjongott: — Die Truppen! Hoch der Kaiser ! Nem volt józan, de mámoros se volt. Szivén fellángolt minden régi érzés. Ki akart rohanni, eléjük menni, köszönteni őket, amikor kemény kéz döngette meg az ajtót. Kinyitotta. A reggeli félig berontott és elfojtotta a gyönge gyertyalángot és belecsapott szemébe. Egy vigyorgó emberalakot látott. Katona volt, idegen katona. Az ezredes megismerte . . . — Szelezsán! Nem tudott többet mondani. Az oláh odalépett hozzá: — Ne féljen, mi vagyunk itt, románok. Jó ember szereti a jó embert! Az öreg érezte, hogy valamit kell mondani. Valamivel tartozik ennek. Ami fejbeüsse, ami belérúgjon. Felkapta a császár poharát és meg-próbálta: — Éljen Magyarország! Élesen vijjogott a kiáltás, a katonák meghökkentek és fegyverükhöz kaptak. A következő pillanatban csörömpölve vágódott szét a falon a pohár. — Éljen Magyarország! — szólt másodszor az öreg, aztán egy nagy zuhanással elvágódott a§ategiM.'' A török békeszerződés tarthatatlansága lk •$* Új Nemzetért tudósítójának távirata.*• Genf, május 20. Á1 Te nt'ffs újból azt a véleményét fejezi k’, hogy csak akkor lehetett volna Törökországnak ilyen megsemmisítő békét adni, ha az országot a fegyverszünet után azonnal lefegyverzik. Miután ezt a szövetségesek elmulasztották, kiméknek kellene a veszedelmessé váló török nacionalizmust s egy független és életképes Törökországot kellene fentartani. Nagyjelentőségűnek tartja a tengerszorosok kérdésének rendezését abból a szempontból, hogy angol-francia-olasz szövetséget hoz létre a Földközitengeren. Az Oeuvre nagy erővel száll síkra a főnökök ügyéért és támadja az angolokat. A szövetséges hatalmak — írja a lap — Anglia nyomása alatt nemcsak azt követelik a török néptől, hogy ősi földjének feldarabolásába nyugodjék bele, hanem már előre olyan intézkedéseket akarnak velük elfogadtatni, amelyeket csak később döntenének el a hatalmak saját kényeik-kedvük szerint. Egy békeszerződést sem diktált mohóbb imperializmus s valódi szerzői nem a diplomaták, hanem a keleti bankárok s ama koncesszióvadászok között keresendők, akik számosabbak és hatalmasabbak Angliában, mint Franciaországban. Közli a lap az indiai mohamedánok a szultánhoz intézett memorandumának ama részét, amelyben ezek a békefeltételek visszautasítását kérik, a kalifától. . . .. - * - • ” A svájci Der Bunes .megállapítja, hogy a törököknek átnyújtandó békeszerződés elkészült, de jobb lett volna, ha ez az alkotás megmaradt volna a konferencia melegházi atmoszférájában, mert a valóságnak és a világosságnak erőteljesebb levegőjében aligha lesz életképes. Ez a szerződés csak a bajonettek segítségével lesz megvalósítható. A török békeszerződés nem rosszabbelőzőinél, de abban mégis különbözik ezektől, hogy az egyes európai hatalmak részére érdekszférát biztosít, ami egyértelmű azzal, hogy Törökország rovására annexiós jogokat biztosítanak a szövetséges hatalmaknak.. Pardon . . . Pozsonytól Dévényig Egy délfán megjelenő liberális újságf azt írja Hónment&feimu vezércikkében: „Csak követni kell a régi országhatárokat, lerajzolni, ahol a Duna Pozsonynál beköszönt s ahogy Dévénynél bucsuzkodi l.“ JPardyn, rtoncsjak a lelkes vezércikkírónak ,ss hogyan képzeli ön el? Eddig úgy tudtuk éremiiskolai tanítóinktól, hogy a Duna Dévénynél köszönt be és Orsovánál bucsuzkodik. Most Ön Pozsonyt áthelyezi Dévény elé, és heves kommentár közben az egész magyar Dunát a Dévény és Pozsony közti szakaszra kurtítja a pardon, de így nehéz dma területi integritásért hadakozni, hiszen ez a földrajztudós megdöbbentően hasonlít Lloyd Georgéra és a Duna-kurtításban túltesz a legvadabb cseh és szerb aspirációkon. A kommeiter szép, de a pardon * az elemi iskolai földrajz sem kutya .. * Mi destrul,tivek. Régen vártuk s mára megkapjuk: végérvényesen is megtillapttatott a Magyarországban, Károlyi Mihály volt lapjában és a forradalom egyik főorgánumában, hogya keresztény lapok a „bolsik“ (így!) és a „idestruktivek‘ (így!), nem ők, a régiek. Bolsik és destruktivek vagyunk, mert nem vagyunk hajlandók ma mir föld terméséből, magyar kezek munkájából a destrukció szellemét hizlalni- és nem tekintjük az ország ügyének ama lapok dolgát, amelyek annak idején nem engedték újsághoz jutni a keresztény tömegek millióit s amelyek összeomlasztották Magyarországot. Pardon, hogyne volnánk bolsik és destruktivek, hiszen — ha jól emlékszünk — a mi asztalainknál dolgoztak Kéri Pál, Fényes László, László Jenő, Görlde Ferenc, Magyar Lajos, mi voltunk álldatbarátok mindenáron, mi üvöltöttünk Linder és Kunfi mellett. Vagy nem? Nem, nem, de az a bizonyos ravasz faj mindig így dolgozott: amíg uralmon van, addig forradalmat, anarchiát, destrukciót csinál és terrorral dolgozik, — mihelyt ezt nem teheti, akkor főrendiházi szigorral és konzervativizmussal horkan föl minden életnyilvánulásunkra és nemes fölháborodással harsogja: holló,.Uraim, ez, forradalom, ez destrukció, ezt mi — minden forradalomnak esküdt ellenségei — nem tűrhetjük tök, akik milliókat harácsoltak össze az állam pénzéből, most hetykén odavetik nekünk, hogy újságjaink se lennének, ha nem „engedték volna át‘‘ papírkészletük egy részét. Pardon, de mi maflaságunkban egy országot engedtünk át nekik, és hogy azt vissza akarjuk szerezni, most „bolsik“ vagyunk. Pardon, mért is ne tegyék, ha tehetik? Holnap — ha ez így megy — Hajmáskérre fognak kísértetni bennünket, mert ők nem tűrnek fölforgatást, nem tűrték tavaly sem, csak csinálták.